Minden jog Rowlingé. :-)
5. fejezet: Mese egy elfeledett emberről
Harry morcosan fordult az oldalára, és megpróbálta feljebb rángatni magán a takarót, de mivel az a lábára csavarodott, a művelet végrehajtása reménytelen vállalkozásnak tűnt.
- Hagyjál! – nyöszörögte félálomban, ám hiába: a karcos, egyre gyorsuló kopogás csak nem akart abbamaradni.
Pislogva, lassan nyitotta ki a szemét, közben pedig felkészült arra, hogy a tőle telő legellenségesebb pillantással ajándékozza meg – és bírja távozásra – a kéretlen látogatót. Mire azonban sikerült az ablakpárkányon trónoló, barna tömegre fókuszálnia, tudatosult benne, hogy a tapintatlan vendéggel szemben egy seprűnyél vagy egy kiszolgált tornacipő – amiből akadt is egy kéznél lévő példány az ágy alatt – hatásosabb fegyver lenne a durcás morgásnál. Nehézkesen felült, majd miközben a lábával a cipőt próbálta előrugdosni, az éjjeliszekrényen a szemüvege után tapogatózott.
Miután rátalált és az orrára biggyesztette, újra az ablak felé fordult, ahol a vibráló, reggeli fényben immár kiábrándító egyértelműséggel rajzolódott ki egy türelmetlen és Harryhez hasonlóan rosszkedvű fülesbagoly alakja.
A fiú a gyűrött lepedőre dobta és ügyetlenül eligazgatta a takarót, aztán az ablakhoz vánszorgott, és homlokát az egyik üveglapnak támasztva nehézkes mozdulattal elfordította a kilincset.
A bagoly beröppent a szobába, majd miután tett egy kört ülőhelyet keresve, kelletlenül leereszkedett az ágyra. (Az íróasztalon ingatag toronyban álltak Harry könyvei és szamárfüles füzetei, a szék támlájára pedig piszkos ruhákat terítettek.) A madárral érkező fuvallat nem volt sem elég hűvös, sem elég erőteljes, hogy felfrissítse a szoba állott, fullasztó levegőjét. Harry pár csalódott és a szomszédban autót bütykölő Mr. Rosenstein jóvoltából benzinszagú szippantás után ellökte magát az ablaktól, és visszabotorkált az ágyához.
Leoldozta az összegöngyölt pergament a tollait borzoló bagoly lábáról, de mielőtt kibontotta volna, vetett egy szórakozott pillantást a címzésre. „Persze… ki más." Hiába látta mindössze egyszer ezt a kézírást, kellően jellegzetes volt, főleg a zöld tintával párosítva – és a Harry számára nyilvánvaló „bagoly-varázslók-Roxfort"-összefüggés tükrében –, hogy soha ne tévessze össze máséval. Amúgy se akadt a komor igazgatón kívül olyan személy a varázsvilágban, akiről feltételezte volna, hogy írna neki. (Ginny inkább telefonált, vagy egyszerűen felbukkant.)
- Miért érzem úgy, hogy nem a születésnapi jókívánságait akarja átadni? – morogta.
A bagoly tanácstalanul huhogott, aztán kitárta a szárnyát, emlékeztetve Harryt, milyen drága az ő ideje, és hogy bizony indulna már vissza a Roxfortba.
Tulajdonképpen éppen ez, az időpont volt az, ami igazán zavarta. Mert ha Pitonnak bőven akadt is elfoglaltsága, ami elvonhatta a figyelmét a naptár tanulmányozásától, ahhoz kétség sem fért – Harry szerint legalábbis –, hogy egy olyan jelentős dátumról, mint július 31-e, nem feledkezik meg. Természetesen nem azért, mert ő, Harry ezen a napon született, hanem mert legkésőbb ma megszabadulhattak volna tőle, mint Voldemort Nagyúr utolsó horcruxától. „Vajon ezúttal is valami ilyesmiről van szó? A védőbűbájról talán?"
Borzongva forgatta az ujjai közt a tekercset. „Áprilisban is így kezdődött. Egy levéllel, Pitontól."
A pergamenen ezúttal csak annyi szerepelt: Harry Potter, Little Whinging. Nem volt olyan pontos megjelölés, mint amit az előző levélre írtak – vagy mint a mugli küldemények címzése általában –, sem olyan kényesen aprólékos, amilyen Ginny szerint a roxforti leveleken lenni szokott. A postás viszont láthatóan boldogult ilyen szűkösen mért adatok alapján is.
Harry kioldozta a tekercsre csomózott zsineget, és átfutotta a rövidke üzenetet.
Tisztelt Mr. Potter!
A közelmúltban történt egy s más, amiről mindképpen értesülnie kell.
Szeretném mihamarabb megvitatni a felmerült kérdéseket, ezért ha Önnek is megfelel, ma, az esti órákban felkeresem.
Üdvözlettel: Perselus Piton
A gyomra összerándult az idegességtől. Ő úgy hitte, mindent, ami vele kapcsolatban Pitonra tartozott, tisztáztak a csata után. A férfi eltörölte a korábban Harryre kimondott végzetes ítéletet, ő meg kijelentette, hogy többé nem kér belőlük… Ezzel a nem épp baráti hangvételű búcsúval – akkor úgy tűnt – le is zárult a varázslókkal való viharos ismeretsége.
Legalábbis majdnem. Ám ahhoz képest, mekkora dirrel-durral hagyta faképnél Ginnyt és a professzort, nem jutott messzire…
Először nem akarta elfogadni Ginnytől a hidegvízzel átitatott zsebkendőt, ám aztán rájött, hogy egyéb ápolásra úgyse nagyon számíthat – Petunia mihelyst megbizonyosodott róla, hogy az unokaöccse (nagyjából) jól van, visszament a házba, hogy megnézze Vernont, Zack pedig „valami erősről és egy kis ledőlésről" magyarázva követte –, így vonakodva, de mégis elvette.
… közölte a lánnyal meg Pitonnal, hogy neki nem kell a problémás, undok és egyébként is későn felkínált világuk, ám a távozása nem sikerült sem olyan méltóságteljesre, sem olyan véglegesre, mint szerette volna. Megszédült – részben a kimerültség, részben a Ginny okozta égő, lüktető seb miatt –, és néhány küszködve megtett lépés után térdre roskadt…
Azóta is itt, az útpadkán ült, a fejéhez szorítva az időközben átmelegedett és szinte teljesen megszáradt kendőt… és jelenleg épp gyanakodva sandított fel az óvatosan felé közeledő, fehér köpenyes férfira. Azt biztosan tudta róla, hogy nem gyógyító, vagy legalábbis nem egészen az.
Egyéb dolga nem lévén ugyanis, a Privet Drive-on nyüzsgő varázslókat és boszorkányokat figyelte már majd' egy órája. Azoknak a tekintete cserébe szintén gyakran kalandozott felé, miközben egyik háztól a másikig siettek, hogy néhány pálcalegyintéssel visszanövesszék a kiégett pázsitot, újra makulátlanná tegyék a házfalak tűztől megpörkölődött festését, eltüntessék a célt tévesztett átkok és rontások nyomait… Ellátták a sérülteket, becsengettek minden lakóhoz, és rövid csevej után a varázspálcát a mugli halántékához illesztve elvégeztek valami hókuszpókuszt… vagy csak zavartan tébláboltak és néha-néha egymással, esetleg lázasan munkálkodó társaikkal elegyedtek szóba.
Harryhez azonban egyikük se merészkedett oda, leszámítva ezt a varázslót. Épp kérdőre vonta volna a férfit, hogy miért ólálkodik körülötte, főleg ilyen mogorva és elszánt arckifejezéssel, mikor valaki megszólalt a háta mögött.
- Őt ne! – Perselus Piton intett a fehérköpenyesnek, aki erre egy vállrándítás kíséretében odébbállt, az igazgató pedig némi tétovázás után megtette azt, amire Harry egyáltalán nem számított tőle: leült a fiú mellé a nedves, piszkos kőre. – Amneziátor – bökött az állával a távolodó varázslóra. – Ők intézik el, hogy a muglik ne emlékezzenek a mágiával kapcsolatos élményeikre.
- Törlik az emlékeiket?
- Törlik, módosítják, ahogy a helyzet kívánja… – felelte Piton.
- Ó – lehelte Harry. – Nos akkor… kösz, hogy elküldte a fickót. – Pillanatnyi hallgatás után riadtan kapott észbe: – Petunia és Zack? Ugye, őket se…
A férfi megrázta a fejét, mire Harry megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
- Úgy vélem, az elmúlt időszak túl jelentős és több szempontból is túlságosan összetett ahhoz, hogy megfosszuk őket tőle.
Az utolsóként a Privet Drive-on maradt diák, egy csinos, bár jelenleg meglehetősen zilált külsejű lány, elégedetten szemlélte meg a művét, Mrs. Collingwood „meggyógyított" gyümölcsfáit. Harry elmélázva figyelte, ahogy megpördül a sarkán, majd alig érve az ív feléhez, eltűnik.
- Mit ellenőrzött, miután magamhoz tértem? – Piton meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Éreztem a gondolatait – magyarázta Harry.
A férfi kimerülten sóhajtott. – Tulajdonképpen… ennyi időn át tartó, folyamatos okklumencia után, nem csoda, hogy észrevetted.
Harry hasztalan várta a folytatást; végül elhúzta a száját, és kelletlenül biccentett, köszöntképp az elismerésért. – Még nem válaszolt… – mondta aztán.
- Mit gondolsz, mire voltam kíváncsi? – Úgy tűnt, Piton jobb szereti, ha a környezetében lévők kicsit megerőltetik magukat, és kizárólag, ha egyedül nem boldogulnak egy problémával, nyaggatják őt segítségért.
Harry azonban csak elutasítóan ingatta a fejét. Nem volt kedve találgatni. – Fáradt vagyok, Mr. Piton…
- Korábban használtad jól – jegyezte meg a férfi kioktatóan. – A helyes megszólítás a professzor.
Harry megrántotta a vállát. – Felőlem… Tehát, professzor?
- Tudni akartam, a lélekdarab veszélyt jelent-e ránk vagy rád.
- Az ismerős sorrend – bólintott a fiú fanyar grimasszal.
- Igen. – Nem volt értelme vitatkozni a megállapítással.
Harry homlokráncolva idézte fel, hogy is fogalmazott Piton pontosan. „Halott. Minden tekintetben." – Szóval, ha jól értem… – kezdte lassan, tapogatózva – még mindig bennem van, és ez most már így is marad… de nem kell tartanom tőle, ahogy maguknak se.
- A másik öt lélekdarab, kiváltképp a védőbűbájok által támogatva, figyelemreméltó varázserővel és önálló, bár korlátozott tudattal rendelkezett – felelte Piton. – Te azonban olyan horcrux vagy… illetve voltál, amit Voldemort akaratán kívül és éppen ezért „szakszerűtlenül" készített. A benned fészkelő csonk elég volt arra, hogy az élethez horgonyozza az eredeti lelket, hogy kapcsolatot teremtsen az őt hordozó elme és a Nagyúré között, ám önmagában – ebben most már biztos vagyok – túl gyenge ahhoz, hogy uralkodjon a másik, egész lélek felett. A részed marad – ez ellen nem tehetünk semmit –, mégis örökre idegen lesz tőled.
Harry kavargó gyomorral hallgatta a fejtegetést. – Édes… És ehhez csapjuk hozzá, hogy – többek között ezért – még varázslóéknál is afféle mutogatnivaló csodabogárnak számítok.
Piton elfordult, hogy elrejtse a mosolyát. – Várj meg itt – pattant fel az egész lényéből áradó elgyötörtséget meghazudtoló lendülettel. – Kerítek egy gyógyítót, aki beforrasztja azt a vágást. Semmi szükség rá, hogy egy mugli orvos essen neki tűvel meg cérnával.
Határozottan nem fűlött hozzá a foga, hogy újra találkozzon a professzorral, de nem nagyon volt választási lehetősége. Egyrészt Piton nem az a fajta volt, akinek nemet lehetett mondani, vagy aki figyelembe vette volna az elutasítást, másrészt Harryt a maga átkos, zabolázhatatlan kíváncsisága is arra ösztökélte, hogy egyezzen bele a látogatásba.
Előbányászott tehát egy kiszáradóban lévő golyóstollat, és a pergamen hátoldalára körmölte a levélhez illően szűkszavú választ. A bagoly rosszalló, fölényes huhogással adta a tudtára, mi az ő igencsak lesújtó véleménye erről az eljárásról…
Harry megkövülten állt a konyha küszöbén, és szájtátva meredt Petuniára, aki egy új, virágos kötényben, nála ritkán tapasztalt lelkesedéssel sürgölődött a tűzhelynél. Tojást sütött, szalonnát pirított, teát melegített – mindazt, ami a szokásos program szerint Harry dolga lett volna, és aminek az elvégzésre ő fel is készült, miközben lenyomta az ajtó kilincsét. Ahogy rutinos közönnyel várta azt is, hogy a szakácskodás alatt Vernon szemrehányásait meg Dudley göcögését hallgassa, és mielőtt ő is asztalhoz ülhetne, a szeme sarkából korgó, követelőző gyomorral végignézze, ahogy a többiek az étel nagyrészét behabzsolják…
Egy bágyadt köszönést elmotyogva a konyhapulthoz lépett, hogy felszeletelje a kenyeret, de a nagynénje vele együtt mozdult, és megkaparintotta előle a kést.
- Jó reggelt, Harry! Boldog születésnapot! – És mielőtt a fiú feleszmélhetett volna, Petunia gyors, cuppanós csókot nyomott az arcára. – Ülj csak le, majd én megcsinálom.
Harry hálásan fogadta az ajánlatot, mivel pillanatnyilag semmire se volt akkora szüksége, mint valami szilárd pontra, ami kivonja őt a helyiség őrült kavargásából és megóvja az összeeséstől. A nagynénje mondatai dübörögtek a fejében. Az első… végül is gyakran elhangzott – Dursleyék köztudomásúan udvarias család voltak –, de csak az utóbbi időben ilyen kedvesen és majdnem-örömmel. A harmadik… azt inkább ő szokta mondani – nagy' néha. Viszont a második, a második… Egyelőre képtelen volt bármit is kezdeni vele, mindössze azt tudta, rettenetesen zavarja, hogy a hüledező Vernon és Dudley a tanúja volt. „Gyönyörűséges, álomszerű pillanat… és túlságosan személyes." Ami, úgy érezte, szégyellnivaló, veszélyes nyíltággal mutatja a sebezhetőségét.
- Hogy aludtál? – érdeklődött Petunia, miközben odakínálta neki a még sistergő tükörtojást.
- Hát… én… jól, köszönöm – hápogta Harry még mindig sokkosan.
Vernon szúrós pillantást vetett rá. – Nyilván kitűnő és rendkívül pihentető éjszakája volt a nagyságos úrnak, ha csak ilyenkor sikerült kimásznia az ágyból.
- Ébren voltam, csak el kellett küldenem egy levelet – védekezett a fiú. (Kivételesen hálás volt a nagybátyja faragatlanságáért, mert az segített abban, hogy magára találjon.)
Dudley felhorkant. – Hogyan? Galambpostával?
Harry elmosolyodott. – Inkább bagoly… – javította ki derűs nyugalommal – bagolypostával.
Vernon kiejtette a kezéből a cukortartót, Dudley pedig értetlenül bámult az unokatestvérére, aztán összevonta a szemöldökét és azon kezdett tűnődni, nem ő használt-e rossz kifejezést.
Petunia villát tartó keze megállt a serpenyő felett. – Írtál valakinek? – Nem fordult feléjük, miközben kérdezte; a hangjában feszültség remegett.
- Válaszoltam. – Harry egy nagyobb falatot tömött a szájába, majd miután végzett vele, hozzátette: – Perselus Pitonnak.
Dudley felröhögött, aztán néhány másodperc múlva zavartan hallgatott el, mert észrevette, hogy a szülei nem nevetnek vele. – Hülye neve van az új haverodnak – jegyezte meg nagyot nyelve – a különös csend feszélyezte –, és reménykedve pislogott körbe. Talán így már az apja és az anyja is megértik, mit talált olyan viccesnek…
Petunia azonban továbbra is háttal állt nekik, látszólag a sütés-főzésbe mélyedve, Vernon pedig Harryt bámulta falfehérre sápadva.
A fiú volt az egyetlen, akit szórakoztatott Dudley kijelentése. Először is, volt egy időszak, a félelem és kiszolgáltatottság napjai után – de még a vele történtek és az új, borzongató tudás hatása alatt –, mikor egyetértett volna vele, másrészt egyedi, merész tett volt így, az ő haverjaként hivatkozni a férfira. – Megmondanád neki szemtől-szembe is? – kérdezte gonosz vigyorral.
- Nem! – csattant fel Vernon tőle rég tapasztalt eréllyel, mintha attól tartana, hogy Harry valami módon kényszeríteni akarja a fiát az egyik olyan csodabogárral való találkozásra.
- Idejön? – Petunia megőrizte a hangja semlegességét, de talán csak azért, mert nem tudta eldönteni, milyenre változtassa: sopánkodóra, izgatottra vagy dühösre.
- Ma este, ha nem gond – felelte Harry ártatlanul, a tükörtojást piszkálgatva a villájával.
Vernon legszívesebben rávágta volna, hogy „dehogynem, igenis gond", ám ehelyett csak visszaseperte a kiborult cukrot a tartóba, miközben válogatott szitkokat mormogott a bajsza alatt.
Petunia odalépett az asztalhoz, hogy újratöltse a kiürült csészéket. – A nagybátyád és Dudlus úgyse lesznek itthon – vonta meg a vállát.
Vernont az egyik üzletfele, Mr. Stevens meghívta egy kis sátorozással egybekötött hétvégi horgászatra, ami mint mondta „kellemes és felejthetetlen élmény lesz" – a bácsi is épp ez utóbbitól tartott –, amit „valóságos bűn volna kihagyni" – bár a horogra akadt Dursley úr azért (egy bizonyos határig) készséggel vállalta volna a következményeit. Csakhogy Mr. Stevens túlságosan beleélte magát a dologba ahhoz, hogy le lehessen beszélni róla, és jóval értékesebb megrendelő volt annál, hogy érdemes legyen ellenkezni vele. Vernon tehát tűrt, arcán a ráerőltetett förtelmes, fogkivillantós művigyorral, és úgy döntött, mintegy kárpótlásként, a tiltakozó, nyafogó Dudleyt is magával cipeli.
Petunia a hűtőtáska mellé felkutatta a házban fellelhető legnagyobb kosarat, nehogy a fia és a férje bármiben hiányt szenvedjen, legalábbis ami a táplálkozást illeti. Az erdő csüggesztő árammentességén azonban, ami már-már komikus rémülettel töltötte el Dudleyt, még ő sem segíthetett.
A bőséges ellátmány félkész darabjai előző este óta ott sorakoztak a hűtőben, arra várva, hogy az alkotójuk – vagy Harry – elvégezze rajtuk az utolsó szükséges műveleteket.
- Jó – mormolta Vernon a csészéje pereme felett –, de aztán… – Félbehagyta a mondatot, így nem derült ki, mire akarta figyelmeztetni őket, de a mondandója lényege nyilván az lett volna, melegen ajánlja, hogy a házát ugyanúgy találja vasárnap este, mint ahogy itt hagyta.
- Na és addig, Harry? Mit terveztél mára? – tudakolta Petunia elszánt vidámsággal.
- Délelőtt találkozom Ginnyvel, aztán délután, ha minden igaz, Daviddel és Jessicával… – mondta Harry kissé bizonytalanul. Régebben sose kellett efféle kérdésekre válaszolgatnia, és ha Petuniától valamennyire meg is szokta már, Vernon helytelenítő hümmögése és Dudley elképedt tátogása kellemetlenül érintette. – A többiek nyaralnak, de mindegy, majd bepótoljuk…
- Tudod, mit? – Vernon felhördült, mikor a felesége néhány bankjegyet vett elő a köténye alól, és Harry kezébe nyomta. – Ha lesz rá időd, körülnézhetnél valamelyik ruhaboltban. Én múltkor rosszul becsültem meg a méretet, ezért most nem mertem magam elintézni… Tekintsük úgy, hogy ha vásárolsz valamit, azt tőlem kaptad! – Fellélegzett, mikor túl volt a valószínűleg napok óta tervezgetett procedúrán, és felnyalábolva a férje és Dudley tányérját – utóbbin még ott illatozott a félig elfogyasztott szalonna és tojás –, visszasietett a konyhapulthoz.
Vernon kétségbeesett megbotránkozással, Harry pedig nem szűnő döbbenettel bámult utána. Dudleyt, aki rég beletörődött, hogy úgysincs esélye megérteni, mi zajlik ezen a reggelen – meg úgy általában – a másik három között, nem foglalkoztatta az újabb rendkívüli esemény, annál inkább fájlalta viszont, hogy megfosztották a reggelijétől.
Az égbolt zabolátlanul nyárias ragyogása már megfakult, és feltünedeztek az első, korai csillagok, mikor Harry ajtót nyitott Pitonnak.
- Üdvözlöm újra nálunk, Piton professzor! – Próbált minél vidámabb és fesztelenebb lenni.
- Harry. Mrs. Dursley – fűzte hozzá, mikor észrevette a fiú háta mögött az előszobába beóvakodó Petuniát. – Hálás vagyok, hogy időt szakítanak rám.
Harry kinyújtotta a karját, ezzel a gesztussal kérve Pitont, hogy kövesse, majd a nappaliba vezette a férfit. A helyiség, a fekvésének köszönhetően, a lemenő nap erőteljes, sötétarany fényében fürdött, Petunia mégis inkább villanyt gyújtott és összehúzta a függönyöket, kizárva az utca alig csituló zsibongását.
Harry vigyorogva pillantott Pitonra. – Azt ne mondja, hogy ajándékot hozott.
- Úgy látom, felettébb mulatságosnak találod az ötletet – jegyezte meg a férfi hűvösen. (Mi tagadás, Harry valóban annak találta.) – Nos, elismerem, az időpont alapot ad némi tréfálkozásra.
Harry már nyitotta a száját, hogy bevallja, őt sokkal inkább aggasztja a dolog, ám Piton következő megjegyzése beléfojtotta a szót.
- Tényleg azért jöttem, hogy átadjak neked valamit. – Kiélvezte a fiú és Petunia döbbenetét, aztán folytatta: – Tekinthető ajándéknak is, bár nem tőlem van, és mindenképpen téged illetne. Leülhetnénk? – intett a szoba túlsó sarkában álló étkezőasztal felé.
Petunia elpirult zavarában – az ő házában vendéggel szemben még sohasem követtek el ilyen otrombaságot –, és miközben Pitonnal és Harryvel a nyomában az asztalhoz sietett olyasmit dadogott: „Hogyne, kérem, bocsásson meg, hogy eddig nem kínáltuk hellyel."
Piton kivárta, míg abbamarad a székcsikorgás valamint – Petunia esetében – a ruhaigazgatással együtt járó fészkelődés, aztán valami apró tárgyat húzott elő a zsebéből, és az asztalon Harry elé tolta.
Egy kulcs volt, a formáját tekintve pontosan olyan, mint a közönséges, muglik által mindennap használt társai, csakhogy azokkal ellentétben – Harry alig akart hinni a szemének – színaranyból készült. A fejrészére háromjegyű számot karcoltak.
- Egy gringottsi széf kulcsa – mondta Piton a „megbűvölt" fiú arcát fürkészve.
Petunia, aki szintén álmélkodva, csodálkozástól kidülledt szemekkel meredt a kicsi, incselkedve ragyogó tárgyra, végül összeszedte magát, és félénken megkérdezte: – Az valami bank?
Harry felocsúdott a furcsa kábulatból; futólag a nagynénjére pillantott, és bólintott.
Piton látszólag nem vett tudomást a közjátékról, magában viszont elégedetten konstatálta, hogy Ginny szorgalmasan (és eredményesen) csepegteti az információkat a világukról. – Dumbledore magánál tartotta ezt – az ujjával megkocogtatta a kulcsot –, a tervei szerint tizenegy évesen kaptad volna vissza, azután, hogy kézbesítették a roxforti levelet. Előbb semmiképp, és főként nem hagyhatta itt veled együtt, még az elején, mert attól félt, a rokonaid elherdálnák az örökséged… vagy ha nem is, feltétlenül eltitkolnák előled a létezését.
- Az örökségem… – ismételte Harry, a szót ízlelgetve.
Piton félreérthette a hangsúlyt, mert úgy magyarázott tovább, mintha kérdésre válaszolna. – Igen. A múltkori beszélgetésünkkor említettem, talán még emlékszel, hogy az apád aranyvérű volt. Ez ugyan nem jelent automatikusan befolyást és gazdagságot, gondolj csak Miss Weasleyre. Az ő családjának históriáját biztos ismered… De a Potterek történetesen azok közé tartoztak, akik mindig is ügyesen és szinte ijesztő előrelátással kezelték az adódó lehetőségeket.
- Vagyis van… van pénzem? – suttogta Harry. Piton az áprilisi találkozásukból annyit mindenképpen tanult, hogy tudja, a fiú nem nehézfejűségből értetlenkedik, és kér ennyiszer megerősítést, ezért türelmes maradt, és megkímélte a gúnyos gesztusoktól. – Mennyi?
- A dédnagyapád fiatalkorában meglehetősen könnyelműen bánt azzal, amit az ősei ráhagytak – mesélte az igazgató, miközben a tekintetével papír és valami írószerszám után kutatott a szobában. – Utazások, fényűző estélyek, szerencsejáték… A későbbi évtizedekben keményen megküzdött azért, hogy kijavítsa a baklövéseivel okozott kárt és mindent visszaszerezzen. Sikerrel járt, sőt… Összességében azonban nem gyarapította jelentős mértékben a család vagyonát. – Észrevette a telefon mellé rakott jegyzettömböt meg golyóstollat, és egy pálcalegyintéssel magához lebegtette őket. (Petunia megrökönyödve bámulta a műveletet, és iszonyodva rezzent össze, mikor a tárgyak elúsztak a füle mellett a levegőben.) – A nagyapád… csakúgy, mint a felesége tagja volt a Wizengamotnak – Harry egy bólintással jelezte, hogy tudja, mi az –, és mellette hosszú ideig dolgozott a Minisztériumban, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán. Az üzleti ügyek viszont csak kevéssé foglalkoztatták. A szüleidnek pedig… nos, nem igazán volt lehetőségük arra, hogy dolgozzanak – fejezte be részvétet kényszerítve a hangjába, aztán letépte a füzetke legfelső oldalát, és Harrynek nyújtotta.
Úgy érezte, egy életre eleget beszélt a Potter-családról, és újfent meggyőződött arról, hogy többet tud róluk, mint amennyit szeretne. Csak hát a legendás precizitás és a bizonyosság, hogy a fiú kérdezősködni fog, arra késztette, hogy mielőtt a Privet Drive-ra érkezik, tájékozódjon egy kicsit.
Harry vagy egy percig zavartan nézegette a papírt, és próbálta felidézni, mit mesélt neki Ginny a varázslók pénzrendszeréről és arról, a galleonokat meg a többi, kisebb egységet hogyan váltják át mugli valutára. Végül feladta, és megkérdezte: – Ez fontban mennyi?
Piton maga elé húzta a cetlit, rábökött a pálcájával, majd egy újabb számot írt az előző alá.
Harry halkan füttyentett, mikor meglátta az összeget. Petunia, bár nehezen, de ellenállt a kísértésnek, hogy a nyakát nyújtogatva igyekezzen egy pillantást vetni a papírdarabra. Mintegy az önmegtartóztatás jutalmaként, az unokaöccse néhány másodperc múlva átnyújtotta neki füzetlapot majd Pitonhoz fordult: – Azt elmondta, mi volt… öhm… Dumbledore indítéka. Hogy az én érdekeimet akarta védeni. Utána meg… gondolom, nem állíthattak ide azzal, hogy egy koboldok irányította bank valamelyik földalatti termében „galleonhegyek" várnak, mivel nem szabadott tudnom a varázsvilágról… De miért épp most szól? Három hónap után?
Piton megvonta a vállát. – Az adminisztráció miatt. A számláddal nem foglalkoztak komolyabban lassan tizenhat éve. Mielőtt újra megnyitották, ellenőrizni kellett, kimutatást készíteni… A folyamat voltaképpen nem sok időt venne igénybe, de mostanság bőven akadtak ennél sürgetőbb és bonyolultabb ügyek. Például, hogy mi legyen a halálfalók pénzével, megillethet-e valakit az érte tolongó rokonok közül, van-e esetleg kiskorú örökös…
- Rendben, világos – állította meg Harry. – Gondolom… nem ártana valamikor elmennem oda – vetette fel csekély lelkesedéssel.
- Én magam is javasolni akartam.
- Akkor… majd megkérem Ginnyt, hogy kísérjen el.
Piton nem felelt, csak egy bólintással jelezte, hogy „jól van, tégy úgy", Harry azonban egy másik, rejtett kijelentést is beleképzelt: „megint pontosan azt mondtad, ami az én fejemben is járt".
- Ha ezzel kapcsolatban mindent tisztáztunk – törte meg a csendet a férfi –, rátérhetnénk a látogatásom elsődleges okára.
Harry ezt hallva Pitonra nézett, és a vonásairól eltűnt a komor, tűnődő kifejezés; a helyét az iménti feszült, várakozó kíváncsiság vette át.
- Voldemort halála óta, a Főnix Rendje a Varázsbűn-üldözési és a Máguskapcsolatok Főosztályával együttműködve azon munkálkodik, hogy felkutassa és az Azkabanba, a varázslóbörtönbe jutassa a halálfalókat.
- Helyes – rántotta meg a vállát Harry. – De ezt eddig is tudtam.
- Miss Weasleytől, feltételezem.
- Tőle és a bátyjától… Mire akar kilyukadni? – kérdezte a fiú váratlanul, sürgetően.
Piton felsóhajtott, aztán halkan, minden szót megfontolva beszélni kezdett. – Nem egészen egy hete, egy olyan ember sétált az aurorok csapdájába, akiről úgy hittük, réges-rég meghalt. Így, természetesen, maga a felbukkanása is roppant gyanús volt, és többeket már a kihallgatások előtt szédítőnek tűnő következtetésekre ragadtatott… Ami az igazságszérum beadása után elhangzott, az nagyrészt igazolta ezeket a feltevéseket, megvilágított jó néhány addig homályos részletet, és arra késztetett minket, hogy felülvizsgáljunk egy korábbi ügyet: Sirius Blackét.
Harry a szeme sarkából látta, hogy Petunia kihúzza magát ültében.
A reakció Piton figyelmét se kerülte el. – Ismerős a név?
Az asszony apró, feszült bólintással felelt. – A nővérem… Lily említette néha.
Piton szája halvány, savanyú mosolyra húzódott. – Sejtem, milyen összefüggésben. Az illető meglehetősen sok fejfájást okozhatott neki, főleg mikor az Ön testvére már prefektus volt.
Harry finoman megköszörülte a torkát, szétzúzva a nagynénje és Piton közti hirtelen támadt, kellemetlen közösséget. – Ez a Sirius Black… Mi köze van hozzám?
- Ő a keresztapád – közölte az igazgató egyszerűen.
- A keresztapám?
- A keresztapja?
Petunia és Harry egyszerre visszhangozták a szót, mire Piton – immár egyértelműen rosszindulatú – vigyora kiszélesedett.
- Úgy van, és most, hogy ilyen szépen végigragoztuk…
- Akkor este… – szakította félbe Harry elcsukló hangon, reszketve az indulattól. – Megkérdeztem magát, van-e olyan, aki mesélhetne nekem a szüleimről, mire azt mondta, nem maradt ilyen ember. Hazudott, letagadta ennek a… Blacknek a létezését…
- Ha hajlandó vagy végighallgatni, megérted miért tettem – jelentette ki Piton rideg magabiztossággal. Mivel Harry nem ellenkezett, folytatta: – A szüleidnek, vagyis tulajdonképpen az apádnak, három igazán közeli barátja volt az iskolaévek alatt: Sirius Black, akiről most beszélünk, Peter Pettigrew, a férfi, aki nemrég került az aurorok kezére, és Remus Lupin. Ő meghalt, nem sokkal azután, hogy téged ebbe a házba hoztak… Mikor Lily és James hírét vették, hogy Voldemort rájuk vadászik, elrejtőztek egy speciális bűbáj, a Fidelius segítségével. – Körbepillantott, ellenőrizve, hogy Harry és a nagynénje figyelnek-e. – A lényege, hogy egy titkot, ez esetben a Potter-család házának helyét, varázslattal egy emberi lélek mélyére rejtenek; onnantól kezdve csak az a bizonyos kiválasztott képes arra, hogy másokat beavasson. Akikkel nem tudatja, hol található a ház, azok nem léphetnek be oda, tulajdonképpen még csak nem is láthatják… Éppen ezért a Fidelius a legtökéletesebb védelem lehetett volna a számotokra – biccentett Harry felé –, ha a szüleid megfelelő személyt választanak a titokgazda szerepére.
- Viszont ők azt a Pettigrew-t kérték fel – következtetett Harry.
- Most már tudjuk, hogy így történt, de akkoriban azt híresztelték, hogy Black az, akire a titkot bízták. Egyébként… ezzel a pletykával csak megerősítették, amit mindenki gondolt.
„Miért csinálták?" Kétségbeesett, vádló kérdés volt, annál is inkább, mert amint feltette magának, rájött, mi a válasz. – Azt akarták, hogy a halálfalók Blacket üldözzék, míg az igazi titokgazda biztonságban van…
Piton egyetértően bólintott. – Pettigrew is ezt mondta. A keresztapád ötlete volt, és az apád, akárcsak diákkoruk minden ostobaságában, támogatta. Lily szintén egy barátot szeretett volna – holott maga Dumbledore is ajánlkozott –, és mivel a férje meg Black esküdöztek, hogy az általuk kiötlött csel a legjobb megoldás, elfogadta a tervet. Arra számítottak, talán nem is alaptalanul – ismerte el –, hogy Voldemortnak soha nem jutna eszébe, hogy egy Peter-féle kezébe helyezték a maguk életét és a tiédet.
- Csakhogy Pettigrew…
- Akkor már jóideje a Nagyúr szolgálatában állt. A Fideliust 1981októberének utolsó napjaiban kötötték. A folytatást, azt hiszem, kitalálod.
- Igen – motyogta Harry. Elszorult a torka, azon a karmoló-szúró módon, ahogy akkor, ha az ember a könnyein próbál úrrá lenni. Fidelius, Sötét Nagyúr, Halálos Átok, Azkaban… neki mindez még mindig szédítően idegen volt. Hiába igyekezett Ginny és most Piton is rábírni, hogy ne mint lehetetlen és zavaros dologra gondoljon a mágiára, hanem közeli, kézzelfogható valóságként, amely az övé is.
- Black üldözőbe vette Pettigrew-t, miközben a Minisztérium az ő nyomait követte… Mikor az aurorok végül rábukkantak egy felrobbantott bevásárlóutca romjai, sérült és halott muglik vették körül. – Piton arca undorba torzult. – Az újság tele volt felháborodott, utálkozó beszámolókkal arról, hogy úgy viselkedett, mintha nem is látná az általa véghezvitt pusztítást, nem hallaná, miket vágnak a fejéhez, hogy csak nevetett, mikor odamentek hozzá, és kicsavarták a pálcát az ujjai közül.
Harry igyekezett Piton hangjára koncentrálni, nem akart elszalasztani egyetlen részletet se, de egyre nehezebben ment az összpontosítás. A szavak elúsztak, összefolytak a bántó, erőszakos lámpafénnyel. „Van egy keresztapám… mégis van valaki…"
- Halálfaló-tevékenységgel, árulással és többrendbeli gyilkossággal vádolták – sorolta az igazgató. – A látszat ellene szólt, más nem számított. Tárgyalás nélkül küldték a dementorok közé, és a továbbiakban senki nem törődött a dologgal.
- Ahogy maga se! – kiabálta Harry. – Persze, érthető – fröcsögte. – Alig várta, hogy megölhessenek engem, minek tett volna előtte bármiféle szívességet.
- Hogyan vittelek volna az Azkabanba? – csattant fel Piton. – Ha sikerül is megszerveznem, akkor se lett volna értelme. Black tizenhat éve raboskodik ott. Van fogalmad róla, mit tesz ennyi idő az emberrel? Az örökös sötétség és hideg, úgy hogy csakis a rossz, fájó dolgokra képes emlékezni, és kényszerítik is, hogy felidézze azokat… Az elme megbomlik, a test a végletekig legyengül… – Elhallgatott és várta, hogy kapkodó lélegzete kissé csillapodjon. – Az a kastély, ott kinn, a tengeren a pokol, Harry.
- Megfordult benne párszor, igaz? – A Piton dühkitörése miatti megilletődöttség lassanként elmosta a haragot, amit a fiú érzett.
- Legutoljára épp Black kedvéért. Mikor megkérdezted, tudok-e olyat, akivel a szüleidről beszélhetsz… – Harry igyekezett megőrizni a keservesen visszanyert higgadtságát. – Ő képtelen lenne ilyesmire. Aznap este is sejtettem, hogy így van, bár bevallom, ha látok is némi esélyt arra, hogy találkozhatsz vele, hogy felismer, és válaszolni tud neked, akkor se mondok mást.
- Ezt ma már kérdeztem egyszer: miért most?
Piton nem válaszolt azonnal, úgy tűnt, kissé kínosan érinti a téma. – Az idejét sem tudom mióta, egészen a múlt hétig, csak egyszer, egyetlen pillanatra jutott eszembe a Sirius Black név: idén áprilisban. Elmagyaráztam, akkor miért nem szóltam. Különben is… Pettigrew lelepleződéséig távolról sem az az ember volt, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy a családodról meséljen.
- Látni akarom – jelentette ki Harry, készen arra, hogy rögvest felpattanjon, és rohanjon a keresztapjához, akárhol legyen is a férfi.
Piton nyugalomra intette. – Jelenleg a Szent Mungóban van, a varázstraumák osztályán. Bár nem túlzottan szigorú a látogatási rend, azt nem díjaznák, ha ilyenkor állítanál oda.
- Szent Mungó… Ott is marad, ugye? – Petunia szaporán bólogatott, mintegy ezzel bíztatva Pitont igenlő válaszra. – Remélem, nem várja el, hogy idehozzuk. – Ideges kis nevetést hallatott. – Én… én nem ápolhatom. Nem is tudnék mit kezdeni vele… Vernon nem engedné, és… és… Sajnálom, Harry.
A fiú nem mondott semmit, csak elfordult a nagynénjétől, és Pitonra nézett.
- Molly és Arthur Weasley vállalták, hogy befogadják, legalábbis átmenetileg. Black most hasonló állapotban van, mint Fred fiuk volt a dementorcsók után. Abban a néhány hétben, amíg ő velük lakott az Odúban, kellő gyakorlatot szereztek, hogy most Harry keresztapjáról is megfelelően tudjanak gondoskodni.
- És mégis miért vennének a nyakukba ekkora terhet? – Petuniának ez láthatóan nem fért a fejébe. – Hiszen idegenek.
- Mert szükség van rá…
„Nem Sirius miatt vagy miattam, hanem önmagukért" – egészítette ki Harry, bár nem lehetett biztos abban, hogy Piton különös hangsúlya is egy efféle gondolatra utal. Látta a jeleit annak, miként hullik szét lassanként Ginny családja, hogyan engedik ki a kezükből – észrevétlenül – mindazt, ami valódi tartalmat adna az őket összefűző köteléknek. „Talán tényleg valami rajtuk kívül álló kell, hogy elvonja a figyelmüket, és megakadályozza az összeomlást."
- … Molly Weasleynek jót fog tenni, hogy újra gondoskodhat valakiről.
Harry lecsúszott a beszéd elejéről, de az nyilván kellőképpen meggyőző volt, mert Petunia nem akadékoskodott tovább.
Ellentétben az unokaöccsével, akinek tudomása volt legalább egy kikerülhetetlen akadályról. – Mi van Ronnal? – Kételkedett benne, hogy Weasley valaha is beleegyezne egy olyan jótéteménybe, ami az általa annyira gyűlölt fiú érdekeit szolgálja.
Piton felvonta a szemöldökét, és úgy nézett Harryre, mint aki nem érti, hogy kérdezhet valaki ilyen egetverő sületlenséget. – Neki ebbe nincs beleszólása – jelentette ki határozottan. – Elvégre ő is megtesz olyasmit, amit a szülei helytelenítenek. Elég a házasságára gondolni Miss Grangerrel.
Piton tehát, jobb érve nyilván neki sem lévén, Mr. és Mrs. Weasley véleményét szajkózta. „Bár előfordulhat, hogy Ron őt is magára haragította valamivel." Harry nem csodálkozott volna rajta.
- Ha egyéb kérdésük nincs, indulnék. – A férfi felállt az asztaltól, ahogy a vendéglátói is, ám mielőtt az ajtó felé indult volna, Harryhez fordult. – Vasárnap találkozunk.
- Tényleg? – hökkent meg a fiú.
- Akkor szállítjuk át Blacket az Odúba – magyarázta Piton. – Gondolom, ott akarsz lenni.
- Még szép – vágta rá Harry.
- A saját érdekedben, fogadj el tőlem egy jó tanácsot: ne kergess ábrándokat! A keresztapád az én jelenlétemre se reagált, ami az ismeretségünk történetét figyelembe véve elég sokatmondó… A gyógyítók egyetértenek abban, hogy évekbe is beletelhet, míg felépül, ha ez megtörténik egyáltalán.