Minden jog Rowlingé. Változatlanul. :-)
4. fejezet: Ellenségem, barátod
Ginny feszülten és bizalmatlanul pillantott végig a játszótéren összegyűlt társaságon. („Csakis a te tiszteletedre, Ginevra – suttogta a fülébe gúnyosan Zack, mikor megérkeztek. – Csakis a te tiszteletedre.") Zack egy nála valamivel alacsonyabb, szőke fiú mellett állt, zsebre dugott kézzel és azzal a fölényes vigyorral a szája sarkában, ami Ginny közelében általában ott bujkált a vonásain. A másik srác – David vagy Riley – arckifejezése leginkább közönyös volt. Ginny úgy döntött, ezt jó kezdetnek tekinti. Pár lépésnyire onnan, ahol a fiúk ácsorogtak, két-két keresztbe döntött vaskos fára egy ötödiket fektettek – látta már korábban, a mugli gyerekek mire használják: egyensúlyozva, mint holmi kötéltáncosok végigsétálnak, vagy az idősebbek és bátrabbak végigszaladnak rajta –, amit két lány „sajátított ki" magának. Egyikük, nem törődve a sárral, ami a kicsik cipőéről ragadhatott rá, felhúzódzkodott a hosszanti gerendára, és időnként szórakozottan meglendítette valamelyik lábát. A másik összefonta a karját, hanyagul a játéknak dőlt, és míg a barátnője szenvtelen arccal, várakozva vizsgálgatta Ginnyt, az ő tekintete határozottan ellenséges és megvető volt. „Nyilván te vagy Jessica" – könyvelte el Ginny idegesen. És végül ott volt a fekete hajú fiú, aki a legkésőbb bukkant fel a jelenlévők közül. Biciklivel jött, és a jármű most is ott pihent, gondatlanul annak a pingpongasztalnak döntve, amire a tulajdonos tisztességes leszállás helyett átült róla. A fiú egyelőre nem igazán figyelt Ginnyre: az elnyűtt sportcipőjére varrt műanyag csíkokat piszkálgatta egy gallyal, amit az asztalon talált, és csak akkor emelte fel a fejét, mikor a barátja megszólalt.
- Tehát… – Harry megköszörülte a torkát. (Nem a hatás kedvéért, sokkal inkább zavarában. Ez jelentős pillanat volt, és egyszer – Zack esetében – már sikerült elszúrnia; ezúttal nem akarta.) – Balról jobbra: David Hendon, Jessica Sampson, Erica Carlos és Riley Evans. – A pingpongasztalon ücsörgő fiú barátságosan intett Ginnynek. – Zacket pedig már ismered. – A fiú és Ginny tekintete a pillanat törtrészéig összekapcsolódott. Zack elhúzta a száját, a lány pedig nagyot nyelt, aztán csekély lelkesedéssel aprót bólintott. – Emberek, ő itt Ginny Weasley.
Válaszul elhangzott egy-két elmormogott „szia" és bizonytalan „hello", amihez aztán David, hogy javítsa az összehatást, hozzácsapott egy udvarias, sőt meglepően őszintének tűnő „örvendek"-et.
- Ja, tényleg. Én is – vigyorodott el Riley szégyenlősen. – Csak tudod, időbe telik hozzászokni, hogy Harry irejtélyes/i barátnője itt van, teljes életnagyságban…
Zack válla megrázkódott a hangtalan nevetéstől. – Riley, Riley – ciccegte. – Ez a megfogalmazás azt sugallja, kételkedtél benne, hogy a csaj valóságos, és nem Harry kitalációja.
- Úgy mondod, mintha rászorulna, hogy képzeletben kreáljon egy lányt magának. – Ahogy Jessica Harryre nézett, az az árgus szemekkel figyelő Ginny számára túlontúl bensőséges és csábos volt.
Nem akart féltékenyen vagy akár csak ellenszenvvel közelíteni a lányhoz – Amanda jóvoltából a saját bőrén tapasztalhatta, hogy az mennyire dühítő és kellemetlen. Elhatározta, hogy amit lehet, elkövet azért, hogy jó benyomást tegyen Harry barátaira, és akkor – Zack alig leplezett utálata ide vagy oda –, talán megnyerheti magának őket. Ám Jessica már azelőtt eldöntötte, hogy nem fogja kedvelni Ginnyt, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és gondoskodott is arról, hogy a gesztusai egyértelműen közvetítsék ezt az üzenetet.
Mindenesetre megnyugtatta, hogy Harryt láthatóan meghökkentette a lány viselkedése. A fiú zavartan pislogva bámult Jessicára, és enyhén elvörösödött.
- Szóval, összefoglalva, amit ezek itt összehordtak… Végre-valahára megismerhettünk – fordult David Ginnyhez, és elmosolyodott, most először engedve, hogy valamiféle érzelem jelenjen meg az arcán.
- Eddig nem volt időm eljönni – felelte a lány. „Nem is beszélve arról, mennyire tartottam ettől a találkozástól."
- Aha – bólogatott Riley. – Harry mesélte, hogy bentlakásos suliba jársz.
„Harry ért hozzá, hogy igazat mondjon, miközben tökéletesen félrevezet… vagy csak hagyja, hogy félrevezesd magad." A fiú tulajdonképpen minden fontosat elárult róla: hogy vidéken él a családjával, hogy több testvére is van – de Harry például ki nem állhatja az egyik bátyját és viszont –, hogy a tavaszi szünetben indult a kapcsolatuk… Csak épp azt az egy részletet hallgatta el, ami mindezt megvilágította, és a gyanútlan mugliktól szédítően idegen összefüggésbe helyezte volna: a varázsvilág létét.
- És… milyen? – noszogatta Erica.
Ginny észbekapott, és lázasan töprengeni kezdett, mit is válaszolhatna erre. – Hát… - Mély levegőt vett, hogy belefogjon a „varázstalanított", sebtében összetákolt Roxfort jellemzésébe, végül azonban meggondolta magát, és feszengve összeszorította az ajkát. – Öhm… jó. – Rövid hallgatás után hozzáfűzte: – Olyan, mint bármelyik hasonló iskola.
Titkon kalapot emelt maga előtt, hiszen ha rákényszerült, neki is remekül ment a Harry által űzött játék.
Riley együttérzően bólogatott. – Képzelem.
„Ó, azt csak hiszed!"
- Na, gyertek már ide! – Erica megütögette maga mellett a gerendát. – Úgy álltok ott, minthogyha bíróság előtt lennétek.
Ginny és Harry engedelmesen sétáltak oda hozzá. A fiú utánozta Jessica testtartását, aki vidáman pillantott fel rá – Harry viszont próbált szigorúan nézni a lányra, vagy legalábbis nem viszonozni a mosolyát -, Ginny pedig sóhajtva mászott fel a fára, hogy aztán újult szorongással várja, mi következik.
David az órájára nézett, Erica halkan dudorászott valakit, és néha futólag körbesandított, míg Riley az ülésnél fogva megemelte a biciklijét, és szórakozottan megpörgette a kereket.
- Minek a becézése a Ginny? – kérdezte hirtelen Jessica. – Virginia? Vagy Ginger…
Zack elejét vette a további találgatásnak. – Ginevra. – Lassan ejtette ki a nevet, gonoszul kiélvezve minden egyes szótagot.
Harry tátogott neki valamit, de hadarva és féloldalasan fordulva hozzá, hogy David ne érthesse, a többieknek pedig lehetőleg ne is szúrjon szemet. Ginnynek is csak a mondat végét sikerült elcsípnie.
- … kicsinyes vagy.
Jessica egy pillanatra könnyedén összeráncolta a szemöldökét. – Meg kell hagyni, ez elég fura név.
- Nem fura, inkább csak szokatlan – sietett Ginny segítségére Harry.
David felöltötte a tőle telő legkenetteljesebb arckifejezést, és a lány elé lépett. – Bocsánatodért esedezem, úrnőm, amiért egy ilyen pimasz kérdéssel zargatlak, de akad netán a családodban egy Morgana, vagy Uther, vagy…
- Arthur? – Ginny a jókedvtől kipirultan kuncogott a fiú modoroskodó előadásán. – Így hívják az apámat.
Riley harsányan felkacagott, és hanyatt feküdt a kemény – és valószínűleg hideg – pingpongasztalon. – A testvéreidet pedig a kerekasztal lovagjairól nevezték el a szüleid? Gawain, Galahad, Lancelot, William…
Ginny szája fájdalmas fintorba rándult, de ezt egyelőre csak az aggódó Harry vette észre. Hogy biztosítsa a támogatásáról, megsimogatta a lány remegő kezét.
- … Percival… – Riley megakadt a felsorolásban. – Hány bátyád is van összesen? – Gyanúsnak tűnhetett számára a szavait követő mélységes csend, mert felkönyökölt, és a sápadt lányra pillantott. – Rosszat mondtam?
- Volt egy… Bill volt közülünk a legidősebb. De… meghalt. Három éve.
- Oh, nagyon sajnálom. – Riley csaknem olyan kétségbeesettnek látszott, mint maga Ginny. – Visszafeküdt egy „cipzár a számon" jelzés kíséretében.
- Nem történt semmi. És a Percivalban is igazad volt – mosolyodott el a lány bánatosan. – Bár mi inkább Percynek szólítjuk.
- Nem is értem, miért. – Ez volt Zack első semleges megnyilatkozása aznap. Nem derült ki, Harry szemrehányásának eredménye-e, vagy mindössze a fiú lazuló figyelméé. Mindenesetre Ginny hálás volt érte, még ha a megjegyezés folytatás nélkül is maradt, ugyanazt a fullasztó, kényelmetlen némaságot hozva magával, amiben a délután folyamán annyiszor volt már részük.
- Nem kelsz fel, Riley? – kiáltott oda Harry a másik fiúnak, jobb ötlete nem lévén.
- Szerintem elaludt – közölte a véleményét Erica nevetve, és most már megállás nélkül himbálta a lábait.
Riley erre jól hallhatóan utánozni kezdte a horkolást.
David flegmán legyintett. – Hagyjátok, érdemtelennek tart arra, hogy szóba elegyedjen velünk.
- Hogy mi? – A fiú lendületesen ülő helyzetbe lökte magát. – Ha nekem is ilyen nyakatekert módon kell beszélnem, tényleg inkább ikussolok/i.
- Vigyázz a nyelvedre az úrnőnk előtt! – parancsolt rá David harciasan.
Harry, aki elmélázva figyelte a barátai ál-vitáját – ami még ha érezhetően erőltetett volt is, legalább időtöltést biztosított –, meglepetten vette észre, hogy Zack szinte ösztönösen mozdul, hogy bekapcsolódjon a játszadozásba, ráadásul értelemszerűen David és így közvetve Ginny „pártján", hiszen ők voltak közelebb hozzá. Csakhogy Riley ismét megszólalt, ezúttal az addigitól élesen elütő, szinte hihetően komoly hangon, és Zack a helyén maradt.
- Nyisd ki a füled, Harry! „Szidás" következik. – A tekintete megakadt Ginnyn. – A ibarátnőd/i előtt. Így talán lesz valami foganatja… Habár megeshet, hogy pontosan ő az, akit vádolnunk kell.
Ginny szemei elkerekedtek a – részben színlelt – döbbenettől, miközben a lány magára bökött.
- Bizony te – erősítette meg David.
- Ki vele, mit műveltél a imi/i Harrynkkel? – Jessica átkarolta a fiút, kihívó mosolyt villantva Ginnyre. – Teljesen megváltozott.
- Annyira nem is… – tiltakozott az érintett vigyorogva.
- Tehát? – Erica megmarkolta a gerendát, előredőlt ültében, és kissé kihúzta magát, hogy a görnyedten ücsörgő Ginnyre nézhessen.
Zack, aki az elmúlt másodpercekben a cipője orrát vizsgálgatva mulatott valamin, most felpillantott. – Felforgatta az életét.
- Húú! – búgta Jessica. – Ennyire komoly lenne?
Zack tűnődve hümmögött. – A megrázó pontosabb kifejezés, legalábbis a kapcsolatuk elejét tekintve.
Jessica érdeklődve fordult felé. – Ezt hogy érted?
- Igen, arra én is kíváncsi lennék – morogta Harry, miközben szúrósan meredt a másik fiúra.
- Semmi. – Zack nem nézett rájuk, helyette a földet bámulta, és kicsit megrázta a fejét. – Igazán. Lényegtelen, beszélek össze-vissza. – Aztán, mielőtt bárki hangoztatni kezdhette volna, hogy épp ő az, aki soha nem vetemedne céltalan fecsegésre, gyorsan megkérdezte: – Idén mennyi ajándék is járt az unokatesódnak?
Harry elsősorban azért erre a délutánra szervezte Ginny és a barátai összeismertetését, mert ez kitűnő indok volt arra, miért is nem tartózkodik a Privet Drive 4-ben, és ugrálja körül a születésnapját ünneplő Dudleyt, úgy, ahogy azt elvárják tőle, vagy mindenestre – mivel az utóbbi két-három évben már sikeresen lógott meg a „komornyiki" szolgálat elől –, asszisztálja végig szomorúan és irigykedve az ajándékbontás toporzékolással színesített ceremóniáját.
- Nem tudom – rántotta meg a vállát –, de annyi biztos, hogy bőven negyven felett vagyunk. Remélem, Vernonék ebben az évben nem számolták el…
- Azt hiszem, haza foglak kísérni, Harry – jelentette ki Zack, és mikor a fiú kérdőn felvonta a szemöldökét, elmagyarázta: – Ha még akkor is áll a bál, azt muszáj látnom, és persze hallanom…
A szavaihoz társuló rosszindulatú vigyor megtévesztően valódinak tűnt, és a többiek be is érték vele, a kifejezetten a fiúra koncentráló Harry viszont el nem alvó balsejtelemmel gondolt az előttük álló eszmecserére. – Csatlakozik még valaki? – érdeklődött, és a nyakát nyújtogatva körülnézett.
Riley undorodva húzta fel az orrát. – Én jobban utálom Nagy Dé-t annál, hogy önként, akármilyen okból is a közelébe menjek.
David és Erica megértően bólogattak.
Riley felsóhajtott, majd belevágott, hogy Ginny kedvéért előadja a történetet. – Tavalyelőtt ő meg a debil haverjai rászálltak az öcsémre valami ostoba ürüggyel – mesélte szinte köpve a szavakat, közben pedig az asztalra hullott leveleket tépdeste. – Mark egész nyáron bujkált előlük, de otthon persze nem mondta el, még nekem se… Nem értettük, miért nem megy soha tovább a kert határánál.
- A végén aztán kitudódott – folytatta David. – Legalábbis imi/i megtudtuk – pontosított.
- Harry, hadd tegyem hozzá, elég felelőtlen módon, úgy határozott, megbeszéli a dolgot Dudleyval – vette vissza a szót Riley.
- Egy szokványos eset volt a sok közül – hárította Harry a szemrehányást, aztán kissé behúzta a nyakát, mikor észrevette, Ginny és Jessica milyen tekintettel méregetik.
- Szokványos következményekkel, ugye? – kérdezte Riley komoran. – Mindegy. Ne emlegessük! Szóval… Elmondtam a szüleimnek. Apa fogta Markot, és együtt megkeresték Dudleyt… – Óvatos mozdulatokkal a földre söprögette a levéltörmeléket. – A Dédéhez hasonló alakok visszavonulót fújnak, amint felnőttek is belekeverednek az ügyeikbe; túl gyávák ahhoz, hogy velük kezdjenek… Utána az öcsém haragudott rám, mert beleavatkoztam, mi haragudtunk rá, mert nem szólt… Emlékezetes hetek voltak – summázta keserű mosollyal.
Ginny ujjongott, hogy végre egy tőle lehetőleg minél távolabb vezető, ráadásul érdekesnek tetsző irányba terelheti a beszélgetést. – Több összetűzésetek is volt Dudleyékkal?
- Hajaj – csóválta a fejét David. – Igaz ugyan, hogy ez mindenekelőtt Harry terepe, de azért… nem sietsz haza, remélem…
- Ugye, észrevetetted, mit csinált Jessica?
Ráérősen sétáltak a Privet Drive-on, a még megnyugtatóan távoli négyes számú ház felé. Esteledett, a napkorong lassan érintette a horizont peremét. Az ég egészen halvány, szinte fehérbe hajló kék volt, a levegő pedig borongatóan hűvös, bogárzümmögéssel és fák nyári illatával terhelt.
- Szerintem mindenki észrevette – felelte Harry. – De egyedül neked tetszett annyira.
- Nem tehetek róla – rántotta meg a vállát Zack vigyorogva.
- De tehetnél ellene – vágta rá Harry, és hogy további súlyt adjon a szavainak, feddőn ingatta a mutatóujját (bár kétséges volt, hogy ezzel a kívánt hatást éri-e el, vagy épp annak ellenkezőjét).
Zack megtorpant, és megragadta a másik ruháját, őt is megállásra késztetve. – Ne akarj beleavatkozni, Harry – tanácsolta. – Ez kettőnk ügye. Nekünk kell megoldanunk. Előbb-utóbb majd elrendezőik valahogy, de nem tudunk többet tenni a mostaninál; se én, se Ginny valószínűleg… Maradjunk ennyiben!
Harry nem akart „ennyiben maradni", csakhogy túl jó – sőt már-már rózsás – hangulatban volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen. Pedig felvethette volna, hogy Zacknek nem kötelező gúnyolódni, valahányszor a lány közelébe kerül, mire a barátja nyilván azt válaszolná, Ginnynek meg nem kellene Harryre erőszakolnia a társaságát… és így tovább a végtelenségig, sehová sem vezető érvek és ellenérvek hosszú során át.
Szótlanul mentek tovább, míg végül Zack rászánta magát, hogy belevágjon az eltervezett beszélgetésbe. – Kérnék tőled valamit.
Mikor Harry egy pillanatra felé fordult, jelezve, hogy figyel, a fiú mély levegőt vett. – Szeretném, ha a többieknek is elmondanád, hogy… – megrázta a fejét, mintha maga se hinné el, amit épp kiejteni készült – … hogy varázsló vagy.
- Ó! – Harry zsebre tette a kezét, és lassított a léptein. – Számítottam valami ilyesmire.
- Abban, gondolom egyetértünk, hogy kizárólag a véletlenen múlt, hogy én voltam, aki belekeveredett ebbe, és nem mondjuk David vagy Jessica – folytatta Zack óvatosan, és kicsit előrehajolva, fürkészően tanulmányozta a szigorúan lábai alatt „elfutó" betont bámuló Harry vonásait.
- Szerencsés véletlen – javította ki Harry halvány mosollyal. – És az is csak az elején játszott közre. Hogy később eljöttél hozzánk, az a te saját döntésed volt. Mert makacs vagy, és meggyőződésed, hogy mindent jobban tudsz másoknál. Hiába hívtalak fel és bizonygattam, hogy velem minden rendben…
- Na persze – horkant fel Zack. – Először is, hazudtál, másban, mint amit hittem, de akkor is. És attól féltem… hiszen tudod – szakította félbe magát türelmetlenül. – Visszatérve arra, hogy a többieket is be kell kéne avatnod abba mi történt, és ki meg mi vagy igazából…
Harry savanyúan húzta el a száját. – Ez a „mi" elég elítélően hangzott.
- Veled kapcsolatban soha nem használnám olyan értelemben. Tulajdonképpen… semmi gond azzal, ha valaki ilyen… hókuszpókusz-űző, csak ne mászkáljon a mi világunkban, ha az másoknak a terhére van…
- Igazából egyedül neked meg Vernonnak – szúrta közbe Harry. Zack eltúlzott felháborodással kapott a szívéhez az összehasonlítás hallatán. – Mire vonatkozott a „ki"?
- A mágusvilág megmentője, aki már csecsemőkorában túlélte azt a „fogalmam sincs, hogy hívják"-átkot, aztán végrehajtott egy olyan varázslatot, amire még a főokos iskolaigazgató se bírt tisztességes magyarázatot adni… meg a többi efféle maszlag – sorolta látványos unalommal, egészen más – valahol mélyen mégis hasonló – hangnemben, mint alig néhány napja Ron Weasley. Azonban mielőtt Harry kielemezhette volna, ez rosszul esik-e neki, és ha igen, mennyire, Zack visszakanyarodott az eredeti témájukhoz. – Ne próbálj kitérni a válaszadás elől, Harry! – figyelmeztette. – Beavatod őket vagy…
Nyilvánvaló volt, hogy a másik alternatíva Zack szerint nem a „sem", sokkal inkább a „megteszem helyetted én" esetleg a „ha magadtól nem vagy hajlandó, muszáj lesz nekem kényszeríteni rá".
- Megteszem – sóhajtotta Harry. – De nem most – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Majd… – Zavartan hagyta félbe a mondatot.
- Mikor? – sürgette Zack.
Harry felpillantott, és egyszerűen vállat vont. – Majd. Mindössze ennyit tudok ígérni.
- Azért ne húzd sokáig – morogta a másik rosszallóan.
Épp elhaladtak Richard McKinnon kerítése előtt. A férfi Vernon kártyapartnere volt, és mint ilyen, Harryt gyerekkora óta ismerte és – bár ez nem következett ebből szükségszerűen – utálta, a magatartásával elkerülhetetlenül kölcsönös érzéseket váltva ki a fiúból is. (A „kapcsolatuk" nagyszerűen példázta, hogyan viszonyulnak a környék lakói a veszedelmes és felettébb gyanús „Potter-kölyökhöz", és hogy ő, hogyan fogadja ezt.)
A férfi ledobta a markában szorongatott locsolócsövet, aztán a felásott virágágyást hátrahagyva a bejárati lépcsőhöz csoszogott, ott azonban megfordult, és felháborodva pillantott Zack és Harry kettősére; vagyis inkább csak Harryre, majd miután kellő alapossággal végigmustrálta a fiú szokottnál csak kicsit rendezettebb öltözékét, megvető mordulással bevonult a házba.
- A népszerűséged töretlen – jegyezte meg Zack.
Harry egykedvűen csóválta fejét. – Régebben azt mondtam volna, Petunia és Vernon gondoskodnak róla, de újabban ez már nem egészen helytálló.
Vernon nem merte volna nyugodt szívvel ócsárolni Harryt, még a legjobb barátja vagy épp a nővére előtt sem. (Marge nyilván rendkívüli módon hiányolta már a Harry rémes és megbotránkoztató tetteit taglaló pletykákat, amikből korábban heti rendszerességgel újabb és újabb adagot kapott.) Nem volt világos, mitől is tart annyira. Harry úgy képzelte, álruhában utánuk szaglászó varázslóktól mágikus lehallgatásig, aljas varázsmódszerek kifogyhatatlan tára szerepelt a félelmei között – talán többet foglalkozott az idegen világ lehetőségeivel, mint maga Harry. Előbbi nem is volt olyan elrugaszkodott elképzelés, visszagondolva Percy egy elejtett megjegyzésére, Harry azonban biztosra vette, hogy a megfigyelést és őrködést nem túlozzák el ennyire.
Petunia más – az unokaöccsének igazán jóleső – indíttatásból szintén vigyázott arra, hogy egyetlen becsmérlő mondat se hagyja el a száját, és amint azt titkon megállapította – a fiúnak persze nem kötötte az orrára –, ez egyre könnyebben ment.
Egyszer egyenesen arra vetemedett, utólag maga is csak hebegni-habogni tudott, mikor Harry arról faggatta, miféle láz tört rá, hogy ruhákat vásároljon az unokaöccsének. Csak egy farmert és néhány pólót, azokat is rossz méretben, Harrynek mégis mérhetetlenül sokat jelentettek, többet Dudley negyvenakárhány ajándékánál, és örömmel hordta is az új darabokat, mert ha egy-két számmal nagyobbak is voltak a kelleténél, legalább a kopottságukkal nem irányítottak a viselőjükre felesleges figyelmet.
Zack váratlanul megállt, és kitartotta a karját, hogy Harry se menjen tovább. – Nézd! – bökött előre az állával.
Nem messze tőlük, az útkereszteződésnél egy férfi ácsorgott, és a fejét vakargatva az utcanév-táblát tanulmányozta, aztán tanácstalanul nézett végig a környező házak egyhangú során. Ekkor pillantotta meg az őt figyelő Harryt és Zacket.
- Fiúk! – Magasra emelte a kezét, és intett nekik, majd sietősen elindult feléjük.
- Ismered? – súgta Zack.
Harry megrázta a fejét. – Nem én. És engem különben se szoktak ilyen lelkesen köszönteni. Gondolj csak az öreg McKinnonra az előbb! A kérdésedből úgy látszik, te se tudod, ki lehet…
- Passz.
Az idegen eközben odaért hozzájuk. Barnahajú, barnaszemű férfi volt, korban talán közel a negyvenhez, az a fajta, aki a kinézete vagy a testalkata alapján nem tűnt volna ki a tömegből. Harry megmagyarázhatatlan okból mégis úgy érezte, a jelenléte nem kerülhetné el az ember figyelmét.
- Végre erre jön valaki… – jegyezte meg megkönnyebbülten, inkább csak magának. – Tudnátok segíteni? A napokban költöztem ide a… – a háta mögé mutatott, aztán elfintorodott, és tétován leengedte a karját – … a környékre – fejezte be sután. – Sétálni indultam, gondoltam, kicsit körülnézek, de… az az igazság, hogy fogalmam sincs, merre járok, és innen hogy találhatnék vissza.
Harry elvigyorodott. – Érthető. A házak lehangolóan egyformák errefelé.
A barátja ezalatt a férfi vonásait vizsgálgatta, hogy kellően az emlékezetébe vésse. – Szóval melyik utca, hányadik ház? – kérdezte aztán.
- Woodward sétány 13.
Zack szakértő képpel bólogatott, és gyors terepszemlét végzett. – Vágjon át a két halványsárga ház között – kinyújtotta a kezét, és a férfi háta mögé mutatott -, aztán induljon el balra, és forduljon le azon a sikátoron, ami a tujákkal beültetett kert mellett van.
- Ahova kiér, az már a Woodward, úgy a… hatos ház környéke – tette hozzá Harry.
- Magával menjünk? – Zack segítőkészsége főleg abból fakadt, hogy tanúi lehettek, ahogy a férfi hátranéz a válla felett, és bizonytalan grimasszal, motyogva elismétli az instrukciókat.
A kérdezett visszafordult hozzájuk, és elmosolyodott. – Nem szükséges. Boldogulok, köszönöm.
- Bármikor. És ez Harryre is igaz, nem számít, mit hall róla.
A férfi udvarias érdeklődéssel nézett Harryre, aki úgy érezte, ha már a keresztneve elhangzott, illendő bemutatkoznia. – Harry Potter.
Zack rásandított, majd alig észrevehetően megvonta a vállát. – Zack Lewis.
- Barton King, örültem, a találkozásnak.
- Szintúgy – válaszolta Zack barátságosan. – Viszlát!
- Nem tudta, mire vállalkozik, mikor Little Whingingbe jött – mormolta az orra alatt Harry, mikor a férfi hallótávolságon kívülre ért.
Zack is Bartont figyelte, aki éppen ekkor megállt a „két halványsárga ház" előtt, majd egy pillanatra hátrafordult, és bár nem volt biztos, hogy őket nézi, és olyan messziről nem is láthatott egy effajta megerősítő gesztust, Zack bólintott, aztán túllépve a közjátékon a barátjára nézett.
- Gondolkozz el azon, amiről beszéltünk. Rendben, Harr'?