29. fejezet
Kísértés és kíséret
Remus összetörten ébredt, álmában mindent megtett Nymphadorával, amit a valóságban nem mert. Igyekezett nem gondolni a tegnap estére, hiába tudta, hogy helyes, amit tett, ez cseppet sem csillapította sóvárgását a lány után. Megpróbált az aznapi feladatára összpontosítani. Megbeszélték Mollyval, hogy délután ő és Mordon elkísérik a Weasley gyerekeket, Harryt és Hermione-t a kórházban. A konyhába már lent találta Rémszemet, Sirius és Bill társaságában és Kingsleyt, aki éppen az éjszakai szolgálatból érkezett. Leült közéjük és hallgatott, az álomképek a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel emlékezetében és teljesen megszédítették. Szerencsére Sirius annyira boldog volt, hogy azt sem vette volna észre, ha barátjának három feje nőtt volna az éjjel:
- Harrynak nagyon tetszett a könyv, amit választottál! Nem bírtam ki és reggel benéztem hozzá, már azt olvasgatta! – újságolta széles vigyorral.
Remus úgy érezte, hogy ha más okból is, de Sirius éppúgy megbolondult, mint ő. Aggódott is kissé emiatt. Szerette Harryt, de tudta, hogy ő nem James. Sirius viszont úgy viselkedett mintha rég elveszett barátját kapta volna vissza. Bár ő aztán igazán nem vethet semmit a szemére, hiszen még kínosabb helyzetben van mint Sirius. Szerelmes egy szép, fiatal boszorkányban és nem tud tőle elszakadni, nem tud lemondani róla, pedig minden a szerelmük ellen szól. Most, őszülő fejjel érte el az első szerelem, amit más kamaszként él át. De nem volt kevésbé heves és zavarbaejtő, mint egy kamasz lángolása. Eddig nem engedte meg magának, de most megtette. A rövid boldogságért feláldozta nyugalmát, a józanságát. Jobb lenne talán most elmenekülni az érzései elől, amíg még lehet. Megborzongott. Vajon meg tudná–e tenni, hiszen az éjszaka is alig tudta legyőzni a kísértést, hogy Nymphadorával maradjon és elmerüljön a…
Sirius furcsán nézett rá:
- Remus hallottad, amit mondtam? – kérdezte hangosan és jól artikulálva, mintha valami baj lenne barátja hallásával.
- Harryról?- próbálkozott vaktában ő.
- Nem! Harryról legalább öt perce nem beszéltem! Az mondtam, hogy Molly mesélt egy vérfarkasról, aki Arturral egy szobában fekszik. Gondoltam talán érdekel…
- Igen, persze érdekel…- kezdte és akkor belépett Tonks.
Tudta, hogy éjjel Nymphadora őrségben lesz és nem is remélte, hogy előtte még láthatja. Nem számított rá, hogy aznap találkozni fognak, a lány hirtelen megjelenése olyan hatással volt rá, mintha ököllel behúztak volna a gyomrába. A boszorkány haja ugyanolyan volt, mint tegnap este. Nem nagyon látta még kétszer ugyanazzal a külsővel. Ez neki szól, miatta csinálta, de miért? Kínozni akarja vagy emlékeztetni a tegnap történtekre? Hiszen így sem tud szabadulni az emléktől.
A valóság és az álmai összekeveredtek a fejében. Éhes szemmel bámulta a lányt. Tonks mindenkit üdvözölt, de rá alig vetett egy pillantást. Mollyval és Billel nevettek valamin, aztán mintha csak véletlen lenne leült mellé a székre.
Sirius tovább beszélt hozzá a kórházban fekvő vérfarkasról, de fel sem fogta, mit mond. Nymphadora, mintha csak véletlen lenne a combját az övéhez nyomta, ettől a feje hirtelen üres lett mint egy léggömb. Molly kérdezett valamit, de ő csak a lány hangját hallotta, amint azt válaszolja:
- Én csak egy teát kérek, mindjárt indulnom kell! – aztán hátradőlt és úgy, hogy a többiek ne lássák benyúlt az inge alá és végigsimított a hátán. Úgy érezte, mindjárt kiugrik a bőréből, a boszorkány gyorsan megitta a teáját, vakítóan rámosolygott és ahogy jött, el is viharzott. Bénultan, megzavarodottan ült ott, amíg Sirius oda nem súgta neki:
- Beszélnünk kell!
Bólintott és követte barátját az ebédlőbe.
- Történt valami köztetek? –kérdezte Sirius, hátát az ajtónak támasztva.
- Miből gondold?
- Az előbb úgy elvörösödtél, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha gőzölögni kezd a fejed! És azt is láttam mit művelt Nymphadora, szerintem a többiek is észrevették. Szóval mi volt ez?
- Most előröl, fogjuk kezdeni? - kérdezte rémülten Lupin.
- Nem, itt másról van szó! Mi történt köztetek tegnap?
- Semmi! – mondta ő kétségbeesetten és elfordult.
- Akkor meg mi a bajod?
- Hát azt hiszem, éppen ez! – válaszolta bizonytalanul.
- Ugyan, Holdsáp, ne vedd annyira a szívedre! Tudod milyenek a boszorkányok …
- Nem, nem tudom! - vágott közbe ő dühösen.
- Hát elvárják, hogy udvarolj, szépeket mondj! Meg aztán Nymphadora fiatal még lehet, hogy túl korainak tartotta a dolgot!
- Félreértesz! - szólt türelmetlenül ő – Én nem akartam!
- Ezt nem értem! – ült le Sirius döbbenten.
- Nem akarom még jobban magamhoz kötni, csak fájdalmat okozna mindkettőnknek! És félek, hogy akkor már nem fogok tőle szabadulni…– szólt keserűen.
Sirius hozzálépett és a vállára tette a kezét:
- Nézd, Remus, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyugtalanít, ami közöttetek történik és még történni fog! De nem fogom megakadályozni, hogy egymásra találjatok, ha egyszer mindketten ezt akarjátok! A fájdalmat, egyikőtök sem kerülheti el! - mondta komolyan.
Aztán mintha eszébe jutott volna valami elvigyorodott:
- Egyébként, pedig mindegy is, hogy mit gondolsz! Tetszik, nem tetszik, be kell látnom, hogy Nymphadora felnőtt boszorkány és megszerzi magának, amit akar. És ahogy ma reggel elnéztem, téged akar - vágta hátba nevetve a barátját -, méghozzá szőröstül – bőröstül!
Sirius elindult a konyha felé, de az ajtóból még kaján vigyorral az arcán visszafordult:
- Lehetőleg ne a gyerekek előtt csináljátok!
Remus még a konyhából is hallotta ugató nevetését.
Nymphadora megértette Remust, de nem engedhette, hogy most visszavonuljon. Minden porcikájával vágyott rá, de ez csak tegnap este vált világossá a számára. Nem akarta feldúlni a Black - ház nyugalmát és nem akarta Remust kényelmetlen helyzetbe hozni. De várni sem akart még a következő holdtöltéig sem. Úgy gondolta, bemegy a Grimmauld téri házba és egy kicsit emlékezteti a férfit a tegnap történtekre. Amikor kilépett az ajtón elégedett volt az eredménnyel és dudorászva indult a Mágiaügyi Minisztériumba.
Mrs Weasley a trágyagránátokat, sőt még a Mrs Blackkel versenyt vísító, rikoltozó jojókat is elviselte, de amikor a második emeleten egy vízesést talált betelt a pohár. Éppen a konyhában szapulta az ikreket, akik bűnbánó arccal álltak előtte, amikor Remus belépett.
- Hogy képzelitek? Apátok betegen fekszik a kórházban, ti pedig ilyen ostoba csínyekkel töltitek az időt?! Ráadásul pont Sirius házában, aki volt olyan kedves, hogy befogadott bennünket! Mit gondolhat most?- tette fel a kérdést számonkérően a vörös hajú boszorkány a fiúknak.
- Minden bizonnyal hálás, hogy Fred és George ennyi vidám percet szerez neki! - jegyezte meg Remus.
Molly hátrafordult, a varázsló ruhája nedves volt, a hajából csöpögött a víz.
- Nagyon tetszett neki a vízesés a másodikon, azt hiszem még mindig ott vihorászik. Szerintem is nagyon látványos, de legközelebb ne az ajtóm elé helyezzétek el, ha kérhetlek benneteket! - mondta szelíden.
Molly megsemmisítő pillantást vetett az ikrekre – akik ismerve a lehetőségeket kifejezetten örültek, hogy ennyivel megússzák. Mrs Weasley Lupin felé fordult és egy pálcamozdulattal megszárította és kisimította ruháját:
- Köszönöm Molly, félek soha nem leszek igazán jó a háztartási bűbájakban!- mosolyodott el szerényen Remus.
- Ugyan, te vagy a legrendesebb varázsló, akit ismerek! – válaszolta a boszorkány zavartan, aztán az ikrekre nézett. - Ti pedig el fogjátok érni, hogy a szünet hátralévő részét a szobátokban tölthetitek! Mi lesz így belőletek?- lendül bele a fejmosásba újra - Azt reméltem, majd a minisztériumba fogtok dolgozni, mint apátok, vagy mint Percy! - Mrs Weasley hangja elcsuklott és szemébe könnyek gyűltek.
Az ikrek olyan gyorsan tűntek el, hogy Remus nem tudta eldönteni, hogy az ajtót használták vagy hoppanáltak. Mollyhoz lépett, aki némán a tűzhely felé fordult csak a válla rázkódott a sírástól:
- Ó Remus - szólalt meg sírva - úgy hiányzik Percy! Nem tudom, hogyan él, mi van vele! A leveleimre nem válaszol és a karácsonyi ajándékát is visszaküldte. Még Arturt sem látogatta meg a kórházban. Úgy érzem, örökre elveszítjük őt! Egyedül van, és mégis semmibe vesz minket, egy ilyen ostobaság miatt!
A boszorkány már a vállára borulva folytatta:
– Arturt is bántja, nem mutatja, de én tudom! - hüppögte.
Remus megsimogatta az asszony hátát:
- Nem lesz semmi baja és hidd el észhez fog térni! Most talán megszédíti a pozíció, a tekintély és saját fontosságának tudata, de idővel rájön mennyire lényegtelen és felszínes dolgok ezek. Különösen a családhoz, a szeretetetekhez és a törődésetekhez mérten! – vigasztalta Mollyt
Magában arra gondolt ő mit érezne, ha Nymphadora semmibe venné az érzelmeit és most jobban megértette a boszorkányt, mint valaha.
- Állandóan azon gondolkozom, mit ronthattunk el - folytatta az asszony szipogva - Talán nem kapott elég figyelmet tőlünk? Vagy nem adtunk meg mindent neki, ami tőlünk tellett?
- Ne kínozd magad ezzel, Molly! - szólt rá szigorúan – Nagyszerű szülők vagytok és a gyerekeitek is kivételesek!
Sirius lépett be a konyhába:
- Molly, Molly azért nem kellett volna ennyire eláztatni Remust!- tréfálkozott, barátja még mindig nedves hajára nézve.
Erre még a boszorkány is elnevette magát:
- Ne haragudjatok, olyan ostobán viselkedem! Állandóan sírás jön rám, ha szóba kerül Percy! - szabadkozott és újra a tűzhely felé fordult.
- Percy az, aki ostobán viselkedik! De hidd el, ezt még egyszer keservesen meg fogja bánni! - szólt komolyra fordítva a szót Sirius, aztán mellé lépett és a kezét esetlenül a boszorkány vállára tette:
- Megértelek Molly! Én is félek belegondolni mi lesz, ha Harry visszamegy Roxfortba!
- Az más! - nézett a szemébe határozottan Mrs Weasley – elég csak Harryra nézni és nyilvánvaló, hogy ő is inkább veled maradna, ha tehetné!
Sirius morgott valamit magában, de úgy tűnt ez egy kicsit jobb kedvre deríti.
Délután Rémszem és Lupin kíséretében a Weasley család, Hermione és Harry bementek a Szent Mungoba. Mundungus szerzett valahonnan egy kocsit, ez a tény már önmagában vívódásra késztette Mrs Weasleyt, hogy éljen-e a kényelmesebb utazás lehetőségével. Végül bekászálódtak a bűbájjal kitágított autóba és elindultak a kórház felé. Ahogy felértek Artur szobájába a gyerekek körülvették Mr Weasleyt és vidám beszélgetés kezdődött. Ez egészen addig tartott, amíg a varázsló el nem kottyantotta, hogy valamilyen mugli módszert próbáltatott ki magán. Mrs Weasley felháborodása nem ismert határokat, akik közelről ismerték és mozgásképesek voltak elmenekültek a haragja és a hangja elől. Így férjének egyedül kellett szembenéznie a következményekkel.
Remus már korábban otthagyta őket és a szobában fekvő másik beteggel beszélgetett. Ennél az ágynál nem volt látogató. Az a férfi feküdt ott, akit megmart egy vérfarkas. Fiatal varázsló volt, kis szakállal, sötét szemekkel, reményvesztetten bámulta maga felett a mennyezetet. Megszólította, de a férfi csak akkor reagált, amikor Remus leült az ágya mellé és elmondta, hogy mi is ő valójában. Onnantól kezdve a varázsló, akit Douglas Gibsonnak hívtak egy kicsit fölengedett. Egy órát beszélgetett vele és búcsúzóul megígérte, hogy felkeresi a családját, aztán újra eljön hozzá.
Mordon közben szemmel tartotta a gyerekeket, akik bebarangolták a fél kórházat és ismerőst is találtak a betegek között. Hazafelé Harry és Ron elmesélte, hogy találkoztak régi tanárukkal, Gilderoy Lockhardttal, aki második évben a Sötét Varázslatok Kivédését tanította nekik.
- Nem is tudtam, hogy itt van!- csodálkozott Lupin.
- Itt fekszik a zárt osztályon! Már újra tud írni! - mutatott Harry egy gyerekes kézírással szignált fotót, amelyről egy csinos, göndör, aranyhajú varázsló mosolygott és integetett.
- Nos azt hiszem, tekintetbe véve, azt hogyan végezték az eddigi professzoraitok, akik a Sötét Varázslatok Kivédését tanították, én még egész jól megúsztam! - jegyezte meg Lupin.
Rémszem Mordon mögöttük egyetértően felmordult.