Valamennyi jog Rowlingot illeti.

A fejezetről: Piton folyton váltakoztatja majd a tegezést és a magázást, valamint a megszólításokat. Szándékos, nem hibáztam el (legalábbis ezt nem. :-))

7. fejezet: Weasley-körkép

Cedric Diggory fáradt nyögéssel csúszott lejjebb a székén, a fejét hátrahajtotta, és a szemét behunyva dörzsölgette a homlokát. Percy felpillantott az iratokból, amiknek a rendezgetésével jó negyedórája bíbelődött, de amint felmérte, hogy csak a szokásos kifakadások egyike következik, visszatért a munkájához.

- Perc' ígérd meg, hogy amikor majd te leszel a főnök, visszaveszünk egy kicsit a tempóból. Kupor – előredőlt, és a kezét a szájához emelve, suttogóra halkított hangon folytatta – valódi rabszolgahajcsár.

- Nem azért van ennyi dolgunk, mert ő – Percy a fejével a főnökük ajtaja felé intett – sok feladatot ad, hanem mert azt is mi végezzük, amit rendes körülmények közt neki kéne.

- Önszorgalomból… – morogta Cedric rosszkedvűen. – Vagyis inkább a te szorgalmadból.

Percy felsóhajtott. – Támogatnunk kell a Varázsbűn-üldözési Főosztályt, elsimítani az utat az aurorjaik előtt, megoldani a diplomáciai nehézségeket – magyarázta kioktatóan. – Nem engedhetjük meg, hogy késlekedés legyen, hogy minden összeomoljon, csak mert a felsővezetésnek nincs ideje Kupor körmére nézni addig, míg a miniszteri poszt kérdését nem rendezték.

- Ha Főosztályvezető lennék vagy tagja a Wizengamotnak, rég lezártam volna mindkét ügyet.

- Biztos lehetsz benne, hogy sokan azok közül, akik a megfelelő pozícióban vannak, ugyanígy gondolkodnak – szólt közbe Julia. – Az apád, például. – Cedric jelentőségteljesen bólogatott. – Viszont ez nem egyetlen emberen múlik.

- Jó, jó, igazad van. De néha muszáj nyafogni egyet. – Várta, hogy valaki válaszoljon, de mivel nem érkezett se ellenvetés, se piszkálódás a másik kettő részéről, kiábrándultan nekigyürkőzött, hogy folytassa a munkát.

Percy – meglehetősen felületesen – átfutott még vagy négy-öt dokumentumot, aztán elunva a csendet, megkérdezte: – Hétvégén esküvő, ugye, nem felejtettétek el?

- Kuss és dolgozz! – ripakodott rá Cedric (persze csak suttogva, nehogy magukra vonják Kupor figyelmét).

Percy nem viszonozta a másik fiú vigyorát. – Kizökkentettél, így már elég nehéz – jegyezte meg szárazon.

Cedric a szívére szorította a kezét, és gúnyos alázattal fejet hajtott. – Óh, bocsánat, nem is tudom, hogy vetemedhettem ilyen gaztettre.

- Rémes vagy – ciccegett Julia. – Mi ütött ma beléd?

Percy kissé előrehajolt, ezzel mutatva, hogy a lányhoz hasonlóan, ő is érdeklődve várja a magyarázatot. (Mert tény, hogy Cedric nem szokott így viselkedni. Máskor, ha munkáról volt szó, összeszedett volt, felelősségteljes és komoly, amilyen már az iskolában is. Tudta, minek mikor jön el az ideje, és szinte soha nem rúgta fel a saját maga által felállított szabályokat.)

A fiú a vállát vonogatta, aztán mégiscsak kibökte. – Magánügy, oké? Nem tartozik rátok. Illetve… rád semmiképp, de Percynek majd elmondom, szigorúan négyszemközt.

- Felcsigáztál – jelentette ki az érintett hízelegve, aztán észbe kapott. – És így próbáljon koncentrálni az ember – bosszankodott.

- Meg van azért más is – folytatta Cedric a pennájával játszadozva. – Nem tetszik ez a levegőben lógós állapot. Dolgozgatunk, elvégezzük a Főosztály teendőit… szép és jó és becsülendő. De ki törődik velünk? Semmi visszajelzést nem kapunk, csak a kérések jönnek szüntelenül.

Julia lemondóan ingatta a fejét. – Ha arra vágysz, hogy valaki a lábaid elé vetve magát hálálkodni kezdjen, akkor…

- Nem. Azt akarom, hogy minden úgy működjön, mint régen, legalábbis megközelítőleg… rendesen, rendezetten, ahogy kell.

- Miért, Cedric, szerinted hogyan kell? – érdeklődött a lány türelmét vesztve.

- Kell egy olyan személy, aki tudja, hogy mi történik odafönn, aki belelát a miniszteri dolgokba is. Erre való lenne egy főosztályvezető, nem? – Előbb Juliára, majd Percyre nézett megerősítésért. – Nincs igazam? – kérdezte hevesen.

- De, dehogynem – felelte végül Percy zavartan.

Cedric elégedetten bólintott. – Kuporé azért másféle irányítás volt – merengett tovább. – Te hiába csinálod nagyszerűen, jobban is, mint ő, van amiben imég/i nem pótolhatod.

Julia megrándult a jelentőségteljes hangsúlyra. – Fejezzük be, jó? – kérte idegesen. – Ha valaki meghallja, azt hiheti, lázadást szítasz.

- Eltúlzod – legyintett a fiú.

- Akkor sem szerencsés ilyen célzásokat tenni – figyelmeztette Percy szigorúan.

Cedric megadóan emelte fel a kezeit. – Az esküvőről beszéltünk…

Julia arrébb söpörte az előtte heverő kérvényeket, és az asztalra könyökölt, az állát a tenyerébe támasztva. – Megbékéltetek vele?

- Tehetünk mást? – kérdezett vissza Percy.

- Hát… ami azt illeti, megpróbáltatok – mélázott Cedric. – Nem irigyellek az öcséd miatt, elképesztően csökönyös.

- És sokszor képtelen távolabbra látni az orra hegyénél – tette hozzá Percy. – Mindegy, nem akarok vele foglalkozni, csak feldühítene. Az esküvőről: szeretném a lelketekre kötni, hogy időben érkezzetek, te főleg – pillantott Juliára.

A lány fenyegetően bökött felé az ujjával. – Ha ilyen hangnemben beszélsz velem, meggondolom, legyek-e a partnered.

- Helyes – vágta rá Cedric felocsúdva. – Hergeld fel, Perc' akkor faképnél hagy, és lehetek én a kísérője. Nem kell tovább azért törnöm magam, hogy szerezzek…

Nem fejezhette be, mert bíborszínű papírmadár vitorlázott be az ajtó feletti, résnyire nyitott ablakon, és elegánsan landolt Percy előtt.

- Hűha – nyögte Julia, és álmélkodó-ideges pillantást váltott Cedrickel. Az efféle üzeneteket, kissé sarkított megfogalmazással ugyan, a rivalló hivatalos változatának is lehetett nevezni. (És nevezték is, főleg a fiatalabb alkalmazottak.) Nem kiabált persze, az nem illett volna a Minisztérium fegyelmezett, tiszteletet parancsoló imázsához – ezt próbálták elhitetni magunkról, de senki nem dőlt be a propagandának –, viszont olyan félelmetes hírnévre tett szert, hogy már a színe is kellően figyelemfelkeltő volt, és ami benne fogaltatott – letolástól utasításig – szentírásnak számított.

Percy sietősen göngyölte ki a levelet. Mindössze pár sort firkantottak rá, erőteljes, szálkás, nehezen kibetűzhető kézírással.

- „Haladéktalanul jelenjen meg…" – mormolta, aztán felnézett az őt bámulókra. – Úgy tűnik, akadt egy kis dolgom. – Miközben ezt mondta, hátratolta a székét, és felállt.

Cedric kíváncsian nyújtogatta a nyakát. – Kivel?

- Kingsley Shacklebolttal.

„Alagsor, a C tárgyalóterem melletti pihenőiroda." Percynek lett volna egy-két tippje arra, mit akarhat tőle a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője – akadt jó néhány függőben lévő ügy, ami mindkettőjük hatáskörébe beletartozott –, ám a találkozó helye egyáltalán nem illett ebbe a logikus és teljességgel mindennapi képbe. „Alagsor, a C tárgyalóterem melletti iroda." Senki nem járt oda. A C tárgyalót se használták már ki tudja mióta. Szűkös volt, kényelmetlen, rosszul felszerelt. Na és az a pihenőszoba mellette! Egy – mostanra minden bizonnyal – pókháló-borította, sötét lyuk. Az efféle helyeken megölni szokták az embereket, nem beszélgetni velük. De mivel mégiscsak valószínűtlen volt, hogy valaki egy az ő személye elleni merénylet kiagyalásával és megszervezésével bajlódjon, Percy nyugodtan sétált végi az egyre kihaltabb és hűvösebb folyosókon. (Végtére is a föld alatt voltak, és minek pazaroltak volna akár egy cseppnyi varázserőt is olyan helyiségek fűtésére, ahova jó, ha havonta egyszer-egyszer tévedt valaki.)

Azért, mindent összevetve, ez már látatlanban is roppant furcsa ügy volt. Percy a homlokát ráncolva fordult be az utolsó folyosóra. (Ginny párszor ugyan figyelmeztette, hogy túl mogorva, sőt mi több, egyenesen ronda így, de pillanatnyilag akadt fontosabb a hiúsági kérdéseknél.) Mit akar Kingsley? Miért ilyen titokzatoskodó, színpadias módon intézi? Egyáltalán: miért a Minisztériumban? Hiszen bármikor szívesen látott vendég a házukban… Nem értette, és ez pocsék, irritáló érzés volt.

Azonfelül örült volna, ha sikerül legalább a legégetőbb elintéznivalóknak a végére érniük, hogy a nyugalom boldog illúziójában tölthesse el a hétvégét. Úgyis lesz elég feladata: ügyelni, vigyázni mindenre és mindenkire, mert ki tudja, hogy viseli az anyja az újabb – ráadásul nem kívánt – esküvőt, mit tervez George, Ron mikor ugrik Harry Potter torkának… és ha megtörténik a baj, meddig bírja cérnával az apja és Ginny. És persze, titkon, a lelke legmélyén, izgatott volt és boldog, mert mégiscsak ünnepre készültek, valódi, Weasley-féle felhajtásra, aminek – akármennyi veszteség érte is a családját időközben – nem tudott nem örülni.

Azonban így, hogy elrángatták a munkája mellől… Kiábrándult sóhajjal csóválta a fejét. Immár a tárgyalóban járt, és kénytelen volt lassabban, óvatosabban lépkedni, mert az omladozó falépcső recsegett a talpa alatt. Végre leért arra a kis, szabad részre, amit körbefogtak a magasba vesző padsorok – olyan volt, akár valami szűkös aréna –, megkerülte a bírói emelvényt, aztán levegőt vett, és benyitott a pulpitus mögötti falba süllyesztett ajtón.

Nem mondhatni, hogy a tárgyalóterem fényárban úszott volna – a fáklyák fellobbantak, de épp csak pislákolva, mikor érzékelték az érkezését –, odabent viszont még mélyebb sötétség uralkodott. A két, padlóra irányított pálca bizonytalan körvonalú foltokat világított meg; lehetetlenség volt kivenni, melyik Kingsley és ki lehet a társa.

- Csakhogy itt van, Mr. Weasley! – Az egyik folt türelmetlenül intett felé. – Jöjjön, jöjjön, nem érünk rá egész nap.

El is kelt a noszogatás, a hang ugyanis olyasvalakihez tartozott, akinek a jelenlétére Percy a legkevésbé sem számított. Belépett – az ajtó csapódása visszhangot vert a szomszédos teremben –, és míg Rufus Srimgeour tüzetes vizsgálatnak vetette alá (a kevéske fény miatt olyan közel hajolt a zavart fiúhoz, hogy az orruk szinte összeért), támogatást remélve próbálta elkapni Kingsley pillantását.

- Rufus ragaszkodott a helyszínhez – kegyelmezett meg a férfi, alig leplezett vidámsággal figyelve a procedúrát. (Percy nem vette magára a dolgot; tudta, hogy inkább az aurorparancsnoknak szól, mintsem neki.)

- Sejti, miért van itt, Mr. Weasley? – kérdezte Scrimgeour pattogósan.

Percy enyhén megemelintette a vállát, és úgy is hagyta, mikor rájött, hogy egy ilyen gesztus tiszteletlenség a felettesével szemben. – Nem, uram? Talán kéne?

Scrimgeour bosszankodva felmordult. – Nem azt mondtad, hogy viszonylag gyorsfelfogású? – kérdezte élesen Kingsleytől.

- A viszonylag, úgy rémlik, nem volt benne – mosolyodott el a másik férfi nyugodtan.

Percy arcát enyhe pír öntötte el, így a fiú amennyire eddig bosszankodott miatta, most épp annyira áldotta a rossz fényviszonyokat.

- Elnézést, uram, hogy csalódást okozok – szólalt meg behízelgően. Kingsley mosolya még szélesebb lett, Scrimgeour pedig gyanakodva pislogott a fiúra. – Megtudhatnám, miért hívattak?

Scrimgeour becsmérlően, türelmetlenül felmordult, aztán apró sóhajjal hivatalos hangnemre váltott. – Ma délutántól átveszi Bartemius Kupor feladatait. A kinevezése természetesen csak akkor lesz hivatalos, miután az új minisztert – alig észrevehetően Kingsley felé intett a fejével – beiktattuk.

Percy azt se tudta, min döbbenjen meg inkább: a saját titkos előléptetésén, vagy Kingsley leendő pozícióján. Az előbbi mellett döntött, végül is a másik várható, sőt jó ideje esedékes volt.

- Uram, én nem is tudom, mit…

- Meg ne köszönje, Mr. Weasley – figyelmeztette Scrimgeour. – Ez nem magának szóló jutalom, hanem szükséges intézkedés.

- Nem is úgy gondoltam, Mr…

Kingsley, aki eddig igyekezett ünnepélyes, komoly arcot vágni (általában könnyen boldogult vele) egy pillanatra a szájához emelte a mutatóujját – és megint mosolygott. Percy értette az üzenetet: ne akarja kizökkenteni Scrimgeourt, minél kevesebb megjegyzésére válaszoljon, akkor előbb túlesnek ezen a találkán.

Az aurorparancsnok rá se hederített a fiú ügyetlen magyarázkodására. – Menjen vissza a Főosztályára, és folytassa a munkát, holnap pedig rögtön miután beért, keresse fel Kingsleyt, hogy megbeszéljék a továbbiakat, és ne verje nagydobra, amiről beszéltünk… ha nem túl nagy kérés.

- Dehogy – motyogta Percy sértetten.

- Ó, majd' elfelejtettem: küldje haza Mr. Kuport! – vetette oda Scrimgeour, majd kimasírozott a teremből.

Percy elszédült. Hiába dühítette, hogy míg Kupor elmerül valamiféle értelmetlen kétségbeesésbe, nekik kell napestig gürcölniük, hogy bármiről kérdezi, bármiben kéri a segítségét, a férfi mintha fel se fogná, mintha álomvilágban járna… Mindezek ellenére, még élt benne az egykori tisztelet és alázat emléke. Hogy ő küldje haza Mr. Kuport, mint valami engedetlen, ügyefogyott újoncot?

Kótyagosan lépett az ajtó felé, Kingsley azonban megmarkolta a karját, hogy visszatartsa. – Küldd hozzám! Jobb, ha én beszélek vele. Neked nem kell ezzel foglalkoznod. Vezesd a Főosztályt, most arra van szükség, nem kicsinyes hatalmi harcokra.

Percy hálásan nézett rá, és csak bólintott.

Percy felzaklatva tért vissza az irodába. Julia összerezzent, mikor berontott az ajtón, Cedric pedig ijedten méregette, és kissé felemelkedett ültéből. – Perc', minden rendben? Falfehér vagy… Történt valami?

A fiú pár pillanatig zavartan nézett rá. Szerette volna elmondani, persze; megvitatni, tanácsot kérni… vagy legalább lehiggadni, de nem bírta volna akár csak pár perccel is tovább halasztani a Kuporral való, kellemetlennek ígérkező találkozást. – Később mindent elmesélek. – „Szó szerint mindent" – határozta el, mert bár Scrimgeour figyelmeztette, hogy ne híresztelje a történteket (és nyilván azt se venné jó néven, hogy Cedricet és Juliát beavatja), a barátai diszkréciójában nem volt oka kételkedni.

Megállt Kupor irodájának ajtaja előtt, kopogott, aztán óvatosan lenyomta a kilincset.

- Uram. – Semmilyen válasz nem érkezett, így Percy beljebb óvakodott az elsötétített szobába, majd újra próbálkozott, ezúttal erélyesebben. – Uram!

Kupor fáradtan emelte fel a fejét. – Mit akar, Weasley?

Percy nem felelt azonnal, lassan odasétált a férfi rendetlenül hagyott íróasztalához. – Kingsley Shaklebolt kéri, hogy keresse fel még a délután folyamán.

- Hívat engem? – horkant fel Kupor.

Percy szánakozva figyelte a férfi feldúlt, haragos vonásait. – Csak kéri… – mondta halkan.

- Van bármi jelentősége annak, hogy odamegyek-e vagy sem? – kérdezte Kupor inkább csak magától.

- Uram…

- Ne merje azt mondani, hogy nem tudja, miről beszélek, Weasley – pillantott fel rá a férfi keserű mosollyal. – Pontosan érti, és sajnál engem, igazam van?

Percy nem válaszolt.

Kupor nyögve, mindkét kezével az asztalra nehezedve tápászkodott fel. Úgy tűnt, nem akar magával vinni semmit; a lábát alig emelve indult az ajtó felé. Percy könnyedén tartotta vele a lépést.

- Segíthetek valamiben, uram?

- Amiben tudott, abban már segített – suttogta Kupor. – Többet nem tehet. – Leakasztotta a köpenyét a fogasról, és a karjára terítette, a küszöbön aztán megtorpant. – Gratuláljak? – érdeklődött gúnyosan.

- Nincs rá szükség.

- Irigylem az apját – jelentette ki Kupor hirtelen, aztán szomorúan felsóhajtott. – Ha nekem is ilyen fiú jutott volna… – mondta, miközben kilépett az ajtón.

Ron megpróbálta kicsit rendbe szedni magát, mielőtt kopogott volna az igazgatói iroda ajtaján. Pedig a haja úgy állt, mint máskor, mint ahogy mindig; változtatni túl sokat nem lehetett rajta – legalábbis néhány elnagyolt simítással biztosan nem –, a talárja makulátlanul tiszta volt, és kifogástalan állt rajta, sehol egy gyűrődés… Semmi, amivel piszmogva elodázhatta volna a Pitonnal való találkozást.

Kedvelte a férfit, felnézett rá, és büszke volt, hogy közeli segítőjének – sőt talán bajtársának – mondhatta magát, de mindezek ellenére – és másrészről éppen ezért – félt is tőle.

Hosszan, mélyeket sóhajtott, de a feszültség jottányit sem csökkent. Kiábrándultan, mindenre készen aprót koppintott az ajtóra.

- Szabad! – Ron megemberelte magát, és benyitott az irodába. – Jöjjön, Weasley, jöjjön csak! – Piton az íróasztala előtt állt, és a frissen érkezett leveleket rendezgette. (Ron abból tudta, hogy nemrég bonthatták fel őket, hogy a pergamenek széle makacsul ívbe hajolt.) – Tessék! – Piton az egyik fotelra mutatott, és mikor Ron helyet foglalt, ő is leült. – Black hogy van?

Ron megrántotta a vállát. – Sehogy. Illetve nem tudom. Olyan, mint eddig. Én nem jártam nála. Anya foglalkozik vele, meg néha, azt hiszem, George is.

- Na és Potter?

A fiú undorodva elhúzta a száját. – Ja igen, ő is.

- Gyakran megy hozzátok?

- Gyakrabban, mint látni szeretném – felelte Ron mogorván.

Piton előrehajolt, és a másik pillantását kereste, de hiába: a fiú makacsul elnézett mellette. – Mi bajod van vele, Ron? – Dacos hallgatást kapott válaszul. – Kérdeztem valamit.

- Azt hittem, rólam fogunk beszélgetni. – A professzor hívta őt magához, gondosan kihangsúlyozva, hogy sürgősen, még az esküvő előtt szeretne vele beszélni. (Piton páratlanul lényegre törő leveleket tudott írni, és Ron okkal érezte úgy, ha nem ugrana rögtön, az olyan volna, mintha szemtől-szembeni parancsot tagadna meg.)

- Azt tesszük – biztosította Piton komolyan.

- Nem, én úgy veszem észre, egyre inkább Harry Potternél lyukadunk ki.

Piton nem győzködte tovább. – Attól függ: ő jelenti a problémát?

- Ig… nem. – Ron, mint a sün, ha összegömbölyödik, védekezően összébb húzta magát a fotelban. – Nem kedvelem, mert rossz dolgokra emlékeztet, és dühít a felhajtás, amit körülötte csapnak. – várakozóan figyelte Pitont, de a férfi nem szólt közbe. – Nem irigylem tőle. Nincs mit, hiszen nekünk is kijut a hisztériából, tudja jól. De ez csak… Potter csak egy öntelt, közönyös kölyök; a varázsvilágból nem érdekli más, mint a húgom és Black.

- Ez még változhat – jegyezte meg Piton csendesen.

- Igen, maga épp ezt akarja – grimaszolt Ron savanyúan.

- Ennyi?

A fiú szakadozottan felsóhajtott. – Korántsem. Próbáltam elmagyarázni másnak is… Seamusnak… Hermionénak, de nem sikerült. Minden olyan képlékeny… a szavak… amint kimondom, elveszíti az értelmét.

- Mióta érzed így?

- Egy ideje… Little Whinging óta. Azelőtt volt egy Ron, aki pontosan tudta, mit tesz és miért – vágott bele nagy hévvel, és a szavak szinte kéretlenül jöttek a szájára. – Maga megmondta, mi a feladatom, én pedig elvégeztem, és most, mikor igazán szükségem lenne rá… egyedül vagyok. Nem bírok másképp gondolkodni, mint akkor tettem, de annak a Ronnak békében nincs helye; csakhogy képtelen vagyok alkotni egy újat. Kapkodok, keresek, de semmi nem javul. – A felindultságtól és kétségbeeséstől zihálva meredt Pitonra.

A férfi épp azon a higgadt, érzelemmentes hangon szólalt meg, amit eddig is használt. – Tudod, miért? – Ron úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést. – Bármiféle elképzelés? – faggatta Piton türelmesen.

- Mégis mit akar kihúzni belőlem, professzor?

- Nem is sejted? Jó, hagyjuk a kérdéseket. Beszélgessünk inkább arról az Adava Kedavráról, ami a Little Whinging-i csatában eltalálta Theodore Nottot, és ami emlékeim szerint a te pálcádból származott.

Ron ijedten kapta fel a fejét. – Szóval látta? Bocsánat… természetesen. De ez bűn; hogyhogy titokban tartotta mostanáig?

- Ostobaságokat fecseg, Weasley! – ripakodott rá Piton. – Futottam volna az aurorokhoz, hogy feljelentsem? Na és, ha megteszem; azt hiszi, letartóztatták volna? Ugyan már. Theodore Nott harc közben esett el.

- Az lehet – szűrte a fogai közt Ron, előrehajolva a székében. – Csakhogy nem velem harcolt. Észre sem vett; messze voltam tőle. Hátba támadtam, ez olyan mintha… – Az arca iszonyodó grimaszba torzult. – Kivégeztem őt. – Mielőtt Piton reagálhatott volna, sietve folytatta. – Nézze, tudom, mit akar mondani: hogy Potter esetében alig vártam, hogy a kezeim közé kaparintsam, és aztán… De ez nem ugyanaz. Vagyis akkor nem tűnt ugyanannak. Most viszont, hogy túlélte, hogy ott járkál az orrom előtt nap, mint nap, folyton az jár a fejemben, mit készültem tenni vele, és annyira undorodom az egésztől… magamtól. Azt hittem, örülni fogok, hogy jól van, hogy végül nem kellett bántanunk, de minden dühít benne: ha meglátom, ha meghallom a hangját, ha csak eszembe jut. – Észre se vette, hogy a fotel karfáját markolássza céltalan haragjában. – Ő az egyetlen, akitől tényleg azt kéne kapnom, amit megérdemlek, ehelyett mit csinál? Még ő is megpróbál kedves és udvarias lenni hozzám. Azazhogy próbált.

- Szerinted mit érdemelsz? – érdeklődött Piton közömbösen, de a tekintete élénk és kutató volt. – Hátha tehetnék valamit az ügyben…

- Maga?! – horkant fel Ron gúnyosan. – Kétlem. Nos, hogy mit érdemlek? – tette fel magának a kérdést keserűen. – Megvetést, mert visszaéltem az erőmmel; arra használtam, hogy bíráskodjak. Előtte is úgy viselkedtem, hogy tudatosítsam mindenkiben: megtehetném, mert a hatalmamban áll, és senki nem korlátoz, senki nem kér majd számon érte.

- Így volt – hagyta rá Piton. – Most mégis azt várod, hogy megtegyék.

- Úgy volna igazságos – állította Ron mély meggyőződéssel. – Néhány nappal a csata előtt volt egy kis szóváltásunk Malfoyékkal. Ő kezdte; feszült volt, ahogy én is… az első pillanatban nem is bántam volna egy kis csetepatét. Aztán Seamus és Parvati közbeavatkoztak, és akkor Nott sem bírta tartani a száját… Azok között volt, akik a vérengzést rendezték Bill esküvőjén. Amikor megláttam, ott az utcán, aznap éjjel… valami… – fájdalmas fintort vágott – … én… egyre az zakatolt a fejemben, amit mondott… a harc hevében… és jöttek a dementorok is… Nem, ez nem igaz. Nem akarok kifogásokat keresni. – Kitisztult tekintettel Pitonra nézett, és felsóhajtott. – Remélem, most már maga is belátja, hogy büntetés jár nekem, nem ünneplés, nem… Hermione.

- Hajlandó lennél visszalépni az esküvőtől?

Ron a fejét csóválta. – Nem. Gyenge vagyok, ahogy mindig is az voltam.

- Kihúzom ebből – jelentette ki Piton fáradtan. (A fiú elszégyellte magát, hiszen ezt – ha csak részben is – ő okozta. Ráadásul a férfi megengedte, hogy gyengének lássa, emiatt pedig egyszerre érezte magát riadtnak és megtisztelve.) – De ehhez azt kell tennie, amit mondok. Mindenben. Nem számít, látja-e értelmét.

Ron bármilyen bizakodó és hálás volt is, döbbenten, nem kevés ódzkodással fogadta a feltételt. Ilyen hatalmat adni valakinek maga felett ijesztő volt és helytelennek tűnt.

- Nem világrengető dolgokról van szó, Ron – kezdett a magyarázatba Piton a halántékát dörgölve. – Apróságok, amiket meglehet, hogy nélkülem is megtenne.

- Ha mondana egy példát…

- Lássuk csak… – a férfi töprengve érintette a mutatóujját a szájához – az első kérésem az volna, hogy jöjjön vissza a Roxfortba. Az iskola falain belül elhanyagolható a jelentősége, hogy Miss Grangerrel házasok.

- Ezt el tudom fogadni – bólintott Ron. – Hermione úgyis visszavágyik, és nekem nincs jogom tartóztatni, ráadásul ez megoldja azt a problémát is, legalábbis egy évre, hogy hol fogunk lakni.

- Ami pedig a későbbieket illeti, talán megfontolhatnád Miss Granger ötletét a mugli tanulmányokról.

- Hogyne! – kacagott fel Ron örömtelenül. – És mindjárt kérjük fel Pottert is, hogy csatlakozzon a mi kis tanulócsoportunkhoz.

Piton töprengve simított végig az állán. – Nem rossz gondolat.

- Viccnek szántam – szögezte le a fiú mogorván.

- Meglátjuk – felelte az igazgató sejtelmesen.

- Egyáltalán miért akarja, hogy… mugliságokra vesztegessem az időmet varázslás helyett?

- Kétségem sincs afelől, hogy nagyszerű auror lennél. Neked viszont van, ha jól vettem ki a szavaidból, és ameddig ez nem múlik el, amíg rettegsz attól, hogy ha úgy adódik, újra mások ellen fordítsd a képességeidet, nincs értelme abba az irányba haladni tovább. Emellett – váltott tárgyilagos hangra – a mugliságokhoz, ahogy nevezted, éppenséggel nincs szükség pálcalengetésre meg bűbájoskodásra, és tekintve, hogy sötét varázslatok kivédéséből már nincs mit tanulnod, átváltoztatástanból pedig alig, bőven akadnak majd lyukak az órarendedben.

- Meglátjuk – ismételte Ron Piton válaszát kötekedő vigyorral. – Eljön szombaton?

- Mindenképpen.