1. fejezet- Emlékek egy barátról
Kistermetű Alkimista csörtetett végig a Központi Főépületen, bár abból hiányzott a máskor oly' megszokott vadság és erő. Danny épp utána szólt volna, hogy ez így bizony nem helyes, kéretik tiszteletbe tartani, hogy itt egyesek komoly munkát végeznek, de Armstrong óvatosan elkapta a csuklóját.
- Ugyan kedves Brosch Őrmester, hiszen ő még csak egy gyerek… - nézett utána elérzékenyülten, mély tisztelettel. Edwardot kifejezetten kedvelte, hisz tényleg gyerek volt, akármennyire is tartották felnőttnek, miután levizsgázott és elért eredményeivel bizony néha magát a Führert is meglepte.
- Igaza van, uram… csak gondoltam, megkérem, kicsit halk….
- Nincs rá szükség, le fog higgadni ő is… - vágott közbe az izomkolosszus, körülöttük páran előre sajnálták Dannyt, milyen kiselőadásban lesz most része…
Edward a keresett iroda előtt meg sem állt, az udvariasság legkisebb formáját is mellőzve rontott be, majd Rizát meglátva előkapart egy kis jó modort.
- Jó napot! – köszönt a jelenlévőknek és nem tudta, örüljön vagy bosszankodjon Riza miatt. A hadnagy ugyan Mustangot féken tudta tartani, de elfogultan is védelmezte ugyanakkor. Egy rossz szó, és egy pisztollyal szembe találja magát…
- Szervusz, Edward! – köszönt kedvesen a nő és kicsit hátrébb lépett, teret adva a két hímnemű szócsatájának. Hisz általában egy köszönés után már elszabadult a pokol, már csak egy kis nasi és üdítő hiányzott, a kanapé adott volt a műsorhoz, illetve a két, szórakozást szolgáltató fél is…
- Acélkám, lassan tiszteletreméltónak lehet már nevezi azt a pontatlanságot, amivel megörvendeztetsz itt minden alkalommal, hogy behívatlak! – köszöntötte az Ezredes is, megadva a táptalajt vitájuk színterének. Riza egy „tudtam, hogy ez lesz „sóhajtással biccentett és inkább távozni kívánt. Intézzék el egymást közt, neki sem beleszólása, sem kedve nem volt ehhez.
- Ezredes úr, öröm látni, mint mindig… most is az éjjeli őrjáratot kéne átvegyem, vagy esetleg írni egy jelentést, mert hiányos ábécé ismereteinek hála, képtelen elolvasni az előzőt? – kérdezett vissza, de viszonylagos higgadtságának egyetlen oka a kialvatlanság volt. Roynak se kell sokat törnie magát, hogy kellő idegállapotba hajtsa szegény srácot.
- Sajnos a te írásod kibogarászásához írásszakértőre van szükség, azt meg a Führer csak kivételes esetekben bocsát a rendelkezésünkre… igaz, mint Ezredesnek, jogomban áll igényeli egy szakember segítségét, de valljuk be: a te jelentéseid túlságosan komolytalanok ahhoz. Még azt hinné, óvodában szerzem a jelentéseket… - szúrt vissza immár durvábban, el is érve majdhogynem rekordidő alatt Edward türelem- küszöbét.
- Ez esetben írjam rögtön a Führernek, bízva az ő megfelelő iskolázottságában? – kérdezte halk-fenyegetően a szöszi, és még mondott volna valamit, de Roy idejét látta a témára térni.
- Haladjunk is! Nem beszélgetni hívtalak. Tulajdonképpen majdnem jó helyen jártál, mikor arra tippeltél, éjszakai őrjáratról van szó…
- Kitalálom, randira megy? – szúrta közbe lenézően.
- Nem, veled leszek. Sajnos… - tette még hozzá és színpadiasan sóhajtott- Riza kijelentette, hogy ő nem ér ilyenekre rá…
- Vagy inkább nem akar egy perverz felettessel éjszakázni…
- Féltékeny vagy, Acél…?- kérdezte csak úgy mellékesen az Ezredes és kihúzta az egyik, csordultig megtömött fiókot. Keresgélt egy kicsikét, levadászott pár szökni készülő, megsárgult papírt, kihagyva Edward elképedt arcának látványát.
- Csak szeretné…!- morgott az nagy soká és elvörösödött - maga igazán kiborító, miért nem keres mást…? Van a maga problémáinál fontosabb dolgunk is Allal… - pörölt tovább, és már előre várta, hogy legalább aznap békésen és hosszan aludhasson, távol minden gondjától és leginkább az Ezredestől.
Közben felettese rábukkant olyan réi kincsekre, mint egy tavalyi határidővel rendelkező lista a raktárakról, Furey Törzsőrmester jelentése a telefonközpontban eltöltött két hónapjáról… szegény sráccal meg újraíratta… kósza szerelmeslevél… majd hasonló leletek közt előhúzta Edward Eric jelentését.
- Te vagy a jelenlegi egyetlen beosztottam, aki értelmetlen kirándulásokkal tölti mindennapjait. A többi emberem a hadsereg számára fontos munkát végez… - adta meg a választ Mustang, gúnyos és lekezelő hangjától a fiatal fiú kezdett felébredni és felettébb dühbe jönni.
- Magával az élen… - sziszegte és keze ökölbe szorult. Magától is jól tudta, néha körbe-körbe mennek Allal, a haladás minden formáját megcsúfolva, nem volt szüksége még emlékeztetésre.
- Így gondolod…? – kérdezte Mustang unottan és sajnálkozó arcot vett fel, miután kesztyűjét megigazgatta. Sokszor csinálta már, ha mást nem, megszokásból, de aki elég ideje dolgozott mellette, látta a különbséget az átlagos mozdulatok és a céllal történők közt. Edward epés megjegyzéséhez fűzött további kommentárja kimerült egy csettintésben…
Edward reakciója tankönyvi példának is megállta volna a helyét… Arcán keveredett a düh, harag, gyűlölet és kétségbeesés.
- Maga… nem normális… - nyögte a jelentése hamvait bámulva. Mustang érdeklődő pillantásokkal fürkészte. Tudta jól, mennyire maga ellen uszítja ilyenkor a srácot, de nem bírta megállni. Mostanában amúgy is rá járt a rúd, néha kicsúszni érezte lába alól a talajt. Edward bizalmát vesztett tekintete sem segített rajta, vagy barátja távolléte.
- Kora este várlak a Főhadiszállás előtt… - vette elejét az újra kirobbanóban lévő vitának és tekintetét vonzotta az előbb kinyitott fiók és a feltárásra való leletek-, no meg a jelentést is újra írod…- tette hozzá ellenvetést nem tűrően.
- Gebedjen meg… - köpte a szavakat Edward és határozott léptekkel az ajtóhoz trappolt. Feltépte azt majd jó erősen bevágta, újabb tüskét szúrva az Ezredes szívébe.
Végigcsörtetett az épületen, agyára vörös köd telepedett a tehetetlen dühtől. Nem bízott a felettesébe, hisz tudott róla mindent. Ott volt, mikor Pinako néni és Winry ellátták a sérüléseit és magatehetetlenül feküdt, vagy Centralba érkezésénél is Mustang fogadta, titkon átsegítve az első, de legégetőbb problémán, majd az Alkimista vizsgán… Ebben a pillanatban csak haragot és kiszolgáltatottságot érzett. Muszáj ugrania csettintésre, pedig minden porcikája az ellenkezőjét diktálta volna.
Roy Mustang pocsékul érezte magát. Mégha igaza is volt Edward kutatásaival kapcsolatban, akkor sem kellett volna így leteremtenie. Ha valaki, ő jól tudta, a srác csak azért lépett be a hadseregbe, hogy szélesebb körben kutathasson valami után, ami talán visszaadhatja eredeti testüket, amit saját, naivitásukból származó kísérletük során elveszítettek. Nem is olyan rég- alig egy éve- volt valaki, aki tiszta szívből segítette őket, majd ahogy kiszaladt a lábuk alól a talaj, nem értesítette őt. Akárhányszor szóba kerültek az Ekric-fívérek, nem képes higgadt maradni. Most is így érzett…
Le akarta kötni magát valamivel, hát engedett a fiók hívogató szeméthalmának. Kiakasztotta a helyéről és az asztal tetejére helyezte. Szép komótosan beletúrt majd sóhajtott és felállt. A fiók tartalmát kiborította, a káoszt tovább fokozva. Átordította a halmot, hogy a frissebbek kerüljenek felülre illetve a papírok írott oldalát lássa. A megüresedett fióknak helyet túrt a viszonylag friss- nagyjából 1 hónap és aznapra tehető dátumú papírok közt- és nekiállt átnyálazni a mindenféle, főként hivatalos papírokból, de mást is rejtő, mint például képeslapok színes sokaságát.
Furey jelentését mostanra feleslegesnek tartotta, no meg szegény Törzsőrmester azóta megírta újból és már valahol a Führer irodájában eszi a poratka. Hamarosan újabb, hasonló sorsú jelentésekre bukkant, legtöbbje valóban 1 éven belüli, de néhány teljesen üres vagy épp csak megkezdett levélpapír is kigúnyolta. Ezek mind, az utolsó szálig a kukát gömbölyítették. Kivételesen le is kötötte, amit csinált, bár a jelenbeli munkájával foglakozna ennyit!
Váratlanul egy számára fontos nevet pillantott meg a lap alján az aláírásnál. Ujjait remegve húzta végig a kissé szálkás betűkön. Nyelt egyet - torka szárazon kattant. Leült és valódi érdeklődéssel olvasta a sorokat. Férfias, hivatali írás. Hisz mindketten irodában dolgoztak, leszámítva Royt, mikor épp bevetésen volt. Belegondolt, az utóbbi pár évben nem sok dolga akadt, ideje túlnyomó többségét bizony itt töltötte, beállva a tintanyalók közé…
- Pedig mondtad, hogy biztos valamelyik fiókba kevertem el… - motyogta a papírnak és szája sarkában apró mosoly játszott. Félretette a jelentést, a többitől elkülönítve, és félve keresgélni kezdett a halomban. Most már céllal, egyetlen ember után kutatgatva. Hamar talált is egy köteg fényképet… Szíve hevesebben kezdett verni, ahogy megfordította őket és ujjai közt forgatta a kissé meghajlott képeket. Ebben a pillanatban úgy érezte: bárcsak megint belibbenne a férfi, kezében elmaradhatatlan fotóival, és vidáman intene, majd az asztalra támaszkodva az arcába tolná szerzeményeit.
- Nézd, hogy meg nőtt az én kis Elyshiám! – hallotta szinte, ahogy mondja… Lelkesen, nem törődve a másik készülő dühkitörésével. Talán mert tudta, valahol a lelke mélyén élvezte, átragadt rá kicsit a lelkesedés - még ha olyan erősen is próbálta titkolni.
Keze már erősen remegett, de azért tovább folytatta, keresett pár régi papír fecnit, kapaszkodva a múlt ezen emlékeibe. Mások számára talán értéktelen kacatoknak tűntek volna… Ahogy neki is azok voltak, mikor minden nap láthatta, hisz a munkája- és barátja hobbijához tartoztak. Akkor, még nem becsülte… Azt se, mikor rámosolygott, mesélt- főként számára hülyeségeket -, de ha oda is figyelt, többnyire fellengzősen és undok módon válaszolt. Ő még is a barátjának tartotta, és támogatta a végsőkig.
Ezekre minden nap gondolt volna, ha nem egy gyáva alak és kerüli. Egészen eddig a pillanatig, hogy megtalálta az évekig mindennaposnak számító fényképeket, kósza jelentéseket, apró üzeneteket. Eddig is fájt a hiányuk, napról napra fokozódva, most pedig felszínre tört és elsodorta Őt.
Riza lépett be egy határozott kopogást követően, majd kicsit csodálkozva nézett az asztalra és mögötte ülő Felettesére.
- Zavarhatom Uram…? – kérdezte elbizonytalanodva. Barna szemeiben értelem csillogott és hamar kapcsolt.
- Persze, Riza – válaszolt Roy, hangja rekedten tört elő. Megköszörülte torkát, de a nő megelőzte.
- Ha nem bánja, hazamennék. Csendes napunk volt, javaslom, Ön is inkább pihenjen, nem egészséges az irodában tölteni ennyi időt - mondta és az Ezredes biccentésére szalutált, majd kilépett. Roy hálás volt neki, diszkréciója többet segített eddig, mint kívánhatta volna. Remek kollégái voltak, mióta csak itt dolgozott… Bánta, hogy ezidáig ezt nem becsülte, és nem mondhatja el neki sem, milyen fájó ürességet hagyott maga után.
A fiók - erősen megfogyatkozott tartalommal - visszakerült a helyére. A többi részen viszonylag rend volt, azokra nem volt se kedve, se ideje pazarolni szabadidejét. Egy mappába helyezte kincseit és még a zsineget is erősen meghúzta. Csak ezek és az agyában élő emléke maradtak neki… Pótolhatatlan, örökké élő emlékek…
Kifelé menet senki se zavarta meg útjában, kint is csak a szél kapaszkodott hosszú, fekete kabátjába és erőszakosan rángatta. A mappát erősebben markolva begombolta a szövetkabátot és hazafele vette az irányt, illetve félúton irányt váltott és másfele folytatta. A hideg szél enyhítette fájdalmát, felszárította szeme sarkából a könnyeket és a régen sokat látott háznál megtorpanva fájó szívvel nézett az ajtóra. Volt, hogy minden hétvégén itt ebédelt…
A kertben egy négy év körüli kislány játszott, kapucnis kabátja és színes, kötött sapkája tarka foltként virított a halvány rügyek közt. A természet még épp csak ébredezni kezdett, és ezt az időjárás is éreztette.
Roy szorosabbra fogta magán a kabátot, agyában egymást kergették a gondolatok. Nehéznek érezte a szívét, Riza szavai ismét megrohanták…
- Talán épp magát akarta megvédeni… Tudta, milyen meggondolatlan, ha az Elric fivérekről van szó…
Igen, Maes mindig előtte járt egy lépéssel. Tudott valamit, de hallgatott, védve Royt, és feláldozva magát.
A kislány ekkor vette észre, és ijedten berohant a házba. Nagyot sóhajtott és utána indult, megállt a becsukott ajtó előtt és csöngetett.
- Hm… ma ő a második, aki bevágja előttem az ajtót… - gondolta fájdalmasan és mélyen beszívta a levegőt.
Nyitódott az ajtó, Glacier- karján a kislányával- lépett ki.
- Roy… de rég láttalak! – mosolygott rá a nő, és félreállt az ajtóból- gyere beljebb, biztosan átfagytál! – invitálta és Roynak még jobban elszorult a torka.
- Köszönöm… nem zavarok? – kérdezte mire a fiatalasszony mosolyogva legyintett.
- Dehogy zavarsz, épp kiküldtem Elyshiát levegőzni, amíg megsül a sütemény.
- Megijesztettelek? – nézett a kislányra, aki rögtön az anyja nyakához bújt.
- Nincs hozzászokva a társasághoz, nem ellened szól… félénk kislány… - simogatta meg Elyshia pofiját- nem emlékszel Royra, kicsim? Legyél egy kicsit udvariasabb… - puszilta meg és előre engedte vendégét.
A kislány lekérezkedett anyja öléből és a fal mellől figyelte a vendéget.
Royt a nappaliba vezette a nő és hellyel kínálta, majd kisietett. Elyshia közelebb merészkedett de kivácsisága egyelőre nem volt olyan erős, hogy a szobába lépjen.
Roy szemét lehunyva idézte fel, milyen volt, mikor négyesben ültek itt… Maes a kislányát tutujgatta míg Glacier ki nem vitte, hogy aludjon egy kicsit. Maes lányos apák aggódó tekintetével kísérte, végül beletörődött sorsába: Elyshia nem lehet vele a nap 24 órájában.
Glacier teával és az említett süteménnyel tért vissza, és tette az asztalra.
Míg beszélgettek, Elyshia is odamerészkedett - talán a sütemény illata vonzotta vagy a kíváncsisága győzedelmeskedett. Roy rögtön egy süteményt nyújtott felé, és ő is meglepődött, mikor a leányka mosolyogva elfogadta.
- Köszönöm! – nevetett lelkesen, mikor Roy megsimogatta a fejét.
Felnézett Glacierre és szomorúan a mappa felé biccentett.
- Ezeket ma találtam a fiókomban- nyitotta ki és adta át előbb a lapokat, majd a fényképeket.
Glacier érdeklődve vette át őket, és mosolyogva átnézte, majd vissza is nyújtotta őket. Roy kérdőn nézett rá.
Felállt, és egy kis szekrényhez lépett, felette pár fénykép, köztük Roy és Maes közös kedvence, mikor még fiatalok voltak. Maes arcán hatalmas vigyor, úgy ölelte Royt, aki meg kissé durcásan nézett a kamerába… Roy sóhajtva mögé lépett.
- Ezeket neked szánta… bármit, ami számára fontos volt, vagy szépnek talált, örömmel osztotta meg veled. Nagyon kedvelt Téged… mielőtt elment aznap este, remélte, nem keveredsz bajba és egyszer csúcsra jutsz, ahol már senki ostoba parancsát nem kell teljesítsed… - mesélte nosztalgikusan Glacier és szeretettel vegyes tisztelettel nézett a férfira.
Roy hasonlót hallott a temetés után is, mikor a sírnál maradt. Míg élt, sosem fejezte ki igazán, milyen fontos is volt a barátságuk. Lesütött szemmel állt, küzdve a tompán lüktető fájdalommal a szívében. Glacier gyengéden megérintette a karját és rámosolygott. A férfi viszonozta, arra gondolva, milyen szerencsésnek mondhatta magát, hogy olyan barát volt mellette hosszú időn át, mint Maes.