4.fejezet

Első benyomások

A gyűlés végén Dumbledore végrehajtotta a Fidelius bűbájt, a titokgazda ő maga lett. Kijelölték, hogy kik mennek majd Harryért a Privet Drive-ra, az igazgató még néhány szót váltott Siriussal és Rémszemmel aztán elköszönt. Néhányan még ott maradtak az asztal körül, Tonks felállt és menni készült, őt még várta otthon a munka.

- Tonks, remélem te még maradsz! – szólt oda neki Sirius a kandalló mellől.

- Sajnos még dolgoznom kell! - szabadkozott a lány - De péntek délután benézek! Akkor beszéljük meg Mordonnal, meg a többiekkel, hogyan hozzuk el Harryt. Már nagyon kíváncsi vagyok a keresztfiadra!

- Legalább egy üveg vajsört igyál meg velünk! Ne kelljen itt egyedül búsulni két vén agglegénynek!

- Nem bánom, egy vajsör még jöhet! – ült le melléjük egy székre. - De Weasleyék itt maradnak, nem?

- Itt, itt, persze a gyerekekkel együtt! – legyintett Sirius.

- Hű, már megijedtem, hogy nekem kell főzni rátok! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány. – Mollyval szerintem, jobban jártok!

Felnézett és észrevette, hogy Remus őt bámulja, ettől zavarba jött és elhallgatott. Kis idő múlva, amikor Mrs. Weasley és Lupin kimentek bezárni az ajtót, Sirius megkérdezte:

- Hogy van Androméda?

- Anya? Jól, egy ideje apával ide-oda utazgatnak, így ritkán beszélünk, inkább levelezünk! - felelte a lány.

- Mondhattad volna úgy is, hogy bújkálnak! - nézett rá komoran a varázsló. - Mikor mentek el?

- Amikor megszöktél. Nem miattad -, tette hozzá gyorsan a lány –, anya attól félt, ha te ki tudtál jutni, akkor Bellatrixnek is sikerülhet!

- Hiába minden, a Halálfalók elől nem lehet elmenekülni! Szembe kell szállni velük, nem megfutamodni! - rázta meg a fejét a férfi. – Ne érts félre, nem hibáztatom anyádat! Tudom, mennyire félti Tedet, és megvan rá az oka. Megértem Andromédát, tulajdonképpen csak azon csodálkozom, hogy téged nem vittek magukkal!

- Én nem akartam! Éppen az auror vizsga előtt álltam és tanultam. Meg aztán anya úgy gondolta, elsősorban apa van veszélyben! - rántotta meg a vállát a boszorkány.

Lupin visszatért az ebédlőbe, de amikor látta, hogy már csak ők ketten beszélgetnek, visszafordult.

- Gyere, Remus, tarts velünk! – szól oda neki Sirius.

- Nem akarok zavarni, inkább felmegyek aludni! - szabadkozott az.

- Ugyan, rád fér egy kis vidámság, és szeretném, ha végre nekem is lenne egy kis társaságom, már nagyon unom, hogy mindig a saját hangomat kell hallgatnom!

Lupin leült hát a kandalló elé és mire Mrs. Weasley visszatért, már együtt nevettek a Tekergők roxforti kalandjain. Molly is csatlakozott hozzájuk. Sirius olyan színesen és élvezettel mesélt iskolai csínyeikről, hogy sokszor nemcsak Tonksot és Mollyt nevettette meg, hanem még Lupint is mosolygásra bírta.

- És én még azt hittem Frednél és Georgnál nagyobb csirkefogót nem hordott hátán a föld, de ti még rajtuk is túltettetek! – kacagott könnyes szemmel a vörös hajú boszorkány.

Tonks egy darabig csak hallgatott, de vajsörtől-e vagy a közé keveredett Lángnyelv whiskey-től, úgy érezte, meg kell nevettetnie Remust. Elmesélt hát néhányat, a saját iskolai balfogásaiból. A két varázsló, addigra már elég mélyen a pohár fenekére nézett. A történetek és a szesz hatására Sirius hangosan hahotázott és Remus is felszabadultan nevetett.

Végül éjfél körül kísérték ki a lányt és akkor már mind a ketten igen jókedvűek voltak. Tonks rokoni csókot nyomott Siriust arcára, aztán anélkül, hogy végiggondolta volna, hogy mit csinál, Remushoz lépett. A férfi magasabb volt, mint Sirius, így a vállába kapaszkodva lábujjhegyre állt és megcsókolta az arcát. Érezte, hogy a férfi teste megfeszül és egy pillanatra megijedt, hogy Lupin eltaszítja magától. Felnézett rá és látta, ahogy a varázsló arcára kiül a rémület. Nymphadora tudta, hogy most túl messzire ment, nem szólt hát egy szót sem csak kisuhant az ajtón és hazahoppanált.

Sirius és Lupin visszatértek az ebédlőbe és leültek a kandalló mellé.

- Látom, tetszett a kis unokahúgom! – jegyezte meg gonoszkodva Sirius.

- Igen, nagyon helyes lány - válaszolt kimérten Lupin.

- Eléggé megbámultad!

- Hát ritkán lát az ember metamorph mágust…Ha a véleményemre vagy kíváncsi, szédült kis csitri, az biztos! – emelte fel szemöldökét Remus és fejét ingatva, az asztalhoz ment, hogy töltsön egy pohár bort.

- Nem csapsz be, Holdsáp, tetszik neked! – fenyegette meg ujjával a barátját Sirius.

- Nem nagyon illenénk össze!– fordult felé a varázsló és fáradt kis mosoly villant fel arcán. - Egyébként meg szerintem összekeversz valakivel, aki egy időben minden szoknya után megfordult és az összes roxfortos lány fejét elcsavarta.

- Ki volt az?

- Hát te!

- Tényleg, emlékszem valami ilyesmire – bólogatott részegen Sirius –, de ha jól emlékszem, ezt minden esetben ők erőszakolták ki! De mintha neked nem lettek volna olyan nevezetes kalandjaid, még csak rá se néztél a boszorkányokra! Kíváncsi vagyok, később is ilyen visszafogott voltál-e?

Lupin merev arccal így szólt:

- Mindketten tudjuk, hogy én nem engedhettem meg magamnak, hogy lányokra vagy szerelemre gondoljak. Sem akkor, sem most! – hirtelen felállt - Azt hiszem, jobb lesz, ha befejezzük ezt a beszélgetést, túl sokat ittunk már ma este és fáradt is vagyok! Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! – dünnyögte Sirius meglepetten és még akkor is azon gondolkozott, mi rosszat mondhatott, amikor Remus már a lépcsőn járt.

Remus hiába feküdt az ágyán, nem jött álom a szemére. Azon gondolkodott, amit Sirius mondott. Vajon miből gondolta a barátja, hogy tetszik neki Tonks? Kétségtelenül bájos volt a boszorkány, szív alakú, halvány arcával, sötét szemével, de a haja és a stílusa! Egyáltalán nem vonzották az ilyen lányok, túl fiatal, túl különleges, nem neki való! Pontosabban nem lenne neki való, ha gondolhatna ilyesmire. Ha voltak is nők az életében, kínosan ügyelt rá, hogy a komolyabb érzelmeket elkerülje. Mindenkinek így volt a legjobb, futó kapcsolatok aztán fájdalommentes elválások, nagyjelenetek nélkül.

Talán valami félreérthetőt mondott vagy tett? Végiggondolta az estét…

Amikor a csengetésre Sirius kiment az ajtóhoz, bent csak néhány szót hallott, de már ebből is kiderült, hogy barátja nagyon örül valakinek. Az ajtón Arthur lépett be egy fekete bőrű varázsló társaságában, aki megköszörülte a torkát és így szólt:

- Előre kell bocsátanom, hogy a házigazda nem nekem örül ennyire! A nevem Kingsley Shacklebolt. Közben az előcsarnokban, mint a végítélet harsonái, felzendült Mrs. Black átkozódása:

– A mocskos mugliivadék, még hogy a húga! Nyomorult perszóna, hogy meri betenni a lábát aranyvérű őseim házába!

- Az hiszem jobb lesz, ha lecsendesítem!– mondta zavartan Billnek, akivel éppen a kobold - mágus kapcsolatokról beszéltek és az előcsarnokba ment. A festményhez lépett és pálcájával elnémította Mrs. Black-et, majd összehúzta előtte a függönyt.

Sirius, aki - ezt meghökkenve látta - egy ismeretlen fiatal boszorkányt ölelgetett, utána kiáltott:

- Szeretném, ha megismernéd az unokahúgomat, Nymphadora Tonksot!

A boszorkány a neve hallatán furcsa kis fintort vágott. Elképzelhető, hogy egy kicsit rajta felejtette a szemét a lányon, de olyan szokatlan jelenség volt kék hajával, túl hegyes orrával. A szemei sötétek voltak és vidáman ragyogtak, mégis mintha könnyben úsztak volna. Nyúlánk volt, de nem túl magas, kecses mozgású és nagyon fiatalnak tűnt. Vagy inkább ő érezte magát túl öregnek? Bájos, talán ezzel a szóval lehetett jellemezni a lányt, jól esett ránézni és Lupin valami melegséget érzett belül, ahogy megfogta a kezét. Sirius őt is bemutatta, aztán odahajolt hozzá és a fülébe súgta:

– Mondj már valamit, ne csinálj úgy, mintha még soha sem láttál volna élő boszorkányt!

Hirtelen nem is tudott válaszolni, annyira meglepték az érzések, amelyeket a lány keltett benne. Érezte, hogy elvörösödik.

– Hát ez az én Remus barátom! - folytatta harsányan Sirius. - Lát egy csinos boszorkányt és mindjárt zavarba jön. Egyébként tud beszélni!- világosította fel Tonksot nevetve.

- Majd emlékeztess rá, hogy meséljek neked néhány történetet a négy Tekergőről, abból majd megtudod, milyen is ő valójában … egy báránybőrbe bújt farkas! Na gyere, Tonks, ismerkedj meg a többiekkel is! - mondta Sirius és elvonszolta a lányt az ebédlő felé.

Ő úgy érezte megmozdulni sem tud, csak állt a folyosó közepén sóbálvánnyá meredve. A boszorkány az ajtóból még visszanézett rá és elmosolyodott. Úgy viselkedett, mint egy bolond vagy egy éretlen kamasz és hirtelen nem tudta magára haragudjon inkább vagy Siriusra, aki ilyen helyzetbe hozta. Még maga előtt sem tudta letagadni, hogy amikor Sirius megemlítette a négy Tekergőt, meghűlt benne a vér. A félelem, hogy a lány megtudja mi is valójában, megrémítette, arra vágyott, hogy legalább egy ideig úgy tekintsen rá, mint egy normális emberre.

Hiába tartotta magát becsületesnek, mégis milyen sokszor hazudni kényszerült és csalni, hogy az emberek megtűrjék maguk között. Csak a Tekergők között, ott lehetett igazán őszinte és persze most a Rendben. Itt mindenki tisztában van vele kiféle… vagy majdnem mindenki. Tonks például nem.

Az a baj, hogy régen találkozott már fiatal boszorkányokkal, ezért jött zavarba és ezért gondolkodik ilyen ostobaságokon. Különben is miért érdekelné ennyire egy ilyen kis kék hajú, hegyes orrú boszorkány? - mondta magában.

Amikor végre meggyőzte magát, hogy az egész csak egy pillanatnyi zavarodottság volt, beóvakodott az ebédlőbe és leült az asztal mellé. A szobában csak néhány gyertya égett, épp csak annyi fény derengett, hogy jól láthatták egymást az asztal körül ülők. Sirius a másik oldalon foglalt helyet, de Tonksot nem látta sehol. Aztán hallotta, hogy Dumbledore épp az új tagokat mutatja be, Nymphadora nevénél maga mellé mutatott, ahol egy lila hajú, pisze boszorkány ült. Akkor vált számára világossá minden, amikor meghallotta a metamorf mágus szót. És most, hogy jobban belegondolt még emlékezett is, hogy iskolásként egyszer Sirius mesélt az unokatestvére lányáról, aki metamorf mágus. Ő lenne hát Tonks. Az új haj és orr teljesen megváltoztatta a kinézetét, de a szeme ugyanolyan maradt. Alaposan megbámulta a lányt. Tonks észrevette és egy furcsa grimaszt vágott, ezt hirtelen olyan mulatságosnak találta, hogy a bajsza alatt elmosolyodott.

A gyűlés után Arthurral és Rémszemmel beszélgettek, arról mikor és hogyan kellene elhozni Harryt a Dursley háztól, csak a szeme sarkából látta, hogy Tonks és Sirius a kandallónál ülnek.

- Tonksot nézed? – kérdezte Mordon rekedtes hangon és meghúzta a kezében tartott lapos üveget. – Hát igen, ritka madár a metamorf mágus! Kivételesen tehetséges boszorkány, az biztos, de borzalmasan szétszórt és fittyet hány az alapvető óvatossági szabályokra is! - fordult a varázsló mágikus szeme a kandalló felé. - Most is ez a lila haj… hiába mondtam neki százszor, hogy válasszon kevésbé feltűnő színeket!

- Ismered? – kérdezte csodálkozva az exaurort.

- Még jó! – morrant fel a férfi, Remus gyanította, hogy ez Mordonnál a nevetést helyettesíti. – Részt vettem a kiképzésében is. Jó kis évfolyam volt!

Miután a Rend tagjai haza vagy aludni tértek és Mollyval bezártak, visszament az ebédlőbe. Barátja még mindig Tonkssal beszélgetett, odaült hozzájuk és hallgatta őket. Ahogy Sirius mesélni kezdett a régi roxforti évekről, az ő emlékei is felelevenedtek Jamesről, Lilyről a Tekergők kalandjairól. Közben barátja arcát nézte és nem is emlékezett rá mikor látta utoljára ilyen boldognak. Aztán bejött Molly és a varázsló áttért kevésbé megbotránkoztató kalandjaikra. Az animágiára vagy az ő átváltozásaira még csak nem is célzott. Talán nem akart neki fájdalmat okozni vagy kényelmetlen helyzetbe hozni őt, mindenestre hálás volt ezért. Molly és Tonks is elmondott néhány történetet. Az ikrek rémtetteihez ő is hozzátehetett volna, de nem volt benne biztos, hogy Molly ezekről is tud. Tonks iskolás évei sem voltak eseménytelenek. Bár történetei mulatságosak voltak, úgy tűnt , a lány inkább tehernek érzi különleges képességét, amely a kamaszkori ügyetlenséggel és a lány szétszórtságával párosulva rengeteg galibát okozott…

A folyosón történtekre nem szívesen gondolt vissza, otrombán viselkedett és megsértette a lányt, látta szemén, amikor kiment. Annyira hirtelen történt az egész, hogy összezavarodott. Egyszerre szeretett volna elmenekülni és ott maradni és érezni, ahogy a lány hozzásimul.

Ha a lány tudná róla az igazat, a csóknak még a gondolatától is visszariadt volna - gondolta magában keserűen.