Mostohák

Korhatár: 16 év
Figyelmeztetés: erotikus tartalom

Hatodik fejezet: Emlékezz!

Hugo születésnapja augusztus 28-án volt. Néha, ha azt kérdezték tőle, hogy mit kér ajándékba, nevetve jegyezte meg, hogy neki már az is éppen elég, hogy négy nap múlva elutazhat a Roxfortba. Persze mindig ügyelt rá, hogy ilyenkor Hermione ne legyen a közelben. Scorpius egyszer megpróbálta megérteni, hogy Hugo miért csúszott majdnem egy évet, de válaszul csak annyit kapott, hogy az anyja túl kicsinek tartotta, és végül Harry járt közben az érdekében.
– De kaptál levelet az iskolától, nem? – kérdezte akkor Scorpius értetlenül. Hugo némán bólintott. A Roxfort történetének és szabályzatának szakértője volt, így hát éppen olyan jól tudta, mint Scorp, hogy ha egy gyerek levelet kap, akkor elég érettnek minősül az iskolakezdéshez. Azok az augusztusi varázslógyerekek, akik nem kapják meg a Roxfortból érkező levelet, túl fiatalnak találtattak. Ráadásul a minősítést egy bűbáj végezte el, tehát sem vitára, sem fellebbezésre nem volt mód – Hermionének mégis sikerült.
Most, a tizenötödik születésnapján, alig néhány nappal az ötödik év kezdete előtt Hugo már régen túlléphetett volna a gyerekkori sérelmen. És látszólag túl is lépett rajta, de idegesen kalapáló szívvel várta az RBF-évet, mert most is hajtotta a bizonyítási vágy, amely első óta benne dolgozott, hogy ne okozzon csalódást se Hermionének, aki végül elengedte, se Harrynek, aki kiállt mellette. Egy várakozáson felülinél rosszabb vizsgaeredmény, de még egyetlen rosszabbul sikerült dolgozat is Hugo kedvét tudta szegni hónapokra. És, hogy megelőzze a rossz érzést, inkább előre tanult minden órájára, és jóval többet tudott, mint amennyit a tanárok elvártak volna a diákoktól.
Valójában ezzel nem is lógott ki annyira a sorból a Hollóhátban. Mivel Hermione azt mondta, hogy oda járnak a legeszesebb diákok, Hugo oda kívánkozott, és a Süveget nem is igen kellett győzködnie. Szerencséje volt a memóriájával, mert csaknem minden, amit valaha olvasott, megragadt a fejében, és fel tudta legalábbis azt idézni, hogy hol kell keresni az információkat. Nem volt kreatív varázsló, de a rengeteg hozzáolvasás sok mindent pótolt, így hát eddig minden évet jó eredménnyel zárt. Kárpótolni akarta az anyját Rose miatt, akit kevéssé érdekelt a tanulás, és azért is, mert ő egy évvel előbb magára hagyta. Mert bármennyire vágyódott is a Roxfort után, mindig volt benne egy kevés lelkiismeret furdalás, amiért elment. Lilyvel néha beszélgettek arról, hogy mennyire nehéz legkisebb gyereknek lenni, mert a szülők akkor döbbennek rá, hogy öregszenek, amikor ők is egyre önállóbbak lesznek, iskolába mennek, kirepülnek otthonról, és hogy megőrizzék a fiatalságot, nehezen engedik el őket.
A születésnapjának estéjén Hugo a lampionokkal teleaggatott fák alatt ült a kertben. Molly felajánlotta, hogy ünnepeljenek az Odúban, de a fiú úgy döntött, inkább marad a Malfoy-Weasley birtokon: nem akarta, hogy Draco és Scorpius kényelmetlenül érezzék magukat Weasleyéknél, de nélkülük se szeretett volna ünnepelni. Végül a nagyszülei eljöttek – Molly megsütötte és elhozta a kedvenc tortáját –, hogy megcsodálják a házat, és egyben felköszöntsék őt. A Potter család is újra hivatalos volt a birtokra, és Hugo megállapította, hogy nagyon is jól döntött, amikor észrevette, hogy Scorpius egy idő után otthagyta a társaságot, és lehúzódott a partra. Addigra már túl voltak az ajándékozáson – számtalan könyv és édesség, továbbá némi ruha hevert Hugo körül az asztalon. A fiú lassú mozdulattal simította újra végig a régi, kopott kötetet, amelyet Scorpiustól kapott.
Az alapítók korából származó legendák gyűjteménye volt – ma legalábbis már csak legendának lehetett őket nevezni, de amikor írták, alig száz évvel a Roxfort alapítása után, akkor még többé-kevésbé hiteles történelmi forrásnak számított a kötet. Ősi rúnákkal írták, Hugo biztos volt benne, hogy már a megfejtésükhöz szükséges anyagok összegyűjtése is jó néhány hetet igénybe vesz, és annál izgatottabban várta, hogy mikor kezdhet bele. El sem tudta képzelni, hogy Scorpius hol jutott hozzá, mert ő maga már minden antikváriumot és könyvtárat végigjárt a varázsló Londonban, de senkinek se volt meg a könyv. Amikor rákérdezett, Scorpius elégedett mosolyodott el.
– Ha megvan a megfelelő tőkéd, bármit meg lehet szerezni.
Hugo most szívesen utánament volna, hogy megint köszönetet mondjon, és kifaggassa a könyv felhajtásának menetéről, de Molly megállította, és az RBF-ekről kezdett beszélgetni vele, így hát maradt.
– Hugónak semmi gondja nem lesz a vizsgákkal. Biztos vagyok benne – jelentette ki Hermione büszke mosollyal, és megölelte a fiát. Hugo zavartan mosolyodott el. Nem akart belegondolni, hogy mennyire fájna az anyjának, ha csalódást okozna.
Rose némán mérte végig őket, majd sarkon fordult, és elindult a tengerpart felé. James éppen az apjával vitatkozott arról, hogy kaphatna-e egy Szellőszárnyat, Lily segített Ginnynek összeszedni a tányérokat, Albus eltűnt valahová a házban, így hát úgy tűnt, senki sem figyel a lányra. Lassú léptekkel távolodott az asztaltól, és csak akkor kezdett futni, amikor már kiért a lampionok fényköréből. Megállt a parton, és mélyeket lélegzett a sós levegőből. Már bocsánatot kért Hermionétől, és látszólag minden rendben is volt köztük – vagyis óvakodtak attól, hogy a tanórákat vagy az RBF-eket hozzák szóba –, de Rose-nak újra meg újra eszébe jutottak Draco szavai, hogy Hermione már soha nem fogja elfelejteni azt, hogy mennyire megbántotta, és most minden megjegyzést, ami az öccse tanulmányi eredményére vonatkozott, célzásnak érzett.
Egy árnyék mozdult meg tőle nem messze a parton, és Rose ösztönösen kapott a pálcája után, de aztán felfogta, hogy Scorpius az, aki idáig egy sziklán ült, de most, hogy észrevette őt, felállt és közelebb lépett.
– Megijesztettél – morogta Rose szemrehányó hangon.
– Azt hittem, a griffendéleseket nem lehet megijeszteni – vont vállat a fiú. Rose keresztbe fonta a karját.
– Nem is… – Egy darabig hallgattak. A tenger csendesen hullámzott, a háznál hangoskodók kiáltásai, nevetése zsibongó morajként szűrődött el hozzájuk. Rose a víz fölötti feketeséget bámulta, Scorpius a lányt méregette a félhomályban. Végül Rose szólalt meg: – Miért kellett neked a gazdagságoddal kérkedni? Jólesik, mi, hogy a te ajándékod a legszuperebb? Hogy ilyet senki más nem tud venni Hugónak.
Scorpius nevetett. A hangja túl könnyed volt ahhoz képest, hogy a lány meg akarta sérteni. Ez egyáltalán nem tetszett Rose-nak.
– Persze, hogy jólesik – felelt Scorp halkan, miközben közelebb lépett a lányhoz. – Akkor szeretek ajándékot adni, ha az tényleg örömet okoz. Másfelől nem valódi tőkére céloztam, hanem kapcsolatira. Tudtam, hogy melyik boltba menjek és kire hivatkozzak, hogy beszerezzenek nekem egy példányt.
– Izgalmas könyv? – érdeklődött Rose.
– Az öcsédet nagyon érdekli – vont vállat Scorpius. – Én nem vagyok annyira odáig a mágiatöriért.
– Hát én se – értett egyet Rose. – Alaposan el is hasaltam belőle a vizsgán…
– Kit érdekel? – legyintett a fiú lazán. – Akkor se venném fel, ha Binns könyörögne.
– Akkor se igen könyörögne, ha nem tévesztene össze a dédapáddal – gúnyolódott Rose. A mágiatörténet professzor megjegyzései alapján Lucius Malfoy apja példátlanul rossz lehetett az óráin.
– Valóban nem – bólintott Scorp. – Merlinre, hihetetlen, hogy még mindig nem fogta fel, hogy meghalt.
– Talán elé kellene állni, és közölni vele – ajánlotta Rose.
– Hogyne. Jelentkezzek az óráján, és amikor megkérdezi, „igen, Mr Malfoy, volna valami megjegyzése?" – reszelősre elváltoztatott hangon utánozta a tanárt –, akkor jegyezzem meg, hogy már rég halott?
Rose nevetett. – Azt tényleg megnézném.
Scorpius legyintett. – Úgyis félreértené. Azt hinné, valamelyik koboldról beszélek.
– Valószínűleg – bólogatott Rose. – De most már nem is érdekel, hogy nem akar meghalni. Nekem nem lesz többet órám vele.
– Hála Merlinnek, nekem se – értett egyet Scorp. – De talán Hugo könyvét megnézem majd. Ha szerinte annyira érdekes, meg ha már annyit járkáltam érte…
Rose elfintorodott. – Szóval te is rúnaszakértő vagy… – Scorpius vállat vont, mint aki nem kívánja kisebbíteni érdemeit, de azért nem is akar kérkedni. Rose utálkozva mérte végig. – Mi a fenéért vagy ilyen okos? Ez kibírhatatlan! – Scorpius nevetett.
– Rose! – James odasietett hozzájuk. Értetlenül mérte végig Scorpot. – Mit csináltok?
– Jó testvérekhez méltóan beszélgetünk – mondta a fiú. James úgy nézett rá, mint aki kételkedik az ép eszében.
– Mi a fenéről tudtok ti beszélgetni?
– Mágiatörténetről.
James az égre emelte a szemét. – Megmentelek ettől az idiótától, Rose… – sóhajtott. – Gyere. – Megfogta a lány karját, és elindult vissza a ház felé. Súgott neki valamit, és Rose jókedvűen nevetett fel. Scorpius szeretett volna arra gondolni, hogy nem rajta mulatnak, de ezt aligha hihette. Ha a közelben volt, biztos lehetett benne, hogy James élcelődni kezd rajta. Ha éppen távol volt, akkor legalább abban reménykedhetett, hogy nem jut majd a Potter-fiú eszébe. Visszafordult a tenger felé, és hallgatta a szikláknak csapódó víz hangját.

*DH*

– Szomorú vagy? – Draco Hermione mögé lépett, és lassú mozdulattal simította végig a karját. A nő a nyitott ablaknál állt, a nyár utolsó erejével ontotta a meleget, így még késő éjjel is szép idő volt odakint. A tenger és a fák illata keveredett Hermione orrában.
– Holnap elmennek – mondta halkan. Hallotta, hogy Draco elmosolyodik.
– Minden évben elmennek.
Hermione megfordult, és a férfire pillantott. Draco arcán lágy, kissé fölényes mosoly játszott. – Minden évben sajnálom kicsit – vallotta be a nő. – Kár, hogy vége a nyárnak…
– És én még azt hittem, hogy belefáradtál a vitákba – ugratta Draco. Hermione mosolyogva rázta a fejét.
– Sokkal rosszabb is lehetett volna. Azt hittem, Rose már az első nap meg fogja átkozni Scorpiust.
– Kár, hogy nem tette. Scorp igazán jó ellenátkokat ismer – vigyorgott Draco.
– Nem hagytam volna, hogy odáig fajuljon a helyzet – jelentette ki a nő. Draco maga felé húzta, és lágyan végigsimította az arcát. Hermione lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Hagyta, hogy a férfi végigcsókolja a nyakát.
– Túl sokat aggódsz – suttogta Draco a fülébe. – Elbánnak egymással, nem kell őket felügyelni.
– Pont ettől tartok.
Draco nevetett. – Várd ki a végét…
– Scorpius hogy érzi magát? – kérdezte hirtelen Hermione. – Rose-on látom, Hugóval beszéltem kicsit, de ő hogy bírta a nyarat?
Draco elhúzta a száját. – Nem nagyon tudom. – Hermione keresztbe fonta a karját, és néhány másodpercig méregette a férfit. Draco felsóhajtott. – Beszélnem kellene vele, igaz?
– Illene.
Draco gúnyosan mosolyodott el. – Sokkal többet beszélgetek a fiammal, mint amennyit az apám beszélt velem.
– Az nem olyan nagy teljesítmény – legyintett Hermione. Draco nevetett.
– Tényleg nem – értett egyet. – Megkeresem – intett kifelé. Hermione bólintott, és némán figyelte, ahogy Draco kisiet.
Scorpius lent volt a kertben. A pár nappal ezelőtti ünnepségre felállított asztalok és székek még mindig kint voltak, és a fiú ezek közül vitt arrébb egyet. Kényelmesen lejjebb csúszott rajta, elnyújtózott, fejét a támlának támasztotta, és a sötét eget bámulta. A ház fényei kiszivárogtak idáig, így alig néhány csillagot fedezett csak fel a feketeségben. Draco léptei alatt megcsikordultak a kavicsok, amikkel felszórták az ösvényt. Scorp feljebb húzódott a széken, és kérdő pillantással mérte végig az apját. Draco egy pálcaintéssel elővarázsolt még egy széket, és maga is leült rá. Néhány percig csend ereszkedett rájuk.
– Örülsz, hogy visszamehetsz a Roxfortba? – kérdezte végül a férfi. Scorpius végigmérte a szeme sarkából. Draco is a csillagokat figyelte.
– Jó lesz találkozni a barátaimmal – ismerte be a fiú.
– Hogy érezted magad az elmúlt hetekben?
Scorpius gúnyosan mosolyodott el egy pillanatra. – Kitűnően. A Weasley család tagjai üdítő színfoltot hoztak a nyaramba. Már amikor szóba álltak velem.
– Magányos voltál? – Draco nem hagyta, hogy kizökkentse a gúnyolódás. Scorpius vállat vont.
– Néha talán jobban, mint tavaly.
Draco hallgatott. Asteria halála óta Scorp egyáltalán nem rajongott a nyarakért. Draco és ő eleinte nehezen jöttek ki egymással, és a férfi akkor rájött, hogy tényleg nagyon hiányzik egy testvér a fiúnak. Scorpius találkozott az unokatestvéreivel és néha a barátaival is nyaranta, de az idő nagy részét egyedül töltötte valahol a Malfoy-kúriában, és Draco keveset tudott arról, hogy mit csinált. Ha pedig megpróbálta megkérdezni, Scorpius általában maradt a végtelenül udvarias és távolságtartó formuláknál – ami így már gúnyosnak is tűnhetett.
– És te hogy érezted magad? – kérdezte a fiú halkan. Draco szeme rávillant.
– Mire gondolsz?
– Boldog vagy? – Draco bólintott. – Már nem is emlékszel anyára?
– Ó… – Draco lehunyta a szemét egy pillanatra. – Dehogynem. Csaknem minden nap gondolok rá.
– Már nem szereted?
– Miért ne szeretném?
– Mert mással élsz együtt.
Draco felsóhajtott. – Scorp, az érzések nem ennyire egyszerűek. Soha, semmi sem lesz olyan, mint az anyáddal volt. Hermionével más, máshogy jó. Másképp szeretem, érted?
– Nem. – Scorpius a fejét rázta. – Most már Hermionét választanád? – kérdezte halkan. Draco értetlenül fordult felé, úgyhogy folytatta: – Ha anya élne. Ha élhetne, és ismernéd Hermionét is, és tudnád, hogy milyen vele lenni, akkor melyiküket akarnád?
– Scorp, ez nevetséges kérdés! – mordult fel Draco bosszúsan. – Nem is válaszolok rá, annyira értelmetlen ilyeneken rágódni.
– Értem – suttogta a fiú szinte maga elé. – Én nem. Kedvelem Hermionét, nincs vele semmi baj. De bármit megadnék azért, hogy anya éljen. Bármit. – Felállt, és lassú léptekkel ment le a partra. Draco figyelte, ahogy sötét árnyként távolodik. Rosszul érezte magát a kimondatlan szemrehányás miatt, és azért is, mert tudta, hogy részben jogos. Asteria már a múlt volt, Hermione a jövő.
A nő egy könyvet olvasott, amikor visszaért hozzá a szobába. – Na? Mi volt? – kérdezte, amikor Draco belépett. Vetett egy pillantást a férfi arcára, és felpattant. – Mi a baj? Ennyire rossz volt?
Draco a fejét rázta. – Nem akarok most beszélni róla.
Hermione a homlokát ráncolta. – Hogy van Scorpius? Nagyon rosszul?
– Mit nem értesz abból, hogy ne beszéljük meg? – sziszegte Draco. Fenyegetően közelebb lépett hozzá, de Hermione nem hátrált, csak némán nézett a férfi szemébe. Draco elkapta a derekát, és közelebb rántotta magához. – Most nem a beszélgetés segítene…
Követelőzően csókolta meg a nőt, és a keze türelmetlenül siklott végig a testén. Hermione nem ellenkezett, hozzásimult, és hagyta, hogy Draco szinte harapja az ajkait, miközben a keze besiklik a ruhája alá és megmarkolja a fenekét. Dracóból keserű vágy áradt, keveredett benne a lelkiismeret furdalás és a sóvárgás. Hermione már ismerte ezt a fájdalommal teli vadságot, amivel megszabadította őt a ruháitól, és az ágyra lökte. Magára rántotta a férfit, éhesen csókolta, miközben segített neki is levetkőzni. A vágy, az érintések, harapások, az összesimulás és a durva lökések, végül a gyönyör robbanása most mind kapkodva jöttek, hogy megszabadítsák őket a hirtelen jött magánytól és a hiányérzettől, hogy újra meg újra megerősítsék bennük azt, hogy már nincsenek egyedül. Van kire számítani, és van kivel megosztani a napjaikat.
Amikor már pihegve feküdtek az ágyon, egymás karjaiban, kielégülten, Draco lehunyta a szemét. Erősen szorította a pilláit, és küzdött a torkát összeszorító keserűség ellen. Fájt az, hogy minden ennyire jó. Hermione hozzásimult, hallgatta a szívdobbanásait, és most már lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatta. Draco most úgy érezte, hogy nagyon szereti, és jó lett volna ezt ki is mondani. Mégis hallgatott.

*SR*

Az első foglalkozás a Szent Mungóban annyira rosszul indult, hogy Hermione csaknem félbehagyta az egészet. Ahogy belépett a kis helyiségbe, ahol kör alakba állított székek várták, hogy leüljenek rájuk a foglalkozás résztvevői, mindenki elnémult. Minden szem rászegeződött, minden arc sajnálkozó lett, és egy pillanattal később mindenki ott termett mellette, hogy kifejezze részvétét. Hermione dermedten állt. El akart menekülni a legrosszabb emlékek elől, most viszont mindenki Ront dicsőítette neki. Már csaknem sarkon fordult, és kiszaladt a szobából, amikor megszólalt a foglalkozást vezető fiatal nő.
– Üljenek le! – A hangja nyugodt és magabiztos volt, és Hermione éppen úgy automatikusan engedelmeskedett, mint ahogy a többiek is. Alig néhány évvel lehetett idősebb nála a medimágus. A vonásai lágyak voltak, és amikor mosolytalan arccal végignézett rajtuk, Hermione úgy érezte, hogy megértően méregeti. – Minden veszteség ugyanolyan komoly, minden ember egyformán értékes. Mindenki azért jött ide, hogy feldolgozza a saját fájdalmát. Egyiküket sem kell külön együttérző szavakkal körülvenni, nem kell külön kondoleálni.
A páciensek zavartan néztek körül, mintha nem is értenék, hogy miről van szó, de Hermione arcát most szemérmesen elkerülte a pillantásuk. A nő fellélegzett. Az első alkalmak még így is kissé kellemetlenek voltak, mert Hermione úgy érezte, mintha róla mindenki mindent tudna. Ha más azt mondta, hogy gyerekkora óta ismerte a most elvesztett házastársát, a többiek csak bólintottak. Amikor Hermione mondta, szinte érezte, ahogy mindenki feleleveníti mindazt, amit az újságok írtak a három griffendélesről, akik jó barátok voltak és együtt mentették meg a varázsvilágot. De aztán belerázódott, és néhány hét után már ő is egynek érezte magát a társaságból – egynek, aki semmivel sem tűnik ki.
Szeptember lett, a gyerekek iskolában töltötték a napot, Hermione a minisztériumban. Bármennyire untatta is a munka, igyekezett erős maradni, minden nap felkelni, bemenni és haladni a feladatokkal. Nem értette saját magát, nem tudta, miért nem kötik éppen úgy le ezek az egyébként fontos jogi kérdések, mint korábban, de üres blablának tűnt csak minden szöveg, amit írnia, elolvasnia vagy javítania kellett. Nap közben a közös, mesekönyvet olvasgatós esték, a Harryéknél vagy Mollyéknál töltött hétvégék és a kedd esti foglalkozás a Szent Mungóban tartotta Hermionében a lelket.
Október eleje volt már, amikor egy esős vasárnap délutánon a szülei házában volt. A gyerekek leültek a tévé elé, és Hermione nem hibáztatta őket: máshol ilyet nem láthattak, hagyta hát, hogy elragadtatva nézzék a mesefilmeket. Az apjához átjött egy barátja, valamilyen sürgős fogorvosi problémával, így ő átment a házban lévő rendelőbe. Hermione pedig segített az anyjának kipakolni a mosogatógépből a tiszta edényeket.
– Hogy érzed magad? – kérdezte az asszony, amikor már percek óta csak az összekoccanó tányérok vagy villák hangja törte meg a csendet. Hermione szándékosan lassan helyezte el az üvegpoharakat a szekrényben, hogy legyen módja mérlegelni, mit is válaszoljon.
– Hétvégenként, Rose-zal és Hugóval jól – mondta végül.
– De egyébként nem vagy boldog. – Jane felsóhajtott. – Tudod, néha rettenetesen bánom, hogy annak idején elengedtünk a Roxfortba.
– Anya, az ember sorsa nem ilyeneken múlik. Ha mugliként élek, talán akkor is elveszítem a férjemet egy balesetben vagy megbetegszik. Ami Ronnal történt, az…
– Az csakis annak köszönhető, hogy a varázsvilágban éltetek – szólt közbe kimérten Jane. – Nem vagy köztük boldog. Nem vagy boldog ezzel az élettel, hát miért nem kezdesz újat?
– Mit tudnék kezdeni szerinted a muglik között? – legyintett Hermione. – Nem tanultam mugli középiskolában, még csak a vizsgákat se tettem le. Ugyan hol tudnék elhelyezkedni?
– Tanulni sosem késő. És a te eszeddel nem is lenne lehetetlen valami újba kezdeni. Ha kitalálnád, hogy mi tetszene, mi apáddal támogatnánk titeket, amíg nem sikerülne megvalósítani az álmaidat.
– Az én álmaim a varázslók között valósulhatnak meg – jelentette ki Hermione ellentmondást nem tűrő hangon. Visszalökte a mosogatógép ajtaját. A konyhapultnak támaszkodott, és elgondolkozva figyelte az anyját, ahogy letörli még egyszer az asztalt. Jane felpillantott.
– Pontosan tudom, hogy nem szereted a munkádat. Ismerlek, Hermione. Ha valami tetszik, órákon át mesélsz róla, minden ötletedet megosztod mindenkivel. Bárkivel, aki éppen a közeledben van. De most, ha kérdezek is a minisztériumról, két mondat után elhallgatsz. Miért csinálsz olyat, amit nem élvezel?
– Mert ez a munkám, és valamiből élni kell – morogta Hermione. De valami mégis szöget ütött a fejébe. Már hazahoppanált a gyerekekkel, és még akkor is ezen morfondírozott, amikor Rose és Hugo azon veszekedett, hogy melyik könyvből olvasson fel esti mesét. A két gyerek persze észrevette szórakozottságát, és fennhangon szidták egymást, kihasználva, hogy Hermione nem szól rájuk.
– Akkor sem fogom meghallgatni, mert az egy szar! – kiabálta éppen Rose, amikor felocsúdott.
– Elég legyen! Rose, ilyet nem mondunk, pláne nem könyvekre – szólt rá Hermione szigorúan. Hugo elégedetten vigyorgott. Biztos volt benne, hogy az ő könyve lesz a befutó. De Hermione leemelt a polcról egy harmadik kötetet. – Ebből fogok olvasni – jelentette ki, és le is ült a két ágy közé, egy kisszékre. – Rose, mars az ágyba!
– De én királylányosat akarok! – nyafogott a kislány.
– Ebben lesz királylány is – ígérte Hermione. Megvárta, amíg Rose bekucorodik a takaró alá, és végre belekezdett a mesébe. De most erre is csak félig tudott figyelni, Hugo kérdéseire is rövidebben válaszolt, és amikor Rose még egy mesét követelt, megrázta a fejét. – Késő van, aludjatok.
Betakarta őket, puszit adott nekik, hagyta, hogy még egyszer hozzábújjanak elalvás előtt, aztán elgondolkozva főzött magának egy teát. Mire a teli csészével kilépett a folyosóra, a gyerekszobából már csak egyenletes szuszogás hallatszott ki. Leült egy fotelbe a nappaliban, és félretette a könyvét. Most semmi sem kötötte le igazán, csakis ez az ötlet, hogy elkezdjen tanulni valami újat.

*DH*

A karácsonyi szünet gyorsan elröpült, és Draco nemsokára újra a King's Crosson találta magát. Asteria rosszul lett, nem tudott velük jönni. Scorpius előtt fejfájásra hivatkozott, amit a fiú egyetlen bólintással elfogadott. Draco látta a nőn, hogy mennyire fáj neki az, hogy nem kísérheti el a fiát. Hosszú perceket szenvedtek végig. Asteria azzal, hogy megpróbálta elhitetni Dracóval és saját magával is, hogy képes eljönni, Draco pedig azzal, hogy mindezt végignézte. Asteria keze remegett, ahogy megpróbálta begombolni a talárját, és Draco végül félretolta a kezét, és lassú mozdulatokkal gombolta végig a ruhát. Asteria szorosan lehunyta a szemét, és Draco tudta abból, ahogy beharapta az ajkát, hogy fájdalmai vannak.
– Maradj itthon! – kérte a nőt. – Feküdj le.
– Scorp számít rám. És megint hónapokig nem láthatom majd… Ki szeretném kísérni az állomásra.
– De nem tudod. Azt akarod, hogy újabb rohamod legyen mindenki előtt? Nem akarok ebből is pletykát. – Asteria felpillantott a férfire. Draco hangja most szenvtelen volt. Tárgyilagos és hideg, mintha tényleg csakis attól tartana, hogy mit szól majd a világ ahhoz, ha a felesége nem viselkedik teljesen elfogadható módon a pályaudvaron. Asteria lerogyott az ágyra. A nyitott szekrény ajtajára szerelt tükörben nézte saját sápadt arcát. Elgyötörtnek tűnt.
– Ebből is? – kérdezte halkan.
– Az augusztusi eset után hallottam ezt-azt – felelt Draco komoran.
– Arról, hogy beteg vagyok?
– Inkább sokkal rosszabbakról. Ha valaki olyan körökben mozog, mint én, nem a betegség az első, amire az emberek gondolnak.
– Értem. – Asteria lassan bólintott. – Nem akarsz szégyenkezni.
Dracót elöntötte a bűntudat. Leült a nő mellé, és magához húzta. Asteria nem ellenkezett. Túlságosan is gyengének és szomorúnak érezte magát. Hagyta, hogy a férfi átölelje, és gyengéden ringassa. Draco végigcsókolta a nyakát. Érezte a remegését, és tudta, hogy ez most nem csak a betegség miatt van. Mégis, amikor felpillantott, szinte meglepték Asteria könnyei. A nő mindig erősnek tűnt, akármi történt is. Most viszont úgy zokogott, mint egy kisgyermek.
– Sohasem szégyenkeztem miattad – suttogta Draco. – Neked akarok jót. Ha most kialszod magad, délutánra jobban leszel.
– Igen, de ő addigra már elmegy. – Asteria hangja elcsuklott. – Annyira kevés időm van, és annyira keveset tudok vele lenni. Félek, Draco. Félek, hogy el fog felejteni.
– Merlinre, nem olyan kisbaba már, hogy elvesszenek az emlékei! – Draco magához szorította a nőt. – Azt hiszed, bármelyikünk is el tudna felejteni?
Asteria a fejét rázta. – Tudod, állandóan olyan gondolatok jutnak eszembe, hogy mi lesz, ha Scorp beleszeret valakibe. Milyen lesz az esküvője, a házassága, a gyerekei? Vagy mit fog dolgozni, hogy sikerülnek majd a vizsgái, továbbtanul-e a Roxfort után? Ezek természetes gondolatok, Daphne is sokszor gondol ilyeneket, még beszélgetni is szoktunk néha erről. De aztán nekem mindig eszembe jut, hogy bármit kívánok is neki, bármit várok is tőle, soha nem fogom megtudni, hogy végül beteljesedett-e. El tudod képzelni, hogy ez milyen érzés?
– Nem – vallotta be Draco. – Fogalmam sincs.
Nem csak azt nem tudta, hogy milyen érzés a tudat, hogy soha nem látod felnőni a gyerekedet, hanem azt sem, hogy milyen a jövőjén rágódni. Ő tiszta utat látott Scorpius előtt: sikeres vizsgákat, aztán az övéhez és az apjáéhoz hasonló üzleti vállalkozásokat. Később esetleg valamilyen kellemes állást a minisztériumban, ami sok fizetéssel és kevés tennivalóval jár. Szép, kecses, aranyvérű feleséget és egyetlen fiúörököst. Ha Draco a fia jövőjére gondolt, minden egyszerű volt, és igazából minden megegyezett a saját életével. A Malfoyok életével. Rádöbbent, hogy a világ talán változik, és Scorpius mást akar majd, mint amit ő elképzelt. Talán Asteria sokkal pontosabban látja maga előtt a jövőt.
– Te mit gondolsz, mit fog csinálni? Kit fog elvenni? Hány gyereke lesz? – kérdezte végül.
Asteria nevetett. – Beszélgess vele, ne rajtam keresztül akard megismerni a fiadat.
Draco fintorgott. – Legközelebb nyáron láthatom – próbálta szóra bírni a nőt.
– És most majd kettesben mentek a pályaudvarra. – Asteria felsóhajtott. – Maradnom kell, alig állok a lábamon.
– Jól teszed. Pihenj. – Draco egy csapásra elfeledkezett a fiáról. Csakis az érdekelte, hogy Asteria kialudja magát.
Aztán persze Scorp és ő csaknem néma csendben tette meg az egész utat a Roxfort Expresszhez. Asteria otthon köszönt el a fiától, Draco pedig lassú léptekkel ment a pályaudvaron a kilences és a tízes vágány közötti fal felé.
– Sajnálom, hogy végül nem sakkoztunk – szólalt meg Scorpius. Kimért volt a hangja, mint szinte végig a szünet alatt. Draco tudta, hogy haragszik rá a seprű miatt, de mivel meg volt győződve arról, hogy neki van igaza, nem próbált békülni.
– Én is sajnálom – bólintott tehát. – Remélem, nyáron lesz alkalmunk bepótolni.
Scorpius bólintott, és egyetlen szó nélkül hagyta ott, és csatlakozott a barátaihoz, amikor megérkeztek a kilenc és háromnegyedik vágányra. Draco figyelte, hogy beszélget velük. Részben kimérten és távolságtartóan, néha azonban előbújt belőle a gyerek, és együtt nevetett a másik két fiúval. Scorp boldognak tűnt a barátai között, határozottan boldogabbnak, mint egyedül a franciaországi villában.
Amikor végül a vonat kigördült az állomásról – Scorpius természetesen tisztelettudó fiúként elbúcsúzott tőle –, Draco még percekig a peronon maradt, és figyelte, amíg annyira kicsi ponttá nem zsugorodik, hogy már nem is látta. Szinte észre se vette, hogy valaki mellé lépett, csak amikor elfordult, akkor torpant meg döbbenten. Hermione Weasley alig néhány centire tőle állt, és még csak nem is próbált úgy tenni, mintha szintén a vonatot figyelte volna.
– Hogy van a feleséged? – kérdezte halkan. Alig maradt már szülő vagy más kísérő a közelben, de azért Hermione lehalkította a hangját, nehogy kihallgassák őket. Draco hidegen mérte végig.
– Nem értem, a kérdésedet.
– Máskor is volt rohama az augusztusi után? – folytatta a nő a kérdezősködést. – Esetleg hirtelen jött fáradtság? Végtagremegés? Valamilyen fájdalom?
– Ha volt is, nem látom be, miért kellene csevegnem veled róla – vetette oda Draco.
– Ki kellene vizsgáltatnia magát – magyarázta Hermione. – Több olyan betegség…
– Igen, tudok róla, hogy gyógyítónak tanulsz, Weasley – szólt közbe Draco. – Mindig is szokásod volt, hogy mindenbe beleüsd az orrod, és okoskodj. Gondolom, most örülsz, hogy eggyel több területen csillogtathatod meg a tudásodat. Hát jól figyelj: egy gyógyító arra való, hogy ha az embernek problémája van, elmenjen hozzá, és a tanácsát kérje. Azt pedig, hogy elém álljon, és kéretlenül okoskodjon, senkitől se nézem el. Nem érdekel, hogy hány betegséget magoltál be a könyveidből. Ne szólj bele az életünkbe, és kész.
– Tévedsz, Malfoy, egy gyógyítónak az a feladata, hogy figyeljen és segítsen. Feltűnt, hogy a feleséged most sincs itt, és ezért gondoltam, hogy szólok.
– És most hálásnak kellene lennem, igaz? Ne röhögtesd ki magad, Weasley! Nem emberbaráti érzésekből állsz most itt, hanem mert ha bebizonyosodna, hogy felismertél egy betegséget, még egy okod lenne arra, hogy zseniálisnak érezd magad. Bocs, de most nincs kedvem asszisztálni ehhez.
Hermione a fejét rázta, és talán akart is mondani még valamit, de Draco ezt már nem várta meg. Hátat fordított, és elsétált a nőtől. Dühös volt, és kedve lett volna odavágni néhány sértést, de ellenállt a vágynak. Már nem volt tinédzser, hogy elnézhető legyen neki egy párbaj vagy némi csúfolódás. Ha komoly felnőtt akart lenni, le kellett nyelnie a dühét. Így hát egyszerűen csak kisétált a peronról, és dehoppanált, mielőtt Hermione utolérhette volna.