43. fejezet

A vér szaga

Közelgett a holdtölte. Lupin és Douglas már odahoppanáltak az erdő egyik tisztására. Mint korábban, most is a kertből indultak, otthagyták a ruháikat és persze a pálcáikat is. Remus védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát a pálcája nélkül, meztelenül, egy szál köpenybe burkolózva. Douglasre nézett, mindketten reszkettek a hidegtől. A felhők közül előbukkant a telihold, ahogy fagyos, ezüstös sugara rájuk vetődött megkezdődött az átalakulás.

Most nem harcolt ellene. tudta, fel kell vennie a farkas alakját. A beléhasító fájdalmat régi ismerősként üdvözölte, csontjai és izmai megnyúltak, kifacsarodtak. Arca eltorzult a fájdalomtól, mintha valami földöntúli erő tépné szét, hogy aztán egy idegen, veszedelmes lényt rakjon össze a darabjaiból. Mint már annyiszor, most is megőrizte az emberi tudatát. Ez egyszerre volt áldás és átok. Nem felejtette el, hogy ki ő és azt sem, hogy mit tett farkas képében, bár a farkasként töltött időszakról elmosódott, homályos emlékek maradtak csupán. De teste megállíthatatlan elkorcsosulását nehéz volt ép elmével elviselni, mint ahogy azt is, hogy valami nála erősebb veszi át a hatalmat a teste felett. Emberi elméje csak nagy erőfeszítés árán tudta befolyásolni a bestiát, főleg a fényesen ragyogó telihold idején. Ahogy fogyni kezdett a hold úgy fogyott vele a farkas ereje is.

Rövid idő múlva hátborzongató nyüszítés verte fel az erdő csendjét, a távolból több farkas is felelt a hívásra. Egy fiatal hím állt mellette, hirtelen kényszert érzett, hogy nekiugorjon, aztán fordult a szél és megismerte a szagát. Douglas az – szólt egy hang a tudata mélyén. Orrát a hangok irányába fordította és érezte a közeledő ordasok szagát. Ugyanaz a falka volt, amellyel már találkoztak korábban. Közel voltak, látta szemüket megcsillanni a sötétben. A Holdra nézett és újra hívta őket. Egy hatalmas, fekete bundájú hím lépett elő a bokrok közül. Füléből egy jókora darab hiányzott, nagyobb testű volt, mint ő vagy a társa. Rávicsorgott, most rá kell ugrania és elkapni a torkát, a háta mögül hallotta a másik farkas dühös morgását, tarkóján felborzolódott a szőr és kivillantotta a fogát. Morogva estek egymásnak, a vezérhím erős volt és tapasztaltabb harcos, mint ő, mégsem engedett. Gyorsan fáradt, de a másik hím támadásai is gyengültek. A kimerültségtől lihegve küzdöttek, újra és újra összecsapva, amíg egy hang mélyen belül arra késztette, hogy kínálja fel a torkát és vessen véget a harcnak. Így tett. a vezérhím nem nyúlt hozzá, mély morgást hallatott, erre a bokrokból lassan előjött a többi farkas. A falkavezér előreszökkent a többiek követték, hátul a két új jövevény loholt.

Lupin és Douglas már két napja futottak a falkával. A közelben nem volt emberi település, de annak ellenére, hogy a dombok és a lápvidék lelassította haladásukat, félő volt, hogy hamarosan találnak zsákmányt. Két nap alatt sok mérföldet tettek meg, hajtotta őket az éhség és a vadászösztön. Már lement a nap, amikor a falkavezér hátborzongató üvöltéssel jelezte, hogy szagot fogott. A falka vad száguldásba kezdett. Rajtuk kívül minden bestia tudta a dolgát. A zsákmányt körbekerítették és hajszolni kezdték. Ők lemaradva ügettek a többiek nyomában. Éhesen és a fáradságtól elcsigázottan követték a többieket, akik hozzá voltak szokva a többnapos hajszákhoz. A farkasok végül egy völgybe űzték a prédát.

Mire Remus és Douglas felértek a domb tetejére a magányos vándornak már vége volt. Utolsó sikolyát még hallották, de segíteni rajta akkor sem tudtak volna, ha gyorsabbak. Minden farkas a véres test köré gyűlt és csak a falkavezértől való félelem tartotta vissza őket attól, hogy belemarjanak a húsba. Elsőként a vezérhím lépett oda. Lupin hátul maradt, a rettenettől megtisztult tudattal, émelyegve hallotta a zajokat, amelyeket a dühödt morgások sem tudtak elnyomni. a csontok roppanását, az inak pattanását, izmok szakadását. Douglas valami emberi vagy inkább állati kíváncsiságtól hajtva közelebb merészkedett a holttesthez. A szél megfordult és akkor ő is megérezte a vér szagát. A farkas egyre erősebb lett benne, enni akart, mohón a húsba marni, a kétlábú vérét inni. Látta az izgalomtól remegő, felajzott ragadozókat és valami erő arra késztette, hogy ugorjon nekik, küzdjön meg velük a zsákmányért. Emberi része kétségbeesetten harcolt az irányításért, hogy megfékezze a farkas ösztöneit. De a zsákmány csábította és az éhség erősebb volt nála. Tett egy lépést, aztán még egyet és már Douglas mögött állt, aki villogó szemekkel leste az erősebb farkasok emberi húsba maró harapásait. Remus megpróbált mindent emberit, ami még maradt, összegyűjteni magában. Tudta, hogy csak valami erős indulat, düh teheti annyira erőssé, hogy farkas fölé kerekedjen. Felidézte Nymphadorát, a barátait, a rendet, lehunyta szemét és szinte hallotta, hogy a farkas csalódottan megnyikkan. Látta maga előtt a lányt, ahogy megcsókolja, ahogy ölelkeznek. És közben tudta, hogy ez többé nem történhet meg. A boldog pillanatok emlékét elsöpörte a harag. Nekiesni a farkasoknak, elpusztítani őket, ezeket a vérengző szörnyetegeket, akik közé ő maga is tartozik.

Ahogy kinyitotta szemét látta, hogy Douglas már csak két lépésre van a szétmarcangolt tetemtől, akiből szinte már csak a csontok és a zsigerek maradtak meg. Az erősebb farkasok nem sok mindent hagytak a gyengéknek, de úgy tűnt Douglas mégis közéjük furakszik. Vicsorgó pofával lopakodott egyre közelebb és közelebb. Meg kell akadályoznia, egyre nehezebb volt erre összpontosítania, őt is megszédítette a vér csábító illata. Hirtelen érezte, hogy egyet akar benne a farkas és az ember; megakadályozni, hogy a másik farkas a zsákmányhoz jusson. Nem tétovázott, ráugrott a fiatal hímre és a nyakába mart. Douglas feléje fordult, szemébe őrült tűz égett. Összecsaptak, és ő a földön meghemperedve igyekezett elkerülni a fiatal fenevad félelmetes pofáját. gondolkozni nem volt ideje csak a reflexei és az ösztönei mentették meg az életét. Tudta, Douglast már a farkas irányítja, meg kell fékeznie, úgy, hogy egyiküknek se essen komolyabb baja. A falka nem törődött velük, más farkasok is összemarakodtak a zsákmányon. Mindegyikük igyekezett jobb pozíciót kiharcolni a falkán belül, hogy életbe maradjon és részesüljön a húsból és vérből. Verekedés közben igyekezett Douglast minél messzebbre csalni, a többi állattól. Már vérzett a pofája és a háta, az egyik lábára pedig ráesett - érezte, ahogy fájdalom belényilall. Douglas sokkal erősebb és szívósabb volt, mint amire számított. Végül mégis sikerült újra elkapnia a nyakát és a földre szorítania. Amikor érezte, hogy a fiatal állat ellenállása megtörik, eleresztette. Nem tudta mennyi ideig küzdöttek, de elég messzire kerültek a falkától. A dombtetőn álltak és a vér szaga már nem borította el minden érzékszervüket. Úgy látta végre Douglas is észhez tért, már nem próbált lemenni a többiek közé. A völgy közepén már csak a véres föld és néhány csontszilánk maradt a szerencsétlen, erre kóborló emberből, a farkasok továbbindultak, de ők már nem tartottak velük.

Miután elszakadtak a hordától visszaindultak a zsupszkulcshoz. Az út sebesülten, éhesen és kimerülten még hosszabbnak tűnt. Mire megérkeztek már csak néhány óra volt holdkeltéig. A környéket újra körbejárták, hátha megtalálják a többi farkas nyomát. Lupin egészen a lápig követte a nyomokat, de nem tudott továbbmenni és a szagot is elvesztette. A zsupszkulccsal éjjel tértek vissza Londonba és Douglas lakásában húzták meg magukat.

Reggel az első dolguk volt, hogy elmentek Mrs Gibsonhoz. Az asszony elszörnyedt, amikor meglátta őket. Sápadtak voltak és soványak, de még ijesztőbbek voltak az arcukon, nyakukon végighúzódó karmolás- és harapásnyomok. A boszorkány eléjük rakott egy nagy fazék ételt, majd fogta a kendőjét és anélkül, hogy egy szót is szólt volna elindult az Abszol –útra.

Lupin nem tudott elég hálás lenni neki a tapintatáért és a meleg ételért. Mire Mrs Gibson visszatért az ételből egy falásnyi sem maradt. Addigra amennyire tudtak megmosakodtak és megborotválkoztak. Az asszony rájuk parancsolt, hogy vessék le az ingjüket és elővette a tinktúrát, amit a patikából hozott. Felszisszent, amikor meglátta a hátukat és mellkasukat borító sebeket:

- Nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak! - szólt Remus, azon igyekezve, hogy megnyugtassa.

Az egy szót sem szólt, de látszott, nehéz megállnia. az ajkát úgy összeszorította, hogy szinte pengevékonyságúnak tűnt.

- Különben is vérfarkasok gyorsabban gyógyulnak, néhány hét és alig fognak látszani a sebek! - bizonygatta Douglas. A tinktúra rettenetesen csípett, Douglas felnyögött, amikor a nyakához ért. A tarkóján mély harapásnyomok voltak, a hátán karmok szántottak végig. Remustól származtak, amikor lefogta őt megsebezte, ő mégis hálás volt érte. Nem tudna élni azzal a tudattal, hogy emberhúsból lakmározott. Belenézett a tükörbe, az arcán alig látszott valami, a szemöldökét átszelő karmolás volt az egyetlen látható seb. Úgy döntött kissé hosszúra nőtt haját inkább nem vágja le, így az eltakarja majd a nyakán lévő harapásnyomokat. Anyja végre befejezte a sebeinek kezelését és Lupinhoz fordult.

Remus arcán egy mély karmolás húzódott végig hajszál híján a bal szemét is elveszette, és mindez őmiatta. Douglas megborzongott. A sebek idővel begyógyulnak, legfeljebb egy vékony forradás marad utánuk, de szerezhettek volna maradandó sérüléseket is. Lupin mellkasán lévő sebeket is gondosan kitisztította a boszorkány. Egyik kezét pedig, miután megvizsgálta bekötözte:

- Ez meghaladja tudásomat, pihentetni kell néhány hétig, hogy helyrejöjjön! Még egy ideig érzékeny lesz! - szólt végül az anyja.

Mindketten örültek, amikor végzett a boszorkány és annak még inkább, hogy nem kérdezősködött arról, vajon hogyan szerezték a sebeiket.