Mostohák

Korhatár: 12 év
Figyelmeztetés: nincs

7. fejezet: Szívesség

A könyvtár ajtaja hangosan megnyikordult, amikor Rose belökte. Gúnyosan gondolt arra, hogy nem nyitogathatták túl gyakran a nehéz ajtószárnyakat a nyár során. Valójában azt se hitte volna soha, hogy ő maga a könyvtárban kezdi a tanévet. Nem is vette volna semmi sem rá, hogy bejöjjön ide, ha nem tudta volna, hogy öccsét csak itt találhatja meg. Madame Cvikker gyanakodva mérte végig – legalábbis Rose gyanakvónak tartotta azt, ahogy a szemüvege mögül, kissé rövidlátóan felé pislogott. Maga sem értette miért, de rámosolygott a könyvtáros boszorkányra, aztán elindult a magas könyvespolcok között abban a reményben, hogy hamar ráakad Hugóra.
Meg is találta, annyi könyv és pergamen mellett, ami kicsit soknak is tűnt egy embernek. Hugo éppen a homlokát ráncolva olvasgatta az egyik könyvet. Rose levetette magát a mellette lévő székre, és elégedetten vigyorgott, amikor a fiú összerezzent.
– Megijesztettelek?
Hugo vállat vont. – Mesélj, mi volt? – kérdezte válasz helyett.
– McGalagony azt mondta, hogy az a szaktanárok hatásköre, hogy kit engednek be az órára, úgyhogy velük beszéljek – kezdett bele Rose sóhajtva. – A sötét varázslatok kivédésével nem volt gond, azt a háború óta mindenki tanulhatja, aki letette az RBF-et. – Hugo bólintott. Rose fintorgott. Nyilvánvaló volt, hogy öccse pontosan tudja a szabályokat. Igazából ezért is avatta őt be a tervébe. – Úgyhogy Flitwickkel kezdtem azon a címen, hogy jobb először túllenni a nehezén.
– Mit mondott?
– Lényegében a képembe röhögött – morogta Rose. – Azt mondta, hogy fikarcnyi tehetségem sincs a bűbájtanhoz, és hálás, hogy végre megszabadult tőlem, nemhogy még egy esélyt adjon.
– A szemét. – Hugo együttérzően szorította meg nővére kezét. – Nincs igaza, nem vagy tehetségtelen, csak… – Hugo elakadt a megfelelő szót keresve. Rose felsóhajtott.
– Nem tudom, azt hiszem, tényleg hülye vagyok hozzá. Kicsit meg is könnyebbültem. Halálra kellett volna tanulnom magam, ha bevesz a haladó csoportba.
– Azért az nem ártott volna meg, ha néha megírod a házidat – jegyezte meg Hugo. Rose beharapta az ajkát.
– Hát, most lesz mit tanulnom, ugyanis Bell kedvesebb volt. Azt mondta, ha egy hónap múlva legalább várakozáson felülire leteszem azt a mini-vizsgát, amit összeállít nekem az első öt év anyagából, akkor maradhatok a haladó csoportban.
– Rose, ez szuper! – Hugo boldogan mosolyodott el. – Tök jó, hogy sikerült meggyőznöd!
– Szuper, de van fogalmad róla, hogy ez mit jelent? Egy hónap alatt kell bevágnom ötévnyi anyagot, és közben teljesítenem kell az órákon is. – Rose felnyögött.
– És mi van a gyógynövénytannal? – kérdezte Hugo.
– Neville azt mondta, mehetek, de minden héten kell írnom egy házidolgozatot. Kezdem azt hinni, hogy ez az évem csak a tanulásról szól majd…
– Üdv a klubban – morogta Hugo a könyvek felé intve. – És van már valami terved az átváltoztatástanra?
– Arra gondoltam, hogy esetleg segíthetnél – vetette fel Rose óvatosan. Hugo a homlokát ráncolta.
– Úgy érted, segítsek neked felkészülni egy RBF-szintű vizsgára? – Rose bólintott. – De hát még csak most kezdem az ötödiket!
– Na és? Már mindent megtanultál, nyilván nem okoz majd gondot – vont vállat Rose.
– Ne gúnyolódj. Még nem tudnék levizsgázni, és téged se tudlak felkészíteni. Kérd meg Jamest vagy Albust.
Rose a fejét rázta. – Biztosan elmondanák Harrynek vagy Ginnynek, és nem akarom, hogy anya fülébe jusson ez az egész. Ha sikerül, elmondom neki, de ha nem… – Rose elhallgatott. Nem bírta volna ki, ha az anyja megtudja, hogy tényleg tehetségtelen. Hugo töprengve bólintott.
– Ismerek valakit, aki kiválót kapott átváltoztatástanból, és nem hiszem, hogy elárulna anyának – jegyezte meg. Rose fellelkesült.
– Kit?
Hugo a fejével balra intett, ahol éppen felbukkant Scorpius egy könyvvel a kezében.
– Nem volt könnyű, de kiimádkoztam Madame Cvikkerből – vigyorgott elégedetten, aztán észrevette Rose-t. – Nahát, nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan találkozunk, Weasley – mosolygott rá hidegen. Rose elkapta a pillantását.
Amikor felszálltak a Roxfort Expresszre, Scorp gúnyosan jegyezte meg, hogy talán egy kupéba kellene ülniük, elvégre testvérek. Hugo nevetett a viccen, Rose viszont dühösen fordult szembe a fiúval.
– Éppen itt az ideje, hogy leszállj rólam, Malfoy – vetette oda. – Elég volt egész nyáron nap mint nap látni a képedet. Ne hívj Rose-nak, és ne gyere a közelembe a Roxfortban! – Hátat fordított, és elsietett a két fiú mellől. Valójában már akkor is a terve idegesítette. Elhatározta, hogy elmegy McGalagonyhoz, és eléri, hogy több olyan órát is felvehessen, amiből épp, hogy átment a vizsgán. Rettenetesen félt a szigorú igazgatótól, akinek az anyja mindig is a kedvence volt, és aki nyilván csalódott, hogy neki sokkal rosszabbak az eredményei. Ha rátámadt Scorpra, az oldotta benne kicsit a feszültséget. Most viszont, amikor a fiú kötelességszerűen a vezetéknevén szólította és gúnyosan vigyorgott rá, már nem érzett mást, csak zavart.
– Nem miattad vagyok itt – morogta kedvetlenül.
Hugo közbeszólt: – Rose azért jött, mert kellene neki egy kis…
– Felejtsd el! – vágta rá Rose, és felállt. – Tőle nem kell semmi.
Scorpius a távolodó lányt figyelte. – Mit szeretne?
– Október elején vizsgáznia kell átváltoztatástanból. Kellene neki egy kis segítség.
– Szar ügy. – Scorp maga elé húzta a könyvet, amit most hozott. Hugo felsóhajtott.
– Ne kéresd már magad.
– Ő nem fog megkérni – vont vállat Scorpius. – És nincs is szükségem a könyörgésére, vagy bármire. Nem érdekel.
Hugo végigmérte a fiút. Mondani akart valamit, de végül csak megrázta a fejét. – Rose-nak nagyon nagy szüksége van arra, hogy ez sikerüljön. Az RBF eredmények elvették minden önbizalmát, és még anya is haragszik rá…
– Elhiszem. Majd megkéri az egyik osztálytársát – mondta Scorpius nyugodtan. – Na, megnézzük végre a könyvet, vagy feleslegesen tettem a szépet Cvikkernek fél órán keresztül?
Hugo lemondóan bólintott, és a kinyitott kötet fölé hajolt.

SM&RW

Rose dühösen lapozgatott a könyvben. Minél idegesebb lett, annál kevésbé találta, amit keresett, és annál reménytelenebbnek tűnt az egész vállalkozás. Minden évben tűrhető eredménnyel levizsgázott átváltoztatástanból, és tulajdonképpen a gyakorlati részhez még volt is némi érzéke, de a sok elméleti blablát sosem szerette igazán, ezért nem is fordított túl nagy figyelmet arra, hogy megtanulja őket. Márpedig az RBF-vizsgasorok kérdéseinek nagy részét éppen az elméleti kérdések tették ki. Most tehát megpróbálta sorra kikeresni a hozzájuk tartozó válaszokat, és mivel néha már az is nehézséget okozott, hogy felidézze, hogy melyik évben tanulták őket, abba még bele se mert gondolni, hogy neki mindezt végül be is kell magolnia.
Scorpius csendesen húzta ki a széket, és leült mellé. Rose felpillantott és beledermedt a mozdulatba. Néhány másodpercig farkasszemet néztek.
– Én azt biztosan nem a másodéves könyvben keresném – jegyezte meg a fiú, miközben vetett egy pillantást a kérdésre, amelynél Rose tartott. A lány fintorgott. – Ha szeretnéd, segítek – mondta Scorp. Rose felsóhajtott. Kétségkívül úgy tűnt, hogy segítségre van szüksége, de zavarba hozta a gondolat, hogy éppen Scorpius legyen az, aki korrepetálja.
– Csak ezzel a sok elméleti marhasággal van gondom – mondta végül, és ő maga sem értette, hogy miért akarja jobb színben feltüntetni magát Scorp előtt. A fiú bólintott.
– Miért nem kéred meg valamelyik griffendélest, hogy segítsen?
Rose megdörzsölte a homlokát. Megkérhette volna Albust, de szégyellte magát előtte. A fiú nagyon is jól szerepelt az RBF-eken, és nem akarta, hogy butának tartsa. Igazából minden barátja előtt szégyellte az egészet.
– Mindig is úgy tettem, mintha egyáltalán nem érdekelne a tanulás – vallotta be végül. – Minden barátom felnézett rám, mert amíg ők gyötrődtek a könyvek felett, addig én kviddicseztem meg pihentem. Tudom, hogy kicsit hülyének is tartottak az egész miatt, de összességében tisztelnek. Én vagyok a csapatkapitány, és tényleg van esélyem arra, hogy a végzés után Ginnyhez hasonlóan profi legyek. Ráadásul nem is voltak annyira rossz jegyeim, mert a gyakorlati tudás általában ellensúlyozta az elméleti hiányosságaimat. Szóval bármennyire könnyen vettem is a tanulást, mindig sikerült végül jó jegyeket összehoznom.
– És azt hiszed, hogy ha a barátaid megtudnák, hogy igenis érdekelnek a vizsgaeredmények, kevesebb lennél a szemükben? – Rose bólintott. Scorpius összevonta a szemöldökét. – Szánalmas lenne, ha ennyire felszínesek lennének a barátságaid.
– Én vagyok felszínes – legyintett Rose. – Ők felnéznek rám, és nem akarom, hogy rájöjjenek, hogy nem vagyok náluk különb.
– Akkor inkább te vagy szánalmas – állapította meg Scorpius szenvtelen hangon. Rose beharapta az ajkát.
– Annak is érzem magam.
– Miért kezdtek el hirtelen érdekelni az eredményeid?
– Anya miatt.
– Gondolom, eddig is rendszeresen elmondta neked, hogy miért olyan fontos az RBF – mondta a fiú kétkedve.
– Nem azért, ami mond, hanem amit nem mond ki. Azt akarom, hogy rám is büszke lehessen, ne csak Hugóra. Ha sikerülne elérnem, hogy több tárgyat is felvehessek, ha jó eredményeim lennének a RAVASZ-on, az ellensúlyozná az RBF-et.
– Azt nem ellensúlyozná, amivel igazán megbántottad – jegyezte meg Scorp könnyedén. Rose elsápadt, és elkapta a pillantását a fiúról. Scorpius rájött, hogy ostobaság volt erre célozni. – De kezdetnek persze nem rossz – tette hát hozzá. Rose bólogatott.
– Igen, pontosan ezt akarom. Kezdetnek megcsinálni ezt az átvátoztatástan vizsgát – kapott a szón, hogy úgy tehessen, mintha tényleg elég lenne néhány jó eredmény arra, hogy Hermione elfelejtse a sértéseit. – Így anya látná, hogy fontos nekem az egész.
Scorpius bólintott. – És a barátaidnak az nem fog feltűnni, ha állandóan a könyvtárban ülsz?
Rose elgondolkozott. – Majd azt mondom, hogy az öcsémmel beszélgetek. Végül is Hugót főleg itt lehet megtalálni.
– Ötletes – mondta Scorp gúnyosan. – Ha majd jobb hazugságokat akarsz kitalálni, szólj. Adok néhány tippet.
Rose vállat vont. – Akkor sem ugyanolyan, mintha eléjük állnék, és bevallanám, hogy tanulok.
– Hát nem. Ha szeretnéd, segítek – ismételte meg a fiú. Rose felsóhajtott.
– Az nagyon jó lenne – suttogta. Scorpius elmosolyodott. A lány egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy mennyire jól áll neki ez a lágy mosoly, de aztán Scorp elégedetten vigyorogni kezdett. – Mi van?
– Hihetetlen, lényegében sikerült elérnem, hogy könyörögj nekem! Egy griffendéles egy mardekárosnak…
– Mit akarsz ezzel mondani? – Rose sértetten mérte végig a fiút.
– Azt, hogy legyőztelek, Weasley.
– Jellemző. Hogy hihettem el egy pillanatig is, hogy segíteni akarsz… – Rose közelebb húzta magához a könyvet, és igyekezett tudomást sem venni Scorpiusról. A fiú átnyúlt fölötte, felvett egy másik kötetet, felütötte és rövid lapozgatás után Rose elé tolta.
– Mondtam, hogy én azt nem a másodikos könyvben keresném – mondta, és rákoppintott a szövegre.
– Nem értelek. – Rose arrébb tolta a másodikos könyvet, és Scorpius ujját figyelte, amely a megfelelő részre mutatott. – Miért csinálod ezt?
– Ki akarom élvezni a diadalomat – mosolygott a fiú. – Neked szükséged van rám, én pedig történetesen hajlandó vagyok foglalkozni veled. Még csak szépen kérned sem kell.
Rose felnézett. – Tényleg segítesz?
Scorpius vállat vont és bólintott. – Csak meg ne bánjuk…

DM&HG

– James! James, engedj el! – Albus panaszos hangja kiszűrődött a gyerekszobából. Ginny izmai megfeszültek, de Harry a karjára tette a kezét.
– Au! Rose, mit csinálsz? – hallatszott most James morgolódása. Rose jókedvűen nevetett fel, és Albus, aki feltehetően kiszabadult bátyja szorításából, vele kacagott.
– Látod? Hagyd őket – mosolygott Harry a feleségére. Ginny felsóhajtott, és Hermionéhez fordult.
– Mostanában folyton verekszenek.
– Gondolom, ez normális – jegyezte meg Hermione. Ginny fintorgott.
– Engem akkor is zavar, hogy James kihasználja az erőfölényét.
– De pont jött egy kis erősítés Albusnak – mosolygott Harry. – Úgy hallom, Rose kiállt mellette.
Hermione is elmosolyodott, kissé megfáradt mosollyal. Élvezte a Harryéknél töltött délutánokat, hálás volt a figyelmükért és a kedvességükért. Harry és Ginny azt is felajánlotta, hogy néha átvállalja egész napra a két gyereket, ha Hermione pihenni akar, de a nőnek a kikapcsolódás egyelőre azonos volt azzal, hogy a gyerekeivel lehet. Igaz, Harryék a szívességért cserébe néha maguk is kölcsönbe adták volna neki három gyereküket – de Hermione ezt sem bánta különösebben, mert a Potter-gyerekek jókedve mindig elűzte a Ronnal kapcsolatos, kellemetlen gondolatait. Most azonban nem csak azért jött ide, hogy ne egyedül töltse a szombat estét. Az elmúlt hetek során sokat őrlődött, sok lehetőségnek utánanézett, és tudta, hogy eljött a pont, amikor be kell avatnia legközelebbi barátait a tervébe.
– Mi a baj, Hermione? – Harry aggodalmas pillantással mérte végig.
– Igazából azért jöttem ma át, hogy segítséget kérjek – vallotta be a nő. Zavarban volt, még akkor is, ha tudta, hogy mindig számíthat Harryékre.
– Tudod, hogy bármit kérhetsz tőlünk – mosolygott rá Ginny, és úgy tűnt, meg is feledkezett a közelben ricsajozó gyerekekről.
– Pénzről lenne szó – mondta Hermione halkan. Harry arca egy pillanat alatt érzelemmentes lett. Ginny beharapta az ajkát, de bólintott, jelezve, hogy folytassa.
– Hallgatlak – mondta Harry, és egy bátorító mozdulattal megszorította Hermione vállát.
– Nem bírom tovább a minisztériumban – vallotta be a nő. – Nem érdekel a munka, és gyűlölök oda bejárni. Anya állandóan azzal nyaggat, hogy kezdjek valami újba, és azt hiszem, rájöttem, hogy mit szeretnék.
– És mi lenne az? – kérdezte Ginny kíváncsian.
– Gyógyító akarok lenni. El is tudnám kezdeni a képzést januártól, de csak akkor, ha otthagyom a minisztériumot. Márpedig ha tanulni kezdek, még néhány évig nem tudok dolgozni segédápolóként sem. – Elhallgatott, a többit már szükségtelen volt kimondani. Ha nem tudott segítséget szerezni, akkor semmi esélye nem volt arra, hogy valaha is otthagyhassa a minisztériumot.
Harry bólintott. – Gondoltam, hogy eleged lesz a mágikus jogokból. Látszott, hogy már nem élvezed az egészet.
Hermione nem felelt, zavartan meredt a terítő mintájára. Harryék helyzete nem volt egyszerű. Aurorként Harry nem keresett éppen rosszul, és amíg kviddicsezett, Ginny is szép fizetést vitt haza. De aztán Lily születése után már szó sem lehetett arról, hogy Ginny dolgozzon – addig legalábbis semmiképpen sem, amíg legalább a két idősebb gyerek roxfortos nem lett –, és kiderült, hogy az öt fős család számára már nagy kiesés Ginny hiányzó jövedelme. A Weasley-család nem lett vagyonosabb a háború után sem, de Harrynek volt a széfjében egy szép summa arany. Csakhogy, mivel nemigen értett a befektetésekhez, semmit sem tett azért, hogy ez az összeg gyarapodjon, sőt, éppen, hogy lassú fogyásnak indult így, hogy néha kénytelenek voltak kivenni belőle.
Hermione tudta, hogy ha Harry támogatná őket, csak a szüleitől és a Siriustól kapott örökségből tudná ezt megtenni, pedig ő és Ginny azt az összeget szerette volna vész esetére megőrizni. Túl nagy kérés volt, hogy a barátai rá költsék a megtakarításukat. Hermione nem is kért volna ilyet, ha nem próbál már meg mindent korábban. Elment a szüleihez, és elmondta nekik a tervét. Az apja el volt ragadtatva, hogy végül ő is az egészségügyben fog elhelyezkedni – az azonban már kevésbé tetszett neki, hogy a varázsvilágban. Hermione csak ekkor értette meg, hogy a szülei mennyire szeretnék, ha visszatérne a muglik közé. Órákon át vitatkoztak, és végül az apja kijelentette, hogy bármilyen támogatást kaphat tőlük, ha otthagyja a varázsvilágot. Akkor azonban ne számítson sokra, ha maradni kíván.
Hermione látta, hogy az anyja mindezzel nem ért teljesen egyet, de mégsem vitatkozott. A nő nagyon is szerette volna támogatni az unokáit, és fel sem merült, hogy megszakítsák a kapcsolatot Hermionével. De abban a szülői pár megegyezett, hogy egyikük sem örült volna annak, ha a lányuk és a varázsvilág kapcsolata továbbra is ilyen szoros. Hermione hiába érvelt Rose és Hugo véletlen varázslataival, amelyek egyértelművé tették, hogy majd nekik is a Roxfortban lesz a helyük. Hiába hozta fel ismét, hogy iskolai papírok nélkül aligha tudna elboldogulni a mugli világban. Azt pedig végképp feleslegesen mondta el, hogy ő már közelebb érzi magát a mágiához, mint a muglikhoz. A szülei hajthatatlanok maradtak. Végül úgy kellett eljönnie tőlük, hogy tudta: a mostani döntése miatt végleg el fognak távolodni egymástól.
– Utánanéztem annak, hogy milyen munkát tudnék vállalni a tanulás mellett – mondta halkan, megtörve a hosszúra nyúlt csendet a nappaliban. – Elmegyek majd az Abszol út valamelyik boltjába, és ott fogok dolgozni. De tartok tőle, hogy egy félmunkaidős állás fizetése a fele se lesz a minisztériumi fizetésemnek. Anyáék pedig mindenáron el akarják érni, hogy mugli orvosnak tanuljak.
– Számíthatsz ránk – jelentette ki Harry. – Ez a legkevesebb, hogy most melletted állunk – tette hozzá, és azonnal bele is fojtotta a nőbe a hálálkodást: – De most nézzük meg, hogy egyben maradt-e még a gyerekszoba…
Hermione lehunyta a szemét egy pillanatra, s valamivel kevésbé kalapáló szívvel követte barátait a gyerekek felé.

DM&HG

A tenger azúrkéken csillogott a nap fényében. A meleg átjárta minden csontjukat, és kellemes, bizsergető lustálkodásra ösztönözte őket. A házimanó éppen újabb adag jegesteát hozott – a kancsó gyöngyözött a forróságban –, és Daphne jólesően sóhajtott fel.
– Megértem, hogy ki se teszitek innen a lábatokat. Olyan ez a hely, mint egy álom. – Elpillantott a víz felé, ahol a három gyerek Marcus vezényletével éppen a hullámokkal vette fel a versenyt.
– Igen, csodálatos – értett egyet Asteria. Egy napernyő árnyéka alatt pihent, úgy, hogy legfeljebb a lábszára ért ki a napra, és könnyű lepedővel betakarta magát. Sápadt volt, hiába telt már el egy hónap a nyárból, és Draco már a hangján hallotta, hogy kezd elfáradni.
A férfi idáig könnyen alakította Asteria állapotának megfelelőre a programot: Daphne és Blaise fáradtak voltak, és örömmel töltötték pihenéssel az első napokat. Mára azonban az egyik közeli város meglátogatása volt tervbe véve, és Draco tudta, hogy vendégeik ezt semmi pénzért nem mondanák le. Aggodalmasan mérte tehát végig Asteriát. Nem akarta, hogy a nő túlságosan is megerőltesse magát és baja essen. Daphne közelebb húzódott a húgához.
– Te viszont betegesen sápadtnak tűnsz. Ki szoktál mozdulni néha akkor is, ha mi nem vagyunk itt?
Asteria pillantása az ég és a tenger találkozása felé kalandozott. – Tudod, hogy nem bírja a bőröm a napot. Inkább óvatos vagyok.
Daphne végigmérte egy lapos pillantással a nőt, aztán egy pálcaintéssel töltött magának egy pohár teát. Asteria továbbra is a tengert fixírozta. A napfény annyira erősen csillogott a vízen, hogy az már bántotta a nő szemét. Asteria félrepislogott egy könnycseppet, és a nővérére mosolygott. Reménykedett benne, hogy kellően meggyőző volt. Draco egy poharat nyújtott felé, és amikor Asteria megrázta a fejét, csak egy rendreutasító pillantást kapott válaszul.
– Innod kell – mondta a férfi halkan. Daphne némán figyelte őket.
Aztán, amikor órákkal később a város bevásárló utcáján sétáltak végig – és Blaise arról faggatta Dracót, hogy milyen jó francia befektetési lehetőségekről hallott –, Daphne újra a nő mellé szegődött. Scorpius, aki kiválóan kiismerte magát a városban, és sokkal felszabadultabban viselkedett két unokatestvére mellett, mint amikor csak a szüleivel volt, előreszaladt, hogy megnézzenek egy kirakatot. Asteria őket figyelte, miközben a nővére mellé lépett.
– Halljam, mi baj? – kérdezte Daphne minden kertelés nélkül. Asteria tettetett meglepetéssel nézett rá.
– Milyen baj?
– Anya a lelkemre kötötte, hogy nézzek utána, mi van veled. Nem vagyunk hülyék, tudjuk, hogy szereted Angliát, most mégsem jöttél haza már hónapok óta. Őszintén szólva nem úgy nézel ki, mint aki a francia napsütést élvezi egész évben. Mi van veletek? Draco ragaszkodik ehhez a nyaralóhoz?
Asteria a fejét rázta. Körülnézett. Úgy tűnt, a három gyerek éppen fagyalaltért kuncsorog Blaise-nél, és ő nem is igen tiltakozik az ötlet ellen. Kettesben voltak a sétálóutca zümmögő, napfénytől és nyártól eltelt tömegében. Asteria mélyet szippantott a forró, fűszeres levegőből, mégsem volt képes megszólalni. Daphne hallgatott, hagyott időt a húgának, de a szeme sarkából folyamatosan figyelte.
– Mondd azt anyának, hogy jól vagyok – kérte Asteria. – Semmi szükségem arra, hogy ide jöjjön, és megpróbáljon beleavatkozni az életünkbe.
– De nem vagy jól. – Ez nem kérdés volt, hanem megfellebbezhetetlen állítás. Asteria a fejét rázta. Hirtelen úgy érezte, hogy szédül, és túl sok volt mára a napból. Draco, aki mostanra már kifejlesztette azt az érzéket, hogy mindig észrevette, ha valami gond van, egy pillanat alatt mellette termett. Könnyedén átölelte, és halkan súgta a fülébe.
– Haza akarsz menni?
– Minden rendben. – Asteria megszorította a kezét. – Beszélnem kell Daphnével. Kettesben.
Draco bólintott, és visszament Blaise-hez, aki éppen kiosztotta a fagylaltokat. Valami megfoghatatlan rosszkedv kerítette hatalmába, és csak félig tudott odafigyelni sógorára. Sejtette, hogy Asteria hamarosan kénytelen lesz másokat is beavatni a betegségbe. Valójában azóta ezt várta, amióta Daphne és Blaise megérkezett Franciaországba. Most mégis letaglózta a gondolat visszavonhatatlansága: ha Asteria elkezdett beszélni a betegségéről, az azt jelentette, hogy lassan feladja. Amíg a nő minden erejével titkolózott, amíg nem akarta megijeszteni Scorpot, bevonni a családját, okot adni arra, hogy sajnálják, addig erősnek tűnt. Addig lehetett játszani a gondolattal, hogy valami csoda folytán egyszer csak meggyógyul. Most ennek vége szakadt.
Draco önkéntelenül is visszapillantott rájuk. Látszólag valami kirakatot nézegettek, de a férfi tudta, hogy egyikük sem látja a mögötte lévő ruhákat. Asteria magyarázott valamit, nyugodt pillantással, és azokkal az apró, nyomatékosító kézmozdulatokkal, amiket Draco mindig is annyira szeretett benne. Daphne sápadt volt, most még a húgánál is sápadtabb, pedig az elmúlt héten alaposan lesült a napon. Egyik kezét a szája elé tartotta, talán percekkel ezelőtt kaphatta oda, a másikat önkéntelen mozdulattal szorította ökölbe. Tagadás. Draco ismerte az összes fázist, és tudta, hogy a felesége most hiába magyaráz bármit is, mert Daphne egyelőre képtelen felfogni a szavait. Daphne most sorra veszi az összes gyógyítót, akit ismernek, vagy akiről hallottak valaha, aki tartozik Blaise-nek, akit elő lehetne most rángatni. Egyelőre nem tudta felfogni, hogy mindez értelmetlen.
– Szükségük lesz a segítségedre, érted? – kérdezte Asteria halkan, legalább tizedszerre.
– Ez még nem lehet biztos – vetette ellen Daphne. – Nyilván nem néztetek utána minden lehetőségnek.
– De, mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett. – Asteria hangja hideg volt. A nővére rábámult.
– Hogy tudsz ennyire nyugodtan beszélni erről az egészről? – Daphne hangja dühösen csattant fel. Az az őrült gondolat kerítette hatalmába, hogy húga nem is akar meggyógyulni, hogy ő maga választja a halált.
– Volt rá néhány évem, hogy megszokjam. – Asteria elfordította a fejét. Elkapta Draco pillantását az utca túlsó végében. A férfi úgy fordult el, mint a bűntudatos gyerek, akit leskelődésen kaptak. – Draco azt hiszi, hogy felkészült, de valójában nem fog tudni mit kezdeni se magával, se Scorpiusszal. Mellette kell állnod, különben összeomlik majd.
– Mért gondolod, hogy én fel fogok készülni? – rázta a fejé Daphne.
Asteria végigmérte. – Mert ismerlek. – Megfordult, és elindult Dracóékhoz. Scorpius elé sietett, és magyarázni kezdett neki a fagyiról. Daphne lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán mosolyt erőltetett az arcára, és ő is csatlakozott a társasághoz.