Mostohák

Korhatár: 12 év
Figyelmeztetés: nincs

Ötödik fejezet: Ajándékok

Az Abszol úton a megszokott, nyárvégi tömeg kavargott. Scorpius alig figyelt oda a többiekre: szemével a barátait kereste, akik azt ígérték, hogy szintén ezen a napon jönnek bevásárolni. Azonban képtelenségnek tűnt átlátni az embertömegen, és eligazodni a rengeteg új pálcáját próbálgató vagy édesség után kuncsorgó gyerek, ideges szülő, komoly arccal beszélgető járókelő között. Rose legalább egy méterrel előttük haladt, ő már összetalálkozott valamelyik barátjával, és most a Kviddics a javából kirakatánál torpantak meg. Scorpius vágyakozó pillantást vetett feléjük.
– Benézzünk? – kérdezte Draco, elkapva a fiú pillantását. Scorp szeme felcsillant, de kifejezéstelen arccal bólintott. Draco Hermionéhez fordult. – Beugrunk ide – intett a bolt felé.
Hermione és Hugo teljesen egyforma, unott arccal mérte végig az üzlet kirakatát, amikor Draco odamutatott. A férfi csaknem elnevette magát. Nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem kívánkozik seprűk, kvaffok és különböző kviddics-talárok és –kiegészítők közé.
– Rendben, mi addig bevásárolunk a Czikornyai és Patzában – döntött Hermione.
– Megveszitek az én könyveimet is? – szólt közbe Rose reménykedve, aki visszajött hozzájuk, hogy elkéredzkedjen. A legkevésbé sem szeretett nyáron könyvek között ücsörögni. Hermione bólintott. – Szuper! Köszi! – Rose a barátnőjével együtt besietett a boltba, hogy végre közelről is megszemlélhessék az újdonságokat.
– Nem gond? – kérdezte Hermione halkan Dracótól. A férfi nevetett.
– Ne aggódj, elbánok a lányoddal… – Hermione összevonta a szemöldökét. Az RBF-vizsgák eredménye óta Draco és Rose egy kimondatlan egyezmény alapján elkerülte egymást. – Nem olyan értelemben – nyugtatta meg a férfi hűvösen.
A nő halványan elmosolyodott, és biccentett. – Neked is megvesszük a hatodikos könyveket – ígérte Scorpiusnak.
– Köszönöm – bólintott a fiú. Megvárta, amíg apja belép a boltba, és csak aztán követte, pedig őt is majd szétvetette az izgalom.
Most jött ki a Szellőszárny legújabb, fejlesztett változata, néhány különleges stabilizáló és sebességnövelő bűbájjal. Scorpius persze tisztában volt vele, hogy a saját Szellőszárnya is tökéletesen működik, és kész pénzkidobás lenne venni egy újat, de mégis látni akarta az új modellt. Azonnal kiszúrta Rose-t a bámészkodók között. Nem a tömegben volt, akik a seprű körül álltak és az újításokat ecsetelő eladót hallgatták, hanem oldalt. Egy könyvet lapozgatott, és éppen csak odapillantott a seprűre, mint akit igazából nem is érdekel az egész, csak belehallgat, ha már itt van.
– Álmodozunk? – érdeklődött Scorpius gúnyosan. Rose megvetően mérte végig.
– Nem tudom, miről beszélsz…
– Tudod, kölcsönadtam volna a Szellőszárnyamat, hogy kipróbálhasd – jegyezte meg Scorpius érzelemmentes hangon, és ő is levett egy könyvet a polcról. – Kár, hogy méltóságodon alulinak érezted, hogy velem kviddicsezz.
– Éppen elég elviselni téged a meccsek alatt a pályán, Malfoy, nem hogy még önszántamból is játsszak veled – vágta rá Rose morcosan. Scorpius gúnyosan elmosolyodott.
– Jól játszom. Sajnos ezt nem tudod tagadni.
– Öntelt majom vagy. És különben sincsen szükségem a levetett cuccaidra – morogta a lány. – Amúgy sem ülnék rá semmire se, amit előtte te is használtál.
– Hazudós… – Scorpius hangjában kihívó gúny csengett. Rose dühösen szisszent fel.
– Nem hazudok! Mégis mit képzelsz magadról?!
– … és elérhet akár a 320 kilométeres óránkénti sebességet is! – emelte fel a hangját az eladó. Néhányan a közelben lepisszegték őket, hogy ne hangoskodjanak.
– Tudom, hogy egyszer megpróbáltad kilopni a szobámból – fonta keresztbe a karját Scorpius. Rose szeretett volna megvetően sziszegni, de sajnálatos módon elvörösödött, és ez teljesen elárulta. – Kész szerencse, hogy ennyire jó védelmi bűbájokat ismerek a behatolók ellen…
– James ötlete volt – válaszolt Rose kedvetlenül. – Ő mondta, hogy kölcsönvehetnénk egy kicsit…
Scorpius gúnyosan mosolygott. – Ha elég szépen kéri, talán még az unokabátyádnak is kölcsönadtam volna a seprűmet. Igazán meg tud hatni a griffendélesek könyörgése.
– Úgysem adtad volna oda – rázta a fejét Rose. Talán saját magát akarta győzködni. – A Malfoyok önző, öntelt alakok.
– A Weasleyk meg tolvaj, hazudós alakok – vigyorgott a fiú. Közben a tömeg oszlani kezdett, úgy tűnt, az eladó befejezte a szónoklatot. Néhányan sorba álltak, hogy végigsimíthassák a seprű fáját.
– Tényleg selymes hatásúra van kialakítva? – kérdezte Rose álmodozó hangon. Scorp fölényesen mosolyodott el.
– Tökéletesen biztosan tudod fogni, de ugyanakkor nem töri a kezed, és selymes érzést biztosít – idézte a tájékoztatót. – Így van.
Rose felsóhajtott. Scorpius sejtette, hogy nagy önuralomra van szüksége, hogy ne álljon be a sorba, és tulajdonképpen tisztelte ezért. Draco melléjük lépett.
– Találtatok valamit, ami tetszik? – kérdezte.
– Jól jönne egy új lábszárvédő – jegyezte meg Scorpius. Draco bólintott.
– Akkor válassz egyet. Rose?
A lány egy pillanatig hallgatott, aztán angyali mosolyt öltött. – Nekem ez tetszik – intett könnyedén a Szellőszárny 2-es felé. Draco végigmérte a seprűt.
– Jó ízlésed van, az biztos. – Hallgatott egy másodpercig. – Milyen seprűt használsz most?
– Tűzvillám 7.7-est – felelt Rose. Az izgalomtól csillogó szemmel leste Draco reakcióját. Scorpius némán bámulta a lányt, ahogy reménykedve ökölbe szorítja a kezét. Szépnek találta. Draco lassan bólintott.
– Az csakugyan nem valami új modell. Rendben, kapsz egy új Szellőszárnyat.
Rose felsikkantott, és odaszaladt a barátnőjéhez, hogy elújságolja neki a hírt. Draco pillantása találkozott a fiáéval. Scorpius kiismerhetetlen arccal állt, kezében a lábszárvédővel, amit az előbb különösebb figyelem nélkül lekapott a polcról. A szemében keserű harag vibrált, és Draco önkéntelen mozdulattal markolta meg egy pillanatra a vállát, hogy megnyugtassa.
– Semmi értelme. Nem tudod őt megvásárolni – sziszegte Scorpius, és apja kezébe nyomva a lábszárvédőt, kifordult az ajtón.
Néhány perccel később, amikor Rose kezében a hosszúkás csomaggal, fülig érő szájjal, Draco pedig kiismerhetetlen arccal kilépett az ajtón, Scorpiust ott találták a bolt mellett. Lezseren a kirakatnak támaszkodott, mintha csak a sápadt napfényt élvezni jött volna ki.
– Nem adom kölcsön – szögezte le Rose, amint meglátta a fiút.
– Helyes. Amúgy sem ülnék rá semmire, amit te már használtál – vont vállat Scorp. Rose gúnyosan nevetett.
– Hazudós…
– Hagyjátok abba! – szólt rájuk Draco abban a reményben, hogy nyugalomban eljuthat a Czikornyai és Patzáig.
– Nem vagy az apám – feleselt Rose. – Ennyitől még nem. Csak kihasználom, hogy gazdag vagy, és könnyen befolyásolható. Éppen úgy, mint ahogy anya is kihasználja.
Draco rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a lány előre siet, beront a boltba és tudatja Hermionével, hogy mit kapott.
– Remélem, megköszönted – mondta az asszony, miközben továbblapozott a kezében tartott könyvben.
– Nem vagyok öt éves – vont vállat Rose. – Nyilván – morogta, amikor elkapta anyja pillantását. Draco hallgatott, és inkább nem árulta el Hermionének, hogy a köszönet elmaradt.

*

– Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Hermione Dracótól, amikor már hazaértek.
Rose ledobta a nappali közepére a holmikat – az új talárokat védő csomagolópapír zizegett, tankönyvek megadóan puffantak –, hogy azonnal kicsomagolja a Szellőszárnyat. A lány a nagyságnak kijáró tisztelettel simította végig a seprű nyelét. Lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott. Scorpius, aki természetesen először felvitte a szobájába a csomagjait, most ért vissza. Megtorpant, és egy másodpercig figyelte a lány boldog mosolyát.
– Na, egy verseny? – kérdezte kihívóan, kezében a saját seprűjével.
– Az enyém milliószor gyorsabb – legyintett Rose lenézően.
– Én viszont már kiismertem a Szellőszárny összes titkát. Nekem fair küzdelemnek tűnik – vont vállat a fiú. Rose végigmérte a kezében tartott seprűt. Égett a vágytól, hogy felüljön rá, és jólesett volna legyőzni Scorpiust. Persze, nem szívesen adta meg neki azt a szívességet, hogy teljesíti egy kérését, de végül mégis bólintott. Hiszen így is, úgy is kipróbálta volna a Szellőszárnyat, és így legalább volt mihez viszonyítani.
– Akkor mutasd, hogy mit tudsz!
Kisiettek a ház elé. Hugo, aki időközben levetette magát az egyik fotelbe a nappaliban, és elkezdte módszeresen áttanulmányozni és a fontos részeket megjelölni az átváltozástan könyvében, éppen csak felpillantott, amikor eltrappoltak előtte. Draco és Hermione viszont követte őket. A ház előtt mindkét gyerek megállt egy pillanatra. Itt már nem volt olyan szép idő, mint az Abszol úton. Sötét felhők gyülekeztek az égen, és a szél is feltámadt, hevesen korbácsolva a vizet. A két seprű várakozón lebegett mellettük, amíg ők megpróbálták eldönteni, hogy mi legyen a verseny szabálya.
– Egyszerű. Megkerüljük a világítótornyot – mutatott Scorpius a távoli, a vízbe mélyen benyúló partszakasz felé –, és aki először visszaér, az nyer.
Rose felmérte a távot, majd beleegyezően bólintott. Most már felpattantak a seprűre. Scorpiust végtelen boldogság járta át, amikor a menetszél belekapott a talárjába. A repülés a teljes szabadság állapota volt. A seprűn nem kötötte a Malfoyok évszázadok alatt kialakult illemtana, sem a Mardekár-ház titkos szabályrendszere. Itt nem kellett arra ügyelnie, hogy mi látszik az arcán, mert úgyis másodpercek alatt továbbszáguldott, és nem kellett azzal sem foglalkoznia, hogy mire gondol – mert amióta az apja okklumencia oktatásban részesítette, már ez sem volt mindig mindegy. A seprűn tehát Scorpius végre saját maga lehetett, és ezt semmiért sem adta volna fel.
A tenger fölé kanyarodott, lejjebb ereszkedett, egészen közel a tajtékot vető hullámokhoz, és élvezte, hogy a szél apró cseppek százaival spricceli tele az arcát és a haját. Egyelőre nem figyelt oda Rose-ra és a versenyre. Sejtette, hogy az első pillanatokban a lány is csak azzal az élménnyel fog foglalkozni, amit a Szellőszárnyon ülni jelent. A Tűzvillám jó széria volt, de egy Szellőszárnyra felülni egészen más érzés – ezt mindenki tudta, akit csak egy kicsit is foglalkoztatott a kviddics. Scorp feljebb húzódott egy különösen nagy hullám elől, és boldogan felkiáltott – megtehette, mert a tenger és a szél zúgása úgyis elnyomta a hangját. Még feljebb emelkedett, vetett egy pillantást a lány felé – egyelőre a part mentén haladt a világítótorony felé –, és kissé előredőlve felgyorsított.
Rose nem kapott levegőt. Ilyen élmény volt, amikor a Nimbusz-széria után, amiket használtak, Ginny kölcsönadta neki a legújabb Tűzvillámját. Ilyen volt, amikor ő kapott először egy saját Tűzvillámot – nem azt a modern versenyseprűt, amit Ginny használt, de akkor is sokkal jobbat, mint előtte a Nimbusz 2001-ese volt. A Szellőszárny könnyű volt, szinte teljesen súlytalan, mégis tökéletesen kezelhető. Mintha csak kitalálta volna a gondolait, úgy kanyarodott, emelkedett, süllyedt vele. Elengedte egy pillanatra a seprűt, és kissé kibillent, hogy kipróbálja, megtartja-e. Tökéletes volt. Amikor pedig az ujjai újra rásimultak a selymesre bűvölt fára, ismét elégedetten mosolyodott el. Most először nem bánta, hogy mostohaapja lett.
Körülnézett, hogy betájolja saját magát és Scorpiust is. A fiú a tenger fölött lebegett, így Rose hozzáfogott, hogy végre meginduljon a cél felé. Biztos volt benne, hogy nyerni fog. Az új Szellőszárny egyik fontos tulajdonsága volt, hogy néhány bűbájjal minden eddigi seprűnél jobban fel lehetett gyorsítani. Rose vetett még egy gúnyos pillantást a fiú felé, aki szintén elindult a cél felé, és nevetve dőlt előre, és gyorsította fel még jobban a seprűjét. A világítótorony szinte pillanatok alatt a közelébe ért, pedig gyalog jó két órás sétának számított elmenni odáig. Most viszont ott tornyosult előtte, szinte azelőtt, hogy feleszmélt volna.
Oldalra rántotta a seprűt, és az engedelmesen vágtatott is tovább a tenger felé. Egy pillanatra rémülten kiáltott fel, amikor rájött tévedésére. Scorpius alakja csak elmosódott villanás volt, arra már nem volt alkalma, hogy megnézze, amint elegáns lassítás után beveszi a kanyart, újra felgyorsít, és elszáguld a ház felé. Rose-nak jelenleg azt a problémát kellett megoldania, hogy a szárazföldet messze maga mögött hagyva száguld a nyílt tenger felé, és lassan kerülgetni kezdi a pánik. A Szellőszárny az akaratának engedelmeskedve azonnal lassítani kezdett, de most meg a tenger fölött még a partinál is nagyobb erejű szél kezdte lökdösni a lányt. Hirtelen egyáltalán nem tűnt kellemesnek, hogy ennyire könnyű a seprű.
Rose legalábbis még nem szokta meg a Szellőszárny súlyát, és most már nem is az aggasztotta, hogy merrefelé tart, hanem az, hogy mennyire van kitéve az elemek erejének. Halványan emlékezett persze arra a rengeteg biztonsági bűbájra, amely megakadályozta, hogy a szél megtépázza a seprűt, vagy akár őt lelökje róla, de a torkában dobogó szívének mindez egyáltalán nem volt elég. Végül újra félrerántotta a seprűt, és néhány széllökéstől alaposan megtámogatva a part felé száguldott tovább. Most már időben észbe kapott, és ahelyett, hogy nekirepült volna a világítótoronynak, finoman irányba állt a seprűvel, majd végleg felgyorsított. Scorpius már jócskán megelőzte, de még reménykedett abban, hogy az új Szellőszárny gyorsaságának köszönhetően végül győzni fog. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy idővel el kell kezdenie lassítani, ha nem akar elszáguldani a ház mellett.
Hermione ijedten kapaszkodott Dracóba. Jócskán megmosolyogtatta ezzel a férjét, de egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy a gyerekeknek semmi baja ne essen egy ennyire veszélyes úton. Már akkor rémülten szisszent fel, amikor Scorpius a habok fölé ereszkedett a seprűn, de amikor Rose a tenger mélye felé száguldott, és látszólag elvesztette az uralmát a seprű felett, komolyan megijedt. Draco a másodperc tört részéig némán figyelte a lányt – miközben Hermione rekedt hangon ismételgette, hogy azonnal menjen utána és mentse meg -, majd megrázta a fejét.
– Nincs semmi baj. Elboldogul.
De Hermione csak akkor nyugodott meg, amikor először Scorpius földet ért mellettük elegáns ívben, aztán alig néhány másodperccel később Rose is megérkezett, hangos dobbanással, alaposan tönkretéve a ház előtti gyepet.
– Csaltál! – kiabálta Rose magából kikelve. Sohasem viselte túl jól, ha vesztett – éppen ezért egy ideje már nem sakkozott Hugo ellen –, de az, hogy egy Malfoy győzte le, különösen feldühítette. Scorpius keresztbe fonta a karját.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezte hidegen. – Megkerültem a világítótornyot, vagy nem?
– Meg, de ez akkor se volt fair! Tudtad, hogy el fogom rontani, hogy nem az nyer, akinek a leggyorsabb a seprűje!
– Ja, ezt tényleg tudtam. Elég ostobaság lett volna olyan versenyt ajánlani, amelyiknél nem vagyok biztos a győzelmemben. – Scorp vállat vont. Draco nem tudott nem elégedetten mosolyogni. – Itt nem a sebesség volt a döntő, hanem a taktikázás. Érdemes sokat gyakorolnod, hogy kiismerd az új seprűt még az előtt, hogy beégnél az első meccsen.
– Most viccesnek képzeled magad? Hát én szívesebben veszítek itt, mint a kviddicspályán. – Rose felhúzta az orrát.
– Azt elhiszem – bólintott Scorpius. – Ha van kedved, mutathatok néhány trükköt – tette hozzá.
– Majd ha fagy! – vágta rá Rose sértődötten.
– Akkor már késő lesz…
A két gyerek morgolódva ment be a házba.
– Ki nyert? – kérdezte Hugo, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.
– Természetesen a jobbik – mosolyodott el Scorp. Hugo motyogott valami olyasmit, hogy „szuper", miközben kiírt két szót a maga mellé tett pergamenre. Rose kirázta hajából a sós vizet, és morcosan sietett fel a szobájába átöltözni. A szíve mélyén persze továbbra is örült a seprűnek, de most azt is belökte a sarokba, hogy ne kelljen látnia. Átjárta a keserűség.
– Szerintem jó ötlet volt – mosolygott Draco, miközben visszamentek Hermionével a házba. – Egy kicsit összehozhatja őket.
– Vagy végleg összevesznek – sóhajtott Hermione. Draco elgondolkozva bólintott.
– Majd elválik.

Amikor Harry díszkíséretében visszament a munkahelyére, Hermione szinte érintetlenül talált mindent az asztalánál. Lassú, kényelmes munkával rendet rakott, és most már harmadszorra emelte fel azt a törvénytervezetet, amelyik a „sürgős" jelzőt kapott halom legtetején állt. Hetekkel ezelőtt majdnem teljesen elkészült vele, és úgy hagyta itt, hogy majd másnap reggel ezzel kezdi a napot. Csakhogy másnap reggel a minisztérium egy másik termében kezdte a napot, és a tervezet egyre csak várakozott az asztalán. Hermione átfutotta az első sorokat, és rémülten döbbent rá, hogy a legkevésbé sem érdeklik a házimanók jogai, amelyeket végre egységes szabályozás alá kellett volna vonni a tervezet szerint.
– Hermione! – A főnöke éppen ebben a pillanatban lépett be a kis irodába, ezzel jó okot adva Hermionének arra, hogy félretegye a pergament. – Látom, máris nekigyürkőztél a munkának… Helyes. A tétlenség csak módot ad a búslakodásra. – Mrs King alig tíz évvel volt idősebb Hermionénél, de konzervatív öltözködésével és frizuráival, főként pedig szikár, komoly stílusával egy sokat tapasztalt idős nő érzetét keltette. – Gyere be az irodámba, kérlek.
Hermione sóhajtva követte az asszonyt. Mrs King nem volt érzelgős típus, így hát nemigen számíthatott együtt érző sajnálkozásra, arra pedig pláne nem, hogy hazaküldi még néhány hétre pihenni. A legvalószínűbb az volt, hogy a főnöke az elmaradt feladatokat akarja megbeszélni vele – és erre Hermione semmilyen erőt nem érzett magában. Mrs King leült az asztala mögé, türelmetlen mozdulattal intett a másik szék felé, hogy Hermione is helyet foglaljon, és mindkettejüknek töltött egy-egy kis csészényit abból a méregerős teából, amelyet előszeretettel fogyasztott. A sajátját úgy hajtotta fel, mintha orvossággal teli pohárka lenne, és csak ezután kezdett beszélni.
– Megértettem, hogy szabadságot vettél ki, és nagyon sajnálom azt, ami Mr Weasleyvel történt. Ugyanakkor be kell vallanom, vártam, hogy mikor térsz már vissza. A gyász ugyanis hosszú munka, nem egy-két hét alatt letudható búskomorság. És amíg otthon ülsz, dédelgetve az emlékét, addig nem is fogsz túljutni rajta. A munka kiváló alkalom arra, hogy eltereld a figyelmedet. És sok az elmaradásunk annak köszönhetően, hogy több hétig is távol voltál. Tehát…
Hermione minden erejével megpróbált arra koncentrálni, amit a főnöke mondott neki. Valahol a lelke mélyén ő is belátta, hogy szüksége van valamire, ami leköti a gondolatait, de olyan jólesett volna még egy kicsit a gyerekek mellett üldögélni. Mosolyogni a játékukon, és csöndesen sírni, miután lefeküdtek aludni. Hermione nem szeretett szenvedni, de még nem érezte késznek magát az életre. Végül is bólogatott, és őszintén bízott Mrs King precízségében: az asszony mindig írt feljegyzéseket is az elvégzendő feladatokról, még akkor is, ha pontról pontra megbeszéltek már mindent.
– És még valami – mondta a másik, amikor már elengedte Hermionét, és ő éppen kilépett volna az ajtón. – Van a Szent Mungóban egy önsegítő csoport, ami segít feldolgozni az ilyesfajta veszteségeket. Talán érdemes meglátogatnod. – Azzal átnyújtott egy díszes pergament, amelyen a Szent Mungó a képzett medimágus vezette foglalkozást hirdette.
Hermione elmotyogott egy köszönömöt, aztán visszatért az asztalához. Látszólag a házimanók törvényekbe foglalt jogairól szóló passzusokat olvasta át és javítgatta – különös tekintettel a fenyítések korlátozására –, de gondolatban már azon töprengett, hogy elmenjen-e másnap este a találkozóra. Emlékezett rá, hogy Mrs King anyja egy éve halt meg valamilyen betegségben, és sejtette, hogy ő is részt vett akkor ilyen foglalkozáson. Márpedig ha olyasvalaki ajánlotta, aki maga is kipróbálta, Hermione számára mindjárt hitelesebbnek tűnt a dolog. Arról nem is beszélve, hogy korábban, csupán hobbiból olvasgatott egy-két könyvet a pszichológiáról, és az emlékei szintén megerősítették, hogy érdemes lenne belevágni.
Gondolataiból egy papírrepülő riasztotta fel, amely az asztalán landolt. Egy pálcaintéssel felbontotta, és Harry üzenetét olvashatta, aki azt javasolta, hogy ebédeljenek együtt. Hermionének tetszett az újabb kifogás, ami miatt félbe hagyhatta a munkát, így hát befejezte a mondatot, majd közölte szobatársával, hogy elmegy ebédelni, és kifordult a szobából. Automatikusan Harry irodája felé vitték a lábai: korábban sokszor ebédeltek együtt ők hárman, és többnyire vagy az egyikük, vagy a másikuk irodája előtt találkoztak. Így hát Hermione néhány perccel később már a szoba ajtaján kopogott, majd belökte az ajtót, és dobogó szívvel torpant meg a küszöbön.
Az iroda nem csak Harryé volt, hanem Ron is itt dolgozott. Az asztala az ablak mellett volt, szinte egész nap napfényben fürdött, és Ron néha azon viccelődött, hogy semmit sem lát az erős fényben – de Hermione pontosan tudta, hogy valójában imádja bámulni a mágikus fákat az ablak alatt. Az asztalánál azonban most egy másik auror ült, Hermionének még rémlett is az arca, Ron és Harry alatt dolgozott idáig, egy másik, több személyes irodában. Hermione remegve nézte, ahogy ez az ember Ron asztalára teszi a lábát, és egy jelentést lapozgat. Harry észrevette a nőt, felpattant és elé sietett.
– Hermione! Reméltem, hogy elfogadod a meghívást – mosolygott szélesen. Aztán észrevette, hogy Hermione hogyan mered a másik férfire. – Ó, ő itt Stewart Ackarley, az új munkatársunk…
A férfi mosolyogva Hermione elé lépett, és a kezét nyújtotta. De a nő nem viszonozta a gesztust.
– Mit keres itt? – sziszegte dühösen.
– Tessék? – Ackarley értetlenül meredt rá. Harry arcáról leolvadt a mosoly.
– Mit keres Ron asztalánál? – ismételte Hermione a kérdést. A férfi zavartan kapta el a pillantását, és a keze most már végleg lehullt, ahogy felfogta, hogy Hermione nem fog kezet fogni vele. Harry is ideges lett.
– Tudod, a csoportunk nem túl nagy, és sok a tennivaló. Kellett valaki… egy új munkatárs… – magyarázta bizonytalanul. Hermione nyelt egyet. Megemberelte magát, és most ő nyújtott kezet Ackarleynek. A gondolat, hogy ez az ember az ő férje halálának egy lépést köszönhet a karrierjében, szívbemarkoló volt. De Hermione tudta, hogy nem lehet egy másik minisztériumi alkalmazottal szemben udvariatlan.
– És mi lett Ron dolgaival? – kérdezte végül, miután végigpillantott az asztalon.
– Ó, én alaposan beleástam magam Weasley… akarom mondani a férje… a volt férje munkáiba. – Szinte sajnálatra méltó volt a férfi dadogása. Harry a vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
– Úgy értem, mi lett Ron személyes dolgaival? – pontosította Hermione a kérdést.
– Hazavittem őket hozzád – felelt Harry csendesen. – Még az első héten, csak… Akkor nem tudtál erre figyelni.
Hermione elvörösödött. Kifordult az ajtón, és a falnak támaszkodva, lehunyt szemmel igyekezett visszanyelni a könnyeit. Hallotta, hogy Harry halkan mond valamit a munkatársának, aztán kilép mellé a folyosóra, és behúzza maga után az ajtót.
– Menjünk, Hermione. – A férfi megfogta a karját, és amikor Hermione felnézett, látta a szemében tükröződő sajnálatot.
– Elment az étvágyam – suttogta a nő.
– De az enyém nem. És szeretném, ha velem töltenéd az ebédszünetet – jelentette ki Harry. Hermione nem tiltakozott.

Scorpius második évének téli szünete viharos volt. Draco később szeretett volna úgy visszaemlékezni rá, mint az utolsó boldog karácsonyra – de ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy ez volt élete egyik legrosszabb karácsony. Már a békeéveket tekintetve. Pedig Asteria ekkor még jól volt, vagy legalábbis a betegség nem viselte meg annyira, hogy ez feltűnő legyen. Az őszt Franciaországban töltötték, és bár Draco észrevette, hogy a felesége fáradékonyabb, mint korábban volt, könnyedén hozzá tudta igazítani a napirendjét: ha a nő kimerült, ő a munkára hivatkozva eltűnt a dolgozószobájában, Asteria pedig úgy tehetett, mint aki titokban alszik néhány órácskát.
A nő ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen Dracóval Angliába, és ott várja Scorpiust a Roxfort Expressz érkezésekor. Mielőtt Draco vitatkozhatott volna az ötlettel, Asteria kijelentette, hogy a nővérét is látni akarja, ha már a karácsonyi meghívásukat visszautasította, és a férfi végül is hallgatott. Ő is tudta, hogy ha bebörtönözné a feleségét, talán tovább élne, de sokkal boldogtalanabb lenne. Így tehát hazamentek Londonba, és tettek egy látogatást Draco szüleinél – Narcissa nehezen fogadta el, hogy Asteria idén nem kíván részt venni azokon a hagyományos teadélutánokon, amiket az aranyvérű feleségek ilyenkor adtak egymásnak –, és Daphnééknél is. Amíg a két nővér halkan beszélgetett, Draco és Blaise üzleti ügyeket tárgyalt meg a szomszéd szobában. Minden annyira hétköznapian otthonos volt, hogy Draco egészen megörült annak, hogy hazajöttek kicsit.
– El is felejtettem, hogy milyen jó találkozni az itthoniakkal – jegyezte meg, amikor elmentek a Zambini-rezidenciáról. Asteria szomorúan mosolygott.
– Daphne nagyon hiányzik nekem – vallotta be halkan. Draco átölelte a nőt, de semmi biztatót nem tudott mondani. Asteria egyelőre őrizte a betegség titkát. „Minél több ember tudja, annál valószínűbb, hogy elárulják Scorpnak", magyarázta látszólag magabiztosan. Draco tudta, hogy igazából el akarja kerülni a sajnálkozást, az állandó aggódást. Így viszont a francia nyaraló csupán kedvtelésnek tűnt, és bár Daphne vendégeskedett náluk, Asteria nem kérhette meg, hogy mindig ő ugorjon át – hát inkább lemondott a találkozásokról.
Scorpius látszólag jókedvűen érkezett meg az iskolából, és még jó negyed órán keresztül beszélgetett a barátaival, miközben Asteria a két fiú szüleivel elegyedett szóba. Draco szórakozottan hallgatta a beszélgetésüket, és ráérősen nézelődött a peronon. Harry Potter még most is feltűnő jelenség volt, ahogy egy kulira lebegtette a négy gyerek csomagjait: a varázsvilág számára még mindig látványosságszámba ment, még a leghétköznapibb tevékenységek közben is. Draco legszívesebben fintorgott volna, de ez nem illett nyilvános helyen egy Malfoyhoz.
– És képzeld, a válogatásra még negyedikesek is eljöttek, de őket is leköröztem! – magyarázta Rose Weasley lelkesen csillogó szemmel Harrynek.
– Ez tényleg fantasztikus teljesítmény, Rose. Nagyon ügyes vagy, ebben mind egyetértettünk a családban! – mosolygott rá a férfi, miközben körbepillantott, ellenőrizve, hogy mindegyik gyerek megvan-e.
– Kivéve anyát… – suttogta a kislány maga elé. Harry megsimogatta a haját.
– Anyád nagyon büszke rád.
– El sem jött az első meccsemre – tiltakozott Rose halkan. Harry sóhajtott.
– Vizsgára készült. És ez egy nagyon fontos vizsga volt.
– Tudom. A vizsgák nagyon fontosak – sóhajtott a lány lemondóan. Harry újra megsimogatta, aztán tolni kezdte a kocsit a kijárat felé, és a hangját elnyomta a vonat füttyszava.
– Drágám, mehetünk – simította végig Asteria Draco karját. A férfi elszakította a pillantását a távolodó Potter-Weasley családról, és feleségére mosolygott.
– Mit kapok karácsonyra? – kérdezte Scorpius izgatottan, miközben elindultak a peron vége felé.
– Ha elárulnánk, nem lenne meglepetés – mosolygott rá Asteria.
– De azt kapom, amire gondolok? – Scorpiusból előbújt a gyerek. Draco vetett rá egy rendreutasító pillantást, de ez most nem bizonyult elegendőnek.
– Fiam, a türelem fontos erény. Elszomorítana, ha kiderülne, hogy szűkölködsz benne – mondta végül. Asteria figyelmeztetően oldalba bökte, Scorp viszont bólintott, és arcáról azonnal eltűnt a lelkes izgatottság. Most már egész úton hallgatott.
A karácsonyi ajándékok kérdése nem is került újra elő egészen 25-e reggelig, amikor Scorpius az ágya mellett az ajándékokkal ébredt. Asteria sohasem bírta kivárni, amíg a gyerek kibontotta az ajándékokat: éppen úgy izgult, mint Scorp, pedig ő maga csomagolta őket. Így hát besietett a szobába, amint a fiú felébredt, és mosolyogva ölelte meg.
– Boldog karácsonyt, kicsim. – Scorpius néhány másodpercig kiélvezte az anyja szeretetét, de aztán túl vonzónak bizonyultak az ajándékok.
A fiú javára legyen mondva, hogy mindent megtett, hogy látszólag örüljön. Sőt, tulajdonképpen még örült is a kviddicsről szóló könyvnek, amit elsőként bontott ki. És azt, hogy egy kisfiú ujjongjon néhány új talár láttán, ami a második csomagban volt, senki sem várhatja el. De aztán, amikor a legdrágább és a legbecsesebb ajándékot – egy gyönyörűen megmunkált, elefántcsontból és ébenfából faragott sakk-készletet – meglátta, már egyre nehezebben húzódott mosolyra a szája. Asteria pedig pontosan ismerte a fia minden rezdülését, így hát neki hazudni igazán értelmetlen volt. Ismét odahúzta magához Scorpot, és gyengéden átölelte.
– Nem tetszik? – kérdezte halk, lágy hangon.
Scorpius hősiesen küzdött a sírás ellen. – Dehogynem. Gyönyörű… – suttogta.
– De mást vártál.
– Azt reméltem, hogy esetleg… – Scorp itt elakadt. Végül is az apja határozott volt ebben a kérdésben. Még egy levelet is írt, amiben kifejtette, hogy ugyan nem haragszik rá, amiért nem lett a kviddicscsapat tagja, de természetesen így nem áll módjában venni neki egy seprűt. Ezek után azt várni, hogy karácsonyra itt fogja várni a Szellőszárny, ostobaság volt. Scorpius megpróbálta visszanyelni a könnyeit.
Draco is belépett a szobába. – Boldog karácsonyt!
Scorpius egy szempillantás alatt rendezte a vonásait. Nyugodt mosollyal fordult szembe az apjával, hogy viszonozza a köszönést. Draco olyan arccal nézte végig az ajándékokat, mintha most látná először őket – pedig Asteria ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson a vásárlás során, arra hivatkozva, hogy hamarosan neki kell majd minden ilyesmit elvégeznie. A férfi lassú mozdulattal simította végig a sakktáblát. Kézi faragású volt, csakúgy, mint a figurák, és művészi kidolgozású. Még Draco is emlékezett rá, hogy Scorpius hogy megbámulta az Abszol úton – persze, közel sem annyira, mint a Szellőszárnyat. Egy bűbájjal könnyűvé varázsolták a súlyos figurákat, és finom tapintásúak voltak. Scorp szórakozottan vette fel az egyik futót, és igyekezett nem gondolni a Szellőszárny selymesre kialakított nyelére – sikertelenül.
– Talán nem tetszik? – kérdezte Draco halkan. Scorpius mély levegőt vett. Ha már nem tudott uralkodni a vonásain, akkor sem akarta megbántani az apját azzal, hogy elégedetlenkedik az ajándék kapcsán.
– Nagyon tetszik. – Draco néhány másodpercig vizsgálgatta a fiú arcát. Scorp halványan elmosolyodott. – Később játszhatnánk egy partit.
– Örömmel – viszonozta Draco a mosolyt. Felállt, és komor arccal sétált ki a helyiségből. Ritkán alkalmazott legilimenciát a fián, de most annyira feszült volt a légkör a szobában, hogy kénytelen volt megtenni.
Asteria néhány perc múlva követte. Draco a nappaliban állt, és némán bámult ki az ablakon túli tájra. Asteria megállt mellette.
– Hálátlan kölyök – mondta Draco halkan. Komolyan dühített Scorpius viselkedése. Az anyja a fél Abszol utat végigjárta csak azért, hogy megfelelő ajándékokat vegyen neki, ő pedig csak a seprűvel tud foglalkozni.
– Kicsit csalódott. De azért tényleg örült neki – védte Asteria a fiát. Draco hallgatott. – Drágám, talán túl szigorú vagy. Annyira szeretné azt a seprűt…
– Nem fogok méregdrága seprűket venni a kedvteléseihez – felelt Draco hidegen. – A Szellőszárny legyen jutalom. Megkapja, ha kiérdemli.
– Kiérdemelte! Nagyszerűen tanul, és tényleg nem tehet arról, hogy nem őt választották. Az a lány szinte már a csapat tagja volt korábban is! És különben is – Asteria keresztbe fonta a karját –, nem hiszem, hogy ne telne nekünk arra a seprűre.
– Természetesen telik rá – bólintott Draco fensőbbségteljesen. – De ideje, hogy Scorpius megtanulja, hogy nem kap meg mindig mindent.
– Gyerek még… – sóhajtott Asteria. Hirtelen szörnyen elfáradt. Közelebb lépett a kanapéhoz, és belekapaszkodott a háttámlába. Draco mellette termett, átkarolta és leültette.
– Nyugodj meg… Látod, felizgatod magad miatta, és rosszul leszel. – Draco elővarázsolt egy pohár vizet, és a nő felé nyújtotta. Asteria óvatos kortyokban ivott, a keze remegni kezdett. – A gyerek legkisebb rezdülését is figyeled, ugrasz, ha bármi baja van, állandóan az ő érdekeit nézed. Ő meg észre sem veszi, hogy beteg vagy, hogy egyre gyengülsz. Néha szégyellem, hogy ennyire önző.
Asteria a fejét rázta, de nem volt ereje megszólalni. Draco nem bánta. Átölelte a nőt, örült, hogy nem vitáznak tovább. Dühítette Scorpius viselkedése, dühítette, hogy soha nem veszi észre, ha az anyja elfárad, hogy kirángatja a kertbe – és kviddicsbemutatót tart neki –, amikor Asteria alig áll a lábán, hogy lekicsinyli az ajándékokat, és csakis azt nézi, hogy ő mire vágyik. Aztán pedig azzal okoz felesleges fájdalmat és idegeskedést az asszonynak, hogy elégedetlen. Dracót sokkal komolyabb bánat gyötörte, és hiába tudta a szíve mélyén, hogy mire Asteria már nem lesz velük, Scorpius is nevetségesnek találja majd a mostani problémáit, most nem látott mást, csak egy akaratos gyereket.
Scorpius a nyitott ajtó mellett állt. Olyan halkan lélegzett, amennyire csak tudott, nehogy észrevegyék. Egy Malfoynak nem illik hallgatózni – de mindent szabad, ami még előnyére válhat. Abban a reményben jött hát a szülei után, hogy elcsíphet valamit, amit később felhasználhat a Szellőszárnyért folytatott harc során. De nem hallott semmi hasznosat, csakis elkeserítő és dühítő szavakat. Haragudott az apjára. Úgy érezte, Draco túl könnyen ítélkezik úgy, hogy felnőttként megvesz bármit, amire kedve támad – például egy franciaországi nyaralót, hogy aztán ott töltsék a szünetet, és Scorpius se az unokatestvéreivel, se a barátaival ne találkozhasson. Álszentnek látta Dracót. Hiába tudta, hogy nem lett a kviddicscsapat tagja, úgy érezte, a tanulmányi eredményeivel nagyon is kiérdemelte az ajándékot. Ökölbe szorította a kezét, és tiszta szívéből gyűlölte az apját a hidegen kiejtett, megvető szavakért.