21. fejezet
Hagrid barátja
Mire Nymphadora felébredt már alkonyodott. Végre sikerült kialudnia magát, ha az álmaira gondolt elöntötte a forróság. Az érzés, hogy Remus már csak egy karnyújtásnyira van tőle, teljesen megszédítette. Bekapcsolta a rádiót és hangosan énekelte a Walpurgis Lányainak régi slágerét. Annyira csodálatosan érezte magát, ha most a kezébe vesz valamit, azt biztos összetöri. Megpróbálta a gondolatait visszaterelni a bájitalfőzés felé. Az egyik üstből már csak az acromantula méreg hiányzott, a bájital már kész volt. A folyadék kinézetre megfelelt a receptben leírtaknak, gőzölgött és zöldes színű volt. Jellemzője a leírás szerint a rendkívül kellemetlen, záptojás szag. Megszagolta, és úgy találta, hogy a Farkasölőfű - főzet szaga kimerítette az egetverően orrfacsaró bűz fogalmát. Ezzel már csak annyi volt a teendője, hogy ne hagyja kihűlni, amíg a méreg bele nem kerül, ezért az alatta égő tüzet megbűvölte. A másik kondér tartalmát hétkor megkeverte. Előreküldte patrónusát, aztán a roxforti birtok határához hoppanált.
Hagrid már lámpással a kezében várta, mellette Agyar ült. A kunyhóig némán sétáltak. Nymphadora belépett Hagrid házába és úgy találta semmi sem változott azóta, hogy elhagyta Roxfortot. A kunyhó nem volt túl nagy, furcsa szagok terjengtek benne és legalábbis kétes tisztaságú volt. Mégis otthonosan érezte itt magát. Iskoláskorukban sok időt töltöttek itt Mathildával és Charlie Weasleyvel. A kandallóban tűz lobogott, egy asztal és néhány ütött - kopott szék állt az ablak mellett. A falon mindenféle furcsa eszközök, egy csomó unikornis szőr, kisebb állatok gereznái lógtak. Az egyik sarokban üres kalitka hevert, mellette szigony és háló. A sarokban egy masszív ketrecben furcsa, kékes színű, szőrős lények motoztak. Hagrid kesztyűt húzott és az egyik csuporból hosszú tekergőző férgeket vett ki majd a ketrecbe dobta őket. Marakodás zaja hallatszott, aztán a morgást csámcsogás váltotta fel. A félóriás megpiszkálta a tűzet és a fölötte lógó kannából teát öntött és egy bögrét tett a lány elé:
- Bizony, Tonks, emlékszem, amikor ekkora kis boszorkányként – mutatta a kezével a félóriás – először ültél itt. Amikor megégette a kezed a tüzes rák, nem rohantál rögtön Madame Pomfrey-hez, hanem hagytad, hogy én gyógyítsam meg szalamandra vérrel.
- Végül is én akartam megfogni azt a rákot! – rántotta meg a vállát a lány, miközben úgy tett mintha ivott volna a teából.
- És emlékszem, amikor segítettél meggyógyítani azt a sebesült unikornist. Csak tőled fogadta el a gyógyírt. Hiába te voltál a legszertelenebb kis boszorkány, akit ismertem, de a legbátrabb és a legaranyosabb is! - mondta Hagrid nevetve.
- Miért most már nem is vagyok aranyos?- méltatlankodott Tonks és furcsa kis grimaszt vágott.
- De nagyon,- morogta a varázsló – és most is olyan dologba ütöd az orrod, amibe nem kellene! Ráadásul engem is belerángatsz!
- Nem mondhatok semmit Hagrid, de ez most tényleg életbevágó! Segítenem kell valakin, aki nagyon fontos nekem! – bizonygatta komolyan a boszorkány.
- Jó, jó nem kérdezek semmit! Egyébként meg itt vagy nem? És én megígértem, hogy segítek. De neked is meg kell ígérned valamit! Amit ma látsz, az köztünk marad!
Hagrid ivott a teájából és folytatta:
- A Tiltott Rengetegnek sok lakója van, köztük ősi és különös szerzetek is. Az erdő mélyén él egy barátom, aki segíthet nekünk. Bár a barátom, de nem fog önként segíteni, ezért van szükség rád!
- Ez a barátod ugye nem egy acromantula? – kérdezte rosszat sejtve a boszorkány és Hagridra nézett.
- De igen, hogy találtad ki? - nézett rá meglepetten a varázsló - Harryék meséltek róla?
- Nem – válaszolta a lány és kirázta a hideg - csak már elég jól ismerlek!
- Szóval Aragogot én neveltem fel, több évtizede él az erdő mélyén. Töménytelen sok gyereke van, de azok már nem olyan értelmesek, mint ő! Még engem is megtámadnának! - legyintett a varázsló és egy nagyobb tuskót dobott a kandallóba, a szikrák szerteszét röppentek - Három évvel ezelőtt Harry és Ron jártak a fészkükben és ez nagyon megviselte őket, azóta engem sem látnak szívesen! - szólt szomorúan Hagrid.
Nymphadora annyira elfeledkezett magáról, hogy nagyot kortyolt a teából, aztán gyorsan ki is köpte részben a meglepetéstől, részben az íze miatt:
- Te gyerekeket vittél a közelükbe? - kérdezte megrökönyödve.
- Nem voltam itthon, egyedül mentek oda, illetve hát Agyarral. Különben sem történt semmi bajuk– folytatta a félóriás nem zavartatva magát – Szóval azóta Aragog inkább kijön egy tisztásra és ott találkozunk. Szegény, túl öreg már, hogy magának vadásszon és köztünk szólva a gyerekei el is marnák tőle a zsákmányt, ha fogna valamit. Ezért időnként viszek neki ennivalót.
- Remélem nem én leszek a mai fogás! – szólt közbe a boszorkány.
Hagrid megütközve nézett rá.
- Dehogyis, Aragog, soha nem enne embert! Kint van egy őzsuta, azt visszük neki.
- Egy élő őzet? - rázkódott össze a lány.
- Aragog csak élő állatot fogyaszt, dögöt soha nem enne, ő ragadozó! Az őzet elkábítottam, el van törve a lába, mindenképpen elpusztulna. Különben is Aragog mérge kell, nem?- nézett csodálkozva Tonksra. – A következő a tervem: leteszem neki az őzet, odahívom és amikor belefecskendezi a mérget. Te valamilyen varázslattal elriasztod, utána már csak a mérget kell kinyerni a véréből. Három dologra kell nagyon ügyelni, pont akkor kell varázsolnod, amikor belemart az őzbe. Gyorsnak kell lennünk, mert Aragog fiai hamar meg fognak jelenni. Seprűt hoztál? – a lány megrázta a fejét – Sebaj, akkor majd futunk – intézte el egy kézlegyintéssel Hagrid a dolgot – És a legfontosabb: nagyon vigyáznod kell Aragogra, nehogy valami baja essen! Olyan törékeny! Már vagy ötven éve barátok vagyunk és így is lelkiismeret furdalásom van, hogy becsapom!
Tonks igyekezett megérteni Hagrid érzelmeit látva, hogy a varázsló egy könnyet morzsol szét a szeme sarkában. De a fejében már az járt, hogy milyen varázslattal lehet elijeszteni egy 4-5 méteres pókot és hogyan fognak elfutni néhány száz, rájuk támadó mérges pók elöl. Hagrid terve komplett őrültségnek tűnt és Nymphadorának ma éppen semmi kedve nem volt meghalni.
- Nagyon jó terv - bólogatott - de ha nem haragszol én inkább a barátodból fejném ki a mérget! Félek, ha az őz vérével keveredik, már nem lehet felhasználni. Odamegyünk, te előhívod, én elkábítom és lefejem a mérget. Te addig megpróbálod a többi pókot távoltartani, aztán futás. Ne félj, nagyon vigyázok Aragogra! Nem lesz semmi baja! - igyekezett megnyugtatni Hagridot, aki nagyot sóhajtva végül is beleegyezett az új tervbe.
Kiléptek a kunyhóból, Hagrid a vállára dobta az őzet és elindultak Agyar kíséretében a rengetegbe. Az erdőben vaksötét volt, csak Hagrid lámpája világított. Nymphadora tudta, hogy az ő terve csak egy hajszállal jobb, mint a félóriásé, de legalább van esélyük a túlélésre, legalábbis ha nincs túl messze az a tisztás.
Az ösvény egy katlanszerű mélyedésbe vezetett, amelyet szürkés törzsű, sudár fák vettek körül.
- Ez az a hely - szólt Hagrid.
A boszorkány körülnézett, csaknem negyedóráig tartott az út. A kunyhó már nem is látszott, sem a kastély és azt sem tudta egyáltalán merre kellene visszafelé indulnia.
- Én megyek és hívom Aragogot, te éleszd fel az őzet. Ha nem mozog nem fog beleharapni! – figyelmeztette a varázsló és eltűnt a fák sűrűjében a lámpájával együtt.
Tonks a pálcájával világított és az őzhöz lépett:
- Stimula! - az állat éledezni kezdett, sajnálta az őzet, de nem segíthetett rajta. Rászegezte a pálcáját:
- Immobilus!- az őz így már csak a végtagjait tudta mozgatni.
Keresett egy fát és felmászott rá. A távolban már látta közeledni Hagrid lámpájának fényét.
- Nox! - mondta és minden sötétbe borult.
Az orráig sem látott, az ég talán egy árnyalttal világosabb volt, mint az erdő sűrűje és ahogy felnézett a tejút szinte világított a vaksötétben.
Már nincs visszaút - gondolta. Reszketett a félelemtől és arra gondolt bárcsak rendszeresen futott volna reggelenként. A félóriás a tisztásra lépett mögötte egy roppant, sötét árny tűnt fel és Tonks rémülten látta, hogy pont az óriáspók szemeivel egy magasságban ül fönn a fán.
- Mit hoztál nekem, Hagrid? - kérdezte Aragog szárazan csikorgó, mély hangján.
Nymphadora majdnem leesett a fáról, annyira meglepődött.
- Egy őzet! - válaszolta Hagrid.
- Nincs veled senki? – kérdezte Aragog gyanakodva.
A varázsló zavartan nézett a földre. Tonks reménykedett benne, hogy nem most jön rá az őszinteségi roham.
- Egyél, tudod, hogy sietned kell! – morogta végül Hagrid rosszkedvűen kikerülve a választ.
Az acromantula az őzhöz mászott, Nymphadora tudta, hogy nem fordulhat el, el kell kapnia a megfelelő pillanatot. Görcsösen szorította a pálcáját. Meg kell tennie Remusért és saját magáért. Hirtelen átfutott rajta, hogy mi lesz, ha az átok nem kábítja el Aragogot.
- Már késő ezen elmélkedni - intézte el magában. És, mielőtt a pók belemart volna az őzbe, akkora erővel lőtte ki az átkot amekkorával csak tudta:
- Stupor! – Aragog egy pillanatra megmerevedett, aztán hátborzongató zörejjel összecsuklott és a földre dőlt.
A boszorkány leugrott a fáról, előkapott két fiolát a zsebéből és a pálcájával előrevilágítva a pók rágójához rohant. Közelről az óriáspók mág nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnt.
- Remélem nem esett baja szegénynek- sopánkodott a háttérben Hagrid - Miért kellett ilyen erővel rálőnöd az átkot? Olyan törékeny szegény!
A lány óvatosan felfogta a rágókból csöpögő sötét, olajos folyadékot még egy harmadik fiolát is sikerült megtöltenie.
- Indulj! Én majd fölélesztem! Rögtön itt lesznek! - sürgette Hagrid – Agyar majd mutatja az utat!
Nymphadora futni kezdett a kutya nyomában, a pálcájával világítva maga elé. Hallotta még a varázsló hangját, amint feléleszti Aragogot:
- Stimula!
Valamit még mondott a póknak, de hangját elnyomta vagy ezer ízelt láb vérfagyasztó nesze. Ő rohant, ahogy csak bírt, úgy érezte, ha egy kicsit is lassít egy pillanat múlva már a hátán érzi majd a póklábakat. Sehol sem látta Hagridot és a hangját sem hallotta már - ez megrémítette. A távolban feltűntek a kunyhó sárgán világító ablakai. Hátrafordult és maga mögé világított. Pálcája fényét vagy ötven pók apró, gonosz, fekete szeme tükrözte vissza, egyikük sem volt kisebb Agyarnál.
- Relaxo! - kiáltotta és a pálcájából kitörő szikraeső kissé visszavetette a pókokat.
- Gyerünk, Tonks! A nyomunkban vannak! – hallotta Hagrid hangját, aki egy perc múlva már mellette szuszogott.
Arcába és szemébe ágak csaptak, egyszer majdnem hasra esett, de nem mert lassítani. Nyaktörő iramban rohant és zihálva küzdött levegőért. Hagrid lemaradt és néhány átkot küldött a pókokra, aztán pár lépéssel újra utolérte őt. A kunyhó már csak néhány méterre volt, de ő csak akkor nyugodott meg, amikor Hagrid végre becsapta mögöttük az ajtót. A félóriás még csak nem is lihegett. Ő összegörnyedve kapkodta a levegőt, szeme előtt szikrák ugráltak, úgy érezte mindjárt elájul.
- Aragognak azt mondtam, hogy valaki engem próbált megtámadni, de már elkergettem! Nem tudom eljön– e legközelebb…– ingatta a fejét szomorúan Hagrid. - Remélem valóban olyan fontos ez a bájital! – nézett szemrehányóan Tonksra, aki még mindig nem jutott levegőhöz.
- Szerencsénk volt, hogy Aragog fiai csak későn vettek észre, így is kétszer megálltam, hogy visszatartsam őket- tette hozzá Hagrid. - Nem is volt olyan veszélyes!
Nymphadora annyira örült a méregnek, hogy inkább nem szólt semmit. Ittak egyet Hagrid házpálinkájából, ami majd szétmarta a torkát, de úgy érezte még ez sem elég erős ahhoz, hogy csillapítsa remegését.
- Köszönöm, Hagrid! El sem tudom mondani milyen hálás vagyok neked és persze Aragognak is!- mondta amikor egy kicsit már összeszedte magát – Remélem nem esett baja!
- Rendbe fog jönni!- mondta kissé derűsebben a Hagrid - Egyszer azért majd, bemutatom neked! – bíztatta a lányt.
Nymphadora ezt szívesen elkerülte volna.
- Biztos tetszenél neki!- tette hozzá kedvesen a félóriás.
Szívesen elfogadna reggelire - gondolta magában ő, de inkább nem szólt semmit, nem akarta megsérteni barátját. Elbúcsúzott és hazafelé indult.