31. fejezet

A farkas és az unikornis

Lupin a tölgy irányába repült, de még a fát is alig látta meg a sötétben. Nem akart közvetlenül mellette leszállni, inkább a kissé messzebb, egy különös alakú szikla tetejét választotta. Arra gondolt, először körülnéz, azután merészkedik közelebb. Az ég felhős volt, csak amikor előbújt a hold, akkor lehetett látni valamit. Az éjszaka és a hold önmagában is borzongással töltötte el.

Milyen ironikus – gondolta - most azt várja, hogy előbukkanjon a hold, néhány nap múlva pedig majd rettegni fog tőle. Végre megpillantotta a tölgyet, de ebből a távolságból, nem látta sem Doge- t sem a zsupszkulcsot. A szikla tetejét lecsiszolta az időjárás, sima volt és kerek, mintha egy kopasz óriás fején állna. Egy pillanatra fényt varázsolt és lenézett. A kő a talpa alatt jeges volt és úgy érezte, mintha hirtelen lehűlt volna levegő. Újra felbukkant a hold és sápadt fénye most már nemcsak a felhőket világította meg, hanem az előttük úszó, foszladozó árnyakat is. Az égen négy vagy öt dementort látott, sötét leplük a felhők előtt lebegett. A seprűjéhez nyúlt, de tudta, hogy már késő. Ha a levegőbe kapják el, nem tud védekezni ellenük. Ezek elszabadult dementorok, nem fognak parancsra várni, hogy megtámadják és elpusztítsák a lelkét. Nincs sok esélye velük szemben, de meg kell próbálkoznia a patrónus bűbájjal. Talán a közelben van Ephilas és a segítségére siet. Megpróbált felidézni valami szívmelengető emléket, de nem a barátai, Roxfort vagy Dumbledore jelent meg előtte, hanem Nymphadora. Amikor utoljára átölelte és érezte, hogy a lány szereti, hogy őt akarja, annak ellenére, hogy tudja róla az igazat. Elöntötte a melegség, lehunyta a szemét és elmerült az emlékben. Pálcáját a közeledő dementorokra szegezte és elkiáltotta magát:

- Expecto Patronum!

Pálcájából fehér fénycsóva tört elő és, először életében, kezdett testet ölteni a patrónusa. Egy ezüstös fej bukkant elő, egy farkas amint a Holdra üvölt. Ahogy meglátta megtántorodott. Az nem lehet - gondolta - a farkas védi meg, aki miatt le kell mondania mindenről, amit szeretne: Nymphadorától, a normális élettől, a hivatásától. A dementorok, mintha kissé távolabb úsztak volna, de érezte, hogy a lába alól kicsúszik a talaj és a kőre zuhan. A fejét beütötte. nem ájult el, a pálcája azonban elrepült, a sötétben azt sem látta, hogy merre. A dementorok újra közeledtek, már érezte a fagyot a csontjaiban, a szemöldöke és a bajsza is zúzmarás lett. Az egyik csuklyás lény egyre közelebb lebegett és fölé hajol. Behunyta a szemét és utoljára még Nymphadorára gondolt, bár tudta hogy az emlék már nem védi meg. Most azt kívánta bárcsak elmondta volna neki… Mintha még a hangját is hallaná. Ez csak azt jelentheti, hogy elvesztette az eszméletét és mindjárt vége. Milyen kár, hogy pont most kell meghalnia…

Vakító fény lobbant fel előtte, szinte beleégette a retinájába az ezüstös-fehéren ragyogó unikornist. Az állat vágtatott egy kört, a dementorok hátráltak az állat leszegte a fejét és vadul nekik rohant. Látta, még ahogy az unikornis megáll fölötte, mintha megpróbálná megbökni az orrával és azt súgja:

- Jövök!

Aztán lehunyta a szemét és minden elsötétült, csak vadul és riadtan zakatoló szívét hallotta még egy pillanatig.

Tonks már félórája repült, közben felváltva szidta Caramelt és Dawlisht:

- Ilyen ökörséget! - morogta magában - Mintha bármit értelme is lenne vaksötétben repkedni!

Ráadásul nem is sikerült visszatalálnia a tölgyfához. Remélte, hogy Doge összebarátkozik Dawlish-sal vagy legalább sikerül elaltatnia a gyanakvását. A hold újra elbújt a felhők közé, magasabbra repült, nehogy nekimenjen valaminek. A távolban mintha valami fény villant volna és felébredt benne a remény. Talán ott lehet a tölgy és a Rend tagjai éppen Doge-t keresik. Száguldott a sötétben és közben érezte, hogy a nyakában lógó kristály hirtelen lehűl. mintha egy darab jég függne a nyakában, úgy égette a bőrét. Aztán felbukkant a hold és meglátta felhők előtt lebegő dementorokat. Másnak tűntek, mint amiket Kingsleyvel elkaptak, azokat közelebbről látta. Visszataszító és undorító lények voltak, lelketlen gonoszság áradt belőlük. Most viszont hatalmasnak és félelmetesnek látszottak. Ő csak lebegett mozdulatlanul, még a pálcáját sem kapta elő. Teljesen lebénult, mint a kígyó szemétől megbűvölt egér. Látta hogy két csuklyás alak feléje lebeg:

Észrevették! - kapott észbe, előrántotta a pálcáját és akkor meglátta az ezüstös pajzsot. A szikla tetejéről jött a fény, a dementorok elfordultak és a szikla felé kezdtek lebegni. Az ezüstös fény alakot kezdett ölteni, egy fej volt talán egy kutyáé, aztán hirtelen eltűnt. Tonks száguldott. a látottak minden félelmet kisöpörtek belőle. Valaki a Rend tagjai közül veszélyben van!

Remusra gondolt, ahogy a férfi fölé hajol, a szeméből mindent ki tud olvasni, aztán megcsókolja… Elkiáltotta magát :

- Expecto Patronum! - a pálcájából kiröppent az ezüst unikornis, fényesebb és hatalmasabb volt, mint valaha.

Néhány szökelléssel elűzte a dementorokat. A seprűjét a szikla teteje felé irányította. A pálcájával maga elé világított és végre meglátta földön fekvő sötét köpenyes alakot. Csak akkor ismerte föl, amikor mellé térdelt. Remus volt, az. Odahajolt hozzá, felemelte a férfi fejét és érezte hogy a keze nedves lesz a vértől. Rémületében a szíve mintha icipici kis ponttá zsugorodott volna. Későn ért ide? Remegő kézzel hátrasimította Remus homlokából világosbarna haját, a férfi homlokát redőző ráncok kisimultak, arca békésnek tűnt. A lány könnyes szemmel megérintette az arcát és hallotta, hogy a férfi halkan felnyög.

Remus kinyitotta a szemét, homályosan emlékezett rá, hogy mi történt. A dementorok rátámadtak és ő védekezés közben megcsúszott. Tonks arcát látta maga előtt - már megint képzelődik - becsukta a szemét. Így is őt látta, de a haja most rózsaszín volt. Újra kinyitotta a szemét Nymphadora hajolt föléje, a feje a lány ölében feküdt, egy köpeny volt alágyűrve. A boszorkány haja fekete volt és sima, a füléig ért és megcsillant a holdfényben. Szív alakú arca komoly volt, vagy inkább rémült:

- Remus, jól vagy? - kérdezte halkan, hangja tele aggodalommal.

a férfi megmozdította a fejét és ettől szörnyű fájdalom hasított a koponyájába. Úgy érezte szüksége lesz néhány percre, amíg összeszedi magát. A lány lassan és óvatosan letette a fejét a köpenyre, aztán hirtelen felpattant és lendületes léptekkel a sziklatető szélére viharzott. Remus már attól tartott, hogy lezuhan, ő azonban az utolsó pillanatban visszafordult. Arca kemény és fagyos volt az indulattól. Még soha nem látta ilyen veszedelmesnek, sötét inge lobogott a szélben, szűk fekete nadrágja a csizmájába gyűrve, a nyakában mintha egy pillanatra felvillant volna a kristály. Félelmetesen szép volt, mint egy harcos istennő.

- Hogy jutott eszedbe egyedül idejönni? –kérdezte Nymphadora feldúltan.

Megpróbált felülni, de felnyögött a fájdalomtól. Fáradt volt, úgy érezte a dementorok minden erőt és melegséget kiszipolyoztak belőle.

- Nem tudtam, hogy itt vagy! Doge-t kerestem, már egy napja nem adott hírt magáról! – válaszolt rekedt hangon.

- Doge-t megtaláltuk, most Dawlish-sal van. Szerencsére nem jött rá, hogy mit keres itt Ephilas! Miért nem jöttetek többen? – fordított hátat neki a lány, karba tett kézzel - Ha nem jövök erre, és nem látom meg a fényt, talán már nem élnél!

Nymphadora hangja elcsuklott. Igyekezett magában felszítani a haragot, de könnyek fojtogatták és remegett a keze. Nem omolhat össze sem Remus, sem Dawlish előtt. Tartania kell magát!

- Segíts felállni, Nymphadora, meg kell keresnem a pálcámat! – szólt szelíden a férfi.

A boszorkány sarkon fordult és hozzá lépett, aztán gyengéden végigsimított a tarkóját. Kitapintotta a rászáradt vér alatt megbúvó sebet és egy pálcasuhintással begyógyította. a férfi érezte, hogy a fájdalom is tovatűnik. Aztán Remus felé nyújtotta a kezét, közben tovább morogva:

- Veszélybe sodortad magad! Hogy lehetsz ennyire meggondolatlan!

Lupin ránézett és látta, hogy szeme könnyben úszik.

- Utoljára anyám szidott le így, már idejét sem tudom mikor !

Szomorkásan elmosolyodott majd megfogta a lány két kezét és maga felé fordította:

- Nincs semmi bajom! - nézett a szemébe és megcsókolta az arcát.

Tonks megkönnyebbülten felsóhajtott és hozzábújt.

- Ez anyámnál is mindig bevált! – jegyezte meg szemtelenül Remus.

– Szeretlek, és nem akarom, hogy az életed kockáztasd!- mondta a boszorkány csendesen, hangján átsütött a fájdalom.

- Ezzel én is így vagyok, de sajnos nem olyan időket élünk, hogy ezt elkerülhetnénk! Sem, te sem én!- válaszolta határozottan a varázsló, aztán hirtelen másra terelte a szót:

- A patrónusod, az unikornis, mintha erősebb lenne, mint legutóbb! - mondta elismerően.

- A tiédet csak egy pillanatra láttam. Egy farkas volt ugye?

- Mindjárt meglátjuk! Csak meg kell keresnem a pálcámat! – válaszolta férfi.

- Invito pálca!- intett a boszorkány és a kezébe repült Remus pálcája.

A varázsló megmarkolta a pálcát lehunyta a szemét és hagyta, hogy eltöltse az emlék, aztán kimondta a varázsigét. a pálcából ezüst fénysugár tört elő és felvette egy hatalmas, bozontos farkas alakját. A férfi intett egyet és a patrónus eltűnt:

- Elküldtem Dumbledorehoz és Siriushoz! Azért nem láttad az előbb, mert elestem és elejtettem a pálcámat, így nem tudtam befejezni a varázslatot. De még így is ez volt a legerősebb patrónus, amit sikerült megidéznem! – szólt a férfi - És ezt neked köszönhetem! Eddig nem sok felhőtlenül boldog pillanat volt az életemben.

- Tudtad, hogy nem veheted fel a harcot a dementorokkal és mégis idejöttél? – kiáltott fel a lány.

- Meg kellett tudnom mi történt Doge-val és mi történik az Azkabanban! Nem volt időm segítséget hívni! - felelt a férfi nyugodtan - Amikor a Rendbe léptünk mindketten tisztában voltunk vele, hogy az életünket kockáztatjuk, amikor Voldemort ellen harcolunk! Sőt a szeretteinkét is! Rájössz majd te is, hogy sokszor csak a gyors cselekvéssel és a kockázat vállalásával tehetünk szert előnyre!

Lupin felállt és a zsebeit megtapogatva megjegyezte:

- Pont ilyenkor nincs nálam csokoládé, pedig most igazán rám férne! Tudtad, hogy én tanítottam meg Harrynak a patrónus bűbájt? Komikus nem? Úgy látszik itt is igaz a mondás: aki nem tudja, tanítja! - mondta csevegve - Csodálatos patrónusa van éppúgy, mint Jamesnek valaha!

Nymphadora látta, hogy még mindig nehezen mozog:

- Vissza kell mennem, mielőtt Dawlish gyanút fog! –mondta a boszorkány.

- Menj csak, most már elboldogulok!- válaszolt a férfi.

- Nem hagylak itt! Együtt repülünk a barlanghoz, te elrejtőzöl. A továbbiakat pedig majd megbeszéljük Ephilassal!

Remus mondani akart valamit, de Nymphadora egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót:

- Nem vitatkozom! Tudsz repülni?

Lupin biccentett, elindultak a barlang felé.

Amikor Tonks belépett a barlangba Dawlish még a köpenyébe burkolózva aludt, Doge a tűz mellett üldögélt és pipázott. A boszorkány megbökte az alvó aurort:

- Te jössz!

- Volt valami? – nézett rá álmosan a férfi.

- A kőszálnál láttam néhány dementort, de mire odaértem már eltűntek!

- Miért nem szóltál? - ült fel az auror mérgesen.

- Nem voltam veszélyben, ha gondolod szétnézhetsz arra, de szerintem már visszamentek! - vonta meg a vállát ő közönyösen.

A varázsló olyasmit morgott, hogy majd megemlíti ezt a jelentésében. Nymphadora indulatosan visszavágott:

- Valóban? Akkor én megemlítem a nyulakat és azt is, hogy a fogollyal készítetted el a vacsoránkat, jó?

Dawlish dühösen rohant ki a barlangból. Öt perc múlva, amikor a lány kinézett, már sehol sem látta.

- Jobb lenne nem bosszantani! – dünnyögte Ephilas pipával a száj a szögletében.

- Az lenne a szokatlan, ha nem bosszantanám fel! – rázta meg a fejét ő, újra kiment majd Lupinnal tért vissza:

- Elphias! –biccentett oda a férfi Doge–nak és leült a tűz mellé.

- Egy kis nyúlragut?

- Elfogadom, köszönöm! - válaszolta Remus udvariasan.

Tonks már így is mérges volt, de a két varázsló viselkedése még inkább feldühítette.

- Örülök, hogy ilyen jól eltársalogtok, mintha egy nyavalyás pikniken lennétek és nem az Azkaban szomszédságában, egy barlangban bújkálva! - csípőre tett kézzel állt meg Doge előtt – Te ugye tudtad, hogy Remus jön utánad?

- Sejtettem! – biccentett a varázsló - Csak nem akartam, hogy emiatt idegeskedj!

- Hát ez sikerült! Egészen addig holt nyugodt voltam, amíg nem láttam, hogy öt dementor repked a feje felett! – rivallt rá a boszorkány magából kikelve.

Doge szeme megvillant és Lupinhoz fordult:

- Már vagy egy hete nem láttam őket!

- Én sem számítottam rájuk, Nymphadora húzott ki a bajból! – felelte Remus őszintén.

- Nos ezt az hírt is minél előbb el kell juttatni Dumbledorenak! – szólt Lupinhoz a varázsló és valamit a fülébe súgott - Ez a te dolgodat is megkönnyíti majd! Történt már valami előre lépés a másik küldetésedet illetően? – kérdezte titokzatos arccal.

Remus biccentett, de nem szólt.

- Milyen másik küldetés? –fordult Tonks Elphias felé.

- Inkább nem beszélnék róla! – felelte az ősz varázsló derűs mosollyal.

- Hogy ne aggódjak? – kérdezte ő, és úgy érezte nyomban felrobban a méregtől.

- Pontosan!- helyeselt a férfi és láthatóan elégedett volt, hogy Tonks ilyen gyors felfogású.

A lány dühösen felpattant és kiment a barlangból.

- Talpraesett kis boszorkány!- jegyezte meg elismerően Elphias és mélyet szívott a pipájából.– Csak egy kicsit lobbanékony természetű!

Az nem kifejezés! - gondolta magában Remus, de Elphiasnak csak annyit mondott:

- Még új a Rendben! Majd megszokja a váratlan helyzeteket, a veszélyt és lehiggad!

- Úgy emlékszem benneteket – Jamest, Siriust és téged - nem kellett szoktatni a veszélyes helyzetekhez! Sőt, előszeretettel rohantatok fejjel a falnak!

- Az sem most volt már! Mi is megváltoztunk!

- Meglehet, bár úgy látom te, még mindig szívesen vállalod a kockázatot! – mosolygott rejtélyesen Doge.

Lupin nem tudta eldönteni hogy a varázsló a dementorokra gondol vagy Tonksra.

A boszorkány visszajött és úgy tűnt, a kinti hideg egy kicsit lehűtötte. Doge elővette a zsupszkulcsot és Remusnak nyújtotta:

- Ezt vidd magaddal. Mond el Albusnak mi történt! Úgy látszik a helyzet rosszabb, mint amire számítottunk!

- És te?

- Én itt maradok és szemmel tartom őket , most már az aurorok is segítenek, amint látod! És különben is gyanús lenne, ha hirtelen eltűnnék!

Nymphadora egyetértően bólintott. Lupin fogta az üveget és kiment a barlangból. Doge elmélyülten pipázott, de szeme sarkából a boszorkányt figyelte.

Már kezdett hajnalodni, Remus kint megállt. Dawlish nemsokára visszatér, ideje lesz elindulni! – gondolta magában. Mégsem tudta búcsú nélkül otthagyni Nymphadorát. A lány néhány perc múlva megjelent a barlang előtt.

- Még itt vagy?- kérdezte a férfit rosszkedvűen.

- Nem akartam búcsúzás nélkül elmenni! - válaszolta Remus mosolyogva, Tonks odalépett hozzá és azt suttogta:

- Vigyázz magadra!

- Ígérem, nem mozdulok Sirius mellől, amíg vissza nem jössz! - azzal lehajtotta a fejét és szenvedélyesen megcsókolta a lányt, majd fogta a seprűjét, megérintette a zsupsz kulcsot és eltűnt.

Nymphadora szerencsétlennek és magányosnak érezte magát nélküle.