18. fejezet
Kaland a Zsebpiszok-közben
Tonks a Zsebpiszok-köz felé igyekezett. a keskeny és sötét kis sikátorról köztudott volt, hogy veszélyes hely. Sok gyanús alak fordult meg erre, a jóérzésű varázslók és boszorkányok messze elkerülték ezt az utcát.
Ha tehetném én is elkerülném –gondolta magában, a koszos és bűzölgő sikátor bejáratánál állva.
Abban reménykedett, hogy álcája megvédi majd a zaklatástól. Ruhája kopottas volt, piszkos folton folt köpenyébe burkolózott. Kétszer olyan vastagnak tűnt, mint rendesen. Bebicegett a Zsebpiszok-közbe. az egyik kosztól homályos ablakból egy riasztó arc nézett vissza rá. A bibircsókos vén banya fejére néhány csomó piszkosszürke zsíros hajcsomó tapadt, orra horgas volt, vigyorgó szájában rothadó barnás fogak dülöngéltek. Tonks meg volt elégedve a látvánnyal, egy kicsit még görbített az orrán, így az már csaknem a szájába lógott. Körülsandított és elindult a fal mellett osonva. Az utcáról a csatornák bűze áradt. Egy kocsma mellett haladt el, amelyből éppen egy részegen ordítozó púpos varázslót löktek ki. Összerezzent a köpeny alatt megmarkolta a pálcáját. Az utca girbe-gurba volt, néhány perc múlva eltűnt a szeme elöl az Abszol - út utolsó lámpája is. Csak a kocsmák és a házak ablakain át kapott, a sáros út egy kis derengő fényt. Elahaldt a zsugorított fejeket áruló bódé mellett és igyekezett kikerülni egy kisebb, részeg alakokból álló bandát. De azok éppen kötekedő kedvükben voltak és elzárták előtte az utat. Hátulról valaki nagyot lökött rajta, a csúszós sárban orra bukott. Már csaknem előkapta a pálcáját, amikor kinyílott az egyik ajtó. Egy termetes asszonyság nyomakodott ki rajta. Tonks arra gyanakodott, hogy a felmenői között óriások is lehettek, mert egy könnyed kézmozdulattal szabadult meg éppen az egyik nem kívánatos vendégétől.
- Mit gondultok, hö? Nem a Három Vak Varnyú előtt fogjátok a falra kenyni ezt az undorító varasbékát! – bökött Tonks felé. - Takarodjatok innét vagy megismeritek Ingeborg öklit! - fenyegette meg a gazfickókat, akik rémülten hőköltek hátra.
Nymphadora megörült a hirtelen jött szerencsének és tudta most kell cselekednie, ha még élve ki akar innen kerülni. Erszényéből előkapott egy ezüstsarlót és megvillantotta a némber előtt. Ingeborg szemében kapzsiság csillant:
- Táguljatok! - lökte arrébb a még mindig ott álldogáló fickókat.
A varasbéka hirtelen szívesen látott vendéggé változott a kocsmárosnő szemében, még meg is hajolt előtte:
- Erre tessen, naccsága! – és kitárta az ajtót és ő már tudta, hogy hibázott.
Túl vonzó zsákmánynak bizonyulhat ennyi pénzzel az utcai banditáknak és a kocsmárosnőnek egyaránt. Már nem fordulhatott vissza, követte az asszonyt a pulthoz és rendelt a jobbik pálinkából, aztán odasúgta a nőnek:
- Dungot keresem! – az óriásasszony felhorkant, aztán kiköpött a padlóra.
- Majd csak ideeszi a fene azt a hitvány gazembert!
Leült az egyik sarokban, ahonnan szemmel tudta tartani az ajtót és azon gondolkozott, hogy fog ebből a helyzetből kikeveredni. Meg tudja védeni magát, ha szükséges, de a felfordulás, amivel ez járna, veszélyeztetetné a Rendet és talán még a minisztériumi állását is. Ráadásul több ellenféllel szemben, akiknek nincsenek gátlásaik és magasról tesznek a Minisztérium Által Engedélyezett Ártások Listájára, nincs esélye.
Ha ügyes vagyok, talán meg tudok lépni előlük! – biztatta magát és reménykedett, hogy amíg a kocsmában ül senki nem mer rátámadni. A pálinkához nem nyúlt. Észrevette, hogy a kocsmárosnő és néhány kétes külsejű vendég kíváncsi vagy inkább mohó tekintettel méregeti. Most nem eshet pánikba, Remusra gondolt és a főzetre, el kell készítenie, bármi történjék is. Úgy tűnt órák teltek el mire Mundungus megérkezett. A varázsló váltott néhány szót Ingeborggal majd egyenesen Tonks asztala felé indult. A lány megkönnyebbült, hogy nem várt hiába és hogy nem kell meginnia a gyanús kinézetű pálinkát. A férfi leült a vele szembe lévő székre és rámordult:
- Mit akarsz?
- Üzleti ügyben kereslek! – válaszolta érdes hangon a boszorkány.
Dung rámeredt:
- Milyen üzleti ügyünk lehetne nekünk, hiszen nem is ismerlek!
- Valóban? – röhögött fel rekedtes hangon a boszorkány és egyik hajtincsét egy pillanatra rózsaszínre változtatta.
- Tonks?- suttogta Mundungus hitetlenkedve, a lány biccentett és egy tömött erszény csúsztatott az asztalra, majd elővett egy kis darab pergament:
- Ezekre lenne szükségem!
Dung felvonta a szemöldökét az erszényre nézett, aztán a papírra.
- A Rend ügyében jársz? – kérdezte.
Nymphadora megrázta a fejét. Avarázsló átnézte a pergament aztán megszólalt:
- Hát nem lesz könnyű és olcsó sem, - méregette az erszényt- de, elő tudom teremteni ezeket!
A banya arca felragyogott az örömtől.
– Kivéve az acromantula mérgét! Azt lehetetlenség beszerezni! – tette hozzá Dung.
- Mennyi idő kell hozzá?
- Egy hét - felelte Mundungus és eltette az erszényt.
Tonks szomorúan nézte, hogy az új Tűzvillámra félretett pénze eltűnik a férfi zsebében.
- Ne keress, majd én eljuttatom hozzád a csomagot! És ha elfogadsz egy tanácsot, ne gyere ide többet! Veszélyes hely! – figyelmezette Dung, majd felhajtotta a pálinkáját és elhagyta a kocsmát.
Várt egy fertályórát és közben az ivóban ülő vendégeket figyelte, azt találgatta vajon melyikükkel kell majd megküzdenie. Pénz már nem volt nála, de ezt ők nem tudhatják. Köpenyébe burkolózott megfogta a pálcáját és lassú, de határozott léptekkel az ajtó felé indult. A Három Vak Varjút gond nélkül elhagyta. Igyekezett visszaemlékezni arra, amit Mordontól tanult, meghúzódott egy sötét szögletben és várt. A kocsmából a hamarosan két férfi lépett ki és nyomokat kerestek. Tonks nem tétovázott, előkapta a pálcáját és mindkettőt elkábította. Várt még néhány percet, aztán a fal mellett lopakodva elindult az Abszol - út irányába.
Az Zsebpiszok- közben félhomály uralkodott, a boszorkány óvatosan lépkedett, hogy a legcsekélyebb zajt se üsse, ez kiválóan ment egészen addig, amíg bele nem rúgott egy lyukas bádogvödörbe. A süket csöndben a falhoz csapódó vödör hangja olyan, mint a harangzúgás. Megdermedt egy pillanatra, aztán előkapta a pálcáját, de semmi sem történt. Várt, amíg hevesen dobogó szíve elcsitult egy kicsit. Összeszedte magát, aztán a pálcát a köpenye alá rejtette és újra a fal mellé húzódott. Alig tett két lépést, amikor egy kéz hátulról lecsapott rá és vonszolni kezdte. A hatalmas mancs szorításában mozdulni sem tudott. Majdnem pánikba esett, de a pálcáját még erősebben szorította és arra gondolt, egyszer csak leteszi az ismeretlen és akkor majd néhány pillanatig ő lesz előnyben. A hatalmas alak egészen az Abszol-útig hurcolta, aztán hirtelen eleresztette. Amint szilárd talajt érzett a lába alatt, azonnal az ismeretlenre szegezte a pálcát és már majdnem kilőtt egy durvább ártást, amikor egy ismerős mély hang zendült fel:
- Mit keresel itt, Tonks? – a boszorkányt elöntötte a megkönnyebbülés:
- Te vagy az, Hagrid?
- Szerencsédre én, de bárki más is lehetett volna! Akkor nem tudom, mit csináltál volna?
- Meg tudom magam védeni! – állt fel a lány dühösen és félrelebbentette a köpenyét megmutatva a varázslóra szegezett pálcát - Örülj neki, hogy nem használtam ellened!
- Jól van, nem kell rögtön megsértődni! – váltott békülékenyebb hangnemre Hagrid és kedvesen hátbavágta a lányt.
Nymphadora felkelt a földről és leporolta magát. Hagrid alaposabban megvizsgálta.
- Te meg hogy nézel ki?
Tonks gyorsan körülnézett és egy pillanatnyi koncentrálás után már egy fekete hajú, hetyke orrú boszorkány állt a félóriás mellett.
- Ha befejezted ezt a mutatványt, bemehetnénk a Foltozott Üstbe! - szólt morcosan Hagrid és a lánynak igencsak igyekeznie kellett, hogy utolérje.
A Foltozott Üst lényegesen tisztább és barátságosabb hely volt, mint a Három Vak Varjú. Minden asztalon gyertyák világítottak és a konyha felől a sült illata áradt. A nyikorgó fapadlón serény pincérek futkostak. A kocsmában csak néhány varázsló iszogatott, Hagrid keresett egy félreeső sarkot és egy masszív faszékre leült. Tonks a kandallóhoz lépett és megmelengette a kezét a tűznél, közben lopva szétnézett, de Tomon kívül más ismerős arcot nem látott, így aztán csatlakozott Hagridhoz.
Az óriás komor tekintettel felnézett, Nymphadora egyik hajfürtjét hirtelen hosszúra és hínárzöldre változtatta és elvigyorodott. A félóriás morcosan összevonta busa szemöldökét, de aztán elnevette magát.
- Látom még nem felejtetted el a sellős tréfám!- jegyezte meg a lány vigyorogva és leült az asztalhoz.
Tom azonnal ott termett és három üveg vajsört, egy hatalmas kupát és egy poharat tett eléjük. Aztán a ajtón belépő népes társaság fogadására indult, akik rövidesen a kandalló előtt álló hatalmas asztal köré telepedtek.
- Hát lehet azt elfelejteni? Majdnem felszaladtam Dumbledore-hoz, hogy a sellők megtanulták a nyelvünket. Már akkor is ilyen könnyelmű voltál! Ha egy igazi sellő meglátott volna még mindig a tó fenekén lennél! – csóválta a fejét Hagrid. - Mindig is az egyik kedvencem voltál, a legbolondosabb, a legkülönösebb és legkedvesebb kis boszorkány. Bár meg kell hagyni, Mathildának jobb érzéke volt a varázsos lényekhez!
- Most is a Varázslényfelügyeleti Osztályon dolgozik – mondta Tonks aztán félrehajtott fejjel a varázslóra nézett, Hagrid ábrázatán hatalmas kék foltok díszlettek és egy nagyobb friss forradás húzódott végig az arcán.
- Hát veled meg mi történt? – kérdezte döbbenten.
- Semmi, a munkámmal jár! - motyogta Hagrid zavartan és látszott, hogy nem akar erről többet mondani.
Tonks megpróbálta elképzelni milyen lény lehet, amelyik így ellátta Hagrid baját, de inkább feladta, mert nem akart rosszat álmodni. Inkább megkérdezte:
- Hogy találtál meg?
- Összefutottam Mundungussal és ő mondta, hogy a Három Vak Varjúban vagy. Dungnak is lehetett volna annyi esze, hogy kihoz onnan! Egyáltalán mit kerestél ott?
- Azt nem mondhatom meg. – válaszolta a fejét rázva a lány.
- A Rend ügyében jársz?
- Nem, egy életbevágóan fontos személyes ügyben!- egy kicsit elgondolkozott - Végül is lehet, hogy tudsz segíteni, Hagrid! – és elbűvölően a varázslóra mosolygott. - Senki sem ismeri nálad jobban a különleges, és érdekes állatokat!
A férfi gyanakodva bólintott és felhajtott egy hatalmas kupa vajsört.
- Tudnál nekem acromantula mérget szerezni?
- Minek az neked? - hördült fel Hagrid és a sört a mellényére döntötte, a boszorkány egy laza pálcamozdulattal megtisztította a mellényt, aztán folytatta:
- Egy bájitalhoz kell! Nekem nagyon fontos!- nézett könyörögve.
- Mibe akarsz már megint belerángatni? Ez nagyon veszélyes dolog! – rázta meg a fejét a félóriás.
- Ez azt jelenti, hogy igen?- kérdezte reménykedve Nymphadora, aztán látva Hagrid húzódozását hozzátette - Ne felejtsd el ki volt a kedvenc kis boszorkányod Roxfortban!
- Hát esetleg megoldható, de segítened kell! - motyogta Hagrid, aztán összevonta a szemöldökét és Tonksra nézett:
- De az acromantulának nem eshet baja!
A boszorkány őszintén szólva nem az óriáspók testi épségégért aggódott, de ezt bölcsen megtartotta magának. Kezét Hagrid fatörzsnyi karjára tette:
- Közeli barát? - kérdezte kedvesen.
- Valami olyasmi! - dünnyögött a varázsló.
Késő éjjel ért haza, eliszogattak egy kicsit Hagriddal felelevenítve a közös roxforti emlékeket. A varázsló végül azzal távozott, hogy elő kell készítenie a dolgot, és majd értesíti a boszorkányt, hogy mikor alkalmas. A boszorkány holtfáradt volt, de még elővette a Pitontól kapott receptúrát és elolvasta. A bájital bonyolult volt, sok összetevővel, ráadásul elő volt írva melyik holdfázisban kell megkezdeni a főzést és éjszakánként holdfénynél kellett kevergetni. Ha el akar vele készülni még az idén, hamarosan neki kell látnia. Egy hét alatt megfőzi, a következő találkozón megmutatja Pitonnak. Még egy üst kell, a másik adagnak és még vennie kell füstüvegfiolákat is… A recepttel a kezében aludt el és azt álmodta, hogy Pitonnál vizsgázik bájitaltanból.