44. fejezet

Feltépett sebek

Belépett az Auror parancsnokságra. Ma még három jelentést meg kellene írnia, estig itt ücsöröghet. Borzalmasan érezte magát, csak abban reménykedett, hogy a ma esti gyűlésen megtud valamit Remusról. Már csaknem két hete, hogy nem látta, még csak nem is hallott róla. Alig hitte el, hogy már elmúlt a holdtölte. Állandóan azon járt az esze hol lehet.

Vajon biztonságban van? Egy hét eltelt - már rég vissza kellett volna térnie, de még csak egy üzenet sem érkezett tőle a Rend főhadiszállására. Befejezte a jelentéseket, tudta, hogy nem végzett tökéletes munkát, de amilyen állapotban volt, annak is örült, hogy értelmes mondatokat sikerült a pergamenre vetnie. Hiába sértette vériga Remus, halálosan aggódott érte és teljesen össze volt zavarodva. Amikor szakított vele a férfi, megfogadta, hogy többé nem szól hozzá, mégis folyton az járt a fejében, mit mondana neki, ha újra láthatná. Nem tudta elfogadni a döntését, képtelen volt belenyugodni, hogy soha többé nem lehetnek együtt. Ennek az egésznek az a keményfejű, makacs, korlátolt vérfarkas az oka! Miért nem érti meg, hogy ő kockáztatna, vállalná a fájdalmat, a várakozást, az aggodalmat csak, hogy néha együtt lehessenek. Hiszen így is rá vár, aggódik érte, emészti magát miatta. Az elmúlt két hétben sokszor elfogta a bizonytalanság. Vajon Remus is szereti őt? Vagy az egész küldetés csak jó alkalom volt, hogy megszabaduljon tőle? Lehet, hogy csak ő vette túl komolyan a kapcsolatukat, Remus pedig elmenekült a kötöttség elől.

Ezeknél a kínzó gondolatoknál már csak azok voltak a rosszabbak, amelyeket az aggodalom csalt elő belőle. Amikor azon tűnődött, hol lehet és mit csinálhat most. Borzalmasabbnál, borzalmasabb képek jelentek meg előtte. Farkasok, vér, hajsza, küzdelem. Remus, amint halottan fekszik vagy éppen fenevadként rátámad valakire. Úgy érezte saját zabolátlan képzelete kergeti az őrületbe. Végre letelt a munkaidő, megkönnyebbülten az órájára nézett és otthagyta az összefüggéstelen mondatokkal telerótt pergament az asztalán. Holnap majd újra kell írnia az egészet, de nem érdekelte más csak a lehetőség, hogy hírt kaphat szerelméről.

A Rend tagjai közül ő érkezett legkorábban és mivel nem volt kedve Sirius búbánatos képét bámulni, meghallgatni Harryvel a kapcsolatos sirámait és Pitonnal kapcsolatos gyanúsítgatásait, inkább egyenesen a konyhába ment és felajánlotta Mollynak a segítségét. Fél óra, néhány törött tányér és a falra kitálalt mártás után feladta és kedvetlenül lerogyott az egyik székre. Molly mellé lépett és így szólt:

- Megértelek, – közben a háttérben a narancsszínű mártás lassan, szluttyogva csöpögött le a falról – a te helyedben én is pont ilyen szétszórt lennék!

Hálásan nézett fel és éppen válaszolni akart, amikor belépett Mordon.

- Mi ez, valami új dekoráció?- recsegte a maga keresetlen modorában az exauror a mártásra bökve - vagy most kentetek fel a falra egy halálfalót?

Mrs Weasley összevonta a szemöldökét és egy pálcasuhintással visszaparancsolta a mártást a fazékba:

- Igazán lehetnél egy kicsit tapintatosabb is, Alastor! Látod milyen állapotban van Nymphadora!- mutatott az asztalnál búslakodó boszorkányra.

- Hallottam mi történt! - ült le Mordon és közelebb húzta magához szenvedélye tárgyát, a sütis tálat – Siriussal beszéltünk a Potterre leskelődő veszélyek természetéről, aztán a ti ügyetekről is beszámolt! - a varázsló körbenézett és mágikus szeme rémítő ütemben forogni kezdett, aztán megállapodott a bejárat irányában: - Csak Shacklebolt jött meg - jegyezte meg mellékesen, aztán ismét Nymphadorára meredt. - A ti helyzetetekben amúgy sem volt bölcs dolog az érzelmeket belekeverni! Ilyen életveszélyes körülmények között minden, ami elaltatja az éberséget és elvonhatja a figyelmet a védekezésről, halálos lehet! - Rémszem felállt és úgy folytatta, kezében a sütivel hevesen gesztikulálva. - Szerintem Lupinnak volt igaza, az ilyesmitől jobb gyorsan megszabadulni, mint egy üszkösödő lábtól! - csapott a saját falábára.

- Kösz!- jegyezte meg Nymphadora epésen, miközben egy laza mozdulattal kiborított egy üveg vajsört. - Csak azt nem tudom, hogy ebben a hízelgő hasonlatban az üszkös láb én vagyok-e, vagy az egymás iránt érzett szerelmünk!

Molly felháborodva, csípőre tett kézzel pördült Rémszem elé:

- Ha ez a véleményed, jobb, ha azonnal elhagyod a konyhámat!

- Hagyd csak Molly!- csitította fáradtan Nymphadora. – Eddig kételkedtem benne, hogy Mordonnak emberi érzelmei is vannak, de most már nem kételkedem abban, hogy nincsenek! – jelentette ki fel sem nézve.

Rémszem sértődötten hagyta el a konyhát, ő az asztalra fektette az arcát és a vajsör tócsába, amely az imént kiborított üvegből folyt ki, rajzolgatott. Néhány perc múlva Bill nyitott be, őt is a pokolba kívánta.

- Itt van Tonks? – aztán meglátta őt - Úristen anya, miért hagytad, hogy ennyit igyon!- kérdezte varázsló és megjátszott szörnyülködéssel nézett anyjára. Nymphadora felemelte a fejét az asztalról:

- Elegem van már belőle, hogy mindenki rajtam szórakozik! – fortyant fel. - Jó, akkor gyere, mert megérkezett Dumbledore és Piton! - szólt a fiú.

Az ebédlő tele volt, alig lehetett megmozdulni, ő leült Bill mellé az egyik sarokba. egy pillanatra, mintha Remus hangját hallotta volna, de hiába meresztette a szemét, őt sehol sem látta. Dumbledore csendet kért és beszélni kezdett. Beszámolt a Roxfortban történtekről és a szökéséről, de nem mondta el, hogy merre járt azóta. Utána Kingsley következett, az auror ismertette a várható minisztériumi intézkedéseket. Nymphadora mindezt mintha csak tompán, a távolból hallotta volna. Mivel számára semmi újat nem mondtak ezek a beszámolók, inkább nézelődött. Kingsley hangja már csak annyira jutott el a tudatáig, mint egy idegesítő légy zümmögése. Vajon hol lehet Remus? Történt valami vele? Dumbledore biztos tudja. Talán ha a gyűlés végén odamenne hozzá… Az senkinek se tűnne fel. Úgy döntött megkockáztatja, közben Dumbledore újra átvette a szót:

- És végül hagy mutassam be nektek, a Főnix Rendjének legújabb tagját: Douglas Gibson-t! - néhányan a feketehajú fiatal varázsló köré gyűltek.

Elgondolkozott, valahonnan olyan ismerős volt a név. A hátát a falnak vetette és odasúgta Billnek:

- Nem a te évfolyamodra járt?

- De igen, a Hollóhát fogója volt. Már évek óta nem láttam! Nem tudom, hogy kerülthetett ide… – Bill elvigyorodott.

- Muszáj neked állandóan ilyen vidámnak lenned?- kérdezte ő utálkozva és úgy döntött vár még egy kicsit, amíg Dumbledore körül eloszlik a tömeg.

A Weasley házaspár lépett be a konyhaajtón megrakott tálcákat lebegtetve maguk előtt és a bűbájjal megnyújtott asztalok hamarosan megteltek mindenféle finomsággal. Uborkás, ajókás, csigás és lazacos szendvicsek, gyömbéres sütemények, cukormázas muffinok, csokis tallérok álltak halomban. Folyt a sütőtöklé, a mézbor és a vajsör. Bill felállt és megcélozta a finomságoktól roskadozó asztalt. Neki persze egy falat se ment le torkán, türelmetlenül várta, mikor beszélhet már végre négyszemközt Dumbledore -ral. Bill néhány perc múlva púposra rakott tányérral és Douglas Gibsonnal tért vissza:

- Nymphadorának rögtön beugrott a neved!- mondta bemutatás helyett.

- Azt reméltem is!- szólt halvány mosollyal a fiatal varázsló és leült vele szemben, Bill mellé - Hiszen az egyik karácsonyi bálon táncoltam is vele!-Nymphadora zavarba jött és alaposabban megnézte magának– Csak akkor más volt a haja, meg az orra!

Összeráncolta a szemöldökét és megpróbált visszaemlékezni, sötétzöld rövid sörtehajából égszínkék göndör fürtök lettek.

- Ez volt?- kérdezte - Sajnos én nem emlékeztem rád! - mondta bocsánatkérően.

Douglas nagyvonalúan legyintett és mosolyra rándult a szája:

- Ha te partnerednek lett volna ilyen csodálatos hajzuhataga, te sem felejtetted volna el! Nymphadora a bókot mosollyal viszonozta, Bill ellenben fanyalogva jegyezte meg:

- Szerintem olyan, mint az áfonyás vattacukor! – majd egy pálcamozdulattal odaintett az asztalukhoz egy üveg mézbort és beszélgetni kezdtek a roxforti évekről. Nymphadora néha kikukucskált Douglas háta mögül és azt leste, mikor mehetne már oda Dumbledore-hoz. Amikor már harmadszorra nézett arra a szeme sarkából, hirtelen meglátta Remust. éppen az igazgatóval beszélgetett. Csak a hátát látta, de így is eltöltötte az öröm és a megkönnyebbülés, legszívesebben odarohant volna hozzá. Él és itt van! Csak akkor döbbent rá, hogy hozzá beszélnek, amikor Douglas és Bill is kérdőn mered rá. Próbálta felidézni, hogy miről is volt szó, de közben nem vette le a szemét Remusról, mintha attól félne, hogy a férfi nyomban köddé válik. És ő, mintha megérezte volna a tekintetét, felé nézett - Nymphadora akkor látta meg a sebhelyet. Az arcából kifutott a vér, Douglas döbbenten bámult rá, majd hátrafordult. Közben Bill Tonksra meredt és némán a hajára mutogatott, a boszorkány megnézte a haját, amely hirtelen kifakult.

Douglas mindent megértett, amikor látta, hogyan néz Lupin a lányra. A fiatal varázsló töltött magának a mézborból és csak utána szólalt meg:

- Szóval te vagy az! - mondta és a lány szemébe nézett. A boszorkány nem válaszolt csak értetlenül bámult vissza.

– Most már én is olyan vagyok, mint Lupin! - szólt végül Douglas és az arca elkomorult. – Amikor Artur Weasley kórházba került, akkor ismerkedtünk meg és néhány hete együtt dolgozunk.

Nymphadora szeme mohón felcsillant és visszafojtott indulattal a hangjában kérdezte:

- Akkor meg tudod mondani, ki tette ezt vele?

Douglas egy percig gondolkodott, mintha azt fontolgatná, hogy válaszoljon-e a kérdésre, aztán rezzenéstelen arccal válaszolt:

- Én! – A boszorkány elborzadva nézett rá. - Azért ő sem maradt az adósom! – húzta félre a haját a varázsló, Nymphadora harapásokat, hatalmas tépőfogak nyomát látta a nyakán. – De hozzá kell tennem, hogy ezzel az életemet mentette meg, vagy még annál is többet! Nymphadora minden tudni akart és végül Douglas engedett az unszolásnak.

- Elmondom, mert úgy gondolom könnyebben megérted Remust, ha tudod mitől akar megkímélni téged! – szólt és elmesélte a falka vadászatát.

-De ti nem …- kérdezett közbe ő rémülten. a történettől a hideg futkosott a hátán.

-Nem! – rázta meg a fejét Douglas. - De ez egyedül Remus érdeme! Soha nem találkoztam hozzáfogható bátor és erős varázslóval!

Nymphadora hirtelen elfelejtett minden kétséget és fájdalmat. A tudat, hogy Remus csak meg akarta kímélni ettől, újra reményt adott. Most odamegy, megmondja neki, hogy nem érdekli, ha csak napokra, ha csak órákra is tér vissza hozzá, csak maradjanak együtt. Felemelkedett, és tekintetével már őt kereste. Douglas megfogta a karját és visszatartotta:

- Ha segíteni akarsz neki, hagyd békén! - mondta és már egyáltalán nem tűnt barátságosnak inkább fenyegetőnek, veszélyesnek. - nekünk a saját utunkat kell járnunk, neked pedig egy másikat!

Visszafordult és kiszabadította a karját a férfi szorításából:

- Nem! - rázta meg a fejét. - Remus és én… mi összetartozunk! - s a még mindig beszélgető Lupin és Dumbledore mellé lépett.

Az ősz varázsló elhallgatott, ahogy meglátta és összevonta szemöldökét:

- Jó estét, Nymphadora! – köszönt, Lupin a név hallatán hátrafordult és elsápadt. - Professzor úr! Remus! remus zavartan motyogott valamit és lesütötte a szemét, kerülve a tekintetét, de ő nem adta fel ilyen könnyen, látva, hogy a férfi félrehúzódik így szólt:

- Ha megbocsát, professzor úr! – megfogta Remus karját és egyszerűen félrehúzta az egyik sarokba. Hallotta, hogy felszisszent, felemelte a talárját és meglátta a kötést a kezén. Remus látta hogy a lány összeszorítja fogait, de nem szól semmit, a kezét azonban nem engedte el.

- Miről van szó, Tonks? –kérdezte szenvtelen hangon, de megrezzent, amikor érezte, hogy a boszorkány végigtapogatja a csuklóját. Nymphadora elővette a pálcáját és végigsimított vele a csuklóján. Forróságot, aztán jeges hideget érzett és a fájdalom elillant. A fájdalmat már nem érezte, de forróság, ami eltöltötte makacsabbnak bizonyult. Szinte megszédült a boldogságtól, amikor a lány hozzáért, mégsem hagyta, hogy a szívében lángra kapó tűz leolvassza arcáról a közöny ráfagyott maszkját.

A boszorkány eltette a pálcát és válaszolt:

- Erről van szó Remus, - mutatott a férfi arcán végighúzódó sebre, majd a sérült kezére – meg erről!

- Megmondtam Nymphadora, hogy veszélyes lesz ez a küldetés és ezt komolyan is gondoltam! Jobb, ha nem tudsz erről semmit!

- Már késő, Douglas elmesélte mi történt! – válaszolt a lány és a szemébe nézett.

Remus arcát egy pillanatra elsötétítette a düh, de aztán ridegen csak ennyit mondott:

- Azok után, ami közöttünk történt, ehhez már semmi közöd! Nem kell, hogy törődj velem!

- De igen kell! Éppen amiatt, ami köztünk történt! - suttogta Nymphadora kétségbeesetten és megragadta a talárját.

Remus körülnézett, de a többiek úgy tűnt észre sem vették őket, csak Sirius tekintetével találkozott a pillantása.

- Azt teszem, amit jónak látok! A Rend és mindannyiunk érdekében!- szólt keményen, miközben gyengéden lefejtette a lány kezét a talárjáról.

- Az én érdekemben csak egyet tehetsz, hagyd abba ezt az őrültséget és gyere vissza hozzám!

Úgy bámult rá mintha először látná életében, aztán félrefordult és megrázta a fejét:

- Nem teszem meg, amit kérsz! – mondta.

Mert nem tehetem - ezt már csak gondolatban tette hozzá.

- Ez azt jelenti, hogy vége?- a lány hangja tele volt fájdalommal.

Elszántan a szemébe nézett és úgy válaszolt:

- Igen!

Nymphadorában a rémület hideg áradatként sodorta el a reményt, úgy érezte minden megfagy benne. Ha most valaki ellökné, darabokra törne. De mit számítana már, hiszen a szívét úgyis ezer darabra zúzták. Lupin elfordult de, szeme sarkából még követte a boszorkányt, aki könnyben úszó szemmel kisietett az ajtón.

Sirius lépett oda hozzá:

- Mi volt ez? – kérdezte. Remus maga elé bámult és háttal a falhoz dőlt, de mintha nem is hallotta volna a kérdést, csak magában mormogna:

- Nem tudom, hányszor kell még végigcsinálnom ezt? – szeméből sütött a fájdalom. - Kezd olyan lenni, mint egy külön számomra kitalált kínzás! Tudod, mennyire irtózom attól, hogy fájdalmat okozzak másoknak! – fordult Sirius felé - De valahányszor találkozunk, az ő szívében megforgatom a kést!

- Talán jobb lett volna, ha nem szerettek egymásba! - jegyezte meg együttérzően Sirius. - Talán… De a szerelmünknek és neki köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem az elmúlt holdtöltét! – mondta ő szárazon, aztán sarkon fordult és felment a szobájába.