Mostohák

Korhatár: 12 év
Figyelmeztetés: nincs

3. fejezet – Van élet nélküle?

Rose az ágyán hevert, és unottan lapozgatott egy kviddics magazint. Amióta az unokatestvérei elmentek, a ház csendesebb és határozottan unalmasabb lett. Scorpius beszokott a könyvtárba, Hugóval beszélgetett, sakkozott vagy könyveket olvasgatott. Ennek egyenes következményeként pedig Rose kiszokott a könyvtárból, mert egyáltalán nem akart a tejfölszőke fiúval egy légtérben tartózkodni. Scorpius akár percenként is váltogatta a végtelenül tisztelettudó és a végtelenül gúnyos stílust. Rose-nak egyik se volt ínyére különösebben. A gúny zavarta, ha nem tudott elég jól visszavágni, és csak elvörösödést és dühöt váltott ki belőle. Az illedelmes szavak viszont azért hozták zavarba, mert ő is tudta, hogy nem szolgált rájuk – és így ezt is gúnynak érezte.
– Zavarhatlak? – Hermione megállt az ajtóban, és végignézett a szobán és a lányán. A falat kviddicssztárok poszterei díszítették, az asztalon pergamenek és könyvek hevertek laza össze-visszaságban, Rose ruhái részben a ládájában, részben a nyitott szekrény ajtajára akasztva, részben viszont a földre szórva várták, hogy valaki megszánja és összeszedje őket.
– Most engedélyt kérsz, hogy bejöhess? Kértél volna arra engedélyt, hogy átköltöztess ide a valódi otthonomból… – Rose hangja csöpögött a gúnytól. Hermione megpróbálta fel se venni. Rose kamasz. Ezerszer hallotta ezt Mollytól, Ginnytől, sőt még Dracótól is. És persze ő is tudta, hogy a kamaszok lázadása természetes, hiszen elég könyvet olvasott róla. Csak azt nem tudhatta, hogy ez egy anyának ennyire fáj.
– Talán elégedetlen vagy az új szobáddal? Nekem úgy tűnik, hogy már egészen belaktad. – Kedves hangon akart válaszolni, de úgy tűnt, Rose átlát a szitán. A lány dühösen mordult fel.
– Aha, most jön a kioktatós rész… Ez az én szobám, szóval ha nem tetszik, ne nézd, de ne akarj papolni nekem a rendetlenség miatt!
– Csupán arra céloztam, hogy a díszítés és a berendezés alapján elég otthonosnak tartod – felelt Hermione nyugodtan. Rose vállat vont.
– Otthon akarom itt érezni magam, ha már itt kell töltenem a nyarat…
– Lily említette, hogy azért neked is tetszik a ház – jegyezte meg Hermione. Rose elfintorodott, amikor meghallotta, hogy unokahúga árulkodott. Persze Lily mindig minden vitát el akart simítani, és biztosan azt remélte, hogy ha elmondja az anyjának, hogy Rose titokban szereti az új otthonát, akkor majd könnyebben megtalálják a közös hangot.
– Klassz a tengerpart – ismerte be végül. Hermione olyan boldogan mosolyodott el, mintha külön ő rendelte volna ide a tengerpartot, hogy boldoggá tegye a lányát, és most örülne, amiért sikerrel járt. Rose grimaszolt.
– Mit olvasol? – pillantott Hermione a magazinra. – Megint új fogót keresnek a Chuddleyk?
– Ne törd magad, anya – csapta össze a lány az újságot. – Semmi közöd nincs a kviddicshez, és ezt te is pontosan tudod… Van még valami, vagy ezzel befejezted a tiszteletlátogatást a lányodnál?
– Szó sincs tiszteletlátogatásról! – tiltakozott Hermione.
– Persze, nincs… Úgy kezelsz, mint a betegeidet. Ellenőrzöd, hogy még megvagyok-e, és aztán elégedetten távozol. Ennyire könnyen azért nem fogod helyrehozni azt, amit tettél.
– Mégis mit tettem? – Hermione minden erejével azon volt, hogy ne hagyja feldühíteni magát, most mégis érezte, hogy a vér az arcába tolul.
– Elárultad apát! – vágta oda Rose, majd felkapta az újságot, és kirohant a szobából. Hermione néhány másodpercig még dermedten állt a szobában. Nem akart gondolkozni Rose szavainak okán vagy értelmén. Megfordult, és szinte fájdalmasan lassan lépett ki a folyosóra. Draco ott állt a falnak támaszkodva, és kifejezéstelenné rendezett arcvonásokkal figyelte a nőt.
– Ne mondj semmit – suttogta Hermione. Draco mellé lépett, és némán magához ölelte. Jólesett kicsit belesimulni a férfi karjaiba, hagyni, hogy gyengéden simogassa a hátát. Hermione megremegett az elfojtott könnyektől, de nem akart most sírni. Draco ajkai lassan végigsimították az arcát és a nyakát.
– Úgy érzed, igaza van? – kérdezte halkan.
– Dehogy is! – vágta rá Hermione talán túlságosan is gyorsan és élesen. Draco ujjai továbbra is ott játszottak a nyakán és a tincsei között. A férfi érintése bódítóan kellemes volt, most is éppen annyira jólesett, mint az első alkalommal, amikor engedtek a vágynak, amikor bevallották saját maguknak is, hogy testileg is vonzódnak egymáshoz.
– Hermione, tudom, hogy ez sokszor nehéz neked. És azt is, hogy a gyerekek se teszik könnyebbé – intett a férfi Rose szobája felé. – De ha ez vígasztal, én nem bántam meg…
– Én se – felelt a nő, és most sokkal őszintébbnek hangzott. – Csak… Nem tudom, mit kezdjek vele. Attól félek, hogy nem tudom kezelni a helyzetet.
– Nos, ő nem csak kamasz, hanem ráadásul Weasley is. Kellemetlen párosítás – bólintott Draco gunyoros mosollyal. Hermione elfintorodott. Nem szerette, ha a férfi a Weasleykre tett megjegyzéseket. – Talán kérdezd meg Molly Weasleyt, hogy tud-e valami tanácsot adni.
Hermione a fejét rázta. – Ronnál a lázadás tetőfoka az volt, hogy együtt aludt velem, amikor még nem is voltunk házasok. De Molly sosem követett el igazi bűnt velük szemben.
Draco megragadta, és kényszerítette a nőt, hogy a szemébe nézzen. – Te sem követtél el bűnt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Tíz éve özvegy vagy. Ideje volt folytatni az életedet. És hidd el, ha egy kicsit megkomolyodik, ezt a lányod is meg fogja érteni.
– Neked könnyű, a te fiad már megértette – lehelte Hermione olyan halkan, hogy Draco alig értette meg a szavait, és a könnyei végre utat törtek maguknak.
– Hát nem lehet mindenki jólnevelt Malfoy – mosolyodott el Draco gúnyosan. Ujjbegyeivel letörölte a nő könnyeit. – Ti kimutatjátok az érzéseiteket, és nekem éppen ez tetszik bennetek.
Hermione könnyes mosollyal simult hozzá a férfihez. Draco most először mondta ki, hogy kedveli a gyerekeit is, és ez még úgy is végtelen örömmel töltötte el, hogy tudta, Rose dühösen utasítaná el Draco kedvességét.

***

– Na, boldog vagy, hogy kiszabadultál végre? – vigyorgott Marcus. Scorp sóhajtva hagyta rá. Idősebbik unokatestvére attól a perctől fogva, hogy belépett a Roxfortba, egy olyan társaságba került, akik mindenkit lenéztek, aki nem a Mardekár-ház tagja volt. Scorpius biztos volt benne, hogy még ő vagy Marcus húga se képezett volna ez alól kivételt, ha a Süveg másik házba teszi őket. Éppen ezért volt kénytelen most ő eljönni a Zambini rezidenciára, ahelyett, hogy meghívhatta volna magukhoz az unokatestvéreit: Marcus még akkor sem volt hajlandó betenni a lábát egy olyan házba, ahol több nem mardekáros diák is él, ha ezzel borsot is törhet az orruk alá.
Másfelől Scorp egy kicsit tényleg hálás volt, amiért kiszabadulhatott. Azután, hogy Potterék távoztak, és minden kezdett újra visszazökkenni a hétköznapi kerékvágásba, nem érzett nagy kedvet arra, hogy továbbra is megpróbáljon emberi kapcsolatot fenntartani Rose-zal. Hiába volt zökkenőmentes a két Weasley unokatestvéreinek látogatása, Scorpius nem felejtette el, hogy a másik öt gyerek legtöbbször kizárta a beszélgetéseikből, de még a kviddicsezésekből is – pedig Scorpiusnak éppen úgy hiányoztak az edzések, mint Rose-nak –, ha pedig mégis a közelükbe ment, azonnal el kellett viselnie Rose és James szurkálódó megjegyzéseit.
Így hát lassan rászokott arra, hogy elkerülje őket – és a legkönnyebben akkor tudta őket elkerülni, ha a könyvtárba ment, mert oda Rose-t és Jamest csak nagyon nehezen lehetett becsalogatni a nyár közepén. Scorp pedig hamarosan azt vette észre, hogy apja ősi kötetei között válogat, és a rendszertelen időközönként felbukkanó Hugo tanácsait hallgatja arról, hogy mit kellene még elolvasnia. Amíg a vendégeik maradtak, néha még Lily Potter is benézett, akit láthatóan elkápráztatott a hatalmas ház – így a hatalmas könyvtár is. Scorpius pedig egyszerűen ott ragadt a könyvtárban azután is, hogy a Potterek hazamentek.
Jól kijött Hugóval. Ez persze nem volt újdonság. Abban az évben barátkoztak össze, amikor az anyja meghalt. Az utolsó karácsonyon, amely alatt Asteria még életben volt, az egész szünet a Szent Mungó és a Malfoy-kúria közötti ingázással telt. Scorpiusnak nem is igen maradt meg más abból a két hétből, csak a fájdalom, amit anyja szenvedésének látványa és az a tudat okozott, hogy mindez visszafordíthatatlan. Nyár végén elmondták ugyan neki, hogy Asteria halálos beteg, de ezt a szókapcsolatot csak ott fogta fel, az ispotály természetellenesen fehér és tisztaságszagú falai között, ahol az anyja törékenyebbnek tűnt, mint valaha.
Amikor visszajött a szünet után, és a barátai felszínes fecsegését kellett hallgatnia ajándékokról, karácsonyi partikról és arról, hogy mennyire nincs kedvük tanulni, úgy érezte felrobban. Jogos kérdés volt, hogy miért nem árulta el nekik azt, hogy mivel telt a szünete. Scorpiust arra nevelték, hogy ne tárulkozzon ki – legalábbis erre nevelték élete első tizenegy-két évében, és utána hiába próbált az apja is közeledni hozzá, voltak dolgok, amik már nem változtak. Így hát ha azt kérdezték, hogy mit kapott karácsonyra, megmutatta az új versenyseprűt és a táskát, amiket nagy kelletlenül kicsomagolt 25-én reggel – Draco ragaszkodott hozzá, ő legszívesebben rohant volna az anyjához. Ha megkérdezték, hogy ott volt-e egyik vagy másik partin, elmondta, hogy más dolguk volt. De mivel azt senki sem kérdezte, hogy beteg-e az anyja, hát nem tukmálta rájuk a saját fájdalmát.
Aztán valaki mégis rákérdezett. Hugo több mint egy évvel fiatalabb volt, hollóhátas és ráadásul egy Weasley. Soha nem kellett volna szóba elegyedniük. De Scorpius rászokott arra, hogy a könyvtárba meneküljön a barátai elől, amikor már nagyon elege lett a felszínes fecsegésükből. Márpedig Hugo Weasley volt a könyvtár leggyakoribb látogatója – állandóan talált valamilyen tanulni- vagy legalábbis olvasgatnivalót odabent. Amilyen ritkán járt arra a nővére, olyan gyakran üldögélt ott ő, néhány barátjával és tucatnyi könyvvel körülvéve. Amikor Scorpius már második hete töltött minden délutánt a könyvtárban, Hugo egyszerűen csak leült mellé. Normális esetben Scorp nyilván elküldte volna a csudába, de most annyira meglepte a fiú közeledése, hogy csak bámult rá dermedten.
– Anyukád hogy van? – kérdezte Hugo. Scorpius elsápadt, aztán elvörösödött a haragtól, mert azt hitte, hogy a fiú legilimenciát használt, vagy más módon kémlelte ki a titkait. Hugo folytatta: – Tudod, anya a Szent Mungóban dolgozik, és ő mondta, hogy anyukád beteg. Nagyon sajnálom.
Scorpius lemondott arról, hogy megátkozza a fiút, és inkább beszélgetni kezdett vele. Eleinte ez csak óvatos ismerkedés volt: közös tanulás és közben néhány szó esett köztük Asteriáról. Aztán, ahogy Scorp egyre aggasztóbb leveleket kapott, úgy beszélgettek egyre többet. Idővel már nem is bánta, hogy van kivel megosztania az érzéseit. Ráadásul Hugo is félárva volt – igaz, egészen kicsi kora óta. Így most Scorpiusnak egészen természetes volt, hogy a fiúval együtt bezárkózzon a Malfoy-Weasley ház könyvtárába, és sakkozzanak vagy egymás mellett olvasgassanak. De azért lassan megfájdult a feje attól, hogy egész nap poros könyvek között ücsörgött, és a tartalmukról beszélgetett.
– Éppen ideje volt, hogy kicsit megszabaduljak tőlük – kacsintott tehát felélénkülve Marcusra. – Úgyhogy könyörgöm, csináljunk valami izgalmasat, és nagyon Weasley-menteset!
– Rám mindig számíthatsz – ígérte Marcus elégedetten, és hozzá is látott, hogy megtervezze a következő hetüket.

***

Hermione nem emlékezett a Ron halálát követő egy hétből semmire sem. Valójában az utána lévő időszakból is csak homályos képek maradtak meg. Kingsley, amint újra kifejezi részvétét, és tudatja a ceremónia időpontját. Harry, aki legalább tizedszerre ismételi meg a kérdést, hogy mikor fog végre beszélni a gyerekekkel. Molly, aki erővel eteti meg és veszi rá, hogy lezuhanyozzon. Később rettenetesen szégyellte, hogy azokban a napokban még a gyerekekre se gondolt. Ha volt bármi is, amit megbánt abból az időből akkor az az volt, hogy végül nem ő, hanem Arthur és Molly mondta el Rose-nak és Hugónak, hogy mi történt az apjukkal. Szerette volna azt hinni, hogy akkoriban is akart velük beszélni, csak nem tudta rávenni magát. De fogalma sem volt, hogy ez igaz-e.
A temetéssel kapcsolatban semmit sem kellett tennie. A költségeket a minisztérium vállalta magára, mint minden olyan auror esetében, aki szolgálat közben veszítette életét. Ront az aurorok díszegyenruhájában kívánták eltemetni – és Hermionének ebbe sem lehetett beleszólása, mert ez is így volt szokás. A sírhelyet már évek óta fenntartották nekik: a Voldemort elleni háborúban elesettek számára létrehozott temetőben külön helyet tartottak fenn a háború legnagyobb hőseinek. A három leghatalmasabb és legszebb kripta rájuk várt, Harryre, Ronra és Hermionére. Ron most – a tervezetthez képest ugyan idő előtt, de a temető többi halottjához mérten végre – elfoglalhatta az őt megillető helyet.
Hermione sajnálta, hogy nem a Weasley-ősökkel nyugszik együtt, és azt is sajnálta, hogy nem kötheti le magát azzal, hogy megbeszél és szervez. Így viszont nem maradt neki más, csak az, hogy a nappali kanapéján üljön merev tagokkal, sápadtan, a fáradtságtól és az újra meg újra, megállíthatatlanul előtörő könnyektől feldagadt, karikás szemekkel. Harryék javára legyen mondva, hogy többször is eljöttek hozzá, pedig biztosan nem beszélgethetett velük valami tartalmasan – ha egyszer nem emlékezett arra, hogy akár egyetlen épkézláb gondolata is lett volna akkoriban. Harry, Ginny vagy Mollyék mégis felváltva jöttek, meséltek arról, hogy mit csináltak a gyerekek, és próbáltak találni legalább valamit, ami kirángatja az apátiából. Mindeközben pedig rendet tartottak a lakásban, ételt hoztak neki és belédiktálták, a talárjait válogatták a temetésre, és éppen úgy foglalkoztak vele, ahogy egy anya foglalkozna a gyermekével.
Az anyja is eljött, nem is egyszer, de úgy tűnt, sokkal kevésbé tud vigasztaló szavakat mondani. A Granger házaspár számára egészen addig tűnt mulattatónak, hogy a lányuk boszorkány, amíg fel nem fogták, hogy ezzel örökre kizáródnak az életéből. Később ezerszer elátkozták ezt a váratlanul felbukkanó tehetséget, különösen azután, hogy lassan semmit sem értettek mindabból, amit Hermione nyaranta vagy a lehető legrosszabb pillanatban az ablakon zörgető baglyokkal küldött levelekben mesélt nekik az iskoláról, vagy azután, hogy a lány lemondta a közös pihenést a téli szünetekben. És végül, amikor felfogták, hogy Hermione ebben a világban tényleg életveszélyben van, bármit megtettek volna azért, hogy visszamenőleg megtiltsák a lányuknak az egész varázslósdit. Találkoztak hát többször is Ronnal, és valószínűleg kedvelték is, de végtelenül idegen maradt számukra ez a különös vő, aki gyakorlatilag olyan védtelen és ügyetlen volt a lakásukban, mint egy két éves gyerek.
Azután, hogy véget ért a háború, és az ő életük visszazökkent a korábbi kerékvágásába, megpróbáltak beletörődni abba, hogy a lányuk világának egy része örökre rejtve marad előlük, és azzal vigasztalták magukat, hogy legalább Hermione most már végleg biztonságban van. Rose és Hugo felváltva ment a különböző nagyszülőkhöz, és hamar megtanulták, hogy az egyik helyen tévé és számítógépes játék van, a másik helyen pedig vicces hamis pálcák és morgós kertitörpék – ők sokkal jobban alkalmazkodtak a kettős élethez, mint akár a szüleik, akár a nagyszüleik, akik csak nagyon ritkán találkoztak egymással. Ezt a törékeny békét rúgta fel Harry Potter, amikor becsöngetett a Granger házaspárhoz, és tudatta velük, hogy a lányuk megözvegyült.
Hermione anyja felvetette, hogy a lányának talán haza kellene költöznie egy időre a szülői házba. Hermione éppen olyan üveges tekintettel hagyta válasz nélkül a javaslatot, ahogy arra se reagált, ha Molly megkérdezte, hogy mit enne szívesen, vagy Ginny megmutatta neki a dísztalárt, amit a temetésen fel kellett vennie. Így Mrs Granger végül belátta, hogy jobb, ha a lánya marad ott, ahol van. Így varázsló rokonai is könnyedén meg tudják látogatni, és persze Hermionéék háza mindig elérhető volt a nő szülei számára is. De az asszonyt így is emésztette a harag, hogy ilyen állapotban kell látnia egyetlen lányát, mert a varázsvilág már soha nem tud békében megmaradni. Boldog lett volna, ha Hermione felocsúdva a veszteség okozta kábulatból bejelenti, hogy többet nem akar varázslót látni.
Amikor Rose és Hugo először hazajött, Hermione összeszedte minden erejét, hogy beszéljen velük. Hogy kimondja azt a két szót, amit még mindig képtelen volt elfogadni: „apa meghalt". Hugo egy percig némán, végtelenül értelmes szemekkel nézett rá.
– Hiányzik neked? – kérdezte halkan. Hermione a könnyeit nyelve bólintott. – Most már soha nem fog visszajönni – mondta Hugo, s keveredett a hangjában a gyerekekre oly jellemző, kegyetlen őszinteség, és a bizonyítási vágy, hogy ő ennyire okos, hogy már ezt is megérti.
– Hívd őt vissza! – parancsolta Rose Hermionénak, és még toppantott is hozzá. Részben bizonyítani akarta, hogy öccsének nincs mindenben igaza, részben pedig valóban azt remélte, hogy ahogy anyja eddig is annyi mindent megoldott varázsütésre, úgy ezt is meg fogja.
– Nem tehetem – suttogta Hermione. Rose keresztbe fonta a karjait.
– Nem akarod? – tudakolta legörbülő szájjal.
– A halottak nem térhetnek vissza! – jelentette be Hugo kioktató hangon. Alig másfél évvel volt fiatalabb nővérénél, és néha mindent elkövetett, hogy kompenzálja ezt a korkülönbséget. Most pedig olyan megfellebbezhetetlenül ismételte azt a mondatot, amivel éppen Hermione magyarázta A három fivér meséjét a gyerekeknek, hogy a nő szíve összeszorult. Rose kiöltötte a nyelvét az öccsére, és Hermione felé fordult, megerősítést várva.
– Tényleg nem – bólintott a nő. Rose rá is kinyújtotta a nyelvét. Hermione sóhajtva folytatta: – Nagyon szeretném visszahívni őt, de úgy néz ki, hogy most már nélküle kell boldogulnunk.
– Nem lehet, hogy ez csak olyan, mintha sokáig dolgozna? – próbálkozott Rose még egyszer. – És aztán majd hazajön. És hoz ajándékot is…
Hermione arcán végiggördült egy könnycsepp. – Nem, nem olyan…
Rose odabújt hozzá. Hugo letörölte a könnyeit, és halk, gyermeki magabiztossággal jelentette ki:
– Ezután majd én vigyázok rátok.
Hermione halványan elmosolyodott. – Jó, hogy itt vagytok nekem.
De aztán jöttek a rémálmok, az éjszakai felriadások, amikor valamelyik gyerek könnyek közt, fulladozó zokogással ébredt – és felverte, megríkatta a másikat is. Hol azt álmodták, hogy Hermione is meghal, hol Ront látták, és ez szomorította el őket, hol csak valami megfoghatatlan rettegés járta át az álmaikat, és verte fel őket. Hermione viszont nemigen tudott aludni, így mindig azonnal ott termett a gyerekszobában, hogy öleléssel, puszikkal, vigasztaló suttogással nyugtassa meg és ringassa álomba újra a gyerekeket. Még mindig nem látta a jövőt, és azt sem, hogy ezután mi ad értelmet az életének, de legalább egyik napról a másikra képes volt már élni így, hogy volt mivel foglalkoznia.

***

Draco tisztán emlékezett arra a napra, amikor Asteria először lett igazán rosszul. Fülledt, nyár végi délután volt, párás idő. Visszajöttek Franciaországból, mert Scorpiusnak be kellett szerezni a következő tanévre a könyveket, ruhákat. Draco ugyan megjegyezte, hogy meg is rendelhetik őket, de Scorp már megbeszélte a barátaival, hogy találkoznak majd az Abszol úton, és együtt esznek egy fagyit. Amikor Draco még a francia nyaraló teraszán, a reggeliző asztalnál felvetette, hogy minden könyvet, sőt még ruhát is rendelhetnek innen, és elég csak szeptember elsején hazahoppanálni, Scorpius arcán egy pillanatra elömlött a keserűség.
– Baj van, kicsim? – kérdezte halkan Asteria. Dracót mindig megdöbbentette, hogy mennyire érzékeny a fiú minden hangulatváltozására. Scorp mindössze egyetlen másodpercre hagyta el magát, aztán a belénevelt hideg távolságtartással újra kihúzta magát, és kiismerhetetlen arccal ette tovább a rántottáját. De Asteriát nem lehetett megvezetni.
– Éppen csak annyi, hogy megbeszéltem Zackkel, hogy találkozunk, és együtt vásárolunk be – mondta a fiú halkan. Most Draco is kihallott egy kevés csalódottságot a hangjából. – De ha úgy tartjátok jónak, akkor természetesen küldök neki egy baglyot, hogy ne számítson rám.
Asteria Dracóra nézett. – Ugyan, erre semmi szükség – mondta mosolyogva. – Elég sok időt eltöltöttünk már itt.
Ha a nő döntött, Dracónak nem volt ellenvetése, így a valószínűtlenül azúrkék tengert figyelte az asztal mellett üldögélve, a teáját kortyolgatta, és gyorsan megtervezte a hazautat. Azon morfondírozott, hogy a felesége talán túl engedékeny a fiúhoz, de aztán belátta, hogy ha valakinek meg vannak számlálva a napjai, akkor az úgy szereti a hozzátartozóit, ahogy akarja. Összepakoltak tehát – a Malfoy család azon házimanója, aki az ő rendelkezésükre állt, és még ide is elkísérte őket, kitakarította a nyaralót. Draco és Asteria év közben is gyakran eljött ide. A férfinek végül is mindegy volt, hogy honnan írja az üzleti leveleket, és hamar haza tudott utazni szükség esetén. Másrészt pedig az apja is eljárhatott az ügyében, tehát semmi sem kötötte igazán Angliához. A legfontosabb úgyis az volt, hogy Asteria egészsége a lehető legjobb maradjon, amíg csak lehet. Így hát nem is foglalkoztak azzal, hogy alaposabban rendet rakjanak, mert szeptember első heteiben várhatóan úgyis visszajönnek.
– Remélem, nem bánod, apám, hogy haza kell menned – szólalt meg Scorpius halk, tisztelettudó hangon. Draco összerezzent. Ismét a tenger kékes csillogását bámulta, miközben végigjárta a szobákat, hogy még egyszer mindent ellenőrizzen. Asteria a csomagokat rendezgette, Scorpius pedig valamikor utána jöhetett, és most mereven állt mellette.
– Dehogy bánom. – Draco az arcára kényszerített egy mosolyt. Emlékezett rá, hogy a felesége szeretné, ha a hideg, távolságtartó társalgások helyett közelebb kerülne a fiához. – Úgyis akad dolgom a városban.
– Ennek örülök. Nem akartam volna, hogy az én terveim keresztezzék a tieidet.
Volt valami komikus abban, ahogy ez a tizenkét éves fiú, szinte vigyázzállásban elnézést kért tőle, mert gyerek és barátai vannak. Ha arra gondolt, hogy ő maga is ennyire színpadiasan viselkedett ennyi idősen, Draco gúnyosan mosolyodott el. Blaise Zambini, akivel azóta voltak jó barátságban, amióta sógorságba kerültek, egyszer el is mondta neki, hogy mennyire nevetségesnek tartotta a stílusát kisgyerek korukban. Draco most belátta, hogy Blaise-nek már annak idején is helyén volt a kritikai érzéke.
– Ez a barátod, akivel találkozót beszéltél meg, milyen? – kérdezte végül.
– Zachary Hayne, ír aranyvérű család legfiatalabb gyereke – felelt Scorpius kötelességtudóan. – A bátyjai sok évvel idősebbek, a legfiatalabb tavaly végzett a Roxfortban. Ők is mardekárosok voltak.
Draco türelmetlenül bólintott. – Értem, értem, de jó fej? – Furcsán hangzott a szó az ajkairól. Scorpius is megdöbbent, de uralkodott a vonásain.
– A legjobb barátom. Persze, hogy az. – Egy pillanatra valódi mosoly ömlött el az arcán. Aztán eszébe jutott, hogy ez illetlenség, és újra elkomolyodott. – De más is ott lesz – folytatta felbátorodva. – Mike Thorn, ő is jó barátom.
– Nocsak?
– Igaz, az ő anyja mugliszármazású, de azért nagyon tehetséges. És az apja családja aranyvérű…
– Fontos neked a származás? – kérdezte Draco halkan. Scorpius elsápadt.
– Azt hittem, neked fontos. – Draco értetlenül vonta fel a szemöldökét, így a kisfiú tovább magyarázott: – Nagyapa mindjárt a szünet végén kifaggatott a barátaimról. Azt mondta, Zack családja nagyon jó nevű, ő kitűnő választás volt. De Mike anyukájának hallatán kifejezetten elszomorodott.
Draco rosszkedvűen sóhajtott fel. – Lényegtelen a származás. Olyanokkal barátkozz, akikkel jól érzed magad a hétköznapokon, és melletted állnak a bajban is. Ez sokkal kifizetődőbb, mint a vérvonalat számolgatni.
– Értettem, apám – bólintott Scorpius.
Néhány nap múlva Draco maga is megismerkedhetett a két fiúval. Asteria ragaszkodott hozzá, hogy a bevásárlás közös családi program legyen. Draco pedig ritkán szállt szembe bármivel is, ami örömet okozhatott a feleségének. A másodéves tankönyveket gyorsan megvették, aztán Scorp majdnem fél órát ácsingózott a barátaival a Kviddics a javából kirakata előtt, és végül Draco megígérte neki, hogy ha bekerül a háza a kviddicscsapatába, vesz neki egy új versenyseprűt. Ezután Draco elviselte valahogy Madam Malkin behízelgő monológját arról, hogy Scorpius milyen nagyra nőtt és mennyire jóképű férfi lesz belőle, majd végre leültek az új cukrászda teraszára, és a gyerekek kaptak egy-egy nagy kehely fagyit. Draco az utcán járkáló tömeget figyelte, miközben fél füllel hallgatta Asteria beszélgetését a másik két anyukával. Néha biccentett egy-egy ismerősnek, futólag megbeszélte Blaise-zel, hogy ha végeztek a talárok között, ők is csatlakoznak a társasághoz, és kitűnően érezte magát.
A Weasley-Potter família érkezése nagy mozgolódást váltott ki a cukrászdában. Az öt gyerek közül négy berohant a boltba, hogy végignézze a kínálatot, és válogasson. Hermione Weasley és a fia lassabban követte őket. Draco éppen csak egy pillantást vetett rájuk, aztán visszafordult Asteriához, aki éppen a téli szünetről magyarázott valamit. Scorpius bekéredzkedett a boltba, hogy válasszon még valamilyen édességet otthonra. Asteria mosolyogva egyezett bele, hogy bemenjen, Draco pedig arra gondolt, hogy ettől az apja nem lenne elragadtatva.
– De miért? – kérdezte éppen Hugo Weasley az anyjától sírós hangon. Most értek az ajtóhoz, akárcsak Scorpius.
– Mert még kicsi vagy – felelt a nő türelmesen.
– De kaptam levelet! – tiltakozott Hugo.
– Megbeszéltem az igazgatóval.  Te is tudod, hogy az augusztusi gyerekek esete problémás.
– De én kaptam levelet – ismételte Hugo durcásan.
Közben beértek a nagy bolthelyiségbe, és Hermione különböző édességeket kínált a kisfiúnak kárpótlásul. Scorpius arrébb lépett, és válogatni kezdett.
– Mi az, Malfoy, felvásárolod a boltot? – szólalt meg mellette Rose Weasley, és kosarára pillantott, amelyben gyűltek az édességek. Scorp vállat vont.
– Megengedhetem magamnak – felelt gúnyosan. – Különben láttam, megbámultad a Kviddics a javábólban az új Szellőszárnyat. Apám azt ígérte, ha bekerülök a Mardekár csapatába, vesz nekem egyet.
– Akkor szokj hozzá a gondolathoz, hogy soha nem fogod megkapni. A Mardekár már így is elég béna, nem hogy még téged is bevegyenek… – vágta rá Rose. Scorpius keresztbe fonta a karját.
– Te persze azt hiszed, bekerülsz a Griffendél csapatába, mi?
Rose vállat vont. – A kviddics nálunk család örökség, tudod.
– Az, hogy Ginny Weasley a nagynénéd, még semmit sem jelent – mondta Scorpius hidegen. – Az anyád iskolaelső volt, te meg legfeljebb közepes tanuló vagy, és az öcséd olyan hülye, hogy nem engedik idén elsőbe. Reménykedj, hogy legalább a Weasley-ágról örököltél valamit…
– Ezt meg honnan veszed? – sziszegte Rose dühösen. – Hugo a legokosabb kisfiú a világon! És bármikor mehetne a Roxfortba, csak…
– Nem akar? – kérdezte Scorpius gúnyos hangon.
– Fiam, lassan indulni szeretnénk – szólalt meg mellettük váratlanul Draco. Egyetlen lekicsinylő pillantást vetett Rose-ra, de nem mondott semmit.
– Idióta vagy – vetette oda Rose a fiúnak, majd sarkon fordult, hogy elsiessen.
– Rose, ne légy illetlen! – Harry Potter lépett melléjük, és szigorú hangon szólt rá a kislányra. Aztán rájött, hogy ő kinek vágta oda az előző mondatot, és dermedten nézett Dracóra.
– Üdv, Potter. – Draco hangja végtelenül kimért volt. – Látom, követed a Weasley hagyományokat, és egy regiment gyereket etetsz.
– Malfoy. – Harry hangja is szokatlanul hideg lett. Rose tisztelettel vegyes zavarral pillantott rá. – Látom, követed a Malfoy hagyományokat, és egy felfuvalkodott hólyagot nevelsz.
Egy darabig állták egymás tekintetét, és Draco izmai megfeszültek, hogy ha Harry pálcát rántana, követhesse. Aztán Asteria melléjük lépett.
– Fiúk, remélem nem mutattok rossz példát a gyerekeknek – szólalt meg lágyan. Harry pillantása rásiklott, biccentett, aztán Rose-t maga előtt kormányozva otthagyta őket. Asteria felsóhajtott. – Szeretnék hazamenni.
– Ezeket még megvehetem? – kérdezte Scorpius, felmutatva a kosarát.
– Rendben, de siess – bólintott Asteria. Amikor kettesben maradtak, halkan mondta Dracónak: – Hirtelen nagyon elfáradtam.
– Szeretnél azonnal hazamenni? – A férfi hangjában aggodalom csengett. Asteria a fiát nézte, aki beállt a hosszú sor végére. Az eladók éppen fagylaltot mértet ki a három Potter-gyereknek. Az apjukra való tekintettel mindegyiküknek adtak egy-egy csokoládé rudat is hozzá.
– Hadd vegye meg őket – rázta a fejét az asszony.
Mire végeztek a boltban, Asteria arca már falfehér volt, és ráadásul odakint csöpögni kezdett az eső. A nő hirtelen teljesen elgyengült, még Dracóba kapaszkodva is kínszenvedés volt számára minden lépés. Scorpius most egyáltalán nem figyelt a szüleire. Előre szaladt, hogy Mike-kal együtt még egyszer megbámulja a Szellőszárnyat, és alig ügyelt arra, hogy Dracóék mennyire lemaradtak. Asteria zihálva vette a levegőt, a keze annyira remegett, hogy Draco szinte úgy érezte, ő is vele együtt remeg. Köhögni kezdett, és a következő pillanatban eszméletlenül csuklott össze, és egész teste rángatózni kezdett a betegség okozta rohamban.
Scorpius csak akkor ért vissza, amikor már nagy csődület volt körülöttük. A legtöbben bámészkodni akartak, de akadt egy gyógyító is, aki a közelből szaladt oda, félretolta az embereket és segíteni kezdett. Draco szinte semmit sem fogott fel a körülöttük lévőkből, csak Asteria fejét tartotta, és eltorzult arcát bámulta. Scorpius riadtan toporgott mellettük, láthatóan nem tudta mire vélni a helyzetet. Az ő szüleinek soha semmi baja nem volt – pláne nem voltak rosszul nyilvános helyen.
– Látod, mit tettél? – sziszegte oda Draco a fiúnak, amikor a roham végre elmúlt, és képes volt másra is figyelni a feleségén kívül. Pontosan tudta, hogy a nő igazából nem azért lett rosszul, mert itt voltak. De akkor, ott, a fájdalom és a tehetetlenség szorításában tiszta szívéből dühös volt Scorpiusra, amiért hazarángatta őket. Franciaország napfényes, száraz levegője jót tett Asteriának, az a nedves pára pedig, ami Angliában fogadta őket, mindig kicsit sápadtabbá, törődöttebbé tette az asszonyt. Scorpius sápadtan meredt rá, a szíve rémülten kalapált. Draco közben már felállt, fél kezével a feleségét támogatta, a másikkal  automatikusan elővett egy aranyat, és gyógyító felé fordult, hogy köszönetet mondjon.
– Szükségtelen. Ez a munkám – felelte kimérte Hermione Weasley, majd otthagyta Dracót, és a körülötte izgatottan beszélgetőket.

Remélem, tetszett. Nagy örömmel olvasok véleményeket. ;-)