Mostohák

Korhatár: 16 év
Figyelmeztetés: erotikus tartalom

2. fejezet – Kötelességek

Rose vállára omló, göndör tincsei átforrósodtak a napsütésben. Ideges mozdulattal söpörte ki őket az arcából, és hozzálátott, hogy menet közben feltekerje és összefogja a haját. A közeli vasútállomás felé tartott, hogy hazakísérje Jamest, Albust és Lilyt. Még most sem tudta elfojtani a gúnyos mosolyt, ha eszébe jutott Scorpius arca, amikor reggel megjegyezte a konyhában, hogy beszalad értük a faluba. A fiú szokás szerint körülötte lábatlankodott – a vízforralóval bűvészkedett; Rose jobbnak látta, ha oda se néz, nehogy elborzadjon vagy röhögésben törjön ki. Igaz, aztán a tea, amelyet Scorp töltött neki fenséges volt, de ezt nem kötötte a fiú orrára. Helyette inkább elmesélte Hugónak, hogy tizenegyre érkezik be a londoni vonat, és kimegy az unokatestvéreik elé.
– Potterék ide jönnek? – kérdezte Scorpius felpillantva a teafűvel teli dobozból. Igazi, malfoyosan szenvtelen hangon kérdezett, amit Rose ki nem állhatott, mert úgy hangzott, mintha a fiú semmit se gondolna vagy érezne. De azért a pillantása elárulta elborzadását. Rose jókedvűen felnevetett.
– Igen, egy hétig maradnak – jelentette be, és élvezte a diadal mámorító érzését. Scorpius ugyanis most már meg se próbálta palástolni ellenszenvét, helyette vágott egy kelletlen grimaszt.
– Ne aggódj miattuk, Scorp – legyintett Hugo. – Tudod, ők egyesekkel ellentétben már képesek felnőttként viselkedni… – Rendreutasítóan mérte végig nővérét. Rose grimaszolt, és beleharapott a kenyerébe.
– Apa tud róluk? – Scorpius visszanyerte magabiztos, hűvös stílusát.
– Gondolod, hogy engedélyt kell kérnünk tőle? – kérdezte Rose kihívóan. – Ez a mi házunk.
– Is – vágta rá a fiú hidegen. – Ezért az ilyen mérvű bejelentéseket illene előttünk megtenni.
– Draco tudja – szólt közbe Hugo nyugodtan. – Bocs, hogy nem szóltunk előbb.

– Mindegy, még maradt egy kevés időm hogy friss levegőt szívjak, mielőtt túlnépesednének a griffendélesek a házban – morogta Scorpius, miközben letette az asztalra a teáskannát, és kisietett. Rose Hugóhoz fordult, hogy lássa, ő is felháborítóan pofátlannak tartja-e Scorpiust. Hugo vállat vont.
– Tényleg számbeli fölényben vagytok…
Rose az égre emelte a szemét, és visszafordult a reggelijéhez. Hugo néha túlságosan is igazságos akart lenni. De most már csak nevetett, ha eszébe jutott a reggeli. Ráadásul a beszélgetésnek megvolt az az előnye is, hogy Scorpius csakugyan eltűnt, és a következő órák során egyáltalán nem került már elő. Így Rose duplán elégedett volt.
Meglepően sokan szálltak le a vonatról, főként kirándulni, nyaralni készülő családok. Mivel se Albus, se Lily még nem hoppanálhatott, a három Potter-gyerek maradt a mugli módinál: vonatoztak és az öltözködésük is teljesen hasonló volt a kirándulókéhoz. Úgy borultak egymás nyakába, mintha ezer éve nem találkoztak volna, pedig még csak két hónap telt el a szünet kezdete, és egy hét az esküvő óta.
– Hugo hol maradt? – kérdezte Lily körülnézve, amikor Rose vezetésével elindultak a tengerpart felé.
– A szokásos… Állítólag fantasztikus könyvekkel bővült anya gyűjteménye a házasság révén, úgyhogy Hugo mindent megbocsátott, és ki se mozdul a könyvtárszobából.
– Ideje lesz kicsit felrázni – mosolygott James. – Mi biztosan kirángatjuk majd a napsütésre…
– Külön könyvtáratok is van? – szólt közbe Albus.
– Hát, a ház hatalmas, szerintem a fél falut elszállásolhatnánk benne. Ez a Malfoyok megalomániájának számlájára írható. Ne kérdezd, hogy mit fognak csinálni benne egész évben, amikor mi visszamegyünk a Roxfortba!
– Na és hogy bírjátok a Malfoy-uralmat? – kacsintott James a lányra.
– Ne is emlegesd őket! – morogta Rose. – Malfoy mindenhová odadugja a sápadt, arisztokrata képét. A mostohaapám legalább hajlandó békén hagyni. Őt csak vacsorakor látjuk. De most már meséljetek ti valamit a normális emberek világáról!

Rose örömmel vette a lehetőséget, hogy kicsit megfeledkezhet a házról és Scorpiusról, és nem kell mással foglalkoznia, csak azzal, amit unokatestvérei mesélnek a nyaralásukról. Úgy érezték, csak néhány perc telt el, s máris megérkeztek az újdonsült Malfoy-Weasley birtokra. Megannyi mugliriasztó bűbáj vette körül a házat, és még a varázstudók is csak a lakók külön engedélyével léphettek be a birtok területére, hogy a család megkímélje magát a kíváncsi tekintetektől. A Potter gyerekek persze már korábban megkapták az engedélyt Dracótól és Hermionétől is – csakúgy, mint Scorpius unokatestvérei –, így könnyedén odasétálhattak a villához. Mindhárman megtorpantak, amikor odaértek a kovácsoltvas erkélyekkel díszített épülethez.
– Merlinre… ez gyönyörű – sóhajtott fel Lily rövid bámészkodás után. Bátyjai némán bólintottak. – Hihetetlen, hogy egy ilyenben laktok…
– Nem mintha gond lett volna azzal a lakással, amit Hermione korábban bérelt – tette hozzá Albus.
– És nem mintha apának ne telne egy ilyenre, de komolyan irigykedem – jegyezte meg alig halhatóan Lily.
– Veszünk neked egy ilyet a tizenhetedik szülinapodra – ajánlotta James, és tréfásan oldalba bökte húgát.
– Jó is lenne…
– Egy csudát! Eltévednél benne, és miután egy hét bolyongás után se találnál ki, szépen lassan éhen halnál – vigyorgott a bátyja.
– Gonosz…
– Hát, tényleg nem egy viskó – ismerte be Rose –, de ahhoz nem elég nagy, hogy elkerüljem benne Malfoyt… – A három Potter követte a pillantását, és ők is meglátták Scorpiust, aki a vízpart felől közeledett a házhoz. Úgy tűnt, a fiú el akarta kerülni őket, de most, hogy mind felé fordultak, irányt váltott, és eléjük sétált.
– Isten hozott titeket a Malfoy-Weasley birtokon! Kértek esetleg szakszerű körbevezetést, vagy megelégedtek Weasleyvel?
– Nahát, Malfoy, jó érzés, hogy ezentúl ha hiányzol, bármikor beugorhatunk hozzád – felelt James mézes-mázas mosollyal.
– Hát igen, mondhatni egy család vagyunk – bólintott Scorp egy gonosz kis mosollyal, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Rose elfintorodik. – Te majdnem Malfoy lettél. Apa felajánlotta, hogy a nevére vesz…

– Úgyis visszaváltoztattam volna, amint tizenhét éves leszek – szegte fel a fejét Rose.
– És ezzel elestél volna egy jó nagy adag társadalmi megbecsüléstől.
– Azért manapság a Weasley név se cseng annyira rosszul – jegyezte meg Albus. Scorpius kissé félrehajtotta a fejét, és elgondolkozott néhány másodpercig.
– Nem, annyira tényleg nem.
– Gyönyörű a ház – szólt közbe Lily, hogy elterelje a szót. Scorpius elmosolyodott.
– No igen, apámnak jó ízlése van.
– Közösen választották anyával – morogta Rose.
– Neki is jó ízlése volt – kacsintott Scorp. – Érezzétek otthon magatokat – tette még hozzá, és otthagyta a társaságot.
– Utálom, ha úgy viselkedik, mintha egy illemkódex mozgó és beszélő illusztrációja lenne – mérgelődött Rose. – Gyertek, menjünk le a partra. Most egy darabig nem szeretnék összefutni vele.

***

Harry nehezen küzdötte le rossz érzését, amikor belépett a tágas előtérbe. Ginny biztató mosollyal szorította meg a kezét. Végül is a gyerekek egész héten itt vendégeskedtek, csupa jót mondtak a házról és tulajdonképpen a lakóiról is, így nem volt miért aggódniuk. Ginny mégis pontosan érezte a férje feszültségét. Eljönni egy Malfoy otthonába olyan volt, mintha a bika önként vonulna ki az arénába. És Harrynek tudatosítania kellett magában, hogy egyetlen megjegyzést sem szabad úgy felfognia, mintha szándékosan előtte lengetett vörös posztó lenne.
Draco és Hermione a szalonban fogadták őket. Házimanó nem volt – Hermione otthonában ilyesmi sohasem fordulhatott volna elő, és Harry örömmel látta, hogy ilyen kérdésekben van a nőnek szava –, és a férfi maga töltött ki egy-egy pohár italt mindannyiuknak. A gyerekek az étkezőben voltak, és a hangok alapján egy kevés terítés mellett igen jól szórakoztak. Egyedül Scorpius álldogált félúton a szalon és az étkező között, a küszöbre szorulva, mint aki nem is tudja eldönteni, hogy hova való igazán. Harry nem volt benne biztos, hogy azért szorult ki a többiek közül, mert nem akart dolgozni, vagy mert ők küldték el. Mindkettőt el tudta képzelni.
– Örülök, hogy eljöttetek – mondta Hermione, amikor megölelte őket.
– Nocsak, máris eleged van a mézeshetekből? – élcelődött Harry. Ginny rosszallóan szorította meg a karját, de Draco felnevetett.
– Vagy talán csak azt reméljük, hogy kicsit megfékezitek azt a három égetnivaló kölyköt, akiket egész hétre ránk sóztatok.
– Lehet róla szó, a héten mi úgyis kiélveztük a nyugalmat – mosolygott rá vissza Ginny.
– Helyes, akkor jövő héten mi küldünk el hozzátok minden gyereket, és mi élvezzük a nyugalmat.
– Erre igyunk – emelte fel Ginny a poharát. Koccintottak.

Harry pillantása Scorpiusra siklott, aki eddig az ajtófélfának támaszkodva, kiismerhetetlen pillantással figyelte őket. A fiú azonnal kiegyenesedett, és elé lépett.
– Jó estét, Mr Potter. – Harryt mindig meglepte a fiú hangjából áradó tisztelet. Hiába szerette volna azt hinni, hogy Scorpius csak a tökéletes neveltetése miatt köszön neki illemtudóan, mert tudta, hogy egy egyszerűen csak jólnevelt Malfoyból hideg közöny árad – mint Dracóból legtöbbször, Luciusból pedig mindig, ha hozzá szólt –, míg Scorpius kétségkívül felnézett rá.
Először Asteria Malfoy temetésén beszéltek – Hermione addigra már úgy döntött, hogy pártfogásába kell vennie az asszony nélkül maradt Malfoy családot, és szelíd erőszakkal rávette Harryt, hogy beszéljen a fiúval. Harry akkor meglepve tapasztalta, hogy a legifjabb Malfoy nem csak, hogy nem fogadja ellenségesen, hanem láthatólag örül is annak, hogy kifejezte neki együttérzését. S azóta is úgy tűnt, hogy Scorpius Malfoy boldog, ha Harry Potter hozzá szól.
– Jó estét, Scorpius – mosolyodott hát el. – Remélem, jól kijöttél a fiúkkal a héten.
Scorpius ajkai gúnyos félmosolyra húzódtak. – Ó igen, a Potterekkel igazán nem volt gond.
Harry pillantása követte a fiúét az étkezőbe, ahol Rose annyira nevetett valamin, amit James mondott, hogy csaknem elejtette a süteményes tányérokat, amiket éppen belebegtetett a konyhából. Ha Hugo nem siet a segítségére, akkor a vacsorát ki-ki egy Reparóval kezdhette volna.
– Jobb lesz, ha rájuk nézünk, különben nem marad tányér – mondta mosolyogva Hermione, és besietett közöttük az étkezőbe.
Harry váltott egy pillantás Ginnyvel, aki a fejét csóválva követte a nőt. Az étkezés viszonylagos nyugalomban telt. Harry ugyan továbbra sem volt elragadtatva attól, hogy ilyen közeli viszonyba került Dracóval, de amikor elcsípte a férfi egy titkosnak szánt pillantását, amit Hermionével váltott, kicsit elégedettebb lett. Az asztal végén a gyerekek olyan hangerővel beszélgettek, hogy Harry már úgy érezte magát, mintha egy, a teljes Weasley családot összehozó ünnepi ebéden venne részt. James és Rose felváltva nevetgélt és egymás szavába vágva szórakoztatta a többieket. Scorpius ismét a társaság szélére került, de ezúttal nem tűnt olyan elveszettnek, mert Hugo szinte végig szóval tartotta.

– Na halljam, mi az ítélet? – kérdezte lágy mosollyal Hermione később, amikor a sötét tengerparton sétáltak hármasban a csillagok alatt. Draco tapintatosan kimentette magát, amikor őt is elhívták, így végre tudtak beszélgetni.
– Boldognak tűnsz, Hermione – mondta Harry csendesen. – Tudod jól, hogy ha tényleg boldoggá tesz, akkor nem bánom.
– Boldog vagyok vele – bólintott Hermione. Ginny megölelte a nőt.
– Jó újra így látni. Családdal, férjjel…
– És a gyerekek hogy bírják? – pillantott Harry hátra. Az öt gyerek is kisereglett a partra, de az ellenkező irányba indultak el, mégis még mindig hallatszott hangoskodásuk.
– Amióta Jamesék megjöttek, jobban. Különben Rose… Néha még velem szemben is olyan szemtelen hangot enged meg magának, hogy csak nézek.
Harry és Ginny egyszerre bólintott. – Nem lesz egyszerű vele – sóhajtott Ginny.
Mindhárman hallgattak, mert ugyanaz járt az eszükben: Rose viselkedése felidézte Ron szellemét, és Hermione rosszkedvűen sóhajtott fel. Nem nagyon akart arra gondolni, hogy egykori férje mit szólna ehhez a kapcsolathoz, de Rose újra meg újra eszébe juttatta. Ginny mellé lépett, és átölelte. Lassan, meghitt csendben mentek tovább.

***

Hermione megtorpant, amikor beléptek az aurorparancsnok szobájába. Rengeteg ember zsúfolódott össze az amúgy sem túl tágasnak tűnő helyiségben. Az aurorparancsnok éppen Kingsley Shackleboltnak magyarázott valamit. A miniszter cseppet sem tűnt elégedettnek, hiába próbálta a másik férfi meggyőzni. Hermione gyógyítókat is látott a helyiségben, és Harry is ott állt, szörnyen sápadtan, karikás és vörös szemekkel. Hermione számára legalább annyira rémisztő volt így látni a férfit, aki mindig nyugodtnak tűnt, mint az a gondolat, hogy miért hívták ide.
– Mrs Ron Weasley megérkezett, uram – jelentette be az egyik kísérője a parancsnoknak címezve szavait. Egy csapásra olyan mélységes csend lett a szobában, mintha elvágták volna a beszélgetések fonalát. Hermione gyomra görcsbe rándult, amikor mind felé fordultak, és szánakozva méregetni kezdték.
– Mrs Weasley, Hermione… – A parancsnok elé lépett, megfogta a kezét, és beszélni kezdett. Hermione alig figyelt oda. Annyit felfogott, hogy összecsaptak azzal a még mindig Voldemort eszméit valló társasággal, amelynek a Lestrange fivérek voltak a vezetői, és Ront a harc közben találta el valamilyen átok. Ennél több nem is igen érdekelte. Harry pillantását kereste a szemével.
Barátja mellé lépett, és egyetlen szó nélkül magához ölelte. A parancsnok elhallgatott, valószínűleg rájött, hogy Hermione nemigen figyelt oda a mondandójára. Az élet újra megindult körülöttük, a parancsnok utasításokat adott az auroroknak, Kingsley Hermione mellé lépett, és valamit magyarázott, ami valószínűleg arról szólt, hogy mennyire sajnálja a történteket, de Hermione ebből se fogott fel sokat. Harry válaszolt helyette, aki még mindig átkarolta.

Most az egyik gyógyító állt elé, pedig Hermione már szeretett volna megszabadulni mindegyiküktől. A boszorkány hivatalos hangon kezdte sorolni az átkokat és sérüléseket, amelyek Ront érték. Hermione nem tudta elképzelni, hogy valaki hogy lehet ennyire érzéketlen. Harry szorította a kezét, és látszott, hogy próbál neki erőt adni, hogy ne sírja el magát, vagy kezdjen el üvöltözni a körülötte állókkal. Hermione most egyáltalán nem kért a hivatalos hajcihőkből, a bürokráciából, a kórházi jelentésekből, amit a kezébe nyomtak és alá kellett volna írnia. Éppen összeomlott az élete, a miniszter pedig azt akarta, hogy nyilatkozzon az újságíróknak.
– Mrs Weasley, meg kell néznie a testet – mondta végül a gyógyítók vezetője. – Formaság, és tudom, hogy kellemetlen is, de sajnos a legközelebbi rokonnak kell hivatalossá tennie az azonosító papírt. Márpedig ez ön, hiába igazolja az elhunyt személyiségét Mr Potter is.
Hermione beharapta az ajkait. – Ha ez feltétlenül szükséges most…
– Feltétlenül, asszonyom – bólogatott a boszorkány. – Addig ugyanis nem tudjuk lezárni a hivatalos jelentéseket, amíg nem azonosítottuk az elhunytat.
Hermione lehunyta egy pillanatra a szemét. Legszívesebben hazahoppanált volna, és bebújik az ágy alá, ahogy Hugo szokott, ha megijedt valamitől. De erre nem volt módja. Helyette a gyógyító invitáló mozdulatait kellett követnie, mintha csak egy kellemes csevegésre készültek volna a szomszédos teremben. Harry követte a nőt, készen arra, hogy szükség esetén a segítségére legyen. Elhagyták az irodát, hogy néhány kanyar után a zegzugos folyosón megálljanak egy ajtó előtt. Hermione soha nem járt itt, mégis tisztán érezte a bentről áradó gyászos hangulatot. A gyógyító elvégzett egy bűbájt, ami feltárta az ajtót. Hermione vett egy mély levegőt, és belépett a másik boszorkány után a helyiségbe.
Olyan volt, mintha aludna. A nő szinte várta, hogy lezárt pillái megrezdüljenek, hogy a szobába lépők zaja felverje álmából, és mosolyogva mérje végig őt. De a bőre még a megszokottnál is fehérebb volt, szeplői elsápadtak, és vörös tincsein bágyadtan tört csak meg a fény. Hermione dermedten állt, és másodperceken keresztül bámulta a férfit. Képtelen volt levenni róla a szemét. Hol úgy látta, mintha alig észrevehetően megemelkedett volna a mellkasa, hol azt képzelte, hogy a kezének izmai rándultak meg, és már-már rákiáltott a gyógyítókra, hogy ostobák, hiszen Ron nagyon is él.

Közelebb lépett. A keze remegett, ahogy felemelte, és lassan a férfi arcához közelítette. Ron bőre idegenül hideg volt, haja száraznak tűnt. Hermione nyelt egyet, és rémisztően üresnek érezte magát. Hirtelen végtelenül kilátástalannak tűnt minden. Amíg tartott a háború, próbálta felkészíteni magát a gondolatra, hogy talán elveszít valakit a hozzá legközelebb állók közül. De aztán, hogy Harry legyőzte Voldemortot, hogy letették a vizsgákat, egyetemre kezdtek járni és lassan olyanná vált az életük, mint amilyen minden normális fiatalé volt, Hermione egyre nyugodtabb lett, és egyre inkább hitte, hogy most már örök boldogság vár rájuk. Nem volt felkészülve erre.
– Asszonyom, ha felismerte a testet, azt egyértelműen ki kell mondania – szólalt meg a gyógyító, és elvégzett egy bűbájt, amely rögzítette Hermione kijelentését.
– Ő a férjem. – Hermione hangja rekedt volt. – Ronald Bilius Weasley fekszik itt. – Még ebben az állapotban is pontosan tudta a jogszabályokat, és hogy az azonosítást csak akkor fogadják el, ha Ron teljes nevét és a rokoni kapcsolatukat kimondja. Az asztalon színes fény villant fel az egyik papíron. A gyógyító odalépett, és felvette.
– Magára hagyom – mondta Hermionének, és kiment a helyiségből. A nő nem felelt. Keze továbbra is Ron arca mellett nyugodott, és úgy tűnt, most, hogy azonosította a férfi holttestét, végleg beledermedt a rettenetbe.
Harry jó fél óra múlva vezette ki a szobából, és Hermione akkor is csak annyit suttogott:
– Egyedül akarok lenni.
– Persze, a gyerekek velünk jönnek – bólintott Harry. Társas hoppanálással vitte haza nőt, és valóban azonnal megszervezte, hogy Rose és Hugo ne kezdje el kérdésekkel bombázni Hermionét. A kicsik Arthurral együtt elmentek az Odúba. Harry leültette a nőt a nappaliban a kanapéra, várt néhány másodpercet, hátha mond valamit, aztán dehoppanált.

***

– Hogy az a…! – Draco már legalább egy tucat pergament gyűrt össze, és vágott földhöz. Eddig sohasem fordult elő ilyesmi, hogy egy levél megírása kifogjon rajta. Mély levegőt vett, és újra hozzáfogott az íráshoz. Nem vette észre, hogy Asteria egy ideje az ajtóban áll, és mosolyogva figyeli szenvedését.
Draco nagyot szusszantva tette le a pennát. Újra átfutotta a pergamenre vetett néhány sort, és elégedetlenül csóválta meg a fejét.
– Mielőtt azt is összegyűrnéd, hadd nézzem meg… – szólalt meg Asteria. Draco felpillantott.
– Hát itt vagy? Gyere, nézd meg. Ennél többre tényleg nem vagyok képes. – Lemondó sóhajjal nyújtotta a nő felé a pergament. Asteria átvette, és a pillantásán látszott, hogy már előre mulat a helyzeten.

Scorpius,
édesanyád tájékoztatott, hogy sikeresen részt vettél a beosztási ceremónián, és a Süveg a Mardekár-házat választotta számodra. Ez az információ mindkettőnket nagy elégedettséggel töltött el. Remélem, hogy elkövetkezendő éveid a Roxfort legnemesebb és legkiválóbb házában gyümölcsözők lesznek, és csupa hasonló jó hírt hallok majd felőled.
Üdvözlettel,
Apád

Asteria úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Draco felháborodva meredt rá.
– Feltett szándékod, hogy megalázol? – dohogta megjátszott sértettséggel. – Mintha nem érezném így is kellemetlenül magam az egész miatt…
– Gyümölcsöző? – nézett Asteria a férjére továbbra is nevetve. – Azt mondtam, írj egy levelet a fiadnak, nem azt, hogy tekintsd őt már most üzleti partnerednek.
– Én így írok levelet – fonta keresztbe a karját a férfi. – Ha nem tetszik, írj neki te, ahogy az minden tisztességes családban szokás.
– Minden tisztességes családban… – Asteria a fejét csóválta. – Ezek után komolyan érdekelne, hogy milyenek voltak azok a levelek, amiket kidobtál – intett a díszes mintázatú szőnyeget elcsúfító papírgombócok felé.
– Eszedbe ne jusson megnézni őket – morogta Draco, és egy intéssel a szemetes kosárba varázsolta az elrontott leveleket. – Mind hasonló, legfeljebb kevésbé kicsiszolt a megfogalmazásuk.
– Merlinre, talán azok közül kellene választani egyet.
– Továbbra is áll az ajánlatom: írj te levelet Scopiusnak.
Asteria nevetve rázta a fejét. Leült Draco helyére az asztalhoz, és a férfi által félig sem teleírt pergamen aljára írt néhány sort. Draco mögötte állt, és a válla fölött figyelte ügyködését.

Drága Scorp,
én is őszintén gratulálok a beosztásodhoz. Biztos vagyok benne, hogy hamar találsz majd barátokat, és olyan jól érzed majd magad, hogy eszedbe se jutunk, de azért néha írj pár sort, hogy elbüszkélkedhessek mindenkinek az én roxfortos nagyfiam mindennapjaival.
Csókollak,
Anya

– Na? – Asteria kérdő pillantással nézett fel a férjére.
– Igen, valóban így ír levelet egy anya – értett egyet Draco. – De én… Nehogy azt hidd, hogy apám valaha is írt ennél személyesebb hangvételű levelet nekem!
– Ez nem lep meg. De lesz elég időd arra, hogy beletanulj.
Dracón egy csapásra végigömlött a rosszkedv.
– Nem akarom megtanulni – jelentette ki úgy, mint egy durcás kisgyerek. Asteria felsóhajtott.
– Draco, ne kezdjük ezt elölről…
– Nem tudom elfogadni a gondolatot, hogy… hogy egyszer nélküled… – Draco elakadt, mert a nő odahajolt hozzá, és lágyan megcsókolta. Az első, finom puszi egyre szenvedélyesebbé vált, és Draco meg is feledkezett a mondandójáról, annyira lekötötte Asteria illata, bőrének érintése, az ahogy a hajszálai cirógatták az arcát.
– Mi lenne, ha most nem ezzel foglalkoznánk, hanem valami egészen mással? – ajánlotta a nő mosolyogva, amikor megszakították a csókot.
Dracót nem kellett különösebben győzködni, hogy hagyja a levélírást, és inkább arra fordítsa a figyelmét, hogy a lehető leghamarabb megszabadítsa Asteriát a ruhájától. A finom selyemtalár suhogva hullott a szőnyegre, Asteria hagyta, hogy férje a kanapé felé kormányozza, és néhány másodperccel később már ott simultak össze, a nő csaknem teljesen ruhátlanul, és Draco is félmeztelenül. A férfi gyengéden csókolta végig felesége mellkasát, óvatos simításokkal, gyengéd érintésekkel tüzelte fel egyre jobban a nő vágyát. Asteria halk sóhajjal fogadta a férfi ajkait a teste legféltettebb pontján, végignyúlt a kanapén, élvezte Draco kényeztetését, és lassan, hullámokban járta át a gyönyör a férfi ajkai, majd a lassú, gyengéd ölelkezés alatt. A szeretkezés után hosszú perceken keresztül feküdtek még pihegve, összegabalyodva a kanapén. Dracónak nem volt kedve felkelni, és folytatni az életet.

Remélem, tetszett. Nagy örömmel olvasok véleményeket. ;-)