Cím: Midnight Train
Írta: Drachiss
Korhatár: 18
Párosítás: Harry/Draco
Figyelmeztetések: durva nyelvezet, slash
Tartalom: Mennyire változtathat meg egyetlen szeretkezés mindent? Van, mikor az ember egyszerűen túllép rajta, van, hogy az egész világ a feje tetejére áll.
Szerző megjegyzése: Régebbi történet, kissé gagyi, ennek ellenére szeretnék kritikákat kapni!
3. fejezet - Szenvedés és gondviselés (Draco)
Három nap. Ennyi ideje annak, hogy rátaláltunk a Hollóhátas lányra a tisztás szélén. Ennyi ideje nem tudok semmit Harryről.
A gyengélkedőn tértem magamhoz, miközben Pansy a fejemet borogatta hideg vizes ruhával. Azonnal rákiabáltam, hogy szálljon le rólam, mert nem haldoklom, csak rosszul lettem egy kicsit. Szerencsére a javasasszonyt, Madam Pomfreyt is sikerült leszerelnem azzal a szöveggel, hogy csak a vér látványa borított ki, de már jól vagyok. Pedig az az igazság, hogy soha életemben nem voltam még olyan rosszul. A mellettem lévő ágyon Harry barátnője feküdt, de még nem volt eszméleténél. Azonnal elhagytam a gyengélkedőt, s a hálószobámba siettem. Azóta alig mozdultam ki onnan.
Dumbledore tájékoztatta a diákokat a történtekről, majd minket is kihallgattak, mivel jelen voltunk az esemény helyszínén. Azóta egy dolgot tudtam meg, s ez az oka annak, hogy most itt, a prefektusi fürdő hideg kövén fekve záporozó könnyeim áztatják arcomat.
Malfoy-kúria.
A mi házunkban tartja fogva Harryt a saját apám. Mindig felnéztem rá, mindig tiszteltem, de most olyan gyűlöletet táplál lelkem iránta, hogy szinte kívánom megölni, főleg mert tudom, ha rajta múlik, Harry már nem él. Biztos vagyok benne, hogy a Sötét Nagyúr nem engedné, hogy apám ölje meg, de ismerem már felmenőmet annyira, hogy tudjam, nála egy játékos kis kínzás is borzalmas fájdalmakkal jár.
Piton közölte velem a hírt ma reggel. Azóta nem vagyok se élő, se holt. Nem tudok hová lenni az aggodalomtól, s folyton azon jár az eszem, hogy talán már soha többé nem látom, talán már soha többé nem nézhetek a zöld szemeibe. Tudom, ha csak még egyszer újra látnám, nem haboznék, azonnal a nyakába vetném magam, s nem számítana, hogy ő akarja- e vagy sem, nem számítana, hogy viszonozza- e érzelmeim.
Annyira megbántam, ahogy az elmúlt hetekben bántam vele. Talán éppen ezért is jöttem ide, ahol együtt voltunk. Még most sem tudom teljesen feldolgozni, ami itt történt, főként annak következménye hihetetlen számomra. Beleszerettem. Egyetlen egy viharos szeretkezéssel képes volt rám úgy hatni, hogy minden addigi elvemet és utálatomat félretolva megnyitottam előtte a szívem, bár ő erről sohasem tudott. El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett volna, ha másnap reggel nem veszünk össze, hanem együtt töltjük azt az estét is. Talán azóta is minden este találkoznánk, s minden szabad percünket együtt töltenénk, s talán azt is sikerült volna elérnem, hogy ő is a szívébe zárjon. Ezt már sohasem tudom meg.
Borzalmas aggodalom uralkodik lelkemen, jószerével senkihez sem szólok. Napok óta nem vettem magamhoz ételt, de nem is hiányzik. Nem bírnék akárcsak egy falatot is lenyelni. Csupán egy dolgot vagyok képes megtenni amióta eltűnt, de azt jószerével minden percben.
Sírok.
Talán hat éves lehettem, amikor ez utoljára előfordult velem. Apám mindig arra tanított, hogy rejtsem el valódi érzelmeim a világ szeme elől, mert így megvédhetem magam. Most nem megy. Nem érdekel, ha meglátnak, nem érdekel, ha kigúnyolnak gyengeségemért. Csak egy dolog számít. Hogy Harry életben maradjon.
"Még érzem, ahogyan fölém hajolsz
Még hallom, ahogy hozzám szólsz
Még várom, hogy a dagállyal, visszajössz hozzám
Még látom, ahogyan rám mosolyogsz
Még érzem, ahogy megcsókolsz
Még várom, hogy hajnalban újra itthon legyél"
Lassan felállok és rendbe szedem magam, majd elindulok. Pitont akarom megkeresni, hogy megkérdezzem, tud- e már valamit. Komótosan lépdelek végig a kihalt folyosókon, hiszen ebédidő van. Már épp lefordulok a pinceterem felé, amikor egy csapatnyi ember közeledik felém, az élen házvezető tanárommal.
- Mi történt? - kérdezem.
- Indulunk Potterért - áll meg mellettem a tanár, de a többi ember ránk se nézve elszalad mellettünk.
A szívem nagyot dobban erre a mondatra, s fel sem fogom mit mondok, csak mikor már elhagyja a számat.
- Én is megyek.
Piton olyan szemeket mereszt rám, mintha nem értené jól, hogy miről beszélek. Közben odajön hozzánk az igazgató.
- Mi a baj Perselus? - kérdezi tanáromat, de én felelek helyette.
- Én is magukkal megyek igazgató úr, nem fogadok el visszautasítást.
- Mr. Malfoy, tisztában vagyok vele, hogy aggódik a családja éppsége miatt...
- Nem a családom érdekel, hanem Harry! - kiáltok közbe. Tudom, hogy most elszóltam magam, de nem érdekel. Tudja csak meg az egész világ, a lényeg, hogy biztonságban tudjam Harryt.
Piton úgy néz rám, hogy köpni, nyelni nem tud, Dumbledore ellenben nyugodt szemekkel pásztázza az arcom.
- Rendben - szólal meg. - Ez esetben ne késlekedjünk tovább.
Azzal már indul is a folyosó vége felé, ahol az előbb eltűnt az a csapatnyi ember. Piton és én szinte loholunk utána.
Egészen az iskola szárnyas vadkanokkal őrzött kapujáig szaladunk, majd ki az útra, amelyen a ló nélküli fiákerek szoktak beszállítani minket a Roxfortba. Most veszem csak észre, hogy a körülöttünk lévő varázslók között ott van Lupin meg Mordon professzor, meg a behemót Hagrid.
- Ez meg mit keres itt? - kérdezi egy fekete hajú idősebb boszorkány rám mutatva.
- Mr. Malfoy is velünk jön, hogy segítsen a mentőakcióban - válaszolja Dumbledore.
Mindenki meghökkenve néz rám, de nem törődöm velük.
- Indulhatunk? - kérdezi az igazgató.
- Igen! - hangzik szinte egyszerre a válasz.
A Malfoy-kúria padlásszobájára koncentrálok, hisz tudom, hogy az a legjobb hely a kínzásra a házban. Pár pillanat múlva érzem, mintha testemet egy gumicsövön próbálnák átpaszírozni, de szememet nyitva tartom, hogy azonnal támadhassak, ha szükség van rá, pálcám pedig már ujjaim közt van, mióta kiléptem az iskola épületéből.
Hangos pukkanás kíséretében érkezem meg, szinte elsőként. A többiek mellettem hoppanálnak, s egyszerre mérjük fel a terepet. Velünk szemben ott vannak a halálfalók, köztük apám is, Harry pedig pár méterre tőlem, a földön fekszik, s legszívesebben oda rohannék hozzá, de ekkor meglátom sérüléseit testén, melyet most csupán egy alsónadrág takar. Tele van sebekkel, s mikor ez tudatosul bennem, olyan mérhetetlen düh szakad fel a lelkemből, hogy elsőként támadok, méghozzá apámra.
- Capitulatus! - ordítom, s mivel ő még mindig nem tért magához meglepetéséből, pálcája előttem landol a földön.
- Fiam! - ordít rám elkerekedett szemmel, de azonnal ráküldöm a hoppanálás-gátló bűbájt, majd köteleket fonok varázslattal teste köré. Így nem menekülhet. El akarom monadni neki, hogy mennyire gyűlölöm, hogy mennyire undorodom tőle, de nincs rá lehetőségem. Az idősebb Monstro azonnal rám támad, s olyan váratlanul ér, hogy alig bírom kikerülni átkát.
- Petrificus totalus! - kiáltok, miközben rá szegezem a pálcám. Sikerrel járok. Körülöttem mindenki harcol, de Bellatrix Lestrange felém indul vigyorogva. Tudom, most könnyen fűbe haraphatok. Ismerem nagynéném annyira, hogy tudjam, nagyon szívos egyéniség. Felém fordítja a pálcáját és kimond egy varázsigét, de nem hallom, hogy mit, mert a nagy hangzavar, ami körülöttünk van, elnyeli szavait. Egy piros fénycsóva indul meg arcom felé, de olyan gyorsan, hogy csak nagyon nehezen sikerül kitérnem az útjából, mégis megúszom egy karcolással a pofacsontomon. Rá akarok támadni, de ekkor torkából őrült sikoly tör elő, miközben Harry felé néz.
- Rodolphus!
Én is odakapom tekintetem, s látom, hogy férjét Harry a Cruciatus átokkal kínozza, de Bella néném megindul felé.
- Adava... - szívem összeszorul, de ekkor meghallok egy ismerős hangot, mely most szinte csak nyöszörög.
- Adava Kedavra! - szól Harry hangja, s a zöld fénycsóva eltalálja Bellatrixot, akinek teste némán hullik a földre. Nem tudom, hogy meghalt- e , de nem is érdekel. Már épp fellélegeznék, amikor egy hangos pukkanás kíséretében megjelenik a Sötét Nagyúr és mellette Nagini, a kígyó. Azonnal Harryre szegezi a pálcáját, s hallom, hogy mögöttem döbbent nyögések hangzanak föl, majd Lupin professzor odaordít Harrynek.
- Menekülj Harry!
De nem. Ő nem menekül. Csak néz fel Voldemortra különös fénnyel a szemében. Tudom, ha akarna sem tudna most szabadulni, túl gyenge hozzá. Észreveszem, amint Dumbledore a Sötét Nagyúrra szegezi pálcáját, de Harry ezt látván ugyanígy tesz. Még mielőtt bármi történhetne, a kígyó erőteljesen belemar a térdébe, s Harry felordít kínjában. Sokan felsikoltanak, köztük én is. Voldemort Harryre vigyorog, de ő sem rest, s szinte egyszerre mondják ki egymásra a halálos Adava Kedavrát. Egy pillanat töredékéig azt hittem, holtan esek össze az aggodalomtól és a rémülettől, de ekkor Harry pálcájának zöld fénye eléri Voldemortot, s a sötét varázsló eltátott szájjal, arccal előre bukik a földre hangos csattanás kíséretében, s nem mozdul többé. Nagini a kígyó abban a pillanatban, ahogy ura holtan bukott el, egy ködfelhő kíséretében szertefoszlott. Látom, hogy Harry is elájult, isten mentsen, tán meg is halt, s már épp indulnék felé, de ekkor hangos ordítások töltik be a szobát.
A halálfalók, akik csak most tértek észhez meglepetésüktől, uruk halála miatt olyan dühödt erővel harcolnak tovább, hogy az mindenkit meglep. Folytatódik a harc, s én az idősebb Nottal szállok szembe, de közben folyton Harry felé pislogok. Még mindig mozdulatlanul fekszik, sebei erősen véreznek. Aztán épp egy jól sikerült hátráltató ártást küldök Nott felé, amikor észreveszem Hagridot, és szinte nevetésben török ki. Mivel nem tud varázsolni, az egyik nagyobb darab halálfalót csak jól képen törli, s az egyből összeesik. Már csak négy halálfaló van talpon, a többi vagy megkötözve, vagy ájultan, kettő pedig holtan fekszik a földön. Nekem már nincs dolgom, Dumbledorék másodperceken belül elintézik a maradékot, így én azonnal Harryhez sietek és letérdelek mellé.
Él. Ez hatalmas megnyugvással tölt el, de látom, hogy a kígyó mérge hogy halad felfelé testében. Már a combjánál jár. Nem késlekedem, azonnal leszakítok talárom aljából egy jókora csíkot, s egy centivel a vörös daganat fölé helyezem, majd szorosan rákötöm, ellenőrizve, hogy legyen elég hely vére áramlásának. A művelet elvégezte után feje mellé ülök, s szorosan átfonom karjaimmal, miközben egy altatódalt kezdek dúdolni neki, melyet dadusom énekelt nekem mikor kicsi voltam. Fogalmam sincs, hogy mikor lettem ilyen szentimentális, s hogy miért épp ez a dal jutott eszembe, de jóleső megnyugvással tölt el énekelni neki.
Ragyogj, ragyogj kis csillag,
Bámullak, mily messze vagy.
Fönt a világ ablakán,
Ékkő az ég bársonyán.
Ragyogj, ragyogj kis csillag,
Nekem ragyogsz bárki vagy.
Senki nem törődik velünk, mindenki társai kisebb-nagyobb sérüléseit nézi, vagy a sajátjaival van elfoglalva. Dumbledore ellenben azonnal odasiet hozzánk, s megpróbálja levenni kezeimet Harryről, miközben én még mindig a dalt dúdolászom.
- Engedd el Draco - suttogja -, most elküldöm a Roxfort gyengélkedőjére. Engedd el.
Hagyom, hogy lehámozza kezem róla. Ő rá szegezi a pálcáját, s elmormog egy varázsigét. Harry ernyedt teste furcsa fénnyel felizzik, majd egy szemvillanás alatt eltűnik.
Némán meredek magam elé.
- Milyenek az esélyei? - kérdezi egy magas varázsló. Ha jól hallottam Kingsleynek hívják. Madam Pomfrey csak int egyet a kezével, miközben Harry mellkasát vizsgálgatja.
A gyengélkedőn vagyunk mindannyian. Csak pár órája, hogy az igazgató ide küldte Harry testét, de azonnal követtük őt, s én azóta nem mozdulok mellőle, csak ülök és fogom a kezét. Itt van Weasley és Granger és úgy néznek rám, mitnha nem hinnének a saját szemüknek. Valójában meg tudom őket érteni.
- Mit tud mondani nekünk Poppy? - szól az igazgató a javasasszonyhoz.
- Ennél többet nem tehetünk érte Albus. Sajnálom. Túl mély volt a marás és sajnos későn hoztátok be. Ráadásul a végkimerülése sem segít nekünk túl sokat. Várnunk kell, hogy meglássuk, reagál- e még a szervezete az ellenméregre.
- Nem hiszem el. Tizenöten voltunk, a halálfalók meg csak tizen, Harry mégis félholt állapotban kettőt ártalmatlanná tett, Tudodkit meg egyszerűen csak... Szóval értitek. Olyan erős kiskölyök. Nagyon büszke vagyok rá - mondja a vadőr.
- Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá - szól Weasley anyja, miközben arcát könnyek lepik el.
- Még ott a földön fekve, teljesen kiszolgáltatottan is úgy harcolt, ahogy az apja tette volna. Nem adta fel egy percre sem, pedig őszintén szólva nem hittem, hogy valaha is képes lesz kimondani a halálos átkot és legyőzni Voldemortot. Pedig megtette. El sem hittem, amikor láttam mi történik. Még most is alig fogom fel - mondja Lupin professzor és én is egyet értek vele.
- Igen - szól Dumbledore. - Voldemort óriásit hibázott, amikor hagyta, hogy Bellatrix és Lucius napokig kínozzák Harryt. - Ezekre a szavakra olyan düh önti el e lelkem, hogy akaratlanul is megszorítom Harry kezét. - Azt hiszem, a döntő pillanatban Harrynek a fájdalma adott akkora erőt amivel legyőzhette a Sötét Nagyurat, de valljuk be, ettől annyira kimerült, hogy Nagini harapása még veszélyesebb most rá.
- Mégis mi történt a kígyóval? - kérdezi Mrs. Weasley.
- Miután Voldemortot elérte Harry átka, a kígyó semmivé foszlott. Azt hiszem leszögezhetjük, hogy Voldemort irányította valamilyen varázslattal a kígyót, így az a bűbáj megszűnte után azonnal elpusztult. Mellesleg hozzáteszem, hogy Harrynek hatalmas szerencséje volt, hisz ha csak egy pillanattal később mondja ki az átkot, akkor Voldemorté éri el őt és nem fordítva - válaszolja McGalagony szipogva.
Ezután csendben magunk elé meredünk, senki nem szól.
Egyszercsak érzem, ahogy Harry keze megszorítja az enyémet. Nagyot dobban a szívem, s rögtön felé kapom tekintetem. Rám mosolyog. Erre a gesztusra kicsordul a könny szememből, s én is megpróbálok visszamosolyogni. Már mindenki őt nézi, s látom, hogy mondani akar valamit.
- Luna, örülök, hogy jól vagy - suttogja.
Úgy érzem, mintha pofon csaptak volna.
Amikor kimondta azt a mondatot, egy világ omlott össze bennem. Azonnal felálltam és otthagytam. Fájt, hogy ő még akkor, abban a pillanatban is csak azt a kis libát látta maga előtt, aki mellesleg akkor még mindig ájultan feküdt pár ággyal mellette. Nem érdekel.
Azóta nem látogattam meg és nem is szándékozom többet. Végleg el akarom felejteni őt, aki miatt szembe fordultam a családommal és az Azkabanba küldtem az apámat.
Dumbledore pár napja magához hívatott, hogy megkérdezze, mi vezérelt engem, s miért tettem azt, amit. Nem válaszoltam neki, de láttam rajta, hogy tudja. Nem számít. Aztán arról faggatott, hogy mit kívánok tenni a jövőben, milyen terveim vannak. Megmondtam neki, hogy a Malfoy-házba nem megyek vissza többé, de apám vagyonából veszek magamnak egy házat valahol London környékén, a többit meg majd hozza az élet.
Pansy minden percben körülöttem ugrál, az iskolatársaim nem tudnak semmiről. Még Monstro se, pedig az apját én magam zárattam börtönbe, s tudom a tárgyalásán is meg kell majd jelennem, ahogy saját apámén is. Az eddig oly gyenge anyám apám lecsukása óta annyira belejött a szabad és kötelezettségek nélküli életbe, hogy két napja elutazott az egyik leszbikus barátnőjével Bora-Borára, s nem hiszem, hogy hamar vissza akarna térni onnan. Ezt persze megértem, hisz apám annyira elnyomta a személyiségét, hogy most úgy érezheti magát, mint a kalitkából szabadult madár. Mindenki boldog és elégedett, az újságok Voldemort bukásáról és Harry hősiességéről cikkeznek, egyszóval minden visszatért a normális kerékvágásba.
Zabini ismét megkörnyékezett, s ma estére találkát beszéltem meg vele. Igazából nem akarok vele lenni, de ez olyan "csakazértis" alapon van. Harry annyira megbántott, amikor nem ismert fel, hogy eldöntöttem, kizárom a gondolataimból. Már március van, lassan vége az évnek és én örökre elhagyom a Roxfortot és őt is. Nincs értelme olyanról álmodozni, aki nem érdemli meg, aki nem viszonozza az érzéseim. Ideje új életet kezdem, egy tisztát, egy tisztességeset. Az első lépés az, hogy leszámolok apám tanításaival, az eszméivel és az egész múltammal. Annyi pénzem van, hogy akár életem végéig bőségesen elélhetek belőle, de ettől függetlenül szeretnék dolgozni. Még nem tudom, hogy hol vagy mit, de van időm eldönteni.
Éppen bűbájtanra megyek, s azon gondolkozom, hogy milyen váratlan dolgokkal tud meglepni minket az élet. Én, Draco Malfoy megtagadtam saját apámat, méghozzá azoknak az érzelmeknek a hatására, amelyeket legnagyobb ellenségem ébresztett bennem. Jót mosolygok magamban. Egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja.
- Draco! Draco! Várj!
Hátranézek és látom, hogy Granger az.
- Mit akarsz? - kérdezem. - És mióta vagyok neked Draco?
- Ha ilyen bunkó vagy, akkor nem sokáig - mondja gúnyosan.
- Mit akarsz? - kérdezem tőle újból. Semmi kedvem most bárkivel is beszélni, főleg nem egy olyan emberrel, akinek köze van Harryhez. Vagyis mondjuk inkább, hogy Potterhez.
- Beszélni veled, méghozzá normális hangnemben, ha nem zavar.
- Rendben.
- Akkor menjünk be egy üres terembe - javasolja és már indul is. Szó nélkül követem.
Találunk egy üres termet és besétálunk. Ő leül az egyik padra és rám mereszti a tekintetét.
- Mi van köztetek Harryvel? - teszi fel kertelés nélkül a kérdést. Kicsit meglepődök, hisz ilyen nyíltságra nem számítottam. Ő is észre veszi ezt, de nem teszi szóvá, csak tovább néz rám a válaszomat várva.
- Semmi, azt leszámítva, hogy nagyon utálom - mondom hidegen, de érzem, hogy gyomrom remegve tiltakozik ezen vaskos hazugság ellen.
- Értem - mondja elgondolkodva. - Akkor elmondanád, hogy miért vettél részt a megmentésében és miért ültél mellette órákig a kezét fogva? Vagy például miért sírtad el magad, amikor felébredt és rád mosolygott?
Érzem, hogy elönt a pulykaméreg.
- Semmi közöd hozzá! Nem fogok pont egy ilyen sárvérű szukával beszélni a magánéletemről! Gyűlölöm Pottert meg az egész bagázst aki ott ugrál körülötte ujjongva! - érzem, hogy könnyeim áztatják az arcom, de nem tudok tenni ellene. - Gyűlölöm, hogy mindenki őt ünnepli, mint valami hőst, pedig ha nem lettünk volna ott, már nem élne, ahogy a kis barátnője sem! Hagyjál engem békén Granger! Inkább menj és ugrálj te is egy kört az ágya mellett!
Azzal gyors léptekkel elindulok kifelé. Már az ajtónál járok, amikor utánam szól.
- Magához tért.
Egy pillanatra megállok. Érzem, hogy szívem ujjong, vérem felpezsdült ettől a hírtől, de végül egy szó nélkül kilépek és ott hagyom. Nem akarok Harryre gondolni. Nincs más vágyam, csak elfelejteni végre. Nem megyek órára, inkább lefekszem aludni, akkor legalább nem gondolkozom.
A mardekár klubhelyisége felé veszem az irányt, s belépve örömmel konstatálom, hogy üres. Átvágok rajta és szobámba sietek, ahol azonnal eldőlök az ágyon. Akármennyire akarom, nem jön álom a szememre, ezért úgy döntök, előcsalogatom. Lassan dúdolászni kezdek, miközben behunyom a szemem.
Ragyogj, ragyogj kis csillag,
Bámullak, mily messze vagy.
Fönt a világ ablakán,
Ékkő az ég bársonyán.
Ragyogj, ragyogj kis csillag,
Nekem ragyogsz bárki vagy.
Érzem, hogy kiszállnak fejemből a gondolatok és már nem érzek semmit. Már nem fáj semmi sem...