Cím: Midnight Train

Írta: Drachiss

Korhatár: 18

Párosítás: Harry/Draco

Figyelmeztetések: durva nyelvezet, slash

Tartalom: Mennyire változtathat meg egyetlen szeretkezés mindent? Van, mikor az ember egyszerűen túllép rajta, van, hogy az egész világ a feje tetejére áll.

Szerző megjegyzése: Régebbi történet, kissé gagyi, ennek ellenére szeretnék kritikákat kapni!

3. fejezet - Szenvedés és gondviselés (Harry)

Három nap. Ennyi ideje vagyok bezárva. Ennyi ideje szenvedek testi és lelki kínoktól gyötörve. Alig emlékszem valamire. Ezen a helyen tértem magamhoz, miután megjelentek a tisztáson a halálfalók, s azonnal rájöttem mi történt. Eleinte nagyon aggódtam Lunáért, hisz nem tudom mi történt vele, de később inkább a saját testi éppségem iránti féltés uralkodott el gondolataimon.

Pár órával ébredésem után megjelent az a két halálfaló, aki ide hozott. A lehető legrosszabbakat kaptam ki, de ezen már nem is csodálkoztam. Bellatrix Lestrange és Lucius Malfoy. Na igen. Voldemort ezúttal tényleg két legjobb emberét állította rám, nem akarta, hogy ismét kicsússzak a kezei közül. Hát most nem fogok. Az első nap még csak a testemet körülölelő vastag kötelek akadályozták meg szökésem, de mostanra már azok nélkül sem tudnék menekülni. Annyit kínoztak, hogy amúgy is gyenge szervezetem feladta a reménykedést, szabadulásom gondolata már csak távoli emlékképként él bennem. Már nem bizakodom, ahogy azt régen mindig tettem. Már nincs miért derűlátónak és optimistának lennem. Ezekben a napokban teljes önsajnálatba merültem. Leperegtek előttem az elmúlt másfél hónap eseményei. A szeretkezésem Dracoval, a későbbi veszekedés, Hermione és Ron haragtartó viselkedése, az iskolatársaim heccelődései és cukkolásaik. A Lunával töltött kellemes órák, a beszélgetéseink.

Most jöttem csak rá igazán, hogy milyen igaza volt Lunának, mikor azt mondta, hogy ennem kell, hogy megerősödjek. Amilyen gyenge vagyok most, nemhogy egy harmadrangú halálfaló, de még egy első éves roxforti diák is simán végezni tudna velem. Édes kín lenne számomra a halál, mely megváltana földi szenvedésimtől és végre nyugalmat és békét hozna. De nem. Még várat magára. Az sors még röhögni akar rajtam egy jót, mielőtt a túlvilágra bocsátana.

Amikor megjelentek Lestrangék, pár gúnyosan sziporkázó mondatban közölték, hogy Voldemort megengedi magának azt szemtelenséget, miszerint csak három nap múlva teszi előttem tiszteletét. Ma.

De persze két hűséges csatlósa addig sem tétlenkedett. Már az első nap belekezdtek kínzásomba, amelyet azóta gyakorlás képpen pár óránként megismételnek. Malfoy teljesen levetkőztetett, csupán a boxerem hagyta rajtam, s már ez is eléggé megalázó volt számomra, de nem tehettem ellene semmit. Ami ezután következett, az nemcsak a halálnál, de még a hírhedt Cruciatus átoknál is ezerszer fájdalmasabb volt.

Bellatrix rám emelte pálcáját, s egy hosszú, különös varázsigét mormogott. Először azt hittem, nem sikerült a varázslata, mert nem történt semmi. Aztán hirtelen pálcájából egy kis sárga fénygömb tört elő, mely nem volt nagyobb egy gombostű fejénél. Abban a pillanatban, amint az átok neki csapódott mellkasom közepének, olyan kínt éreztem, mint még soha. Ahol az átok eltalált, bőröm szétnyílt kis csillag alakban, s egész húsomig hatolt. Aztán jött a következő és mégegy és mégegy. Hátamat, lábaimat és mellkasom támadta. Már ezer sebből vérzek. Malfoy nem varázsolt. Nem. Ő a testi erőszak híve. Ököllel ütött. Hol arcomat, hol gyomorszájamat vette kezelésbe ezzel a módszerrel. Egyik verésénél éreztem, hogy arcüregem csontja eltörik, később egyik bordámat zúzta össze. Nehezen kapok levegőt, azóta már csak félájultan létezem. A számból kiserkent vér fémes ízét még mindig érzem torkomban, s jobb híján azt nyeltem, mert a kiszáradtságtól már nyálam sem termelődik.

Furcsa, de lelkemben a háború mintha kissé csendesedne. Egy dolog miatt vagyok még életben, ami persze nem vendéglátóim kíméletes bánásmódjának köszönhető.

Draco.

Vajon tudja, hogy az apja karmai között vergődök, itt, az ő házukban? Igen. A Malfoy-kúria padlásán vagyok, mint ahogy azt Lucius volt kedves közölni velem. El sem hitte volna, ha elmondom neki, hogy átmelengette szívem ez a gondolat. Ha már nem lehetek Draco mellett, legalább egy olyan helyen ér el a halál, amihez ő is szorosan kötődik.

Nincs már időm tovább elmélkedni, mert kinyílik az ajtó, s megjelenik mögötte körülbelül tíz ember alakja. A halálfalók és Voldemort. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy felöltsék szokásos csuklyájukat és maszkjukat. Milyen sértő. Jót mosolygok magamban a gondolaton. Voldemort lép elsőként a szobába, mögötte alattvalói lépkednek. Szinte mindegyiküknek gúnyos vigyor terül el az arcán, ahogy rám néznek. A kígyóarcú szörnyeteg rám emeli pálcáját, de nem ijedek meg. Tudom, még nem fog megölni. Ő ennél rituálisabb alkat. Érzem, amint a kötelek elengedik csuklóimat és bokáim. Olyan gyönge vagyok, hogy nem bírok megállni lábaimon és a földre zuhanok.

Harsány nevetésben törnek ki körülöttem, de most mégsem tudok dacoskodni.

- Ejnye Lucius - hallom Voldemort hangját, mely szinte kacag. - Azt hittem egy Malfoy tudja az illemet. Hát nem tanítottak meg rá, hogyan kell bánni a vendégekkel?

- Dehogynem Nagyúr. Csupán csak nézőpont kérdése, hogy kit tekint a házigazda vendégnek.

Ismét felnevetnek a halálfalók, s én még mindig a földön fekszem.

- Remek válasz barátom. Igazán remek.

Voldemort most rám néz és hosszú léptekkel elindul felém. Minél közelebb ér, annál jobban fáj a sebhelyem, s mikor már elém térdel, könnyek lepik el szemem a fájdalomtól, de maradt még bennem annyi apám konokságából és csökönyösségéből, hogy ne sírjam el magam.

- Mi a baj Harry? Csak nem fáj? - kérdezi tőlem gúnyosan.

- Nem - nyögöm. Annyira kiszáradtam a több napos vízhiánytól, hogy beszélni is alig tudok.

- Ne aggódj Harry. Hamarosan megszabadítalak a fájdalomtól, sőt, ez egész életedtől is - mondja. - De sajnos, előtte még van egy kötelezettség, amit meg kell tennünk. Emlékszel még, amikor a temetőben voltunk? Ó, bizony, ott nagyon elrontottad a szórakozásom. Itt az ideje, hogy ismét párbajozzunk egy kicsit. Ne aggódj, a Priori Incantatem jelenségétől már nem kell félnünk, tettem ellene. Állj fel! - szól rám emelt hangon.

Próbálok erőt pumpálni elgyengült végtagjaimba, s a falba kapaszkodva sikerül félig-meddig feltornáznom magam.

- Add oda neki a pálcáját Bella! - szól Voldemort a nőnek. Az vigyorogva dobja elém pálcámat, hogy le kelljen hajolnom érte.

- Dögölj meg - dünnyögöm.

- Mit is mondtál? - kérdezi Voldemort.

- Semmit - válaszolom.

- Crucio! - ordítja a varázsigét.

A földre kerülök a fájdalomtól, szinte zihálok, ahogy összegörnyedek kínomban. Közben hallom Voldemort gunyoros hangját.

- Tanuld meg, hogy nem szép dolog hazudni Harry!

Pukk. Pukk. Pukk. Hangos pukkanások tömkelege mosódik a halálfalók élvezetes kacagásába, s kínjaim azonnal enyhülni kezdenek, de szemeimet még mindig képtelen vagyok kinyitni. A csatlósok nevetése vad ordítozásba csap át, s látnom sem kell, hogy tudjam, itt a felmentősereg.

Varázsigék és hangos csattanások hallatszanak innen is, onnan is. Egyszer csak egy ismerős hang üti meg fülem.

- Egyikük sem menekülhet! Akadályozzátok őket!

Ez Dumbledore. Itt van. S ha ő itt van, akkor már nem lesz semmi baj.

Óvatosan kinyitom a szemem, s látom, hogy öreg mentorom egy nagydarab halálfalóval párbajozik, de ekkor megpillantom a többieket. Remus, Tonks, McGalagony, Kingsley, Mordon, Mr. Weasley. Mind itt vannak. Még Piton és Hagrid is. Voldemortot azonban sehol sem látom.

Ekkor azonban valami elvonja figyelmem a Nagyúr kereséséről. Látom, amint Rodolphus Lestrange Dumbledore mögött pálcát emel az öreg varázslóra, miközben az még mindig a nagydarab halálfaló átkai elől próbál kitérni. Nem tétlenkedem. Az elmúlt napok kínzásai kimerítettek, s alig van egy csöpp erőm, de azt most mind összeszedem, s megaláztatásaim miatt érzett haragommal együtt rázúdítom a orv támadóra.

- Crucio!- ordítom, s a férfi összeesik kínjában, de nem eresztem le a pálcám.

- Rodolphus! - hallom Bellatrix sikolyát, s látom, amint elindul felém pálcáját rám szegezve.

- Adava... - kezdi, de én gyorsabb vagyok.

- Adava Kedavra! - tör elő torkomból a halálos varázsige. Egy halványzöld fénnyaláb találja el a testét, de tudom, átkom nem ölte meg. Ahhoz túl gyenge vagyok. Csupán összeesik, de nem hal meg.

Még mielőtt megkönnyebbülhetnék, hangos csattanás rázza meg a falakat. Közvetlenül mellettem hoppanál Voldemort, s kígyója is ott van mellette. Azonnal rám szegezi a pálcáját, s már készül is meggyilkolásomra.

- Menekülj Harry! - hallom Remus rémült kiáltását.

Egy gondolat üt szöget a fejemben. Hét éve. Hét éve, mikor elkezdtem a Roxfortban tanulni, akkor ismertem meg a nevét. Idén végzek, hát miért ne zárhatnám le vele most a dolgokat? Vagy így, vagy úgy. Mi értelme lenne menekülnöm? Semmi. Egy szürke szempár úszik be gondolataim közé, egy markáns arc, melyet ezüstszőke haj keretez. Draco. Elmosolyodom.

Felnézek Voldemortra. Vörös szemeiből megvetést és gúnyt vélek kiolvasni. Látom, hogy Dumbledore rá akar támadni, de nem hagyom. Nem. Ez az én dolgom, nekem kell végeznem vele, vagy neki velem. Mindegy, hogy hogyan alakul, de legalább harcolva halok meg, mint az apám, s nem egyszerűen csak hagyom, hogy megöljenek.

Rá emelem a pálcám, de ekkor érzem, hogy valami őrjítő fájdalommal hatol a jobb térdembe. Nem látok semmit, a kín annyira elhomályosítja tekintetem, de sejtem, hogy Nagini, a kígyó az. Meghallom a rémült sikolyokat és Voldemort eget zengető nevetését. A szenvedésemből merítek erőt, s arra a helyre irányítom pálcám, ahol őt sejtem.

- Adava Kedavra! - nyögöm a szavakat, s hallom, hogy ő ugyanabban a pillanatban ugyanígy tesz. Zárt szemhéjaimon keresztül zöld fényt látok, de nem tudom, hogy az övé jön felém, vagy fordítva. Már nem tudok gondolkodni, érzem amint elejtem a pálcám, s kezem ernyedten hullik a földre. Draco arca jut eszembe, s elmosolyodok a gondolatra, majd még valami átfut az agyamon, aztán minden megszűnik körülöttem létezni.

"...s te mentettél meg, de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott."

Különös dolog a halál. Olyan puha és meleg. Még hangokat is hallok, bár nem értem mit mondanak. De olyan ismerősek. Csak tudnám, hogy honnan. Megpróbálok jobban fülelni, hogy értsem, miről beszélnek.

- ... Ennél többet nem tehetünk érte Albus. Sajnálom. Túl mély volt a marás és sajnos későn hoztátok be. Ráadásul a végkimerülése sem segít nekünk túl sokat. Várnunk kell, hogy meglássuk, reagál- e még a szervezete az ellenméregre.

- Nem hiszem el. Tizenöten voltunk, a halálfalók meg csak tizen, Harry mégis félholt állapotban kettőt ártalmatlanná tett, Tudodkit meg egyszerűen csak... Szóval értitek. Olyan erős kiskölyök. Nagyon büszke vagyok rá.

Ez Hagrid hangja. Hallom, ahogy hüppög, biztosan sír. De ha ez Hagrid hangja, akkor az azt jelenti, hogy nem haltam meg. Remek. Hihetetlen, hogy én már csak úgy meghalni sem tudok egyszerűen!

Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Még mindig túl gyenge vagyok. Most kezdem csak érezni a testemben lüktető fájdalmat, s ez biztosít róla, hogy valóban életben vagyok. De akkor Voldemort...

- Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá - hallok egy sírós női hangot. Mrs. Weasley.

Most tudatosul bennem, hogy a jobb karom valami kellemes, meleg dologhoz ér, talán egy kéz az. Igen, valaki fogja a kezem, de nem tudom ki lehet.

- Még ott a földön fekve, teljesen kiszolgáltatottan is úgy harcolt, ahogy az apja tette volna. Nem adta fel egy percre sem, pedig őszintén szólva nem hittem, hogy valaha is képes lesz kimondani a halálos átkot és legyőzni Voldemortot. Pedig megtette. El sem hittem, amikor láttam mi történik. Még most is alig fogom fel - mondja Remus hangja.

- Igen - szól Dumbledore. - Voldemort óriásit hibázott, amikor hagyta, hogy Bellatrix és Lucius napokig kínozzák Harryt. - Érzem, hogy a kéz, mely az enyémet fogja, most erősen megszorítja azt. - Azt hiszem, a döntő pillanatban Harrynek a fájdalma adott akkora erőt amivel legyőzhette a Sötét Nagyurat, de valljuk be, ettől annyira kimerült, hogy Nagini harapása még veszélyesebb most rá.

- Mégis mi történt a kígyóval? - kérdezi Mrs. Weasley.

- Miután Voldemortot elérte Harry átka, a kígyó semmivé foszlott. Azt hiszem leszögezhetjük, hogy Voldemort irányította valamilyen varázslattal a kígyót, így az a bűbáj megszűnte után azonnal elpusztult. Mellesleg hozzáteszem, hogy Harrynek hatalmas szerencséje volt, hisz ha csak egy pillanattal később mondja ki az átkot, akkor Voldemorté éri el őt és nem fordítva - válaszolja McGalagony szipogva.

Szerencse. Hát igen. Nem mondhatnám, hogy egész életemben végigkísér, de a döntő pillanatokban mindig mellém áll. Még egyszer megpróbálom kinyitni a szemem, s most valamennyire sikerül is. Csodálkozom, hisz érzem, hogy nincs rajtam a szemüvegem, mégis egy kis homályosságot kivéve tökéletesen látok, bár a mellettem lévők arca nem rajzolódik ki tisztán.

Körbenézek, de senki nem veszi észre, hogy ébren vagyok. Mindenki lehajtott fejjel ül vagy áll az ágyam mellett. Ez a gyengélkedő, szögezem le magamban. Tekintetem jobb felé fordítom, hogy lássam, ki fogja a kezem, s nagy kő esik le a szívemről. Egy ezüstszőke hajkoronát látok, egy halványbarna arcot, melyet piros horzsolások tarkítanak. Megszorítom kezét amennyire tudom, s ő rögtön felém kapja a fejét. Elmosolyodom amennyire tőlem telik, ekkor már mindenki engem néz. Halkan elsuttogok egy mondatot.

- Luna, örülök, hogy jól vagy.

Aztán ismét átadom magam az engem megkörnyékező álomnak.

Alig aludhattam valamit, ebben biztos vagyok, mert nagyon fáradtnak érzem magam. Szemeim mégis szinte felpattannak, s egyből körbenézek. Nagyon sokan vannak körülöttem, van olyan akit fel sem ismerek. Itt vannak a Rend-tagok, Ron és Hermione - örömtáncot jár a lelkem, amikor meglátom őket - és mellettem, a kezemet fogva, még mindig itt van Luna. Megpróbálok felülni, ekkor észreveszik, hogy ébren vagyok. Szinte megrohamozzák az ágyam, hogy szelíd erőszakkal visszakényszerítsenek a párnámra.

- Jól vagy Harry?

- Hogy érzed magad?

- Milyen a közérzeted?

- Nem vagy rosszul?

- Fáj valamid?

Azt sem tudom hova kapjam a fejem, annyi felől bombáznak kérdésekkel. Mrs. Weasley máris a homlokomra rakja a kezét, hogy lássa nem vagyok- e lázas, Madam Pomfrey pedig a vérnyomásomat kezdi mérni kapkodva, miközben valami végkimerültésgről, soványságról meg mély sebekről motyog.

- Jól vagyok - próbálom mondani, de hangom még mindig olyan rekedt, hogy inkább csak nyögöm a szavakat.

- Két hét mély alvás után én is jól lennék - mondja Ron mosolyogva, de az édesanyja szúrós tekintetétől menten leolvad a grimasz az arcáról.

- Két hét? Két hétig aludtam? - csodálkozom. - Az lehetetlen.

- Pedig így van Harry - mondja Luna. - Teljes két hétig kómában voltál. Már azt hittük, hogy nem... hogy nem... - nem tudja befejezni a mondatot, de értem mire gondol. Most veszem csak észre, hogy arcát krokodilkönnycseppek áztatják végig. Még sohasem láttam sírni.

- Semmi baj Luna, mostmár jól vagyok.

- Nem tudtalak megvédeni, pedig próbáltam! Esküszöm, hogy próbáltam, de nem ment! Annyira sajnálom Harry! - azzal felpattan a székéről és a mellkasomra borul zokogva.

- Luna, nem tehettél semmit - megfogom fejét, s arcát magam felé fordítom, hogy nyomatékot adjak szavaimnak. - Sem te, sem más nem tehetett volna értem semmit. Mostmár jól vagyok és ez a fontos, a többi nem számít, érted?

Némán bólogat, de könnyei továbbra is megállíthatatanul folynak. Közelebb húzom magamhoz és egy lágy puszit nyomok az arcára. Ez nálunk már megszokott, baráti puszi. Látom, hogy ettől kicsit megnyugodott így elengedem és ő visszaül helyére. Ron és Hermione felé emelem a tekintetem. Látom, hogy most őket kell valahogy megvígasztalnom, mert mindketten pityeregnek Mrs. Weasleyvel egyetemben.

- Sajnálom amiket... - kezdem, de Hermione közbe vág.

- Nem kell Harry! Tudjuk, hogy nem gondoltad komolyan. Jajj! - azzal egy macskaugrással ő is a nyakamba veti magát. - Annyira megijedtünk, mikor megtudtuk mi történt! - dünnyögi vállgödrömbe.

- Jól van Hermione szívem, most hagyd egy kicsit Harryt - szól rá Mrs Weasley és a vállánál fogva gyengéden lerángatja rólam.

- Tényleg. Mi történt? - kérdezem.

Szinte mindenki összenéz a mellette lévővel. Végül Dumbledore szólal meg, akit csak most veszek észre.

- Miután Piton professzor behozta Lovegood kisasszonyt a Roxfortba, Madam Pomfrey azonnal kezelésbe vette a hölgyet, s természetesen biztosak voltunk benne, hogy te is vele együtt tartózkodtál a roxmortsi erdő területén, így azonnal a keresésedre indultunk, bár sajnos hozzá kell tennem, hogy nagyon minimális volt azon nyomoknak a száma, amin elindulhattunk volna. Két napunkba telt, mire sikerült információkat szereznünk az esetleges hollétedről, s még további egy napot vett igénybe, míg megtudtuk a halálfalók pontos tervét. Azt hiszem épp a megfelelő időpontban érkeztünk, bár be kell vallanom, jobb szerettem volna, ha megkímélhetünk téged a három napnyi kínzástól és szenvedéstől, s nagyon sajnálom, hogy nem volt erre lehetőségünk. Ellenben szeretném ha tudnád, hogy mérhetetlenül büszkék vagyunk rád mindannyian, mert olyan szinten helyt álltál, ahogy azt egyikünk sem várta volna tőled. Miután ártalmatlanná tetted Lestrangéket, Voldemort közvetlen melletted hoppanált, s szinte egyszerre mondtátok ki egymásra a halálos átkot. Talán a szerencsének, talán a gondviselésnek, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a gyors reflexeidnek köszönhető, hogy a te átkod hamarabb elérte őt, mint az övé téged. Egyikünk sem hitte, hogy abban az állapotban képes leszel elvégezni tökéletesen a bűbájt, de sikerült. Voldemort megsemmisült, teste az enyészeté lett.

Látom, hogy szeme mérhetetlen büszkeséget tükröz félhold szemüvege mögött, ahogy rám emeli tekintetét.

- Gratulálok Harry. Nagyon büszke vagyok rád, s azok vagyunk mindannyian.

Egy könnycsepp gördül le arcán, mely elveszik hosszú fehér szakállának sűrű erdejében. Úgy látszik, ez egy ilyen sírós nap.

Ezután szinte mindenki idejön hozzám és mélységes elismerését vagy gratulációját fejezi ki. Még Piton is ide somfordál és kelletlenül kezet ráz velem. Remus és Hagrid szemében is könnyek csillognak, ahogy megölelnek.

Egészen estig maradnak, s fokozatosan kielemezzük a történteket. Elmesélem, hogy mi történt amíg Bellatrix és Lucius bezárva tartottak, beszélek a verésekről és a kínzásokról. Közben azon gondolkozom, hogy elértem azt, amiért egész életemben küzdöttem. Legyőztem Voldemortot, az Azkabanba küldtem legtöbb csatlósát, itt vannak velem a barátaim, a társaim, akik aggódtak értem, mégsem vagyok felhőtlenül boldog. Hiányzik valami és sajnos tudom is, hogy mi. Egy szürke szempár, egy ezüstzsőke haj, egy izmost test. Képtelen vagyok elhinni, hogy még ebben a pillanatban is Draco jár az eszemben.

Luna észreveszi rajtam, hogy valami bánt és szokásához híven nem tesz mást, csak kezével arcomat kezdi simogatni, miközben kisimít látóteremből néhány rakoncátlan hajtincset. Na igen. Azt leszámítva, hogy nem vagyunk szerelmesek a másikba, nagyon jól összepasszolunk. Annyira összeszoktunk már a kis játékunk ideje alatt, hogy ismeri minden rezdülésem, mindig tudja, hogyha Dracora gondolok. Ilyenkor ha lehetősége van rá, elkezdi velem megbeszélni a dolgokat, vagy egyszerűen csak átölel és vígasztal, és én imádom ezért. Rájöttem, hogy nem is választhattam volna megfelelőbb embert magam mellé, s nem bántam meg, hogy azon az estén elhívtam "randira". Talán már nem élnék, ha ő nem lett volna mellettem az elmúlt hetek alatt. Talán a döntő pillanatban nem lett volna erőm győzedelmeskedni.

Ilyen és ehhez hasonló gondolataim vannak, miközben a többiek tovább beszélgetnek a kialakult helyzetről. Már alig hallom mit mondanak, mert Luna lágy simogatása olyan megnyugtatólag hat rám, hogy szépen lassan lecsukódnak szemeim, s fokozatosan mély álomba merülök...