54. fejezet

Széttört álmok

Az utolsó nap volt, amit még együtt tölthettek. Reggel Lupin elment Mrs Gibsonhoz. Az asszony szomorú volt, hogy nem láthatta a fiát és aggódott érte. Nem tudott mit mondani neki, furdalta a lelkiismeret, hiszen ő vonta be ebbe a veszélyes küldetésbe Douglast. Így csak egy tea mellett mesélt nekia történtekről, a faluról és Heddáról is ejtett néhány szót. Mielőtt elment, a boszorkány egy kisebb zsákot nyomott a kezében, hogy vigye el a fiának, és a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára és ha tud Douglasra is. Elbúcsúzott és az Odúba indult.

A konyhából hallotta Molly és Nymphadora hangját:
- Nagyon édes! Olyan, mint egy kis ráncos vadalma! – mondta a lány csengő hangon, nevetve.
- Bizony, ki gondolta volna, hogy előbb lesz nagymama, mint én!- jegyezte meg Molly vidáman.- Bár már én sem állok messze tőle, főleg ha Bill komolyan gondolja ezt az eljegyzést.
- Nekem komolynak tűnik és Fleur részéről is az - szúrta közbe Tonks.
- Bizony én a te korodban már férjnél voltam, már Bill is megszületett, sőt Charlie is! Fiatalok voltunk a házassághoz, de nem érdekelt bennünket, mit mondanak a szüleink. szerettük egymást és úgy éreztük nincs mire várnunk, így aztán megszöktünk Arthurral. De hát azok zavaros idők voltak!
- Olyanok, mint a mostaniak? – kérdezett közbe Tonks csipetnyi gúnnyal a hangjában.
Lupin megdermedt, ereiben lassan megfagyott a vér. Molly feltartóztathatatlanul nyomult tovább:
- Ezt nézd meg! Ez Bill, akkor még csak pár hetes volt!
- Milyen aranyos! Azt hiszem nem fog neki örülni, ha elmondom, hogy láttam csupasz fenékkel!
- Bizony majd meglátod te is, nincs is annál nagyobb öröm, mint egy baba születése! Édesek, ártatlanok és még fogalmad sincs róla mennyi gondot és bosszúságot fognak okozni, ha felnőnek!- folytatta mosolyogva Molly.

Remus belépett a konyhába. A két boszorkány a tűzhely mellett ült és fényképeket nézegetett.
- Ezek az ikrek, két évesen- folytatta az asszony önfeledten – milyen csibészek voltak már akkor is!
A képen két lángvörös hajú kis ember vigyorgott, a hajuk mókás kis taréjba volt fésülve, úgy néztek ki, mint két vöröshagyma, attól eltekintve, hogy ők egy sivalkodó kis kert törpét dobáltak egymásnak boldogan. Megköszörülte a torkát Nymphadora felnézett.
- Hát akkor köszönöm a teát meg a süteményt Molly, mi megyünk is!- állt fel rögtön, Remus feszült arcára pillantva.
- Dehogy, maradjatok csak ebédre, Bill is hazaugrik! – szólt a boszorkány.

És ők maradtak. Az ebéd jókedvű beszélgetéssel telt, Tonks Billt ugratta a gyerekkori képeivel. Molly pedig elmerült a nosztalgiázásban. Csak Remus nem vett részt a társalgásban, folyton az járt a fejében; ez az, amit ő soha nem tudna megadni Nymphadorának. Család, gyerekek, számára ez csak elérhetetlen álom marad. A lány minden mosolya, minden meleg pillantása tőrként fúródott a szívébe. Nagyon is el tudta képzelni gyermekkel a karján, amint szeretettel becézget egy kisbabát, rámosolyog, de ezeken a képeken az ő számára nem volt hely. Nymphadorát, mintha minden pillanatot magába akarna szívni, amit még vele tölthet és már tudta, hogy nem fog holnapig várni. Tulajdonképpen még hálás is lehet Mollynak, legalább nem kell azon törnie a fejét, hogyan hozza szóba az elválást. Nem lesznek együtt már soha többé…- a gondolatra összefacsarodott a szíve, bárcsak vissza tudná fogatni az időt és elölről kezdődne minden.
Az első találkozás, az első tánc, az első csókjuk, a pillanat, amikor Nymphadora az övé lett… Az agya, mint valami megakadt gépezet állandóan, ezeket a pillanatokat idézte vissza. Nem tehetett róla, akarta vagy nem, nem számított. Nymphadora, mint a tavaszi napsugár a vihartól tépett fát, virágba borította szívét és ő most arra készült, hogy nem csak a saját szívét, de még a melengető napsugarat is jéggé fagyassza.
Molly közben még mindig Bill gyerekkori hőstetteiről mesélt:
-… az egész konyhát összekente és persze engem, meg Arthurt sem hagyott ki! Nem sejtettük, hogy egy kis tányér spenóttal ekkora felületet össze lehet kenni - mondta nevetve a boszorkány
- Van valahol egy fénykép is róla, mert akkor evett először egyedül, mindjárt megkeresem!
Bill mormogott valamit a spenótról meg a fényképekről, Ginny és Ron teli szájjal röhögtek az asztalnál. Remus bámulta őket, alig evett valamit. Kirekesztettnek érezte magát és mardosta a fájdalom, csak arra tudott gondolni, amikor rájuk nézett, hogy ő nem ide tartozik. Neki soha nem lehet ilyen családja, nem lesznek közös gyerekeik Nymphadorával és közös életük sem. Ebéd végeztével Mrs Weasley addig kutatott Bill fényképe után, amíg meg nem találta Percy –ét. Látszott rajta, hogy egy perc múlva kitör belőle a sírás. Percy a minisztériumi csata után sem jelentkezett, semmit nem tudtak róla.
A gyerekek egy pillanat alatt eltűntek azzal, hogy az udvarra mennek kviddicsezni. Remus felballagott a szobájába becsomagolta a holmiját, összeszedte a szükséges dolgokat. Nem volt sok, a zsebeiben elfért minden, amit vinni akart. Felöltötte a legkopottabb, legrongyosabb ruháját és visszament a földszintre. Nymphadora vigasztalni próbálta Mollyt, nem sok sikerrel.
Megfogta a karját és a fülébe súgta:
- Beszélnünk kell! – a boszorkány biccentett és néhány szóval elbúcsúzott Mollytól.
- Persze menjetek csak nyugodtan – szipogta az asszony - igazán olyan butaság tőlem…

Nymphadora rosszat sejtve követte Remust. Remus nem szólt egy szót sem, amíg Nymphadora lakásába nem értek. A boszorkány leült egy székre, várakozóan nézett a férfira, nem akarta megkönnyíteni a dolgát.- El kell mennem, ma este!- szólt Remus rövid hallgatás után.
Ő a lábát lógázva ült a széken és a földet bámulta.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom… - fordult Remus a kandalló felé. De mielőtt folytathatta volna a lány közbevágott:
- Mindegy, várni foglak!- mondta határozottan.
- Nem akarom, hogy várj rám! – válaszolta a férfi nyugodtan - Azt sem tudom, hogy vissza jövök– e még egyáltalán!
Nymphadora hirtelen felpattant a székről:
- Úgy! Szóval megint egyedül akarsz dönteni kettőnk dolgában! - emelte fel a hangját.
- Te kényszerítesz rá – vágott vissza Remus - , azzal, hogy nem veszed figyelembe az akadályokat, amelyek elválasztanak minket! – a boszorkány sértődötten hátat fordított. - Nézd, Nymphadora - folytatta a férfi csendesebben - , így is többet vettem el tőled, mint amennyit szabad lett volna és cserébe csak veszélyt kaptál és szenvedést! Aljasság lenne tőlem, ha magamhoz kötnélek! Találni fogsz majd egy fiatal, egészséges varázslót, aki mellett boldog lehetsz, és akivel családot alapíthatsz.
- De nekem nem kell más, akkor sem, ha szép, fiatal, gazdag és egyáltalán nem vérfarkas! Téged szeretlek! - válaszolta ő kétségbeesetten. - Nem adhatom meg neked, amire szükséged van, azt pedig nem hagyom, hogy a balsorsomban osztozz! Túl fiatal vagy még, néhány év múlva máshogy gondolod majd, és igazat adsz nekem!
- Szóval, mert fiatalabb vagyok az én érzelmeim már nem is lehetnek komolyak! Vagy azt hiszed, egyszerűen elmúlnak majd, mint a tinédzserkori pattanások? – szegezte a kérdést a férfinak
- Ne tedd még nehezebbé … - kérte halkan a varázsló.
- Ugye nem akarsz újra elhagyni?- nézett a szemében Nymphadora – Nem járkálhatsz csak úgy ki és be az életemben! – szólt és közelebb lépett hozzá.
- Igazad van… - szólt Remus lehajtott fejjel.
Nymphadora nem hagyta, hogy folytassa:
- Legalább annyit mondj, hogy visszajössz, ha véget ér a háború! – könyörgött könnyben úszó szemekkel.
- Akkor sem változik semmi, hát nem érted?- kiáltott fel elkeseredetten a férfi - én akkor is csak egy vérfarkas leszek. Egy beteg, középkorú varázsló, aki magát is alig tudja fenntartani!
- Nem igaz, te nem ez vagy!- rázta meg a fejét a boszorkány. - A legjobb ember vagy, akit ismerek! Kiváló varázsló, nagyszerű tanár, hűséges barát, csodálatos szerető, de elsősorban a férfi vagy, akit szeretek! – nézett rá Nymphadora és könnyek csordultak le az arcán. Remus letörölte a könnyeket.
- Nem értesz engem, de eljön majd az idő, amikor hálás leszel, hogy így döntöttem!
Utoljára megcsókolta, aztán megpördült a tengelye körül és eltűnt, de még hallotta, hogy a lány azt kiáltja:
- Soha!

Aztán már Douglas kertjében volt. leült a padra és szétnézett. Látszott, hogy a kertet senki sem gondozza. Maga elé bámult és arra gondolt, hogy Nymphadora emléke, és mindaz ami köztük történt, hamarosan elhalványul majd. Olyan lesz az egész, mintha csak álmodta volna, erről Greyback és vérfarkasai gondoskodnak.

Nymphadora az ágyára roskadt. Ha tudná, se akarná elfelejteni a férfit! Az, hogy ne szeresse remust, elképzelhetetlen volt, de nem tudta mit tehetne. Vajon hányszor lehet összetörni egy emberi szívet? Sirius nincs többé, Remus elhagyta, pedig szereti. Minden reménye elvesztett. Életében először érezte úgy, hogy a fájdalom és a tehetetlenség legyűri.

VÉGE