Mostohák

Korhatár: 12 év
Figyelmeztetés: nincs

Negyedik fejezet: Kudarc

Scorpius egy keksszel és teával megrakott tálcát lebegtetett maga előtt, és rakományával a könyvtár felé igyekezett, amikor Rose olyan erővel csapta ki a szobája ajtaját, hogy a hangjába beleremegtek az ablakok. Scorp automatikusan megtorpant, és visszafordult a szoba felé, ahonnan a lány kirontott éppen. Hermione éppen Rose után lépett, és elkapta a karját, hogy visszahúzza. Halkan nyikordult a könyvtár ajtaja, és Hugo dugta ki a fejét. Scorpiust meglepte, hogy valami ki tudta szakítani a könyvek bűvköréből.
– Hagyj békén! Marhára elegem van már a kioktatásodból! – Rose dühösen kiabált. Scorpius megdermedt. Sokféleképpen látta már mérgesnek a lány, de most szokatlanul kétségbeesett, dacos dühvel meredt az anyjára, aki még mindig a karját fogta.
– Nem, ezt most nem fogod ennyire könnyen megúszni. – Hermione hangja szigorúan csengett.
Hugo közelebb lépett Scorpiushoz. – Mi történt? – kérdezte értetlenül.
– Délelőtt megkaptuk az RBF eredményeket – válaszolt a fiú, mert meglátta Hermione kezében a hivatalos pergament. A tálcán lévő csészék halkan megcsendültek, ahogy leeresztette őket maga mellé a földre. De Hermione és Rose oda se figyelt rá.
A lány kiszabadította a karját, keresztbe fonta maga előtt, és szembefordult a nővel. – Rendben, akkor hallgatlak. Mondd el ezredszer is, hogy nem ezt vártad, hogy mekkorát csalódtál.
– A kviddicsen kívül semmi sem foglalkoztat – vágott közbe Hermione –, és ennek most meg is van az eredménye! Öt RBF? És azok között is csak egyetlen „várakozáson felüli", az is legendás lények gondozásából?
– Csak ne nézd le a legendás lényeket – feleselt Rose. – És egyébként is, a kviddicstudás teljesen elég az érvényesüléshez.
– Elég?! Mégis milyen világban élsz te? – Hermione újra végigmérte a pergament. – Megbuktál bájitaltanból! Az asztronómia „troll"-járól ne is beszéljünk! Hogy fordulhatott ez elő?
– Minden csillag egyforma – morogta Rose. – Mit akarsz? Sikerült a gyógynövénytan, a sötét varázslatok kivédése, az átváltozástan, és még a bűbájtan is. Azt hiszem, ez nagy szó.
– Sikerült? Neked az „elfogadható" megfelel?! – Hermione tajtékzott.
– Hát, elfogadható. – Rose tettetett könnyedséggel vont vállat.
– Én szégyenkezem helyetted – jelentette be Hermione fájdalmas hangon. Rose felmordult.
– Te szégyenkezel? Ez nem a te életed! Ha nekem elég öt nyamvadt RBF, akkor elég! Én nem fogom a te életedet élni! Neked nyilván csak az tetszene, ha kitűnő tanuló lennék, aztán felcsináltatnám magam a legjobb barátommal, és gyorsan hozzámennék még az egyetem alatt.
– Rose! Válogasd meg a szavaidat! – Draco hangjában hideg fenyegetés csattant. Scorpius odakapta a fejét. Nem tudta, apja mikor jött ki a folyosóra, de most lassú léptekkel közelebb ment Hermionéékhoz. Scorp és Hugo egymásra nézett. Draco még soha nem tűnt ennyire félelmetesnek. De Rose mintha mindezt észre se vette volna.
– Ó igen, a mostohaapámat nehogy kifelejtsem… A tetejébe még itt van ez is, hogy aztán, amikor megszabadultál az apámtól, összeszűrted a levet a legnagyobb ellenségével. Gratulálok! Most biztos azt várjátok, hogy bújjak ágyba én is egy Malfoyjal… – Megvető pillantással mérte végig Scorpiust. – Kösz, de meghagyom őket neked. Malfoy biztos rengeteg RBF-et szerzett, dicsérd meg, vagy rángasd az ágyadba, ahogy tetszik!
A Draco pálcájából előtörő átok sötéten villant meg, és aztán hangosan csattant a lány arcán. Rose bőre pillanatok alatt vörös lett, részben a szégyen és harag színezte, részben a pofon égő nyoma. Egy másodpercig mindenki dermedten állt, aztán Rose megpördült, és lerohant a lépcsőn. Hangosan dobogtak léptei, majd a bejárati ajtó csapódása után súlyos csend telepedett a folyosóra. Hermione lassan eszmélt.
– Draco! Mi volt ez? Milyen jogon…?
– Nem tűröm, hogy így beszéljenek a feleségemmel. Semmilyen körülmények között. – Draco hangja hideg volt. Hátat fordított, és ráérősen visszasétált a dolgozószobájába. Hermione bizonytalanul mozdult meg, hogy Rose után menjen.
– Ne. Hagyd most egyedül – szólt közbe Hugo halkan. Hermione némán bólintott, és végül Dracóhoz ment be.
A férfi az ablaknál állt, karját keresztbe fonta a mellén, és a kert fáit figyelte némán. Nem volt szokás, hogy beleszóljanak a másik gyerekének nevelésébe. Hiába voltak ők Hermionével egy pár, úgy éltek, mintha két külön család osztozna a házon: sem ő nem szólt bele a Hermione gyerekeivel kapcsolatos döntésekbe, sem a nő nem mondott ellent, ha Scorpiusról volt szó. Most mégsem tudta eltűrni Rose viselkedését. Hermione mellé lépett.
– Soha többet ne üsd meg egyik gyerekemet se – mondta szigorúan. Draco továbbra is a lombokat nézte.
– Eltűrted volna, hogy sértegessen, aztán pedig sírsz miatta. Több szigorra van szüksége. Ha mindent elnézel neki, örökre hisztis gyerek marad. Ideje megtudnia, hogy hol a határ.
– Az erőszak nem megoldás. Ennyit tanultál a háború éveiből?
– Úgy látom, a te megoldásaid nem túl hatásosak – vetette oda Draco gúnyosan. – Hagyod, hogy a fejedre nőjön.
– Rose kamasz.
– Igen, vagyis a határait keresi. Van az a feleselés, amit megengedhet magának egy kamaszlány, és van, ami már túlzás. És nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettem.
Hermione megrázta a fejét. – Ezt akkor sem lett volna szabad. – Elfordult, és amikor Draco megfogta a karját, elhúzódott. – Most egyedül akarok lenni. – Draco némán bólintott, visszafordult az ablak felé, és nem nézett a nőre, amíg kiment.

***

– Nem akarok többet visszamenni. Nem akarok vele élni – mondta Rose panaszosan. Albus a homlokát ráncolva hallgatott, Lily újabb teát töltött mindegyiküknek, és együtt érzően simogatta meg Rose karját.
– Akkor itt maradsz – vigyorgott a lányra James, de ő nem viszonozta a mosolyát.
– De hát mit mondtál anyukádnak? – kérdezte végül Albus. Rose beharapta az ajkát.
– Szörnyű dolgokat – ismerte be.
– Szerintem ez az egész rendbe hozható, ha leültök és megbeszélitek – szólt közbe Lily. Rose végigmérte.
– Igen, neked minden olyan könnyen rendbe hozható.
– Bocsánatot kérhetsz. Szerintem Hermione nem fog haragudni – magyarázta Lily.
– De hát nem is róla van szó. És Rose amúgy sem akar visszamenni – magyarázta James leereszkedően. – Ugye?
Rose bizonytalanul vonta meg a vállát. Eleinte a tengerparton üldögélt, és azzal foglalkozott, hogy Dracót és az életet szidta magában. Aztán idővel megbánta mindazt, amit az anyja fejéhez vágott, de nem volt mersze visszamenni, és elé állni. Így aztán inkább felvette a kapcsolatot az unokatestvéreivel annak az ikertükörnek a segítségével, amit néhány éve kaptak Harrytől. James már megtanult hoppanálni, így hát érte jött, és egyetlen szó nélkül elvitte a Potter-házba, még akkor is, ha Albus megjegyezte, hogy erről azért illene tájékoztatni Hermionét.
– Min vesztetek össze? – kérdezte végül Albus. Rose lemondóan sóhajtott.
– Szerinted? Ma megjöttek az RBF eredmények. – A másik három kérdőn nézett rá, így elvörösödve bevallotta: – Ötöt sikerült megcsinálnom. – Albus sóhajtva bólintott.
– Az nem olyan rossz – vigasztalta James. – George bácsinak például csak három lett meg.
– És egyetlen RAVASZ-a sincs – tódította Albus.
– Mégis milyen szuper üzlete van – tette hozzá Lily biztatóan.
– Igen, de ez csak a kisebbik baj. Abból az ötből is csak egyre kaptam V-t. A többi E lett.
A három Potter-gyerek elhallgatott. Rose lehajtott a fejét. Ez tényleg kínos volt. Az, hogy nem sikerült olyan jól egyik vagy másik vizsga, még nem lett volna baj, ha többet tud megcsinálni. És három RBF is elég, ha az a három kiváló. De ez volt a lehető legrosszabb párosítás. Négy vizsgán éppen csak, hogy átcsúszni, talán csak szánalomból! Rose kétségbeesetten nyögött fel. Még soha életében nem szégyellte magát ennyire, és az anyja szemrehányása erre csak rátett egy lapáttal. Csalódott, dacos és dühös lett miatta, és végül olyasmiket mondott ki, amiket soha nem gondolt komolyan, és soha nem is akarta volna megbántani vele az anyját.
– Azért ez nem olyan rossz. Legalább csinálhatsz RAVASZ-okat – mondta végül Lily
– Ja, legendás lényekből meg gyógynövénytanból – fintorgott Rose. – Jó, tudtam, hogy a vizsgák nem lettek valami fényesek, mert csak a kviddiccsel foglalkoztam év közben. Az az egy hét, amit hagytam magamnak, hogy felkészüljek, nem volt elég. De azt nem hittem volna, hogy ezzel ennyire elszúrtam az életemet…
– Nem szúrtad el – rázta a fejét James. – Nem kell mindenkinek egyetemre járnia. Majd Hugo szerez RBF-eket helyetted is.
– Biztosan lesz valahogy – bólintott Lily is. Albus némán megszorította a lány vállát.
– Beszéljünk valami másról. Mondjuk, pattanjunk seprűre – ajánlotta James vigyorogva, és a többiek beleegyeztek, hogy eltereljék a figyelmüket egy kis kviddiccsel.
Játék után fáradtan rogytak le a nappaliban, és csendesen beszélgettek, mígnem a kandallóban zöld szikrák kezdtek pattogni, és Ginny lépett ki a lángok közül. Amióta a gyerekek mind iskolások voltak, segédedzőként dolgozott az egyik kviddicscsapatnál. Így is sokat tudott otthon lenni, de a legváratlanabb pillanatokban kellett elmennie dolgozni. Most a munkából érkezett, seprűjével a kezében, kipirult arccal, láthatóan jókedvűen.
– Nahát, Rose, micsoda meglepetés! – kiáltott fel, amikor meglátta a lányt. – Egyedül vagy? Velünk maradsz vacsorára? – Rose mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott. – Akkor segítsetek! Mindjárt lepakolok, és főzhetünk – intett Ginny, majd kisietett a nappaliból. James morgolódott kicsit, de Albus oldalba bökte, és végül mind a négy gyerek feltápászkodott, hogy lemenjenek a konyhába.
Rose pillantása megakadt az asztal szélén egy pergamenen, amely néhány régebbi Reggeli Próféta lapjai közé csúszott, amikor Lily helyet csinált a teának. Amíg Albus és James csipkelődve trappolt lefelé a lépcsőn, ő felvette, és megnézte unokatestvére RBF eredményeit. Albus két kitűnőt is kapott, sötét varázslatok kivédéséből és bűbájtanból, és csak jóslástanból bukott meg, amit valójában ki nem állhatott egyikük sem. Rose csak most jött rá, hogy remeg a keze, ahogy bámulja a pergament. Szörnyen irigyelte a fiút a sikeres vizsgákért.
– Rose! Gyere csak le! – Ginny hangja furcsán csengett. Rose visszaejtette az asztalra a pergament, és lesietett a lépcsőn. Harry is otthon volt, szokatlanul korán, és meglehetősen dühösnek tűnt.
– Eszednél vagy? – kérdezte, amikor a lány belépett a konyhába. – Az anyád teljesen kétségbeesett, hogy hová tűntél. Hogy jutott eszedbe egyetlen szó nélkül eljönni?!
– Apa! Malfoy megverte Rose-t – szólt közbe James. Harry megdermedt. Aggodalmas pillantással mérte végig újra a lányt.
– Bántott? Többször is?
– Nem, csak most – felelt Rose halkan. A sírás kerülgette.
– Hugót is? – Rose a fejét rázta. – És Scorpiust?
– Az meg kit érdekel? – szólt közbe James. Harry szigorúan mérte végig.
– Az is éppen olyan fontos. Ha Malfoy bántja a gyerekeit, intézkednünk kell.
– Csak megpofozta Rose-t, mert szemtelen volt Hermionével – szólt közbe Albus. James lesújtó pillantást vetett rá, és közben egy kézmozdulattal jelezte, hogy ezért még megöli öccsét. Albus keresztbe fonta a karját. – Csak, hogy ne értsétek félre egymást.
– Mit mondtál Hermionének? – fordult Harry Rose felé. A lány hallgatott néhány másodpercig, aztán suttogva elmesélte a veszekedést. Néhány percig súlyos csönd ereszkedett a konyhára. – Merlinre… Rose, komolyan szégyellheted magad – mondta végül Harry.
– Szégyellem! De azért le lehet szállni rólam! – vágta rá a lány mérgesen. Jobb volt kiabálni, mint sírni. – Bocsánat – tette hozzá, amikor elkapta Harry szúrós pillantását.
– Szólok Hermionének, hogy jöjjön érted – mondta Ginny, és egy kevés hopp-port szórt a kandallóba, hogy beszéljen a Malfoy-Weasley villában lévőkkel. Rose nyelt egyet. Egy-két perccel később azonban mind döbbenten léptek hátra, amikor a smaragdzöld lángok közül nem Hermione, hanem Draco lépett ki.
– Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – kérdezte James szemtelen hangon.
Draco hidegen pillantott rá. – Azért jöttem, mert beszélni szeretnék Rose-zal.
– Még nem fegyelmezted eleget? – folytatta James. De Harry a vállára tette a kezét, és ezzel a mozdulattal beléfojtotta a szót. Draco a teljesen elsápadt lányhoz fordult.
– Kettesben akarok beszélni veled. – Rose bólintott, és elindult fel, azt emeleten lévő nappaliba. Még hallotta, hogy James a konyhában megjegyzi, hogy jó lenne most egy Weasley-féle telefül, aztán a konyhaajtó bezáródott, és nem sokkal utána a nappali ajtaja is, és olyan mély lett a csend, hogy az szinte bántotta Rose fülét. Draco várt, amíg Rose meg nem fordult, és kérdőn rá nem nézett
– Azt szeretnéd, hogy én kérjek bocsánatot? – kérdezte a lány rekedten.
– Szerinted nekem kéne, igaz? – Draco hangja gúnyosan csengett. – Tudod, az RBF fontos dolog, és biztos vagyok benne, hogy Hermione még sokáig az orrod alá dörgölte volna, hogy nem lettek túl jók az eredményeid. De aztán elfelejti. Azt, amit ma mondtál neki, soha nem fogja elfelejteni.
Rose elfordította a fejét. – Nem szeretem, ha kioktatnak – morogta.
– Tudom. – Draco hangjából pontosan az a fölényes nyugalom áradt, amit Rose már Scorpiusnál is utált. Hideg, magabiztos Malfoy-stílus, ami azonnal elemi ellenkezést váltott ki a lányból. Közelebb lépett a férfihez.
– Te nem vagy az apám – sziszegte halkan. – Nincs jogod beleszólni az életembe, vagy szónokolni nekem.
– Valóban. De azért valamit mégis mondanék. Ha mindig csak támadsz, ahelyett, hogy beismernéd a saját gyengeségedet, mindenkit el fogsz marni magad mellől, és a végén egyedül maradsz. Hidd el, én csak tudom.
Draco megfordult, kinyitotta az ajtót, és anélkül ment le a konyhába, hogy pillanatra is visszanézett volna a háta mögött jövő lányra. Harry feszülten állt a konyhapultnak támaszkodva, és Dracóra meredt. A férfi hidegen viszonozta a pillantását. Rose megadóan szórt hopp-port a kandallóba, és indult el haza.
– Malfoy! – Harry hangja megállította a férfit, mielőtt a hopp-port beleszórta volna a kandallóba. – Ha meghallom, hogy még egyszer ártasz Hermionének vagy a gyerekeknek, én szétátkozlak.
– Tudom, hogy eddig a saját felelősségednek tekintetted a nevelésüket, Potter. – Draco hangja kimért volt, és a nyugalom, ami áradt belőle, vihart sejtetett. – Elnézve, hogy mennyire rossz munkát végeztél, azt javaslom, hogy ezentúl inkább ne is próbálkozz. – Egy kurta biccentés után követte a lányt.
– Rose! – Hermione elgyötörtnek tűnt, amikor Rose kilépett a kandallóból. Egyetlen szó nélkül magához húzta, és megölelte a lányt.
– Sajnálom – suttogta Rose, és nyelt egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkából.

***

Ron temetéséről Hermionének töredékes emlékei maradtak. A gyászos dísztalárban mérhetetlenül sápadt és keserű volt. Csupán egy gyors, felszínes pillantást vetett a tükörbe, nem akart szembesülni saját fájdalmával. A gyerekek is új dísztalárt kaptak – Rose kritikus pillantással méregette magát a tükörben, majd végül elégedetten bólintott, Hugo gondolkozás nélkül felrángatta –, és most várakozón ültek a kanapén. Hermione szíve elszorult, ahogy nézte őket. A máskor mindig fecsegő, jókedvű kislány most sápadtan gubbasztott. Az elmúlt éjszakák állandóvá váló rémálmai se tettek jót neki, és az se, hogy Hermione maga is végtelenül komor volt. Hugo ölében egy könyv hevert, de csak unottan lapozgatta, ami az ő esetében már egyértelmű jele volt annak, hogy komoly gondok vannak.
Harry a megbeszélt időpont előtt jó pár perccel érkezett; talán arra számított, hogy Hermione nem tudja annyira összeszedni magát, hogy felöltöztesse a gyerekeket. Láthatóan fellélegzett, amikor az igen gyászos kinézetű, de indulásra kész családdal szembetalálkozott. Végigsimított Rose borzas tincsein, megkérdezte Hugótól, hogy mit olvas, aztán magához ölelte Hermionét. Egy pillanatig mindketten hallgattak.
– Még mindig nem tudom elhinni – mondta halkan Harry. – Minden nap azt várom, hogy belépjen az irodába és elmesélje, hogy mit játszott este a gyerekekkel. – Elhallgatott. Hermione szeme könnyekkel telt meg.
– Nem hiszem, hogy végig tudom ezt csinálni – mondta a temetés körüli felhajtásra célozva. Harry megszorította a kezét.
– Végig tudod csinálni. És mi is ott leszünk.
Hermione beletörődően bólintott, de aztán, amikor a kicsikkel együtt dehoppanáltak, úgy érezte magát, mintha egy rémálomba keveredett volna, amiből képtelen felébredni. Alig figyelt oda miniszter beszédére – másnap úgyis elolvashatta a Reggeli Prófétában. Valójában nem volt több propaganda-beszédnél, amely arról szólt, hogy milyen békés világot sikerült teremteni a háború után, és mennyi munkája volt ebben az olyan auroroknak, mint Ron. Az aurorparancsnok beszéde legalább már Ronról szólt, de nem arról a Ronról, akire Hermione emlékezett, akinek a hiánya most égetően fájt. Ő a harcosról beszélt, a néha forrófejű, de végtelenül tapasztalt, mindig minden csávából kimászó katonáról. Hermione a férfire gondolt. A néha vitatkozó, de végtelenül kedves és odaadó, mindig mellette álló barátra. A szerelmére.
Utánuk Harry következett. Kétségtelenül ő volt a legszemélyesebb, de később Hermione abból se tudott sokat felidézni, amit ő mondott. A gyerekek kezdtek elfáradni és unatkozni. Az újságírók egyik fele arra koncentrált, hogy Harry minden lélegzetvételét hitelesen megörökítse, a másik viszont a „bánatos özvegy és a szegény elárvult gyermekek" – ahogy az újságok szerették nevezni őket a temetés után – rezdüléseit követte nyomon, és dokumentálta folyamatosan. Hermione még soha semmit sem érzett ennyire fárasztónak, mint ezt a kétórányi megemlékezést. Aztán belátta, hogy a részvétnyilvánítások hosszú sora igenis fárasztóbb.
Rose-t és Hugót ekkor már a nő szüleire bízták, mert Mollyék és Harryék is ott álltak Hermione mellett, hogy fogadják a kézfogásokat. Ron híresség volt. Hermione döbbenten figyelte, hogy hányan jöttek el a temetésére, és suttogtak neki sajnálkozó szavakat könnyes arccal. Értetlenül hallgatta, ahogy vadidegenek arról magyaráznak neki, hogy Ron mennyire hősies, önfeláldozó vagy különleges volt. Hogy a gyerekeiknek mesélni fognak erről a gyászos napról. Szinte fellélegzett, ha valaki tényleg csak annyit mondott, hogy „részvétem", mint Draco Malfoy, aki tökéletesen jól nevelten eljött, és hideg távolságtartással kezet fogott vele. Hermione kivételesen azt se bánta, amikor Lucius Malfoy állt vele szemben – pedig a háború után kerülte, mint a pestist –, mert ő nem kezdett ömlengeni neki Ronról.
A temetés után a család Mollynál gyűlt össze. Hermione szülei is eljöttek – körülbelül életükben másodszor jártak az Odúban –, és zavart távolságtartással figyelték a rengeteg varázspálcával hadonászó embert. A torra csak a legszűkebb család volt hivatalos, de házastársakkal és gyerekekkel együtt így is szinte tömegnek tűntek. A kertben felállított asztalok körül üldögéltek, halkan beszélgettek, és a gyerekek, akik nem bírták sokáig a gyászos hangulatot, hamarosan a kertitörpéket kezdték kergetni, és egymással versengtek, hogy ki kap el közülük többet. Hermione hallgatta az anekdotázásokat, ahogy Molly elmesélte, hogy milyen volt Ron öt évesen, vagy Harry felidézett valamilyen elsőéves, közös csínyt, és az idősebb Weasley-gyerekek nagy érdeklődéssel hallgatták, hátha ötletet tudnak meríteni.
Hermionét továbbra is valami jeges dermedtség tartotta fogva. Képtelen volt mosolyogni Ron gyerekkori viselkedésén, és rosszul esett felidézni a közös éveket. Végül is amilyen hamar csak lehetett az illendőség határain belül, karon fogta a két gyereket, és a kandallón keresztül hazamenekült. Nem mintha az üres lakásban kellemesebb lett volna, a nő mégis itt egy kicsivel nagyobb biztonságban érezte magát. Így hát fogott egy mesekönyvet, és az unokatestvéreik hiánya miatt nyafogó gyerekeket ezzel kötötte le. Jó volt belemenekülni a varázslatok és a csodák világába, ahol a szereplők igenis boldogan éltek, amíg meg nem haltak – igen idős korukban.
A következő egy-két hét alatt Hermione kialakított egy végtelenül zárkózott és visszahúzódó életet. Nyár volt, a gyerekek nem mentek iskolába, így együtt tölthették az egész napot. Későn keltek, közösen főzőcskéztek, órákon át meséltek vagy játszottak, és néha, ha nem csöpögött az eső, sétáltak a környéken. A nőnek tökéletesnek tűnt ez az életforma, hogy semmi mással ne foglalkozzon, csak a gyerekekkel. De egy este Harry és Ginny beállított hozzá, amikor Rose és Hugo már aludtak, és Hermione a szokott esti tevékenységének hódolt: ült nappali kanapéján, és igyekezett nem állandóan csak Ronra gondolni.
– A minisztériumban szeretnék tudni, hogy mikor mész vissza dolgozni – mondta Harry, amikor már a tea mellett üldögéltek a nappaliban. Hermione felsóhajtott.
– Nem szeretnék bemenni. Eszembe jutott, de a minisztérium… – A nő elhallgatott egy pillanatra, hogy a szavakat keresse. – Folyton őrá emlékeztet. Képtelen vagyok ott lenni, mert mindig csak az jut eszembe, hogy korábban minden reggel együtt mentünk dolgozni Ronnal.
Ginny együtt érzően simította végig Hermione kezét, de Harry rosszkedvűen rázta meg a fejét.
– Ez akkor sem mehet tovább így. Mi lesz a gyerekekkel?
– Ők örülnek neki, hogy velük vagyok – védekezett Hermione. Nem merte kimondani, hogy ő is nagyon örül neki.
– Persze, de mi lesz ősszel, ha iskolába mennek? És miből akarod eltartani őket, ha te nem dolgozol?
Hermione nem felelt. A teáscsésze mintáját bámulta, mintha onnan akarná kiolvasni a válaszokat. Ron nem keresett rosszul aurorként és ő maga is tisztességes fizetést kapott a minisztériumtól, mint varázsjogi szakértő. Csakhogy a tartalékaik nem futották már túl sok időre, és olyan felhalmozott vagyonuk, mint amit Harryre hagytak a szülei, még mindig nem volt. A szíve mélyén Hermione is tudta, hogy nem viselkedhet úgy, mintha egy harmadik, kicsivel idősebb gyerek lenne. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy felnőtt, és kötelességei vannak.
– Igazad van – sóhajtott lemondóan. – Mondd meg nekik, hogy hétfőtől visszamegyek.
– Eljövök érted, rendben? – ajánlotta Harry. – Nem lesz semmi baj.
Hermione hitetlenkedve grimaszolt, de azért bólintott.

***

– Sájnos semmi biztató 'írrel nem szolgál'atok. – A francia orvos tört angolsága már-már barátian ismerősnek tűnt Draco számára. De most rosszkedvvel töltötte el.
– Mi az, hogy semmi biztató? Nem azt mondta, hogy ezek a főzetek visszaszoríthatják a betegséget? – kérdezte fenyegetően.
– Draco… – Asteria a karjára tette a kezét.
– 'A a folyámat beindult, márh nem le'et mit tenni, Monsieur Malfoy – raccsolt a férfi, Draco szerint zavaróan tudálékos stílusban. – Legfeljebb lelássítani tudjuk. Ezérht nyerhtünk márhis egy évet. Ez 'atalmas erhedmény!
Draco megmasszírozta a homlokát. – És most mit tud mondani?
A gyógyító a papírjait böngészte, ami még jobban dühítette Dracót. A vizsgálat után napokat kellett várniuk az eredményre, úgyhogy illett volna, hogy mostanra a francia minden kérdésére azonnal rá tudja vágni a választ. A férfi végül sóhajtva nézett fel.
– Érhtse meg, Monsieur Malfoy, nem ákárhok, tévedni.
– Feleljen, végre érthetően! – Draco az asztalra csapott. – Olyan specialistát kerestem, aki minden kérdésemre tud válaszolni, nem olyat, aki itt nyöszörög. Hát miért fizetem magát?
– Draco – szólt közbe Asteria megint figyelmeztetően. Draco ránézett. Az ablakon besütő napfény körbeölelte a nő karcsú alakját, és Asteria különösen gyönyörűnek és törékenynek tűnt így. Draco szíve összefacsarodott. Hagyta, hogy felesége végigsimítson a kezén, és várt még egy pillanatot, mielőtt visszafordult volna az orvoshoz.
– Sajnálom, de dühít a tehetetlenség – vetette oda inkább Asteria, mint a francia kedvéért. Az orvos bólogatott.
– Megérhtem, és a rhokonoknak mindig nágyon ne'éz. Én mindent megteszek, Monsieur, 'ogy a felesége a le'ető legkevésbé szenvedjen. Lelássítjuk a leépülést, sok időt tölt májd a tengerhparhton, és így jól le'et még egy év múlva is.
Asteria elmosolyodott. Egy év rengeteg időnek tűnt. Draco maga is tudta, hogy ahhoz képest, mint amit Angliában mondtak nekik, máris rengeteget nyertek. De egy év még akkor is szívfájdítóan kevés időnek tűnt. Asteria megszorította a kezét az asztal alatt, és boldogan fordult felé. A nő még akkor is elégedetten mosolygott, amikor már otthagyták a gyógyítót, és a tengerparton sétáltak a házuk felé. Egymásba karoltak, Draco a nő lassú lépteihez igazította a lépéseit, és élvezte a langyos, őszi napsütést.
– Scorp megint írt – szólalt meg végül Asteria. – A seprű miatt.
Draco elfintorodott. Scorpius nem került be a Mardekár kviddicscsapatába. Ez volt az első kudarca, amióta a Roxfortba járt – sőt, Draco emlékei szerint szinte az első kudarca volt életében. Persze, Scorp nem tanult meg mindig mindent elsőre, de kemény munkával el tudta érni, amit akart. Most azonban nem volt alkalom gyakorlásra vagy javításra: azzal, hogy nem ő került be a csapatba, arra az évre elvesztette a lehetőséget, hogy játsszon. Valójában Scorpius azóta számított a kudarcra, hogy kiírták a Mardekár ház hirdetőtáblájára a felhívást. Csupán egyetlen poszt üresedett meg idén a kviddicscsapatban, a fogóé. Scorp pedig ezen a téren nem jeleskedett, legalábbis nem annyira, mint az a negyedéves lány, aki két éve a csapat beugró fogója volt.
De azért a Szellőszárnyra rettentően vágyott. Így hát végül is megírta az anyjának, hogy mennyire szeretné a seprűt, hogy legyen min gyakorolnia, és a segítségét kérte. Asteria válasza, megnyugtató, szeretettel teli szavai csak félig hozták vissza a jókedvét. Jólesett, hogy az anyja így is nagyszerűnek tartja, és az is, hogy biztatta, jövőre, amikor két hajtó is kiöregszik majd, biztosan helyet kap a csapatban. De az is egyértelművé vált a nő leveléből, hogy nem lesz könnyű Dracót meggyőzni. A férfi most egy pillanatig a tengert bámulta, aztán halkan válaszolt.
– Scorpiusnak meg kell tanulnia, hogy nem kaphat meg mindent azonnal.
– De megígérted neki a seprűt – jegyezte meg a nő.
– Azt ígértem, hogy kap egy Szellőszárnyat, ha a csapat játékosa lesz. Szórakozásra nem küldök neki méregdrága versenyseprűt.
– Nem az ő hibája, hogy nem jutott be. Csak fogónak tudott jelentkezni.
– Én fogó voltam az én időmben – jegyezte meg Draco.
– Haragszol rá, amiért nem sikerült bekerülnie a csapatba?
– Merem remélni, hogy ez csak átmeneti állapot. – Draco ujjai végigcirógatták Asteria vállát. Valójában egyáltalán nem érdekelték annyira a fia problémái, mint amennyire a felesége betegsége foglalkoztatta. – És jövőre megkaphatja a seprűjét.
Asteria sóhajtva bólintott. Ő is érezte, hogy ezúttal nem fog célt érni. Hozzásimult a férfihez, magába szívta a tenger sós illatát, és lehunyt szemmel hagyta, hogy Draco vezesse egy darabig. A parti homok puhán besüppedt alattuk, és Asteria most könnyűnek érezte magát. Jólesett érezni Draco ölelését, és egy kicsit kiélvezni az együtt töltött időt. Megállt, és odahúzta magához a férfi arcát. Lassú, puha csókban forrt össze az ajkuk. A fejük fölött sirályok rikoltoztak egymásnak, az ég végtelenül kék és tiszta volt, a nap aranylóra színezte a homokot. Asteria sóhajtva kapott levegő után, amikor végül megszakították a csókot. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy érezzék a másik szerelmét.

Remélem, még mindig tetszik. Én utolsókat rúgom éppen szakdolgozat-ügyben. Biztos megédesítené a munkával teli napomat néhány vélemény… :-)