A szokásos: minden jog Rowlingé. :-)

6. fejezet: Sirius

Harry idegesen toporgott az Odú lépcsőjén. Alig várta, hogy Mr. Weasley és a másik férfi – akit Sturgis Podmore-ként mutattak be neki –, visszaérkezzen a gyógyítókkal és a keresztapjával, ugyanakkor egyre erősödő késztetést érzett, hogy hátat fordítson az egésznek és hazameneküljön.

Tudta persze, hogy Sirius nem fogja megismerni – bármennyire is hasonlítson az apjára –, sőt tudomást se vesz majd a jelenlétéről, mégis izgatott volt és félt a találkozástól.

Ginny a kezéért nyúlt és odasimult hozzá, de ez csak átmenetileg nyugtatta meg a fiút. Kihúzta az ujjait a lányéi közül, leugrott a lépcsőről, és ezúttal ott kezdett céltalan járkálásba.

Nyikordulva kicsapódott a külső, szúnyoghálós ajtó, és Piton lépett ki a házból. Látta, hogy Harry dühödten a rója a köröket a kitaposott gyepen, a kezeit lóbálva, mintha nem tudná eldönteni, mihez kezdjen velük: zsebre vágja, vagy védekezően egymásba fonja őket.

Nem tudta mire vélni a fiú különös, se ilyen, se olyan hangulatát. Már nyitotta volna a száját, hogy kérdezzen, mikor Ginny felpillantott rá, és lemondóan megrázta a fejét, aztán visszatért az addigi elfoglaltságához: Harryt figyelni aggodalmas homlokráncolással.

Piton egy időre a társául szegődött ebben, de elég hamar ráunt a néma ácsorgásra. (Mindig is tevékeny, soha nem nyugvó életet élt, ezért is szerette, ha értelme van a cselekedeteinek, és ragaszkodott is hozzá, Harry Potter bámulásában viszont fikarcnyit se talált.)

- Felesleges izgulnod – jegyezte meg, megelégelve a hallgatást. (Gyalázatos leegyszerűsítése volt a fiú érzéseinek, de valahonnan el kellett indulnia.)

- Tudom – vetette oda Harry ingerülten. – Nem emlékeztetett rá elégszer?

- Kivételesen nem a keresztapád állapotára céloztam – felelte Piton, olyan hangnemben, mintha egy pimasz legyet próbálna elhessenteni. – Ha mások volnának a körülmények… odavolna érted.

Harry mindössze egyetlen lenéző, sajnálkozó pillantást áldozott rá, aztán folytatta a sétát. – Biztos arra számított, erre felkapom a fejem, és a gondjaimról megfeledkezve, epedve várom, hogy megosszon velem valami apró információtöredéket a szüleim és Sirius múltjáról… Ezzel pedig eltereli a figyelmemet. Igazán rendes, hogy ennyire igyekszik, de láthatja – tárta szét a karját – nem működik.

Bár az igazgató arca rezzenéstelen maradt, Ginny esküdni mert volna rá, hogy Piton titkon mulat a fiú szónoklatán.

- Hjaj, mi mindent felelhetnék erre… – sóhajtott Piton – ha nem lenne történetesen igazad.

- Nocsak – vonta fel a szemöldökét Harry, és hiába küzdött ellene egy pillanatra öntelten elvigyorodott – persze a fejét félrefordítva, hogy a másik kettő lehetőleg ne vegye ezt észre. – Azért megosztaná velem, mi mindent vágna a fejemhez, ha nem döntött volna úgy, hogy feltétlenül kímélnie kell?

- Például azt, hogy mint a Potterek általában, túlértékeled a saját fontosságodat.

A fiú mosolyogva bólogatott. – Azonban mindketten tudjuk, hogy ez… – Nem fejezhette be, mert halk csattanást követően három férfi jelent meg néhány méternyire az omladozó kerítéstől: Mr. Weasley és Sturgis Podmore, kettejük által közrefogva pedig a keresztapja.

Harry fejében számos jelző átfutott, mikor a kristályos délelőtti fényben először megpillantotta Sirius Blacket. „Szellem, gyerek, magány… megtört." A férfi még megereszkedett vállakkal és félig lehajtott fejjel is magasabb volt a kísérőinél. Ám így összegörnyedve, erőtlen tartással, ormótlannak és tehetetlennek tűnt mellettük. A – láthatóan használtan beszerzett – talár esetlenül lógott rajta.

A haját megmosták, kifésülték, és vállig lenyírták, de így is látszott, hogy pár nappal ezelőttig ápolatlan kóctömegként tekergett a tulajdonosa fején. A férfi bőre viaszos sárga volt, és szinte mintha ráaszalódott volna a csontokra. A szemei fakókékek voltak, mélyen ülők és fénytelenek.

A szőke férfi – „Podmore" – emlékeztette magát Harry – közelebb hajolt Siriushoz, és súgott neki valamit. A szája mozgása alapján valószínűleg azt: – Az új otthona, Sirius.

A férfi mintha nem is érzékelte volna, hogy szóltak hozzá. Mr. Weasley – aki észrevette, hogy Harry lélegzetvisszafojtva mered rájuk – erre savanyú, bocsánatkérő mosollyal rántotta meg a vállát.

A fiú bólintott – persze, a keresztapja nem reagál, de próbálkozni kell, ő se tehet majd mást –, aztán erőt véve magán, odasétált hozzájuk. Az utolsó lépteknél a cipője orra megakadt egy kiálló fűcsomóban, ő pedig kis híján hasra esett a három férfi előtt. Elvörösödött az ügyetlensége miatt érzett dühödt szégyentől, és akaratlan mogorvasággal pillantott fel Siriusra meg a kísérőire.

Mr. Weasley és Mr. Podmore hunyorogtak a villódzó napfényben, amikor a fiúra néztek, Sirius viszont nem emelte fel a fejét, mereven, kifejezéstelen arccal meredt egy meghatározhatatlan pontra, nagyjából Harry mellkasának magasságában.

- Szóval… ő lenne az; a keresztapja, Mr. Potter – jelentette be Podmore erőltetett vidámsággal.

Mind ő, mind Mr. Weasley várakozóan figyelték Harryt, ő azonban csak tátogni tudott. Szeretett volna mondani valamit, kezdetnek talán egy amolyan üdvözlésfélét, de a szavak cserbenhagyták. Nem sűrűn esett meg vele régen se, azóta pedig, hogy megtanult szembeszállni a Dursleykkel és a környékbeli rossznyelvekkel, voltaképpen soha. Dehát ezúttal nem is arról volt szó, hogy egy ügyes replikával le kell szerelni valakit, vagy támadni mielőtt a másik fél támadna… „Örülök, hogy megismerhetlek. Harry vagyok. Harry Potter. De már úgyis tudod, nem?" Harry szakadozottan felsóhajtott. „Nem. Honnan is tudhatná – torkolta le magát. – Viszont a „Harry Potter"-ig akkor is mennie kéne. Komolyan, tényleg olyan nehéz feladat ez? Igen, az – ismerte el kelletlenül –, megoldhatatlan."

Ginny nyugtalanul figyelte a kis kompániát. Sirius Black. Egy feljegyzés a mágiatörténeten teleirkált, szamárfüles pergamenek valamilykének alján, beleveszve az évszámok és nevek kaotikus rengetegébe. Halálfaló, tömeggyilkos, és mindenekfelett áruló, a Rend szégyene, a Minisztérium sikere. A diákok számára nem több egy utálkozó fintor vagy megvető fújtatás kiváltójánál. Ginny tulajdonképpen nem is emlékezett rá, amíg az újságban véletlenül meg nem látta a nevét. Aztán jött Piton, megdöbbentő hírekkel, és egy szokatlan kéréssel, amit sikerült úgy előadnia, hogy a szülei a végén azt higgyék, a saját ötletüket fogadták el.

Harry keresztapja. Ginny eddig mérlegelt, számítgatott, tervezgetett, hiszen könnyű volt átlátnia, mit is akar elérni az igazgató Sirius hozzájuk költöztetésével. Még örült is, hogy több időt tölthet Harry közelében… Aztán abban a pillanatban, hogy elkezdett Blackre kizárólag a fiúval összefüggésben gondolni, száműzve minden egyebet – Pitont, cselszövést és mágiát – már nem is számított más.

Piton összevont szemöldökkel, szigorúan méregette a férfit. Sirius Black, vagy Tapmancs, ahogy azok az égetnivaló barátai nevezték. Roxforti életének egyik megkeserítője. Valahonnan mélyről bántó tisztasággal hallotta, mint azokban az években oly sokszor, az ő kárára felcsattanó, gúnnyal átitatott, féktelenül jókedvű kacagást, és látta a hozzá tartozó csinos arcot… Aztán elhessegette a képet és a hangot. A szerencsétlen azkabani fogoly régóta nem jelentett számára többet kellemetlen emléknél. Egyszer – „emberöltőkkel" ezelőtt – vadul gyűlölte a férfit, majd nem sokkal azután, hogy a varázsvilágban hirtelen minden jóérzésű varázsló ugyanúgy kezdett érezni iránta, számára egyszerűen közömbössé vált. Nem volt alkalma Blackre gondolni, és ha az akadt is, az idejét más kötötte le. Voldemort visszatérése, a kiújuló harcok, Dumbledore, a Roxfort, a horcruxok… Most pedig… nyilván soha nem fogja megkedvelni a férfit, de értelmetlen lenne előrángatni a múltbéli érzelmeket, gyerekes ostobaság, teljességgel méltatlan hozzá. Különben se ért volna rá ilyesmire…

Piton arckifejezése megváltozott. Eddig minden Siriusszal való találkozása felkavaró élményt nyújtott. Odabent a börtönben, a rosszullét mellett, heves szánalom kerítette hatalmába – ami igazán megdöbbentő volt –, a kórházban elégtételt, keserű kárörömöt érzett – és szégyent –, utoljára pedig, alig pár perce, jött a düh… És ő leküzdötte ezt is. Black jelen állapotában nem volt érdemes arra, hogy túlzott figyelmet, vagy a kelleténél intenzívebb érzelmeket pazaroljon rá. Foglalkozik majd vele, amennyit feltétlenül muszáj – Harry miatt (a varázsvilág nem engedhette meg magának, hogy lemondjon róla) –, de azon túl él és dolgozik úgy, ahogy eddig is tette. Black meg… nos létezik tovább.

Mélyet sóhajtott, majd lesétált a lépcsőn, és intett Mr. Weasleynek. – Hozzátok be, Arthur!

Mr. Weasley és Mr. Podmore betámogatták Siriust a konyhába. Harry ott koslatott mellettük, akár valami kutyakölyök, tágra nyílt szemekkel, megilletődve; szívesen ajánlkozott volna, hogy a két férfi egyikétől átveszi a terhet, de továbbra is zsibbadt és kótyagos volt, képtelen arra, hogy döntsön és cselekedjen.

Mrs. Weasley felvetette, hogy tegyenek pár kört Siriusszal a ház körül, mert „amilyen sápatag szegény, a friss, langyos levegő csak hasznára válna", Mr. Weasley viszont megvétózta a javaslatot, mondván, „ennyi élmény épp elég volt egy napra", és jobb, ha a férfit rögtön a szobájába viszik.

- … hogy kicsit maga legyen, Molly, és megnyugodjon.

- Badarság! – Mrs. Weasley szigorúan tette csípőre a kezét. – Egyedül volt tizenhat évig. – Összevonta a szemöldökét, és kritikus tekintettel méregette Siriust. – Nekem különben se tűnik izgatottnak.

- Nem tudhatjuk – kötötte az ebet a karóhoz a férje. – Vigyük fel! – Leheletnyit rántott Sirius karján, aki engedelmesen oldalt lépett, de aztán megakadt, mert a balján álló Sturgis nem mozdult.

- Winston gyógyító is megmondta, hogy nem szabad egyszerre túl sok új élménynek kitennünk – erősítette meg Mr. Weasley szavait.

- Neked mi a véleményed, Perselus?

„Tüntessétek el végre a szemem elől!" Harrynek mindenesetre ez a válasz ugrott be, mikor az igazgató komor ábrázatára tévedt a tekintete.

- Kísérjétek a szobájába! – bólintott Piton Podmore felé.

„Hű, de szertartásosak vagyunk – állapította meg Harry kajánul. – Mintha valami nemes úr lenne, aki az elkóborolt vagy elszökött lányát záratja be büntetésből." Tovább is elemezgette volna a gondolatot – kezdetnek a lányt felcserélte feleségre, majd rabolt menyasszonyra –, nem törődve azzal, hogy ez tiszteletlenség az igazgatóval és főleg a keresztapjával szemben, de aztán meghallotta a saját nevét, és ez kitépte a bágyadt képzeletvilágból.

- Bocsánat, mit is mondott, professzor? – fordult Pitonhoz bűnbánóan.

A férfi tetetett csodálkozással vonta fel a szemöldökét. – Az hittem, valóban foglalkoztat a keresztapád sorsa, erre így elbambulsz?

- Csak egy másodpercre – védekezett a fiú. – Talán akkora nagy baj? – érdeklődött kötekedően.

Piton elhúzta a száját. – Az a helyzettől függ… Nos – elindult a lépcső felé csoszogó-botorkáló trió után (Arthurnak és Sturgisnek mindig beletelt egy-két percbe, hogy úgy-ahogy összehangolják a lépteiket a Sirius diktálta szabálytalan ritmussal), épp azt javasoltam, vezessük Blacket a szobába, amit Molly előkészített neki, hogy pihenjen, és Arthurék is kifújhassák magukat. Majd hozzátettem, hogy te nyilván szívesen maradnál egyedül vele, legalább egy rövid időre.

- Oh… persze – motyogta Harry leforrázva. „Megint ez a bosszantó kettősség: semmit se szeretnék jobban, és semmire se vágyom kevésbé."

- A harmadikra – rendelkezett Mrs. Weasley, és csatlakozott Pitonhoz (az előttük lépdelő Arthur az ő navigálása nélkül is ismerte az utat), Harry pedig Ginnyvel az oldalán felcsapott sereghajtónak.

George, aki eddig az ajtófélfának támaszkodva ácsorgott, átballagott a kredenchez, hogy helyet adjon a menetnek.

A fiú, ahogy egész délelőtt tette, Harry és az igazgató érkezése óta, most is körülöttük téblábolt. (Nem ez volt a legmegfelelőbb szó rá, de Harry nem talált jobbat.) Mindig megkereste azt a helyet, ahol a legkevésbé volt útban, aztán valamelyik bútornak vagy a falnak támaszkodva a mindenhová magával hurcolt alkatrészt bütykölgette. („Apa kérte, hogy nézzem meg, hátha én tudok kezdeni vele valamit" – közölte színtelen hangon, mikor észrevette, hogy Harry őt nézi.) A tartása, az, ahogy néha-néha felpillantott, világosan mutatta, hogy valójában a mellette zajló eseményeket figyeli, még ha kedve nincs is hozzá, hogy részt vegyen bennük, vagy legalább kérdezzen róluk. „Tehát ilyen, amikor érdekli valami."

Harry elhaladtában igyekezett elkapni George tekintetét, ám amikor ez villanásnyi időre sikerült, a fiú ellenséges közönnyel nézett vissza rá. „Mit akarsz? Mit törődsz velem?" – olvasta ki Harry a szemeiből.

Lassan értek csak fel a kijelölt emeletre, ahol aztán Mrs. Weasley várakozó, büszke mosollyal taszította be a Siriusnak szánt szoba ajtaját. Mr. Weasley és Mr. Podmore azon voltak, hogy megfelelő szögbe forduljanak a küszöbön való átjutáshoz – a bejárat ugyanis még két felnőtt embernek is szűk lett volna, nemhogy háromnak –, mikor Sirius óvatosan kihámozta a karjait a kezükből, és belépett.

Harry hitetlenkedve bámult a keresztapja után.

- Egy-két dolgot megcsinál magától – sietett a magyarázattal Podmore, mikor észrevette a fiú arckifejezését. – Ezt – intett a fejével a szoba közepén álldogáló férfira – azért tette meg, mert nyilvánvaló volt, hogy mit akarunk tőle. Ne tulajdoníts neki különösebb jelentőséget! –tanácsolta, próbálva minél több és őszintébb együttérzést sűríteni a hangjába.

Harry nagyot nyelt és idegesen bólintott.

- Neki bezzeg nem mondod, hogy „nem muszáj állandóan az orrom alá dörgölni" – „dohogott" Piton. – A többség fordítva csinálná.

- Sokak szerint furcsa szerzet vagyok – felelte Harry, miközben Mr. Weasleyt és Mr. Podmore-t megkerülve követte Siriust. – Sose tudtam elhessegetni az érzést, hogy van benne némi igazság…

A többiek odakint maradtak. Mr. és Mrs. Weasley valamint Sturgis Podmore a küszöbről lesett be a szobába – mivel ők addig is az ajtóhoz közel álltak –, Piton és Ginny viszont nem mozdultak az addigi helyükről.

Harry Sirius helyett is alaposan körülnézett: kellemes, világos szoba volt – de a fekvésének köszönhetően a nap soha nem tűzött rá közvetlenül –, tágasság érzetét keltő és… tisztaság-szagú. (Harry elég időt töltött Petunia néni kényesen steril világában, hogy teljes bizonyossággal beazonosítsa a mező felől beáradó nyár-aroma mögött lappangó illatot.)

- Igazán… szép itt, Mrs. Weasley – fordult hátra. (Sejtette, hogy az asszony titkon vár valamiféle bókot, elismerést, hiszen egymaga takarította ki, és tette lakhatóvá a szobát.)

Az asszony sugárzó mosollyal fogadta a suta, bizonytalanul kiejtett szavakat.

- Akadna néhány megbeszélnivalónk – mondta hirtelen Piton, majd mivel Harry már-már riadtan kapta felé a pillantását, hozzáfűzte. – Nem a pártfogoltatokról volna szó, tehát Mr. Potter jelenlétére nincs szükségünk. Iskolai és minisztériumi ügyek főleg. Na meg – folytatta, mikor Sturgis Podmore, akit egyik sem érintett közvetlenül, megkönnyebbülten felsóhajtott – időszerű lenne összehívni a Rendet, teljes létszámban. Ez komoly szervezést igényel…

- … vagyis önkéntesek kellenének – húzta el a száját Podmore fanyalogva.

- Akármilyen önkéntelenül jelentkeznek is a feladatra – bólintott Piton.

Mr. Weasley a kilincsért nyúlt, hogy becsukja a szoba ajtaját. Harry még elcsípte Mrs. Weasley sebtében bekiáltott figyelmeztetését. – El ne feledkezz az ebédről!

Ginny magyarázott valamit az anyjának, amit a fiú nem értett, de hogy mi lehet a veleje, azt könnyen kitalálta, és hálás volt a lánynak.

- Gyere majd le hozzánk… – ismételte az asszony, aztán Ginny feltételezhető érvei előtt meghajolva, még kiegészítette ezzel: – ha úgy gondolod.

Harry mély levegőt vett, és visszafordult Siriushoz. – Talán… üljünk le.

A férfi meg se rezdült a hangjára.

- Oda! – mutatott Harry az ágyra, de végül neki kellett hozzávezetni, majd pedig óvatosan lenyomni a matracra Siriust.

Aztán kerített magának egy puffot – az ülőalkalmatosság az egyik árnyas sarokban bújt meg, így csak újabb futó terepszemle után vette észre –, és letelepedett, szemben a keresztapjával.

„Eddig oké – dicsérte magát. – Hogyan tovább?" Rádöbbent, hogy tulajdonképpen még mindig nem mutatkozott be a férfinak.

Összeszedte minden elszántságát – amiből most dühítően keveset talált –, majd kinyújtotta a jobbját, kicsit előrehajolt, és az ujjai hegyével félénken megérintette Sirius lazán ökölbe szorított kezét.

Nem moccant, várt, de megint csak hasztalanul.

„Rendben. Akkor még egy lépést."

Harry úgy igazította a kezére Sirius ujjait, mintha kezet fognának – ezzel elpepecselt vagy egy percig – aztán elmosolyodott. – Örülök, hogy végül mégis találkozhatunk. Harry Potter vagyok, a keresztfia.

Sirius üres tekintettel nézett el Harry válla felett. A fiú sóhajtott és visszahúzta a kezét, de a mosoly nem tűnt el az arcáról.

- Illő lenne bemutatkoznom, ugye? Habár… Nem is tudom, mit kéne elmondanom magamról. Könnyebb volna, ha kérdezne, vagy ha maga mesélne nekem. Persze nem a börtönről, hanem arról, ami előtte volt… apáékról esetleg – tette hozzá halkan, szinte lehelve az utolsó mondattöredéket, és közben a férfira sandított.

„Semmi reakció" – állapította meg bosszankodva. Pedig abban reménykedett, a James Potterre tett utalás lesz a varázsszó, egyfajta katalizátor, ami London legjobb gyógyítóinak diagnózisára fittyet hányva kiragadja Siriust a komor bénultságból.

– Na jó, legyen. Öhm – megvakarta a fejét –, Little Whingingben élek a nagynénémmel és a nagybátyámmal. Petunia anya húga, biztos hallott róla. Vagyis… ezt csak abból gondolom, hogy ő hallott magáról. – Egy-két percig hallgatott és csak nézte a férfit, aki szomorúan, közönyösen meredt maga elé. – Úgy tervezem, gyakran eljövök majd. De ha ez zavarja, csak szóljon – ajánlotta játékos vidámsággal. – Nem tudom, tudja-e, de már augusztus van, pár hét és kezdődik az iskola. Hagyományos, mugli gimnáziumba járok… Hogy miért, az… meglehetősen bonyolult és hosszadalmas történet. Legközelebb, ha már kicsit megszokta ezt az új helyet, elmesélem. Szóval… – tétovázott, aztán titkon önmagán nevetve belevágott – az az igazság, hogy mostanáig nem vettem valami komolyan a tanulást. Kíváncsi volnék apa meg te – váltott tegezésre – hogy voltatok ezzel. Anya állítólag nagyon szorgalmas és lelkiismeretes volt. Ezt csak nemrég sikerült kihúznom Petuniából. Elég szűkmarkúan bánik az információkkal… Úgy határoztam, bepótolok mindent és keményen fogok dolgozni, hogy ezután minél jobb eredményeim legyenek, de az idei az utolsó évem, úgyhogy… hát nem tudom – hajtotta le a fejét elcsüggedve.

Egy darázs tévedt be a szobába. Harry szórakozottan követte a röptét, a próbálkozásait, ahogy haragos zümmögéssel újra meg újra a félig behajtott üvegnek koccant, aztán miután a látogatójuk meglelte a szabadba vezető utat, megrázta a fejét.

- Sirius… – Jó volt kimondani. Mintha csak azt suttogná – ahogy kicsi korában a gardrób ellenséges sötétjében –: apa, anya… Mintha olyan szót ismételgetne, amit mindig is meg akart ízlelni, de eddig tilalmas és felesleges lett volna kiejteni. Mert nem volt kinek, és nem volt miért. Bűvös erő rejlett benne, hogy milyen irdatlan és törékeny azt csak nemrég értette meg… Titkot szőtt közéjük, fájdalmas és általa régóta sóvárgott kapcsot. – Nem mindig viselkedem így. De ma… vagyis mióta a professzor beszélt nekem rólad, annyira zavart vagyok. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egész… – a hangja lendülete hirtelen megtört – veled – vallotta be. – De hamar helyrerázódom. Muszáj lesz. Mert van ám más gondom is – újságolta felélénkülve. – Zack folyton a fülemet rágja, hogy… Meséljek Zackről? – Mivel Siriusnak nem volt ellenvetése, belevágott: – Tizenegy éves voltam, mikor megismertem. Hideg, mocskos szeptember volt, aznap reggel is zuhogott az eső, én pedig…

Petunia céltalanul tett-vett a konyhában. Harmadszorra is leöblítette a vacsorára szánt zöldséget, a törlőruhát tessék-lássék újra végighúzta az asztalon – holott lehetetlen volt, hogy akár egyetlen kósza morzsa, vagy vízcsepp megúszta a korábbi ilyen akcióit.

Nagyobbfajta autó zúgott el a ház előtt. Petunia egy pillanatra megmerevedett, felemelte a fejét és fülelt, majd sóhajtott, és a kredenchez lépett, csak hogy végigsimítson a fiókban katonás rendben sorakozó evőeszközökön.

- Unatkozol?

- Az előbb azt hittem, kulcs zörgését hallom… – egyenesedett fel az asszony. – Akkor mégis igazam volt.

Harry összefont karokkal, hanyagul az ajtókeretnek dőlve állt, és kifürkészhetetlen tekintettel figyelte őt.

- Van kedved beszélgetni?

- Neked igen? – kérdezett vissza Harry titokzatosan.

Petuniát zavarta, hogy a késődélutáni, aranyló félhomályban nem látja tökéletesen a fiú arcjátékát. – Mindjárt csinálok egy teát. Gyújts villanyt, aztán gyere, ülj le! – Hirtelen mozdulattal kihúzta az asztal mellé tolt székek egyikét. (A fa élesen csikordult meg a járólapokon.)

Harry nem nyúlt a kapcsolóhoz – csak egy pillantással nyugtázta, hogy az ott van tőle kevesebb, mint egy karnyújtásnyira –, hanem egyből a székhez sétált, és fáradt nyögéssel lezuttyant rá. Petunia, miközben vizet engedett a forralóba, hátranézett a válla felett. – Hosszú nap volt?

- Egy örökkévalóság.

Az asszony halványan elmosolyodott, majd miután feltette melegedni a vizet, leült Harry mellé. – Nos, rajta… Mesélj nekem erről a Siriusról! – biztatta a fiút.

- Szeretnék… De mégis mit lehetne? – Bocsánatkérően vonogatta a vállát. – Magas, feketehajú, kékszemű… ezt így képtelenség elmondani – szusszantott ingerülten. – Csinálnék róla fotót, varázslósat – tette hozzá kötekedő vigyorral –, de nem örülnék, ha ebben az állapotban látnád.

- Olyan rossz, amilyennek Mr. Piton leírta? – Petunia őszintén meglepődött magán. Korábban nem hitte volna, hogy valaha is együttérzést tanúsít majd egy mágiahasználó iránt. Dehát ez az érzés nem is Blacknek szólt, hanem sokkal inkább Harrynek – és így könnyű volt napirendre térni felette.

Harry összefűzte a karját, és úgy támaszkodott az asztalra. – Professzor… de áh… mindegy, úgysincs itt, hogy belekössön. – Kimerülten felsóhajtott. – Sirius… hát… Igen, tényleg olyan rossz – válaszolta meg a nagynénje kérdését. – Alapvető dolgokat magától is elvégez. Például ha ételt raksz elé megeszi, de kést és villát nem használ, biztos mert azok az Azkabanban se voltak… Viszont átöltözni nem tud egyedül. Mr. Weasley azt mondta, a Szent Mungóban hiába hagyták ott neki a váltás ruhát, hozzá se nyúlt, az ápolóknak kellett ráadni. És az emberekről se vesz tudomást… Órákon keresztül beszéltem hozzá; már nem is nagyon emlékszem, miről. Életemben nem szövegeltem még ennyit egyhuzamban.

- Nem úgy tűnik, mintha bánnád – jegyezte meg Petunia somolyogva.

- Nem – ingatta a fejét Harry. – Furcsa volt. Különleges és… jó, és persze kicsit zavarba ejtő. – Tétova boldogsággal sóhajtott. – Nos, mindent összevetve, úgy néz ki, mostantól sokat járok majd az Odúba. – Petunia megvetően húzta el a száját. Látatlanban is megvolt a cseppet sem hízelgő véleménye egy házról, amit Odúnak hívnak. – Pedig nem is szeretek ott lenni.

- Amiatt a Ron miatt?

- Á, nem – legyintett Harry. – Ginny azt mondja, ő újabban alig van otthon. Biztosra veszem, hogy ha nagyon igyekszünk, meg tudjuk oldani, hogy látnunk se kelljen egymást. Csak épp az egész családjuk olyan… – savanyú grimasszal rántotta meg a vállát – nem érzem jól magam közöttük. Olyan mintha várnának tőlem valamit. Nagyjából… amire Piton Siriust használja; mármint az én manipulálásomon kívül. De nekem ez túl nagy teher, és rettentően feszélyez.

- Nocsak. – Petunia meghökkenve vonta fel a szemöldökét. – Kételkedsz a professzor jószándékában?

- Tudom, hogy jót akar – szögezte le Harry. – A varázsvilágnak, magának… és még nekem is. De velem elsősorban azért foglalkozik, mert az a rögeszméje, hogy a világuknak azzal segít a legtöbbet, ha engem a mágikus néphez édesget.

Petunia eltűnődve bólogatott. – Várj! – pattant fel, mikor a teafőző sípolva jelezte, hogy felforrt a víz. – Igen, értelek – válaszolta, miközben egy edényfogóval megmarkolta a kancsót, és a gőzölgő italt az előkészített bögrékbe töltötte. – Nyilván igazad van, de minek törődnél vele, miért csinálja? Ha egyszer ártani nem akar vele…

Harry elvette a maga csészéjét, vigyázva, hogy a tea ki ne loccsanjon. – Köszönöm.

Petunia biccentett, és visszaült mellé. – Ez a te… keresztapád a fontos, nem Piton mesterkedése – jelentette ki harciasan. – Harry, nem sértésnek szánom, de az se érdekelt soha, Vernon és én mit várunk el tőled, akkor most ne rágódj azon, mire spekulál a professzor, vagy miben reménykedik az a család. Siriusra gondolj inkább!

Korábban Harry szívesen felemlegette volna, hogy bizony volt idő, mikor nagyon is meg akart felelni a nagynénjének meg a nagybátyjának, és minden erejével azon volt, hogy sikerüljön, míg be nem látta, hogy hiábavaló vesződség… Korábban, valamikor április előtt. De ezúttal fel sem merült benne, hogy felhánytorgassa az efféle viszályszító emlékeket.

- Csak tudod, nénikém, az az érzésem, hogy… talán… én is túl sokat várok el Siriustól. Nem tudom, mit adna meg nekem, ha rendbe jönne, vagy mit akarna megadni. Megeshet, hogy egyáltalán nem is azt, amire én vágyom.

- Miért, mire vágysz? – kérdezte Petunia feszült figyelemmel, csendesen.

- Nem szeretném kimondani. Igazából nem is tudnám. – Kapkodva beszélt; látszott, hogy zaklatott és zavarban van. Családra, azt hiszem. Affélére. Arra, hogy elfogadjanak, gondoskodjanak rólam, vigyázzanak rám. Ilyesmit jelent… gondolom – motyogta vállrándítva.

Petunia elkeseredetten nézett rá. Szánta Harryt, és szégyellte önmagát, de elképzelése se volt, mit mondhatna. Bizonygassa, hogy ő megtenné mind a hármat? Dehát ez így nem volt igaz. Épp csak kezdte elfogadni Harryt, és gondoskodni róla kizárólag az eddigi távolságtartó, kimért módján akart. Na és vigyázni rá? Harry sokkal jobban megoldotta, mint ő tehetné… Ugyanakkor persze megértette a fiú kívánságát.

- Harry…

- Hagyjuk. Fáradt vagyok. – Hogy demonstrálja mennyire, a karjait a feje fölé emelve nyújtózkodott, ezt megtoldva még egy óriási ásítással. – Megyek, lefekszem.

A semleges hang, amin beszélt arra utalt, hogy azt hitte, Petunia Siriust illetően próbál valami vigasztalót mondani.

- Legalább a teát idd meg! – tolta elé a bögrét a nagynénje ellentmondást nem tűrően.

Harry ellazulva ereszkedett vissza a székre, és beletörődő sóhajjal kezdte kavargatni a hűlő italt.

Petunia elégedetten bólintott. – És persze vacsoráznod is kell – kapott észbe. Felállt az asztaltól, és hozzálátott, hogy előpakolja az étkezés kellékeit. – Ha abból a világból eleged lett mára – nem csodálnám – térjünk át a sajátunkra. – Harry megmosolyogta a szóhasználatot. – Dudlus iskolájában elsején indul a tanév… te szent ég, mennyi mindent kell még beszereznünk – sopánkodott. – Utánanéztél már, hogy neked mire lesz szükséged?

- Helló, Sirius! – köszönt Harry, miközben lehuppant ugyanarra a zsámolyra, ahol két napja is ült. (Kicsit meglepődött, hogy senki nem rakta félre az útból. Mert tényleg rossz helyen volt, aki nem nézett a lába elé, könnyedén átbucskázhatott rajta.) – Megint én. De most már készültem. – Az ölébe emelte a táskáját, és félig kihúzott belőle egy tankönyvet, hogy megmutassa a férfinak. – Bár nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Van mondanivalóm bőven, meg aztán Ginny is megsértődne, ha egész délután nálad ücsörögnék. Megbeszéltük, hogy ha visszaért a ruhapróbáról, lemegyünk Widra St. Capdelbe. Az a legközelebbi falu, itt a völgyben. Talán Hermione is jön… még nem biztos. Tényleg… hallottál már egyáltalán az esküvőről? A lány, akit az előbb említettem, Ginny barátnője, na ő a menyasszony. Nem egészen két hét múlva hozzámegy a legfiatalabb Weasley-sráchoz… Ronnak hívják, de… őt inkább hagyjuk. Finoman szólva, hát… – bűntudatosan lehajtotta a fejét – nem bírom. Meg fogod érteni, miért, ha elmesélem, mi volt idén áprilisban. Tudom, hogy igazából ma kéne, hiszen megígértem, de olyan szép napunk van – biztos te is észrevetted –, nem szívesen rontanám el egy ilyen borongós történettel. Különben is… – vidult fel, és a válla megrázkódott a néma kacagástól – vannak frissebb sztorijaim, ideillőbbek, majd meglátod. Vernon és Dudley tegnap értek haza a horgászatról. Elképesztő, mit műveltek hétvégén az erdőben… vagyis bocsánat – mondta affektálva –, a kegyetlen, zord vadonban. Na és, ahogy előadták! Persze, nem nekem… Mindegy. Nem fogod elhinni…