17. fejezet

Nem várt segítség

A Grimmauld téri házban Dumbledore-t várták. Már tíz óra is elmúlt mire az igazgató végre megérkezett. Nem voltak sokan, csak a minisztériumban dolgozó varázslók és boszorkányok vettek részt a gyűlésen. Már az asztalnál ültek, amikor Dumbledore Piton kíséretében belépett.

A megbeszélés témája az volt, hogy milyen biztonsági intézkedések mellett őrizzék tovább a Jóslatok Termét. Podmore elfogása óta mindenki tisztában volt vele, hogy milyen veszélyes ez a feladat.

- Harry álmai azt mutatják, hogy Voldemortot jelenleg a jóslat érdekli leginkább, és úgy tűnik, nem tudja azt, amit mi már igen. A jóslatot csak kétféleképpen tudja megszerezni vagy ő maga megy érte vagy Harryvel próbálja meg elhozatni! Időt nyerhetünk, és ez most sokat számít! Az nyeri meg az újabb háborút, aki jobban felkészül rá és ki tudja számítani a másik lépéseit! – fejezte be az ősz varázsló.

- A Sötét Nagyúr még nem tud a jóslatokat védő varázslatról, de a tudomására fog jutni, ez csak idő kérdése. Addig megpróbálja majd másokkal elhozatni a jóslatot, ahogy már megpróbálkozott Podmore-ral és O'men-nel! - vette át a szót Piton.

Dumbledore biccentett és végignézett az asztal körül ülő rendtagokon:

- Ezért szeretném, barátaim, ha óvatosak lennétek! Sajnos nem tudunk két őrt állítani, ahhoz túl kevesen vagyunk és feltűnő is lenne. De azt javaslom, hogy az őrök kétóránként jelezzenek a főhadiszállásra, hogy minden rendben!

Miután ebben meg is egyeztek Dumbledore néhány szót váltott Shacklebolttal és Arturral. Nymphadora kihasználta az alkalmat és a kandalló előtt álldogáló Pitonhoz lépett.

- Perselus, a segítségedet szeretném kérni! - a sötét taláros varázsló gyanakodva nézett rá.

- Miről van szó?- kérdezte szárazon, hangjában egy cseppnyi kíváncsiság sem volt.

- Egy bájitalról. A Farkasölőfű – főzetről. Szeretném elkészíteni! – nézett a szemébe a lány.

- Csak nem egy kedves közös vérfarkas ismerősünknek akarod megfőzni, Tonks? – kérdezte a varázsló gúnyolódva.

- De igen!- válaszolta ő és kissé elpirult.

- Nos, úgy gondolom, kissé túlbecsülöd a képességeidet, a RAVASZT is csak nehezen szerezted meg bájitaltanból és ez a ravasz szintjét, meghaladó tudást igényel!

- Kiváló lett a bájital vizsgám! - válaszolt a boszorkány méltatlankodva.

- Nálam megbuktál volna! - sziszegte Piton elégedetlenül - Ismerve az alapvető jellemvonásaidat, az ügyetlenséget, a pontatlanságot és a figyelmetlenséget, ez életveszélyes vállalkozás lehet!- folytatta közömbös hangon, de közben fürkésző szemekkel figyelte a lányt.

- Tisztába vagyok vele, de…- próbálta kétségbeesetten meggyőzni Pitont, miközben már tudta nincs esélye arra, hogy a bájitaltan professzor segíteni fog neki.

Piton azonban félbeszakította:

- Végül is néhány dologba segíthetek! – mondta elgondolkodva – Ha időd engedi, látogass meg Roxfortban! Talán a hozzávalókból is találunk ott egy-két dolgot! Természetesen elvárom, hogy mielőtt jössz, értesíts!- szólt a férfi rezzenéstelen arccal, aztán sarkon fordult és otthagyva a döbbenettől szólni sem tudó boszorkányt és követte az imént távozó Dumbledore -t a kandallóba.

Tonksnak némi szervezéssel sikerült elérnie, hogy a következő Umbridge-nek szóló bizalmas küldeményt, ő vihesse el Roxfortba. Mivel Umbridge-t mindenki utálta a parancsnokságon, nem kellett más tennie csak Scrimgeourt magára haragítania és máris megkapta a büntetésként a megbízatást. Mielőtt Roxfortba indult volna, előreküldte a patrónusát Pitonhoz majd Dumbledore-hoz.

Mire megérkezett, Umbridge már az igazgatói irodában ült.

- Jó napot Nymphadora! Csak nem egy újabb oktatásügyi rendelet? - kérdezte derűsen az igazgató.

- Igazgató Úr! Professzor Asszony! – biccentett ő.

A falon lévő egyik kép, amely egy komor arcú fekete hajú varázslót ábrázolt felmordult:

- Felháborító ki hallott már ilyet, rendeletekkel korlátozni Roxfort igazgatójának hatalmát! – a festményeken több boszorkány és varázsló is felzúdulva helyeselt:

- Példátlan!

- Mit képzel Caramell!

Dumbledore egy intéssel elcsendesítette a lármát és Umbridge-re nézett:

- Nos, Dolores?

- Ó, kedves Albus! - mondta negédes hangon a nő, Tonks úgy érezte mindjárt kifordul a gyomra - Ez csak egy tervezet, amelyet a Miniszter Úrral egyeztettem, de még koránt sincs kész, így látnia sem szükséges!- mondta majd két lépéssel Tonks előtt termett és szinte kitépte a kezéből a pergament.

Szeme haragosan villant és a lány arcába sziszegte:

- Legközelebb egyenesen az én szobámba hozza!

- Igenis, Asszonyom! - hajtotta meg magát Tonks és igyekezett bűnbánó képet vágni.

Umbridge úgy markolta a levelet, mint egy ragadozó madár a nyulat.

- Ha megbocsát, Igazgató Úr! Sajnos most szólít a kötelesség! – szólt a boszorkány és rosszindulatú mosolyt villantva Dumbledore felé, elhagyta az irodát.

- Elmondjam, mi áll benne?- kérdezte ő készségesen, az igazgató azonban nemet intett:

- Sajnos sejtem, hogy mi lesz a minisztérium következő lépése. Gondolom a tanáraink önállóságát próbálják meg korlátozni! – a boszorkány bólintott.

- Nos, Nymphadora azt hiszem, már várják! – emelte fel szemöldökét az ősz varázsló - Perselus nagyon kényes pontosságra, én nem várakoztatnám tovább!

A boszorkány olyan zavarba jött, hogy azt sem tudta, hogyan keveredett ki Dumbledore irodájából. A pincében találta meg Pitont:

- Ha azt hiszed Tonks, hogy a legfontosabb dolgom visszajáró öregdiákokat korrepetálni bájitaltanból, akkor nagyon tévedsz! – fogadta komor arccal a varázsló.

- Miért kellett elmondani Dumbledorenak?- kérdezte szemrehányóan a boszorkány, rá se hederintve Piton megjegyzésére.

- Ő a Rend feje! Semmi sem történhet az ő tudta és természetesen beleegyezése nélkül, ami a Rend tagjait és a Rend ügyét érinti! - szólt szigorúan Piton.

- Ő kérte, hogy segíts nekem? - kérdezte a lány.

- Gondolj, amit akarsz! - válaszolta elutasítóan a varázsló és az egyik szekrényhez lépett:

- Tessék, itt a szárított farkasölőfű. És ez a pergamen itt, a saját receptem. Volt alkalmam néhányszor elkészíteni Lupinnak ezt a bájitalt és eszközöltem néhány változtatást az eredeti recepten!

- Te rajta kísérleteztél?- háborodott fel a boszorkány.

- Beláthatod, Tonks, hogy az ember ritkán talál vállalkozó kedvű vérfarkast! – vágott vissza Piton. – Nos, mielőtt félbeszakítottál, ott tartottam, hogy szalamandra vérrel dúsítva enyhíthető a lycantrópiával járó gyengeség, és ha sikerül egy kis acromantula mérget szerezni, az erősíti a főzet hatását és lehetővé teszi, hogy esszenciát készítsünk belőle. Természetesen a receptet senki másnak nem adhatod oda, ezt remélem nem is kell mondanom! Sajnos acromantula mérgem már kevés van és nem fogom erre pazarolni! – tette hozzá a sötét ruhás varázsló - de, ha kihagyod belőle akkor is hat!

Kinyitotta a száját, hogy elmondja a véleményét, de Piton hirtelen megfordult és szúrós szemmel nézett rá:

- Könnyen eljátszhatod a jóindulatomat, Nymphadora! - sziszegte - Nincs rá okom, hogy segítsek neked vagy neki!

Magában elismerve, hogy Pitonnak igaza van inkább hallagatott. Miután megkapta a szükséges alapanyagokat a varázsló még annyit mondott:

- Ismerve a bájitalkészítői tálentumodat, a receptet részletes utasításokkal láttam el, ezeket szóról szóra kövesd! Amikor beleteszed a sisakvirágot óvatosan keverd, mert felrobbanhat! Javaslom, hogy két kisebb adagot készíts! És eszedbe se jusson önkeverő üstöt használni! Ha kész a főzet, ideadod nekem, hogy ellenőrizhessem, semmiképpen sem adhatod Lupinnak! Értetted?

A boszorkány bólintott:

- Köszönöm Perselus, hogy segítesz! - mondta hálásan.

Piton furcsán nézett rá, de nem válaszolt. Mielőtt a lány kiment volna utána szólt:

- Úgy látom erősebb lett a patrónusod! - mondta mogorván.

Amikor visszanézett, már csak a varázsló hátát látta. Csodálkozva ment tovább, tudta, hogy Piton inkább leharapná a nyelvét, minthogy megdicsérjen valakit.

- Lehet, hogy most éppen azt csinálja?- gondolta magában kuncogva.

Vidáman ment végig az iskola folyosóján. A patrónushoz most új emléket használt, abban Remus szerepelt. Hamarosan elkészül a bájital és ez mindent megváltoztat majd! - álmodozott.

McGalagony jött vele szemben:

- Minek örülsz ennyire, Nymphadora? – kérdezte megrovóan.

Tonks akkor vette észre, hogy az utolsó lépéseket már táncolva tette meg.

- Mit keresel itt?- kérdezte szigorúan a boszorkány.

- Umbridge-nak hoztam levelet! – válaszolta kissé szégyenkezve.

- Csak nem felmentették?- kérdezte reménykedve Mcgalagony. Tonks a fejét rázta – Kár, akkor lehet, hogy veled táncoltam volna! - szólt szárazon a boszorkány. – Persze, nektek ott a minisztériumban most van okotok az ünneplésre, amíg Umbridge itt van!- mondta gúnyosan a professzor, azzal sarkon fordult és kopogó léptekkel elsietett a lépcső felé.

Lupin még a Szellemszálláson volt. Már felöltözött és indult vissza a Szárnyas Vadkanhoz. A ruhái kissé lógtak rajta és nyomorúságosan érezte magát. Mardosta az éhség és szédelgett a kimerültségtől. Kilépve a házból megérezte, hogy a házat védő egyik bűbáj meggyengült. Úgy látszik Dumbledore nincs Roxfortban. arra persze nem is számíthat, hogy az igazgató csak azért Roxforban marad, hogy őt őrizze. Egy pálcamozdulattal feloldotta saját védőkörét és elindult. Óráknak tűnt, míg a Vadkanba ért. A kocsmában sok vendég volt, ő egyenesen a söntéshez ment és a csaposra nézett, aki egy üveg vajsört csúsztatott neki. A varázsló fogta az üveget és az apró kulcsot, amely az üveg alatt lapult észrevétlenül a zsebébe csúsztatta. A vajsört felhajtotta az egyik asztalnál, aztán a hátsó szoba felé indult. A szoba szegényes volt és sivár. Egy asztal, egy ágy, két szék ez volt minden berendezés. De a helyiség tiszta volt és meleg, a kandallóban lobogott a tűz és az asztalon étel gőzölgött. Lupin leült és pillanatok alatt felfalta az ételt, a kis kulcsot egy barna csuporba tette, majd egy marék hopp-port szórt a tűzbe és hangosan kimondta a címet:

- Grimmauld tér 12!

Sirius már várt rá a nappaliban:

- Remus gyere, ülj le, Molly mindjárt hozza az ebédet! Ahogy elnézlek, rád is fér!

Mindig fájt ilyen sápadtan és legyengülve látnia a barátját.

Remus furcsamód azonban ilyenkor kissé derűsebb volt mint egyébként, örömmel töltötte el, hogy egy hónapig újra emberként élhet.

- Nem tudod, hol van Dumbledore? – fordult Sirius felé - Amikor kijöttem, éreztem, hogy meggyengült a ház védelme!

Molly jelent meg az ajtóban, egy teli tálat lebegtetve és üdvözölte Lupint, aztán ő is leült az asztalhoz.

- Albus mindig külön utakon jár, talán Piton tudja, úgy látom most ő a kis kedvenc! – jegyezte meg epésen Sirius.

- Ne gyerekeskedj! – szólt rá Remus.

- Itt volt néhány napja és egy szó sem szóltam hozzá, büszke lettél volna rám, Holdsáp!- folytatta Sirius – Igaz nem voltak itt sokáig és az idő nagy részében Tonkssal sugdolózott… – fejezte be a varázsló.

Molly szúrós pillantást vetett rá és az asztal alatt bokán rúgta, Sirius értetlenül meredt a boszorkányra, de mire észbekapott Remus már Mrs Weasleyhez fordult:

- Molly, ez igazán nagyon finom lett!

- Úgy látom, Holdsáp, farkasétvágyad van! - jegyezte meg nevetve Sirius, amiért egy újabb rúgás volt a jutalma Mollytól.

Már éppen mentegetőzni kezdett volna, amikor csöngetést hallottak. A boszorkány kiment ajtót nyitni és hamarosan Kingsley Shacklebolt dörgő basszusát hallották a folyosóról:

- Remélem, azért a küldeményt átadtad neki!

Tonks válasza hallatszott:

- Persze, hogy átadtam Kingsley, csak nem gondolod, hogy elfelejtettem! Az egész alig tartott egy óráig! Szia, Molly, csak egy percre ugrottam be! – folytatta a lány aztán hatalmas robaj hallatszott be a folyosóról.

Majd felhangzott Mrs Black sipítása:

- Árulók, gazok, félvérek szennyezik be atyáim házát!

A két varázsló az ebédlőben egymásra nézett, Lupin felállt és elindult a folyosó felé és közben azt mondta:

- Hagyd Sirius, ha te mégy még egy óráig hallgathatjuk, ahogy anyád és te egymással ordítoztok! - kiment és Shacklebolttal közösen behúzták a függönyt az üvöltöző festmény előtt.

Tonks még a földön feküdt és a lábát szorongatta. Lupin mellé lépett és a kezét nyújtva felsegítette a lányt. A boszorkány rámosolygott:

- Köszönöm Remus, már másodszor mentettél meg a Troll-lábtól! – a férfi egy pillanatig úgy látta mintha fájdalom villanna fel a lány szemében, de aztán elhessegette a gondolatot.

A boszorkány otthagyta és az ebédlőben leült az asztalhoz. nekilátott az ebédnek és közben be nem állta szája. Elmesélte a találkozását Umbridge-dzsal és Dumbledore-ral. Lupin közben bejött a folyosóról, a kandallóhoz támaszkodva megállt, zsebre vágta a kezét és a lányt bámulta elgondolkozva.

- Sajnos nem maradhatok tovább!- mentegetőzött Tonks, miután befalta az ebédet.

– Molly nem tudod, véletlenül hol lehet megtalálni Mundungust? – kérdezte kifelé menet Mrs Weasleytől.

- Nem tudom. Én, még soha nem kerestem, de mindig előkerült! – jegyezte meg epésen Molly. – Úgy szoktam csinálni, hogy arra gondolok milyen jó, hogy már napok óta nem láttam Mundungus Flechert és akkor mindig megjelenik! Nem biztos persze, hogy nálad is beválik!

Lupin a kandalló felé fordult:

- Esténként többnyire benéz a Három Vak Varjúba, a Zsebpiszok közben… - szólt kissé rekedtes hangon.

- Hát akkor kösz mindent, én leléptem! – búcsúzott vidáman Tonks.

Molly kikísérte és közben megpróbálta lebeszélni arról, hogy a Zsebpiszok közbe menjen.

Amikor a boszorkány visszatért leült az asztalhoz és Siriusra nézett:

- Nem értem mi van Tonkssal, hiszen még tegnap is…- kezdte.

- Ha megbocsátotok, felmegyek a szobámba, kissé kimerült vagyok! – állt fel Lupin hirtelen és elhagyta az ebédlőt.

- Szegény Remus!- folytatta Molly.

Sirius értetlenül meredt Shackelboltra:

- Mi volt ez? Történt valami bent?

- Az égvilágon semmi – dörmögte a fekete varázsló.

- Láttad a haját? - kérdezte Molly Siriust.

- Igen, újra rózsaszín! - bólogatott Sirius összeráncolva a homlokát, mintha egy súlyos betegségről lenne szó.

- És az mit jelent?- kérdezte idegesen Shackelbolt, aki úgy érezte valahol elvesztette a fonalat.

- Hát számunkra nem sok jót!- felelte Sirius elgondolkozva.