Minden jog J. K. Rowlingé. :-)

3. fejezet: Új „bohócokat" a színpadra!

El kellett telnie egy kis időnek, hogy Harry megeméssze az információt. Ginny mindenesetre ezt vélte a késlekedő reakció okának, így igencsak meglepődött, mikor a fiú annyit válaszolt (szinte szomorúan): - Értem.

A lány szemei elkerekedtek. – Ennyi? Vagyis… - Igyekezett visszafogni a hangjába vegyülő haragot. – Mit értesz? Nincs semmi hozzáfűznivalód?

- Ez volt az. Csak rosszul értelmezted, Ginny. – Harry nem kapott az ujjai közül kicsúszó kéz után, hanem a hátát egy vastag ágnak döntve, ismét a csillagokat kezdte tanulmányozni. – Értem, azaz tudom a bátyád miért döntött így; és nem: oké, rendben, felőlem, beszéljünk másról…

- Oh – lehelte a lány. Egy hosszú pillanatig a térdeire meredt, elgondolkozva, aztán felkapta a fejét. – Várj csak! Azt mondod…

- Elkeserítő, ha az ember átérzi a legnagyobb ellensége helyzetét, nem? – kérdezte a fiú kitérően. – Emlékeztet arra, hogy a másik tulajdonképpen mennyire hasonlít rád. Képes leszel sajnálni, ami csak tovább növeli a dühödet iránta, mert tisztában vagy vele, hogy gyűlölnöd kell, és azt is akarod. Ugyanakkor – folytatta megtoldva egy ásítással – szégyelled magam, amiért így gondolkodsz.

- Ron volna a legnagyobb ellenséged? – vonta fel Ginny a szemöldökét, átmenetileg megfeledkezve az eredeti témájukról, valamint arról, hogy ő voltaképpen mérges a fiúra.

- Hát… valami olyasmi. – Harryben felötlött, hogy talán egyszerűbb lett volna simán csak elmagyarázni, mit ért meg Weasley magatartásában, ahelyett hogy belesodródott volna az iránta táplált érzelmeinek taglalásába. – Nézd, ez elég bonyolult, és már késő van… - próbálkozott.

Ginny azonban nem tágított. – Azért mondd csak el! Szeretek tisztán látni, főleg ha a testvéremről és a barátomról van szó.

Mivel Harry nem felelt, csak bámulta tovább a csillagokat, a lány folytatta az unszolást. – Eddig is megoldottad valahogy az önkifejezési problémákat. Ha egy kicsit megerőlteted magad, most sem fog gondot okozni.

- Az egész varázslóvilágban – fogott bele Harry sóhajtva – ő az, aki a leginkább taszít.

- Mert vele kezdődött? – kérdezte Ginny csendesen.

- Azért is… Tudod, előtte nem egyszer hallottam, hogy „megöllek", „véged van" és hasonlók, Dudleytól, Vernontól, Nathantől, de Ron volt az első, aki igazán komolyan gondolta. Éreztette velem, milyen semmi vagyok az ő hatalmukhoz képest. – Kicsit megemelte a fejét, és tűnődve pillantott Ginnyre. – A te hatalmadhoz képest…

- A tiéd is.

- Csak lehetne – javította ki Harry. – De nem a jelen a lényeg – figyelmeztette a lányt, aki épp azt készült kifejteni, mindössze elhatározás kérdése, hogy uralja és főként, irányítsa a varázserejét. – Különben se gondolok szívesen arra, hogy olyan erő lappang bennem – maga elé tartotta a kezét, és töprengve vizsgálgatta -, ami rettenettel tölthet el másokat – tért vissza – legalábbis részben – a valódi témájukhoz.

Ginny észrevette a célzást, és nem feszegette tovább a varázserő-kérdést. - Mégis azt mondod, érted, mi zajlik most benne.

- Persze – felelte a fiú mély meggyőződéssel. – Nem fontos, mi volt a célunk, vagy a szerepünk a tavaszi eseményekben, az se számít melyikünkkel mi történt, és miért. A lényeg, hogy mindkettőnk számára vége. Megszűnt valami, ami addig meghatározó volt, biztos pillér. A bátyád nem küzdhet, nem hajkurászhat halálfalókat, de mivel annyi ideig csinálta, fogalma sincs, mihez kezdjen nélküle. Én… Hát, alólam az összes tartóoszlopot kirugdosták.

Kicsit enyhült a Ginny vonásain ülő szigor és neheztelés.

- De majdcsak megleszek valahogy. Tehát – megköszörülte a torkát – a végső következtetésem, hogy Ron azt keresi, amit én is: kapaszkodót, lehetőséget az újrakezdésre.

- Jó, de házasság?! – fakadt ki a lány dühödt kétségbeeséssel.

- Elismerem, hogy kissé drasztikus megoldás, én biztos nem választanám, de ő tudja, mire van szüksége.

Ginny makacsul rázta a fejét. – Nem. Szinte gyerekfejjel beleugrani egy ilyen kapcsolatba… Fogalma sincs, mire vállalkozik.

- Gyerek – horkant fel Harry gúnyosan. – Tényleg annak tekinted? Mert én nem, és szerintem ő se önmagát.

- Remek, védd csak! – vágta rá Ginny harciasan.

- Én védeni Ron Weasleyt?! – emelte fel a hangját Harry is. – Perverz ötleteid vannak, Ginevra. – Óvatosan hozzálátott, hogy lemásszon a fáról.

- Ne hívj így! – mormolta a lány.

- Tessék?

- Ne hívj így! – Ginny – bár jóval nehézkesebben, mint ő – leereszkedett mellé a földre. – Zack szokta mindig. Nem szeretem.

Harry lemondóan fújt egyet, majd átkarolta a lány derekát, és elindultak a ház felé.

- Szerintem akkor is őrültség, akármivel igyekszel indokolni – vitatkozott Ginny erőtlenül.

- Én ugyan nem töröm magam Ronnie kedvéért. Másrészt viszont… Hiába várod, hogy igazat adjak neked, nem fogok.

Harry hajlott rá, hogy az Odúban töltött szombatot – meglepően – békés, sőt már-már vidám napként könyvelje el. Nem mintha a ház légköre sokat változott volna az előző este óta, csak épp az igazán zavaró „tényezők", vagyis Ron és George messze elkerülték. A legkisebb Weasley-fivér valamikor hajnalok-hajnalán megreggelizett – közben kieszközölt valami békekötésfélét a körülötte sürgölődő, szokás szerint a kakasokkal kelt Mollyval, a többiek legalábbis ezt szűrték le az asszony szedett-vedett beszámolójából -, aztán elindult az újdonsült menyasszonyához. George lecammogott a konyhába nem sokkal ebéd után – Harry és Ginny épp az edényeket pakolták el, a fiú kérésére a tradicionális mugli módszerrel –, egy nagyobbacska tálra dobált néhány szelet húst meg süteményt, majd egyetlen szó nélkül otthagyta a húgát és annak barátját.

Percy velük evett, de a csészéjének, ebédnél meg a poharának támasztva, végig ott hevert a Reggeli Próféta, aztán a Szombati Boszorkány, az étkezés utolsó perceiben pedig egy Hírverő címet viselő lap – amit az előzőeknél jóval sietősebben lapozott át -, és a fiú nem erőltette a beszélgetést. A délelőtt fennmaradó részére aztán egy olcsó kifogással a garázsba zárkózott az apjával, feltehetően azért, hogy töviről-hegyire kitárgyalják az új helyzetet, a teendőket és a lehetőségeket.

Ugyanis, ahogy azt Mrs. Weasley szipogva bejelentette a lányának és a szemeit dörgölő, ásítozó Harrynek, esküvő lesz, még az iskolaév kezdete előtt. (Hogy a bánat és elkeseredés, vagy a végül is győzedelmeskedő öröm csalta-e elő az asszony arcán lepergő könnyeket, azt Harry képtelen volt eldönteni.)

Ginny erre csak mélyet sóhajtott, és összeszorította a száját, nehogy kicsússzon rajta az elfelhősödő tekintet és a kipiruló arc mellé kínálkozó sértő kommentár. Kicsivel később pedig karon ragadta az asztaltól felálló Harryt, és kirángatta a házból. Jobb ötlet híján, kezdetnek összeismertette a fiút a veteményesben tanyázó undok gnómokkal, aztán „parancsba adta", hogy segítsen neki megszabadulni, ha csak időlegesen is, a mocskos szájú kis méregzsákoktól. A törpementesítés ugyan szórakoztató volt – az apró fogacskák okozta sérülések dacára, amiből a tapasztalatlan fiúnak jócskán kijutott –, de Harry mégiscsak jobban élvezte a délutánt, amelynek legjavát a környéken való csatangolásra áldozták.

Hat óra felé értek vissza a házhoz, ahol aztán, amint látótávolságon belülre kerültek, Ginnyt befogták gyümölcsöt szedni, míg Harry az Odú irányába kanyarodott, miután Molly Weasley „utasította", hogy menjen, és pótolja be az elszalasztott uzsonnát.

A garázs felől kopácsolást meg lagymatag motorberregést hallott, Percy pedig a cseresznyefának dőlve, lustán lóbálta a magával vitt kosarat, és úgy tűnt, miközben a „szüret" kezdetére vár, bele-beleszól Ginny és az anyjuk beszélgetésébe. Arra számítva lökte tehát be az ajtót, hogy üresen találja a konyhát. Azonban alighogy az első padlódeszka megnyikordult a talpa alatt, megtört a lendülete.

Az egyik széken egy rég látott alak ücsörgött, és bal kezével az asztalra könyökölve, a szája sarkában fölényeskedő mosollyal a Hírverőt olvasgatta, látszólag észre se véve az ő érkezését.

„Addig jó neked" – susogta egy aljas hangocska Harry fülébe. Ám hiába bíztatta a fiút meghátrálásra, Harry megacélozta magát, és határozott mozdulattal a lányhoz lépett.

- Szia! – A köszönés mégse sikerült olyan magabiztosra, amilyennek szánta.

Hermione zavartan nézett fel az újságból, aztán mikor megismerte az előtte álló fiút, hátradőlt a széken, és összefonta a karját.

- Harry Potter – folytatta Harry rendületlenül. – Nem tudom… talán még emlékszel rám – mondta megjátszott bizonytalansággal.

Hermione mosolya visszatért, ezúttal kiteljesedve és érdeklődőn. – Hermione Granger – mutatkozott be ő is, bár akárcsak a fiú esetében, ez szinte felesleges volt. – Nincs kedved leülni? – intett a szomszédos szék felé, mikor a csend túlontúl hosszúra nyúlt.

„Megőrültél, öcsi? Ő Weasley barátnője. Mit barátnője! A leendő felesége. Te meg itt jópofizol vele?" Kétségkívül volt benne valami, Harry viszont nemes egyszerűséggel süketnek tetette magát, mindenféle belső intelem iránt. Kihúzta a felkínált széket, és lehuppant. „Elvégre nem eshetek pánikba, valahányszor belebotlok a tavaszi események egyik szereplőjébe. Kiváltképp, ha azt vesszük, Ginny oldalán ez milyen gyakran előfordulhat."

Várakozóan figyelte a barnahajú lányt. „Ginny azt mesélte, mindkét szülője mugli. Ha tizenegy évesen én is elutazhatok a Roxfortba, talán jól kijöttünk volna. Két mindenen álmélkodó vakarcs a naaagy és fééélelmetes mágusok között… Másfelől, úgy tudom, a tanulás a szenvedélye." Az ekként jellemzett, könyvmoly-Grangerrel inkább ez a mostani, még csak formálódó Harry találhatta volna meg a közös hangot „de csak más körülmények között, sajnos".

- Nem akarok arról beszélni, ami áprilisban történt – jelentette ki Hermione. – Egyetértesz?

Harry bólintott. – Rossz kezdet volna, akárcsak az előző. Itt különben is mindketten vendégek vagyunk. Okosabb, ha nem bonyolódunk olyan eszmecserébe, ami esetleg elfajulhat.

- Ilyen veszélyesnek tűnök? – kérdezte a lány sejtelmesen.

Harry megrántotta a vállát. – Nem tudom, milyen vagy.

- Akkor tiszta lappal indulhatok – vidult fel Hermione.

A fiú fél kézzel az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát. - Egyezzünk inkább meg úgy, hogy halványszürkével.

A lány felvonta a szemöldökét.

- Ne feledd, egyszer már találkoztunk… - „mentegetőzött" Harry. – Különben is, még így is méltányos vagyok.

- Ne ítélj elhamarkodottan!

- Nem szoktam.

Nyurga, a kánikula ellenére is sötét talárt viselő fiú lépett a konyhába a nappali felől. – Hermione… - A lágy, elgondolkodó hang szertefoszlott, rikácsolásnak adva át a helyét, mikor Ron felfogta, mit is lát pontosan: a keresett személy önfeledten cseverészik Harry Potterrel. – Mit művelsz ezzel?

„Ha te így, én is így." Harry komótosan talpra állt, és mielőtt felelt volna a nem is neki szánt kérdésre, elégedett sóhajjal kinyújtóztatta a tagjait.

- Már nem is „a vendég"? – érdeklődött csalódottan. – Pedig jobb volna észben tartanod, hogy az vagyok.

Ron ökölbe szorított kézzel, a fogait csikorgatva bámult rá.

- Nem úgy volt, hogy átöltözöl? – Mivel a fiú nem reagált az elterelésül bedobott kérdésre, Hermione a nyomaték kedvéért megrántotta a talárja ujját. – Ron, nem…

A fiú elhúzta a karját, és továbbra is izzó tekintettel meredt Harryre.

- Elárulnád, mi bajod van? – A fiú hangja megremegett az idegességtől. „Mi a frászt akar? Jöjjön ide, és üssön meg, vagy… Nem, varázslóéknál inkább az átkozódás dívik…" – Zavar, hogy a barátnőd szóba állt velem?

- Az inkább, hogy nem tudod, hol a helyed – mondta Ron, lassanként visszanyerve a hidegvérét. Mélyeket lélegzett, a bőre normális árnyalatúra fakult, és a szemeiben kihunyt a tajtékzó parázs. – A veled történtek után, a legésszerűbb magatartás az volna, ha visszatérnél a mugli elmével is felfogható világhoz. Ahogy a nagypofájú haverod is mondta: az a tiétek, ez a miénk, mi betolakodók voltunk ott, te… - Befejezetlenül hagyta a gondolatot, és gúnyos, elnéző mosollyal figyelte az egyre dühösebb Harryt.

- Ebből a világból származom. Jogom van hozzá – jelentette ki a fiú.

- Jogod, na persze! – Ron fitymálóan legyintett. – Amit nem mulasztasz el lépten-nyomon érzékeltetni is. Mindenki rólad beszél, a te nevedet szajkózzák napestig… korábban senkit se érdekelt létezel-e, hisz hol volt már az a pár nyugodt év, amit a családod vásárolt nekünk… minden körülötted forog, ezt kéne felajánlanunk, azt kéne megtennünk, hogy kedveskedjünk neked… mert hát a mi hős megmentőnknek elégtétel jár. Te meg… - undorodva mérte végig a megkövülten ácsorgó Harryt. - Annyi tartás sincs benned, hogy megtagadd azt, ami téged magtagadott.

„Szinte ugyanezt mondtam annak idején Pitonnak. A varázslók világa eldobott, és igen… akkor kész lettem volna ezt hasonló szívességgel viszonozni."

- Neeem – folytatta Ron a szónoklatot ziháló nevetéssel. – A Kis Túlélő, most már ki számolja hányszorosan az, édes félénkséggel ismerkedik a birodalommal, ami alig bírja türtőztetni magát, úgy várja, hogy a lábai elé borulhasson. – Levegő után kapott, és közben a másik fiúra sandított, talán arra számítva, hogy Harry végre leállítja. Ám semmi ilyesmi nem történt. – A Kiválasztott itt van. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda kegy tőle… És láss csodát, milyen tökéletesen passzol közénk! – kiáltott fel tömény megvetéssel. – Gyomorforgató még csak nézni is, ahogy görcsösen igyekszel bevágódni mindenkinél. – Az utolsó mondat meglepően higgadtan hangzott el, az előző percek szóáradata után.

- Miről beszélsz, Weasley? – Nem hergelni akarta a fiút, az nélküle is épp eléggé belelovallta magát a pocskondiázásba –, tényleg kíváncsi volt, Ron milyen „vádakat" sorakoztat fel ellenne. – Mit kifogásolsz a viselkedésemben?

- Semmit, Potter – sziszegte a fiú. – Épp ez az. Harry - A fiú konstatálta, hogy még az is hízelgőbb és örömtelibb, mikor Vernon ejti ki a nevét, mivel a bácsi még a legharryellenesebb hangulatában se volt képes soha ilyen undorodó, nyávogós hangon beszélni hozzá. -, aki egy kicsit húzza ugyan az orrát, de aztán visszafogadja a szegény, megtévedt boszorkányt, aki úgy megbánta, hogy becsapta, és olyan kitartóan epekedett utána, Harry, aki tapintatosan visszavonul, hisz a családi botrány nem való az ő kényes füleinek, Harry, aki még az egyik kijelölt hóhérjának is békejobbot…

Ekkor több dolog is történt egyszerre: Hermione, akit már a mugli értelemmel is felfogható világ emlegetése is megbotránkoztatott, azzal a nyilvánvaló szándékkal pattant fel a székéről, hogy egy régóta érő pofonnal kijózanítsa a barátját, Harry szintén megmozdult, bár maga se tudta, pontosan milyen szándékkal: hogy a lányt visszafogja, vagy hogy társául szegődve elégtételt vegyen, Ginny pedig, aki az első „Harry" elhangzása óta volt észrevétlen tanúja a meglehetősen egyoldalú szóváltásnak, keresztülcsörtetett a konyhán, a magával hozott, gyümölccsel megpakolt, súlyos kosarat Harry karjába lökte, aztán kiráncigálta a bátyját a helyiségből.

Ron szótlanul nézte, ahogy a húga hangszigetelő bűbájt szór a konyha ajtajára.

Ginny odasétált a fiúhoz, és közvetlenül előtte állva, suttogva tette fel a kérdést. – Mi volt ez?

- Semmi komoly. – Ron elfordult tőle, és megkerülte a kanapét. Nem szerette, mikor Ginny így beszélt hozzá. Ennyire közelről, ilyen kérlelhetetlenséggel, a szemébe nézve, mintha… „A lelkem kiterítve feküdne előtte." Nem igazi legilimencia volt, nem tudományos, tanítható formája az elme művészetének, hanem valami sokkal elemibb és személyesebb. „Zavaró." – Érdeklődj inkább afelől, mi lehetett volna – javasolta, miközben végigfutatta az ujját a kanapé támláján.

Ginny szája kiszáradt. - Arra mi a válaszod?

- Bármi – mosolyodott el Ron.

- Erőszak… - köpte a szót a lány.

- Mit vársz tőlünk? – tárta szét a karját Ron. – Potter biztos szeretne megköszönni nekem… ezt-azt, és ami azt illeti, nekem is akadna a számára mondanivalóm. Varázslatot viszont nem küldhetek rá, az nem lenne etikus. Na igen, most már ezzel is törődnünk kell…

- Régebben is kellett volna.

- Ne játszd nekem az erkölcs bajnokát, Ginny! – csattant fel Ron, bár közel sem akkora hévvel, mint előzőleg a konyhában. – Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek, hogyan indult akapcsolatod azzal a képmutató seggfejjel?

- Már nem fontos.

- Nem? – tudakolta Ron kedvesen. – Megbocsátotta neked, hogy tőrbe akartad csalni?

Ginny hallgatott. Nem értette, mire akar kilyukadni a bátyja, de úgy érezte, okosabb elodázni a dolgot, mert figyelembe véve, hogy ő milyen ingerült, és a másik milyen kiszámíthatatlan, a vita eldurvulását nem csak ők ketten sínylik majd meg.

- Persze, hisz megvásároltad. – Ginny felkapta a fejét. – Csókokkal, simogatással…

- Fogd be! – sikoltotta a lány.

Ron gonoszul elvigyorodott. – Ki tudja, mivel még…

- Ha komolyan gondolnád, óriási botrányt rendeztél volna, azt követelve, zárjanak a szobámba, és ki ne engedjenek, míg le mondok arról, hogy Harryvel találkozzam, és ha ők nem hajlandóak rá, te teszed meg. – Felsóhajtott. – Kizárólag ezért nem támadlak meg…

- A véleményem már a legelején is valami ilyesmi volt - biztosította Ron. – És te fecsegtél valamit arról Lunának, hogy Potter egy időben igenis kihasználta a helyzetet.

Ginny mély levegőt vett. - Ő meg én ezt már tisztáztuk. Neked semmi közöd hozzá. Ha érdekel, állj lesben megint az ajtó mögött, és hallgatózz!

Ron elengedte a sértést a füle mellett. – Azon is túllépett, hogy a célod, az enyelgés mellett, a kezünkre juttatása volt?

- Én nem akartam, hogy meghaljon – felelte Ginny elsápadva.

- Nem, de tudtad, hogy az fog történni – folytatta Ron kíméletlenül. – Neville elárulta neked, még első este, a gyengélkedőn.

- De nemakartam megölni!

Ron tekintete elsötétült. – Fogalmad se lehet, milyen nyomás nehezedett rám.

- Akkor, de már vége! – Ginny hátrált, miközben a bátyja feléje lépdelt. – Miért nem törődsz bele? Felejtsd ezt az őrültéséget, hagyd Hermionét, ne rángasd bele… menj vissza a Roxfortba, és…

- Ne szólj bele abba, mit csinálok! Én se tiltalak el Pottertől…

Ginny élesen felkacagott. – Azt hiszed, hatalmadban áll? Nincs háború, ez nem Roxfort, nem is csatatér, a te szavad itt nem sokat ér.

- Ginny! Túlfeszíted a húrt.

Ginny kihívóan szegte fel az állát. – Fáj?

- Hallgass.
- Gyáva vagy – állapította meg Ginny szánakozva.

Ron elvörösödött. - Nem!

- Gyenge!

- Ribanc!

A lány arcából kifutott a vér.

- Ginny…

Nem derült ki, mit akart mondani, mert a húga a következő pillanatban teljes erőből felképelte, aztán sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

- Ron. – Hermione visszavonulásra készen merészkedett be a nappaliba. – Mi történt? Ginny úgy rohant el, mint akit…

A fiú lerázta magáról az addigi bénultságot. Hátat fordított a lánynak, és megnyújtott léptekkel a bejárati ajtóhoz sietett. Feltépte, és csakúgy, mint a testvére nem sokkal korábban, hoppanált.

Ron meglendítette a karját, és újabb követ hajított a tóba. A markában még tucatnyi hasonlót szorongatott – Seamus apja rendelt vagy egy teherautóra valót, hogy felszórja vele a házuk kocsifelhajtóját; abból a halomból hozott néhányat magával, mikor a barátjával sétálni indultak -, a birtoklásukkal szavatolva, hogy hosszan folytathassa a dühödt tevékenységet.

Seamus mellette állt, és hallgatagon figyelte a lábuk alatt fodrozódó vizet. Épp uzsonnázott, mikor Ron feldúltan, friss pofontól vöröslő arccal berontott a házukba, követelve, hogy beszéljenek.

Seamus nem akarta a szüleit a fiú vélhetően Harry Potterhez kapcsolódó panaszaival terhelni – „Munkaügy, nem otthonra való." -, ezért hívta Ront, hogy sétáljanak egyet a közeli parkban, akárcsak „gyerekkorukban".

- Szóval Potter mégiscsak elmerészkedett hozzátok – mondta, mikor már terhessé vált a némaság.

Ron csak felmordult válaszul.

- Nem hittem volna – folytatta Seamus óvatosan, a szeme sarkából szüntelenül a másikat figyelve.

Ron összepréselte az ajkát, és eldobta a következő kavicsot.

- Úgy tűnik, tényleg komolyan gondolja ezt a… dolgot a húgoddal. – Nem merte kapcsolatnak nevezni. – Ez azért jó, nem?

- Jó?! – prüszkölte Ron. Olyan hirtelen és akkora hévvel pördült a másik felé, hogy Seamus ösztönösen hátrált egy lépést. – Megvesztél? Agyadra ment a semmittevés? – ordította magából kikelve.

Seamus mély levegőt vett. – Nézd! Váratlanul beállítasz… nem zavar, tudod, hogy örülök, ha jössz, és soha nem küldenélek el, pláne, ha látom, hogy segítség kell – fűzte hozzá sietve, mikor a fiú közbe akart vágni -, kéred, hogy beszéljünk, erre… - Tanácstalanul széttárta a karját. – Itt vagyok, hallgatlak, de ha te meg se mukkansz, muszáj nekem elindulni valahonnan.

- Úgy, hogy ökörségeket mondasz? – feleselt Ron indulatosan.

Seamus megvonta a vállát. – Ha eltekintünk attól, Potter milyen szerepet játszott az életünkben, és mi az övében, elég fontos szempont lenne. – Felsóhajtott. – Akkor amiatt aggódnál, a srác nem csak kihasználja-e Ginnyt.

- Felesleges azon spekulálnunk, mi lenne, ha mások volnának az előzmények. – Ron újult buzgalommal hajigálta a köveket a tóba. Sorra egymás után, fáradhatatlanul. – Ő nem egyszerűen egy srác. Ő Potter. A célpontunk volt, meg akartuk ölni… - magyarázta lassan, gondosan hangsúlyozva minden szót.

- Igen – bólintott Seamus. Zsebrevágta a kezét, és a cipője orrával rugdosni kezdte az éjjeli esőtől még puha földet. – Ez volt a feladatunk, de Ron…

A fiú állhatatosan rázta a fejét. – Nem érted. – A barátjára pillantott. – Én meg akartam ölni őt. Ténylegakartam. Nem csak szükséges rossznak tekintettem a halálát, áldozatnak a… lelkiismeretem oltárán – grimaszolt -, hanem…

Seamus érezte a hangjában a segélykérést, de nem könnyítette meg a dolgát. Feszült, szigorú arccal nézte a másikat.

- … hanem – folytatta Ron kiábrándult szusszantással -, vártam, hogy megtehessem.

- Túl akartál lenni rajta – mondta Seamus vigasztalóan. – Ez természetes…

- Nem! – csattant fel Ron, kipirulva a tehetetlen dühtől, aztán elfordult, és lehajtotta a fejét. – Nekem… csak olyan volt, mint akármelyik horcrux. Valami gyűlöletes, ártalmas dolog, Voldemort lényének a része. – Seamus nagyot nyelt, és a vonásai furcsa, egyszerre szánakozó és fintorgó kifejezést öltöttek. – Nem számított, hogy ember, hogy velünk egyidős… valahogy, úgy gondoltam, hogy igazán nem is lehet az. Nem tudom, Seamus. – Az egyik kezével masszírozni kezdte a homlokát. – Annak a Little Whinging-i küldetésnek először nem is volt jelentősége. Erőpróba, egy kis adrenalin-löket: mint az összes addigi horcrux-vadászat. Csak az érdekelt, ami majd utána következik.

- Voldemort elpusztítása – suttogta a másik.

- A pont a történet végén.

- Az igazi történetek soha nem érnek véget…

- A feloldozás.

- Feloldozás?

- A fájdalom alól. – Ron leeresztette a kezét, és döbbenten nézett fel. Mintha addig fel se tűnt volna neki, hogy Seamus válaszolgat a megjegyzéseire. – Azt hiszem, igazad van – mosolyodott el keserűen, mikor felfogta a fiú szavait. – Az „és boldogan éltek" meg a „fuss el véle" csak a mesékben működik. Hús-vér lénynek lenni csöppet bonyolultabb. – Egy darabig a tenyerében rázogatta a következő, tóba szánt kövecskét. – Azelőtt se volt könnyű, hogy Ginny megint összemelegedett Potterrel. Van ez a… különös zsibbadtság. – Mivel jobban nem tudta elmagyarázni, az öklével megdörzsölte a mellkasát. Seamus megértően biccentett. – Hajtana előre, de már nincs hová.

- És ez hogy kapcsolódik Potterhez?

A kő átszakította a sötétedő víztükröt, a csobbanással elriasztva a nap utolsó sugarait élvezni előmerészkedő törékeny rovarokat. – Ginny egyre többet beszélt róla. Először csak általánosságban, a képességeiről, arról, milyen járatlan a varázstudományokban, aztán, valószínűleg azzal párhuzamosan, hogy a kölyök újra közel engedte magához, az egész nyíltabb lett, személyesebb. Engem pedig napról-napra jobban zavart. Úgy éreztem, hanyag voltam, hogy hibáztam, elmulasztottam valamit.

- Az a baj, hogy a kis haverunk arra emlékeztet, miért és főleg hogyan mentél Little Whingingbe – következtetett Seamus.

- Ez is – pontosított Ron. – Másrészt még mindig képtelen vagyok máshogy hozzáállni, mint akkor. Én… - az arca undorba torzult, és Seamus nem tudta eldönteni a gesztus magának vagy Potternek szól-e – egyszerűen idegenkedem tőle. – Enyhébb kifejezés volt, mint amit először használni akart.

A másik sóhajtva tette csípőre a kezét, és rövid ideig a közeli erdősáv fáinak csúcsát súroló „haldokló" napkorongot figyelte. – Mit gondolsz, tisztában van vele, hogy te így…

- Most már igen – felelte Ron zord mosollyal. – Azt eddig is sejthette, hogy szemrebbenés nélkül végeztem volna vele…

- Elég egyértelműen a tudtára adtad – szúrta közbe Seamus, felidézve a játszótéren lezajlott szóváltást.

- A többit meg… a vitánk után biztos kitalálta. Okos fiú. Legalábbis Ginny beszámolói alapján.

- Vagyis vele veszekedtél. – „De nyilván nem ő ütött meg. Az más típusú sérülés volna."

- Vele is – mondta Ron zárkózottan, igazolva a barátja feltevését. – Meg voltam róla győződve, hogy Ginny akármilyen szépen kérlelheti, nem lesz hajlandó betenni a lábát a házunkba. Nos – rövid, gúnyos kacajt hallatott -, az elméletem ezen a hétvégén megdőlt. Aztán – a következő kövecske minden eddiginél magasabb és hosszabb röppályát írt le – azt gondoltam, sebaj, úgyis végig a szobájában kuksol majd, ha én otthon vagyok. Erre: ma délután bemegyek a konyhába, és azt kell látnom, hogy kedélyesen cseveg Hermionéval!

- Szóval ő ki tud jönni vele – bólogatott Seamus elgondolkodva. – Végül is, ez nem olyan meglepő. Pottert muglinak nevelték, csakúgy, mint őt tizenegy éves koráig…

- Ne hasonlítsd kettejüket egymáshoz! – torkolta le Ron. – Az a srác mugliként él, mugliként gondolkozik, inkább való közéjük, mint közénk. Nem akarom, hogy a világunkhoz tartozzon, főleg hogy az én családom révén. És ő se akarná, ha nem lenne…

- Fülig belezúgva Ginnybe? – vigyorodott el Seamus.

- Ilyet viccből se mondj – szűrte Ron a fogai közt.

- Ron – fogott bele a másik elkomorodva -, az hogy Potter mit érez, majdhogynem lényegtelen. Ha lehiggadtál, te is rájössz. Piton nem engedi el, akár segédkezik ebben a húgod, akár nem. Az a „mugli" túlélte, amit semmiféle számítás szerint nem szabadott volna. Ráadásul, csak úgy mellékesen, megölte nekünk Voldemortot. Nem hiheted, hogy a varázsvilág hagyja elkallódni ezt a hihetetlen erőt, ezt a példátlan történetet… - tette hozzá az újságírókra utalva.

- Imádják csak! – rántotta meg a vállát Ron. – Engem nem izgat. Mi ketten majd tovább utáljuk egymást… Újabb adalék a hősi balladához.

Közel kellett húzódnia az éjjeliszekrényre állított olajlámpához, hogy olvasni tudjon. Biztos, ami biztos alapon belegyömöszölt pár könyvet a magával hozott elnyűtt hátizsákba, hogy ha máskor nem is, lefekvés előtt tanuljon egy keveset. „A kis magolós" – mondaná Zack. „És mondom én is magamra." Ugyan még messze volt az „alvásidő", neki azonban nem akaródzott előbújni a szoba óvó, barátságos magányából.

„Újra Ronról, vagy Ronnal társalogni – latolgatta magában az eshetőségeket. – Hogyne! Még mit nem."

Valaki bizonytalanul megkocogtatta az ajtót, ezzel kiszakítva az ő tépelődő elméjét a Weasley-fiú körül örvénylő gondolatok és Európa 11. századi politikai viszonyainak leírása közül.

Bozontos tincsekkel keretezett arc bukkant fel a résnyire nyitott ajtóban. - Hermione vagyok. Bejöhetek? – Az egyik kezét is bedugta a szobába, kinyújtva, hogy Harry jól lássa. – Nincs nálam fegyver.

A fiú elmosolyodott, és az ölébe eresztette a könyvet. – Na és a másik kezeddel mi van? Egy szavadat sem hiszem, míg azt is meg nem mutattad – felelte kihívóan.

- Ahogy parancsolod. – Hermione, nem várva további invitálásra, belépett, becsukta az ajtót, majd az ágyhoz sétált, és letelepedett Harry mellé. – Tessék! Egy egész tányérnyi Mrs. Weasley veszedelmes cseresznyés sütijéből. Ha még egyszer kétségbe vonod egy állításomat, fogom magam, és a képedbe nyomom – fenyegetőzött játékosan.

Harry elvette a tálat. Először odakínálta a lánynak, aztán miután az nemet intett, lerakta az éjjeliszekrényre. – Ha szóltok, lementem volna vacsorázni.

- Persze, jöttél volna. – Az ágy magas volt, és Hermione, akinek az ujjai épp csak érintették a padlót, szórakozottan lógázta a lábát. – De nem szívesen.

- Hát nem – ismerte be Harry. Tétovázott, folytassa-e, aztán úgy döntött, ha a kényes témák felszínén lavírozva adja elő a problémáját, abból nem származhat akkora baj. – Tudod, nekem ez a… helyzet meglehetősen kellemetlen, nélküled és a vőlegényed meg családi huzavona nélkül is. Ne vedd sértésnek… - visszakozott azonnal, látva a lány reakcióját.

Hermione elvörösödött a Ronra aggatott titulus hallatán, és elkapta a pillantását Harryről. – Nem… - lehelte. – Dehogy…

- Szokatlan, hogy valaki így emlegesse, igaz? – kérdezte a fiú kedvesen, miután rájött, hogy félreértelmezte a másik zavarát.

Hermione elmélázva bólogatott, és úgy tűnt, percről-percre nyomorultabbul érzi magát. – Szokatlan, hogy a jövendőbelimnek hívják – a vége éles, kétkedő nevetésbe fulladt, mintha Hermione maga se hinné, hogy a fiú, akiről beszélnek, hetek múlva a férje lesz -, hogy úgy kell gondolnom rá, szokatlan, hogy Mr. és Mrs. Weasley csalódottan és haraggal néznek rám, mintha Ronnal valami bűnt követtünk volna el… Áh! – A kezeivel fáradtan végigsimított az arcán. – Nem untatlak. Ezt amúgy is inkább Ginnyvel kéne megbeszélnem.

- Még nem ért vissza, ugye? – Természetesen nem, hiszen akkor benézett volna hozzá, de Harry készséggel segített Hermionénak a szó másra terelésében.

- Üzent, hogy Lunáékkal eszik, és talán ott is alszik. Szépen faképnél hagytak minket… – csóválta a fejét. – Luna Lovegood – mondta aztán gyorsan, megelőzve, hogy Harry reagáljon a Weasley-testvérekre vonatkozó megjegyzésre. – Ginny barátnője. Itt laknak a dombon túl, ő meg az apja. Mr. Lovegood szerkeszti a Hírverőt. Van is belőle egy példány lenn a konyhában. Lapozd csak át. Elég… mulatságos cikkeket közölnek. Általában… - zavartan hallgatott el, hogy belemélyedjen a berendezés szemrevételezésébe (amire valószínűleg már számtalan alkalma volt a múltban). – Fecsegek össze-vissza – jegyezte meg bosszúsan. – Pedig, elhiheted, nem szokásom.

Harry csendben figyelte tovább, tartva magát ahhoz az elvhez, hogy jelenleg a kivárás a legjobb taktika. Egyébként se tudta, hogyan reagálhatna erre.

A lány végül abbahagyta a nézelődést, visszafordult hozzá, és kicsit megemelte a Harry kezében nyugvó könyvet, hogy megleshesse a címét. – Történelem?

- Amint látod.

Hermione elengedte a kötetet, és néhány másodpercig ábrándozva meredt maga elé, közben azt latolgatva, megossza-e a fiúval azokat a még igencsak képlékeny terveket, amiket hónapok óta forgatott a fejében.

- Én is – fogott bele végül (Harry kíváncsian pillantott rá) – kacérkodom a gondolattal, hogy a RAVASZ-ok után felvételizzek egy mugli főiskolára.

„Kacérkodom…" A szóhasználattal próbálta valamennyire elbagatelizálni a dolgot, leplezni – amit „pechére" Harry pontosan érzett, sőt átérzett -, hogy ez a rejtegetve dédelgetett szándék milyen fontos neki.

- Megvettem az összes középiskolai tankönyvet – mesélte Hermione, arcán a mostanra állandósult pipacs-árnyalattal. – Nyaranta azokat olvasgattam. Ronnak sose mondtam, mániákusnak tartott volna. Mikor kicsik voltunk úgyis folyton annak csúfolt… Vagy felhúzott orral javasolta volna, hogy ha már tanulok, ne mugliságokra vesztegessem az időm, inkább kutassak átkok után, és azokat gyakoroljam be.

- De ha összeházasodtok, muszáj lesz ezt vele is megbeszélned – mutatott rá Harry.

- Igen – bólintott Hermione, aztán tűnődve összepréselte az ajkát, és egy darabig nem szólt a fiúhoz. – Az az igazság – kezdte hosszú hallgatás után -, hogy szerintem Ronnak is jót tenne, ha egy kicsit kiszakadna az eddigi közegéből.

Ez érdekes iránynak ígérkezett. Harry kissé előrehajolt, úgy kérdezte: - Hogy érted?

- Ron – ez persze csak az én véleményem – túlságosan is kötődik a mágiához.

- Az akkora gond egy varázsló esetében?

A fiú nem bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon, de rögtön meg is bánta a felelőtlen gesztust, látva Hermione arckifejezését.

A lány a homlokát dörzsölgette, és a mozdulat párjául szolgáló unott grimasz egyértelműen jelezte, milyen terhes feladatnak tekinti, hogy egy értetlenkedő „muglinak" magyarázza el – hosszas körítést toldva az eredeti mondandójához -, mire gondolt.

- Inkább úgy kellett volna fogalmaznom: túlságosan a mágiához kötődik. – Összeszűkített szemmel kereste Harry vonásain a rádöbbenés jegyeit. – Nem tudom… Így világos?

- Hogyne – húzta ki magát a fiú sértetten. – Tehát szerinted a hasznára válna egy kis szünet… egy kis távolság?

Hermione bólintott, majd hirtelen átnyúlt Harry előtt, és elvett egy szelet süteményt. – Szabad?

„Nem, azonnal tedd vissza!" Kis híján ezt a választ adta, de mivel nem akarta megint lejáratni magát a lány előtt egy ócska – és viszonzatlanul maradó – vicc kedvéért, csak „nagylelkűen" intett.

- Sejtheted, hogy benne ilyesmi fel se merült – folytatta Hermione. Beleharapott az illatos tésztába; közben az egyik tenyerét az álla alatt tartotta, hogy a morzsák ne az ölébe vagy a takaróra hulljanak. – Arról is nehéz lesz meggyőzni, már ha rászánom magam – szögezte le sietve -, hogy nem ostobaság mugli tanulmányokba kezdenem. De a tetejében elfogadtatni vele, hogy neki is ezt kéne tennie… - Szomorúan ingatta a fejét, és úgy tűnt, amint ezt kimondta, képzeletben le is pergett előtte az ominózus jelenet.

- Hé, fel ne add! – Harry nem tudta, miért vigasztalja a lányt (vagy legalábbis csinál valami ahhoz hasonlót), és főleg, miért bátorítja arra, hogy gyanútlan muglik közé vigyen egy olyan kötekedő, pökhendi, felsőbbrendűségi tudattal fertőzött alakot, mint Weasley, mindenesetre az ezen való morfondírozást későbbre – az egyedüllét áldott óráira – halasztotta.

Hermione halványan elmosolyodott, és mintha – csak öntudatlanul is – repetázni akarna a bíztató szavakból, újabb panaszos kijelentést mormolt el, miközben az utolsó falat sütit rágcsálta. – Lehet, hogy mégse kéne belevágnom. Kevesebb, mint egy évem maradt, és rémes, mekkora hátrányában vagyok…

- Mondjuk hozzám képest? – nevette el magát Harry. Hermione nem volt biztos benne, hogy helyénvaló-e követni a példáját, ezért beérte egy rövid, illedelmes kuncogással. – Tíz hónap, az rengeteg idő. (Ennek a fogalomnak, azt hiszem, te is bőven elég aspektusát ismered ahhoz, hogy egyetérts velem.) És ha jövőre nem sikerül, megpróbálhatod újra.

- És újra, és újra – motyogta Hermione, a térdeit bámulva. – Te talán, de nekem családom lesz.

Harry nem akart belemenni, miként is vélekedik a saját esélyeiről, ezért csak annyit mondott: - Lesz egy férjed. Ennyi. Miért ne foglalkozhatnál mellette más dolgokkal is?

Hermione megfosztotta Harryt még egy cseresznyés szelettől, és egy darabig nem szólalt meg, hanem evés ürügyén átgondolta az elhangzottakat. – Belekukkanthatok? – kérdezte aztán, és miután letörölte a tenyerére ragadt porcukrot, a fiú könyve felé nyújtotta a kezét.

Harry vállat vont, és odaadta a kötetet a lánynak, aki a korábbi állítását meghazudtolva – miszerint éppen csak „olvasgatta" a tankönyveket, és tetemes a lemaradása – igencsak szakértő szemmel pörgette át. – Szóval a… hol is?

- Stonewall – segítette ki Harry készségesen.

- A Stonewallban ezt használják? – Elölről kezdte a lapogatást, ezúttal jóval lassabban, időnként meg-megállva. – Talán be kéne szereznem egy példányt… - A fiú „orra elé" dugta a könyvet. – Mondd csak, ezek az elemző részek mennyire részletesek? A források tartalmát foglalják össze, vagy kérdéseket vetnek fel, bemutatják az összefüggéseket…

Harry visszavette tőle a könyvet. - … rendeletek meg törvények esetén utalnak a fogadtatásra, a hatásokra, az előzményekre – fejezte be a lány helyett a felsorolást. – Igen. A főszöveg – rábökött az egyik oldalra – elég vázlatos, a jelentősebb események, kiegészítve tömény adathalmazzal. Nézd – Hermione közelebb csúszott hozzá -, itt például…