Mostohák

Korhatár: 12 év
Figyelmeztetés: nincs

8. fejezet: A szakértő szava

A kora őszi napsütésben a park kellemesen langyos volt. A fák levelin átszűrődő napfény aranyos-zöldre festett mindent, és Scorpius egy elégedett sóhajjal végignyúlt a füvön, és magában megkockáztatta, hogy ez az év nagyon is jól indul. Korábban a kviddicspálya egyik lelátóján üldögélt a Mardekár csapatával együtt. A griffendélesek lefoglalták szombat délutánra a pályát – valószínűleg a Roxfort háromnegyede most őket irigyelte, mert az idő tökéletes volt egy válogató-edzéshez –, és Scorpiusék csak azért is kimentek, hogy felmérjék, milyen lesz a Griffendél idei csapata. Rose nem állta meg, közelebb jött hozzájuk, amikor letelepedtek az egyik lelátó aljába.
– Mára mi foglaltuk le a pályát, Malfoy – vetette oda hidegen. Scorp mosolygott. Rose nem igazán tudta kezelni kettejük kapcsolatát, ha mások is ott voltak. A sok együtt eltöltött óra a könyvtárban rákényszerítette őket arra, hogy beszélgessenek, és többé-kevésbé jól ki is jöttek. Azonban, ha a többi griffendéles, vagy bárki más az iskolából hallótávolságon belül került, Rose azonnal hideg és szurkálódó lett.
– Ez a lelátó, nem a pálya, Weasley – vágta rá Scorpius hasonló stílusban. – Ha gondot okoz a megkülönböztetése, komoly problémákkal fogsz még szembenézni a meccsek alatt.
Rose szeme összeszűkült. – Mi a fenét kerestek itt? – kérdezte végül keresetlen őszinteséggel.
– Szerinted? – vigyorgott rá a mardekáros csapat egyik hajtója.
– Szerintem ki akarjátok lesni a taktikánkat – fonta keresztbe Rose a karját.
– Hát, ha csak nem akarunk jelentkezni a csapatodba… – bólintott Scorpius. Rose végigmérte őket, majd egyetlen szó nélkül hátat fordított, és visszasétált a csapatkapitányra várakozó griffendélesekhez. Scorp elgondolkozva nézett utána. Nyilvánvaló volt, hogy a mardekáros nézősereg feszélyezi a lányt. Az pedig különösen idegesítette, amikor a fiú háztársai gúnyos kiáltásokkal kommentálták a levegőbe emelkedő griffendéleseket. Scorpius a Szellőszárnyon tovasuhanó lányt figyelte még akkor is, amikor megindult a válogatóedzés.
Odafent Rose már elemében érezte magát. Gyors utasításokat osztott, aztán pedig a lehetséges őrzők teljesítményét figyelte. Scorpiust elálmosította a napfény, és egyébként sem volt kedve ahhoz, hogy hátrafeszített nyakkal bámuljon felfelé. Nyújtózott egyet, és a tenyerébe támasztott állal hallgatta, amint a mardekáros csapat többi tagja gúnyos megjegyzéseket tesz a jelöltek szereplésére. Már ők sem kiabáltak, nem is igen lett volna értelme, hiszen néhány ember hangja úgysem hallatszott fel a levegőben hasító griffendélesekig. Inkább csak magukat szórakoztatták tehát a válogatás kommentálásával. Árnyék vetült Scorpiusra, hogy Anthony Nott átült mellé.
– Látom, Weasley jó kis seprűt újított be – jegyezte meg a fiú.
– Apám adakozó kedvében volt – felelt Scorp rezzenéstelen arccal. Anthony méregette néhány másodpercig.
– Meg kellett volna átkoznod a seprűjét. Együtt éltetek a nyáron, nem?
Scorpius könnyedén vállat vont. – Soha nem emelnék kezet egy Szellőszárnyra. Túlságosan is tökéletesek ahhoz, hogy tönkretegyem őket.
– Vagy inkább Weasleyt félted. – Scorpius érezte, hogy a másik most jutott el végre a mondanivalója lényegéig. Egykedvűen pillantott fel a fiúra. Anthony szeme csillogott, látszott, hogy szeretne olyan ütést bevinni, ami telibe talál. – Nagyon összemelegedtél velük a nyáron. Folyton azt látni, hogy valamelyikkel összebújsz a könyvtárban.
– Te is szoktál beszélni a testvéreddel – vetette oda Scorpius. Anthony torkán akadt a következő kötekedő megjegyzés. A húga hollóhátas volt, mégis majd' minden nap beszéltek. Scorpius könnyedén elmosolyodott. – Na látod.
Felállt, és otthagyta a társaságot. Egyébként sem érdekelte különösebben a griffendélesek műsora odafent, ahogy az sem, hogy a csapattársai hogyan viccelődnek rajtuk. Ráérősen sétált le a tó partjára, és megállt az egyik fa alatt. Nem messze tőlük egy csapat negyedéves mardekáros üldögélt, köztük az unokahúga is. Feléjük biccentett, de nem csatlakozott hozzájuk, mert néhány pillanattal később Mike és Zack utolérte. Scorpius a fák levelein átszűrődő napfényt figyelte, és kiélvezte azt a néhány percet, amíg a barátai még nem kezdték faggatni.
– Szóval végül nem bánod, hogy apád megnősült? – szólalt meg Zack néhány perc múlva. Scorpius rápillantott, és könnyedén megvonta a vállát.
– Sohasem érdekelte a véleményem.
– Attól még megvolt a magad véleménye az egészről – jegyezte meg Mike. Felhúzta a térdét, és a fodrozódó vizet figyelte. – Őszintén, jól kijöttetek nyáron a Weasleykkel?
Scorpius gúnyosan felnevetett. – Olyannak tűnnek, mint akikkel jól ki lehet jönni? – A másik két fiú grimaszolt. – Rose Weasley éppen olyan idióta volt a nyáron, mint amilyen itt.
– Mindig is testvéreket akartál… – kockáztatott meg Mike egy óvatos, puhatolódzó megjegyzést. Scorpius beletörődően bólintott. Ha volt olyan pillanat, amikor kicsit elengedte magát, és hagyta, hogy lehulljon róla a Malfoyok mindig tökéletes álcája, akkor az a barátai előtt volt. Mike tehát pontosan tudta, hogy mennyire utálta a hosszúra nyúló, unalmas nyarakat otthon – azután pedig még jobban, hogy az anyja meghalt.
Most azonban egyáltalán nem volt kedve az érzelgősséghez. Nem akarta hagyni, hogy a barátai kifaggassák, aztán néhány cinkos pillantással a háta mögött ki is beszéljék. Arra pedig végképp nem vágyott, hogy Zack keresetlen őszinteséggel, Mike pedig tapintatos óvatossággal véleményt mondjon neki. Így hát ismét csak megvonta a vállát.
– Ha egy kis szerencsém van, apámnak és az új feleségének köszönhetően még egy féltestvérre is szert tehetek.
Mike a homlokát ráncolta, Zack a fejét csóválta. – Ezt azért nem hiszem. A Malfoy családban mindig csak egy örökös van.
Scorp legyintett. – Hát persze. Akkor majd elnevezik Weasleynek. Náluk úgyis az a természetes, ha jó sokan vannak…
Zack jókedvűen nevetett fel, és azonnal elkönyvelte, hogy barátjával minden rendben van. Mike még mindig némán figyelte Scorpiust. Ő nem akart a szemébe nézni. Zacket könnyű volt megvezetni, de másik barátja az esetek többségében sokkal pontosabban látta a helyzetet, mint a legtöbb kortársuk. Még akkor is, ha volt benne annyi tapintat, hogy hallgasson. Most tehát nem erőltette tovább a témát, és hagyta, hogy Zack az első hetek tanóráira terelje a szót. Scorpius pedig készséggel vett részt a sokkal nyugodtabbnak ígérkező beszélgetésben.

RW/SM

Scorpius megpróbált az előtte álló könyvre koncentrálni, de hiába olvasta el újra és újra ugyanazt a bekezdést, szinte semmit sem fogott fel belőle. Rose késett. Valójában a lánynak már egy órája a könyvtárban lett volna a helye, így Scorp kelletlenül pontosított magában: Rose nem késett, hanem egyszerűen nem jött el. A fiúnak éppenséggel volt mivel eltöltenie az időt: annyi házi feladatot kaptak a haladó rúnatan órákon, hogy bőven elszórakozhatott vele. De képtelen volt összeszedni magát, és a fordítással foglalkozni. Nem értette, hogy mi történt a griffendéles lánnyal, elvégre nem Scorpiusnak volt fontos, hogy átnézzék együtt az elmúlt évek átváltoztatástan anyagait. Legalábbis a tanulás része a dolognak semmi esetre sem.
Felkapta a fejét, amikor a könyvtár ajtaja halk nyikordulással kinyílt. Igazából minden ilyen zajra odapillantott – és a legtöbbször lelkes hollóhátasokat látott betódulni a helyiségbe, vagy éppen kifelé menekülő diákok hátának képét kapta még el egy pillanatra –, és igyekezett nem tudomást venni arról, hogy minden egyes érkező növeli a benne lüktető idegességet. Mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen újra meg újra az ajtó felé. Így látta meg azt is, amikor Rose végül csak belépett a könyvtárba. Egy hetedéves hollóhátas fiú kíséretében érkezett, és jókedvűen kacagott fel azon, amit a másik a fülébe súgott. Scorpius egyáltalán nem bánta volna, ha Madam Cvikker odamegy és alaposan leteremti a hangoskodás miatt. De az idős könyvtáros boszorkány éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy tucat lelkes, elsőéves hollóhátasnak elmagyarázza a könyvtár használatának alapvető szabályait, így csak egy megrovó pillantást vetett az ajtóban beszélgető párocska felé.
Rose végül csak elszakadt kísérőjétől, és fülig érő szájjal indult meg Scorp asztala felé. A fiú hátradőlt, és rezzenéstelen arccal figyelte a lányt. Rose-ból áradt az elégedettség, miközben kihúzta a széket, és levetette magát Scorpius mellé. Előhalászta a táskájából az átváltoztatástan könyveket, és mellé még néhány pergament is, aztán várakozó pillantással fordult a fiú felé.
– Esküszöm, úgy emlékszem, mintha fél négyet beszéltünk volna meg – morogta Scorpius. Rose arcáról nem olvadt le a jókedvű mosoly.
– Tudom, tudom. És bocsánat. Bár úgy látom, sikerült valamivel elütnöd az időt – tette hozzá, miközben a rúnákra pillantott. Scorp becsapta a könyvét.
– Máskor tájékoztass, ha nem tudsz ideérni.
– Oké, bocsi… – Rose elkomolyodott. – Szóval átnéztem a fejezeteket, amiket mondtál – kezdett bele a találkozó valódi céljába.
Scorpius automatikusan húzta maga elé a gyakori RBF-kérdéseket összegyűjtő könyvet, hogy kikérdezze a lányt. Néhány percig csak a tárgyak átalakításának fázisairól volt szó, Scorpius unottan hallgatta a lány többé-kevésbé pontos válaszait. Rose igyekezett odafigyelni a kérdésekre, de arca továbbra is sugárzott, és ez a jókedv valahogy zavarba ejtette a fiút. Az asztalra lökte a könyvet, és nem foglalkozott vele, hogy a kötet gerince hangosan koppan a falapon. Rose felpillantott.
– Mi a baj? – kérdezte halkan.
– Hol voltál? – Scorpius érezte, hogy a kérdés számonkérőbbre sikerült, mint amit megengedhetne magának, de Rose-nak mintha ez fel se tűnt volna. Újra elmosolyodott.
– Edzésünk volt, és a hollóhátas csapat kijött, hogy megnézze. Nem olyan ritkaság, volt már példa ilyesmire – tette hozzá kihívóan. Scorpius vállat vont, így a lány folytatta: – Aztán Daniellel beszélgetni kezdtünk. Adott néhány tippet, hogy hogyan vezessem az edzéseket, aztán szóba került néhány meccs, és a végén észre se vettem, hogy hogyan szaladhatott el ennyire az idő, de egyszer csak rájöttem, hogy már el is késtem. Aztán meg elkísért ide, mert úgyis meg kell írnia valami beadandót.
Scorpius az egyik polc felé pillantott, ahol a hollóhátas fiú a könyvek között válogatott éppen. Valamiért határozottan utálta a másikat, de nehezen tudta megmagyarázni magának, hogy miért érzi ezt. Rose követte a pillantását, és ismét elmosolyodott.
– Furcsa, korábban egymáshoz se szóltunk. Szerintem észre se vett.
– Nyilván észrevett, mert te voltál a Griffendél csapatkapitánya tavaly is. Ő pedig évek óta hollóhátas kapitány – sziszegte Scorpius. Rose bólintott és legyintett.
– Persze, de nem úgy, ahogy én gondolom. Na mindegy, sajnálom, hogy megvárattalak. Ha nincs több időd rám, azt is megértem. Majd megpróbálom egyedül…
Scorpius egyetlen intéssel beléfojtotta a szót. – Hagyd, úgysincs jobb dolgom. – Ő is érezte, hogy ez mennyire gúnyosan hangzott, ezért inkább témát váltott: – És egyébként hogy ment az edzés?
– Nem tudom… Nem vagyok benne biztos, hogy megfelelő őrzőt választottam – mondta Rose elgondolkozva. – Te mit gondolsz?
– Mi közöm a griffendéles csapathoz? – kérdezte Scorpius hidegen.
– Ott voltál a válogatáson, nem? – Rose gúnyosan mosolyodott el. – Vagy csak azzal foglalkoztál, hogy minél többet megtudj a technikánkról?
– Nem vártam meg a végét – vágta rá a fiú, és szinte elégedett volt, hogy otthagyta a griffendéleseket. – Annyira nem érdekelt. – Rose azonban a legkevésbé se sajnálta ezt. A homlokát ráncolva firkálgatott az egyik pergamenre. Scorpius gondolkodás nélkül folytatta: – De Szuper Daniel biztosan mondott valamit az őrződdel kapcsolatban is.
– Ő azt mondta, hogy nem elég megbízható – magyarázta Rose. – Néha nagyon jó a teljesítménye, de máskor kevésbé összeszedett, és ez egyáltalán nem jó így.
– Tehát a saját döntésedet felülbírálod ennek a… – Scorpius bizonytalanul kereste a megfelelő szót, de végül csak egy vállrántással jelezte, hogy mire gondol. – Az ő kedvéért?
Rose lehunyta a szemét egy pillanatra. – Inkább csak úgy mondanám, hogy elbizonytalanított – felelt halkan.
– Te vagy a csapatkapitány. Szerintem jobban ismered a griffendéleseket – morogta Scorpius. Közelebb húzta magához a könyvet, hogy jelezze, ő ezzel lezárta a beszélgetést. Rose beharapta az ajkát, és maga elé meredt.
– Nem szeretném, ha kiderülne, hogy ezt is rosszul csinálom – vallotta be halkan.
– Ezt is? – Scorpius értetlenül ismételte meg a szavait. Rose a tankönyvek felé intett.
– Mondtam már, nekem csak a kviddics maradt ezek után.
Scorpius az égre emelte a szemét. – Mondtam már, hogy hülye vagy? A rossz jegyeid csakis a lustaságod számlájára írhatók.
– Ez nem változtat azon, hogy a legtöbb vizsgám siralmasan sikerült – felelt Rose lemondóan. – Ha ezek után kudarcot vallok csapatkapitányként is, már nem lesz semmi, ami miatt felnézhetnék magamra…
– Remek, egy órát beszélgettél azzal az idiótával, és máris hülyeségeket gondolsz. Megérte – morogta Scorpius. Rose halványan elmosolyodott.
– Úgy beszélsz, mint James szokott. – Scorpius erre a gondolatra még kevésbé volt lelkes. Rose-t viszont határozottan jobb kedvre derítette a megállapítás, így ismét elmosolyodott, és a fiú előtt heverő könyvre mutatott. – Folytatjuk?
– Persze. – Scorpius nehezen tudta követni a lány érzelmi ingadozását, ezért úgy döntött, hogy mindketten jobban járnak, ha inkább a tanulásra koncentrálnak. Maga elé húzta tehát a könyvet, és kikereste a kérdést, aminél tartottak.

RW/SM

Hermione úgy érezte magát, mintha legalább fél méterrel a föld fölött lebegne. Kapkodva szaladt le a lépcsőn, oda se figyelt a munkától megfáradt pillantású orvosokra, ápolókra és a kedvetlen látogatókra, akiket kerülgetett. Hiába mondta el neki Harry és Ginny is ezerszer, hogy ne aggódjon, mert biztosan minden jól fog menni, ő egészen addig nem hitt magában, amíg le nem tette az utolsó részét is az összetett, írásbeli és szóbeli részekből is álló alapvizsgának. Most azonban túl volt rajta, és akár már szeptembertől elkezdhetett dolgozni ápolóként a Szent Mungóban – ez pedig mindennél jobb hír volt most Hermione számára.
Kedvtelve nézegette az egyhangú, törtfehérre festett falakat, és már azt tervezgette, hogy mennyire jó érzés lesz nap mint nap ide jönni és itt dolgozni. Az egyetem kezdete óta ugyanis egy morózus öregúr mellett dolgozott az Abszol út egyik mellékutcájában meghúzódó antikváriumban. Amikor jelentkezett az álláshirdetésre, azt hitte, ez lesz álmai állása, hiszen régi könyvek között kell majd dolgozni, rendszerezni kell őket, szükség esetén beszerezni új szállítmányokat és persze tanácsokat adni a vevőknek. Amikor elolvasta az álláshirdetést, úgy gondolta, keresve se találhatna olyat, ami ennél jobban hozzá illik.
A munka minden bizonnyal illett is hozzá, de a bolt tulajdonosa, aki a főnöke lett, már egyáltalán nem. Az idős varázsló mindenre és mindenkire mérges volt, amiért megöregedett. Csakis azért keresett segédet maga mellé, mert ő már szédülés nélkül nem tudott magas létrákra felmászni. Remegő kezével pedig nem tudott könyvekkel teli ládákat magabiztosan lebegtetni anélkül, hogy leejtette és kiborította volna az egészet. Rövidlátó szemével néha hosszú perceken keresztül kellett merednie egy-egy könyv megkopott borítójára és lapjaira, mire sikerült kisilabizálni a címet és a szerző nevét. Aztán pedig újabb nehézséget okozott az, hogy ezt egy pergamenre lemásolja. Egyszóval használhatatlannak és értéktelennek érezte magát saját boltjában, aminek következtében állandóan morgott és mindenkivel veszekedett.
Pedig Hermione igazán kiváló partner lett volna számára: a nő éppen annyira csodálta és becsülte a régi könyveket, mint az antikvárium tulajdonosa, és mindent megtett azért, hogy eltanulja az idős varázsló praktikáit, és igazodjon az elveihez. Főnöke azonban nem bízott abban, hogy felelősségteljes munkát lehet nőkre bízni – ezért Hermionének nem csak azt kellett elviselnie, hogy állandóan ellenőrzik a munkáját és az esetlegesen előforduló apró figyelmetlenségek vagy késések miatt azonnal az orrára koppintanak, hanem azt is meg kellett hallgatnia legalább hetente egyszer, hogy a nők alkalmatlanok a gyógyítók komoly és felelősségteljes munkájára. Hermione tehát, habár imádnia kellett volna a munkáját, lassan gyűlölt bemenni a könyvekkel tömött kis boltba, ahol plafonig értek a könyvespolcok, és tele voltak olyan izgalmas ritkaságokkal, amelyekért a nő egyébként gyilkolni tudott volna.
Néhány évvel ezelőtt Hermione nem tudta volna elképzelni azt, hogy örömmel várja a pillanatot, amikor nem kell bemennie egy könyvesboltba. Most viszont éppen az a gondolat tette igazán boldoggá, hogy otthagyhatja a mogorva, zsémbes vénembert, és végre azzal foglalkozhat, amivel igazán szeretne. Éppen ezért most még azt sem bánta, hogy a vizsga után rögtön mennie kellett dolgozni – és mivel elhúzódott a vizsga, utána ugyanis kicsit beszélgetett az egyik tanárral, még késni is fog. Leért a földszintre, és fülig érő szájjal nézett körbe az előcsarnokban. Néhányan sorba álltak a recepció előtt, eligazításra várva, részben izgalomtól elsápadt arccal, vagy éppen a megszokás unottságával vonásaikon. Hermione pillantása úgy siklott végig rajtuk, ahogy a gazda néz végig a földjén: most mindent a magának érzett a Szent Mungóban.
Aztán magakadt a szeme egy alakon. Az egyik sarokban ült egy műanyagszéken, amit a várakozók kedvéért tettek ki. Az arca szinte ijesztően sápadt volt, szemei kifejezéstelenül meredtek a semmiben, szőke haja ziláltan lógott a vállára. Hermione valamiért képtelen volt elmenni mellette. Lassan közelebb lépett hozzá, és leereszkedett a mellette lévő székre. A nő meg se rezdült, mint aki észre se vette, hogy társasága akadt. Hermione megköszörülte a torkát, és amikor erre se kapott semmilyen választ, halkan megkérdezte:
– Vár valakire? Segíthetek esetleg?
A nő most lassú mozdulattal felé fordult, mint akinek fájdalmat okoz a feladat, hogy rá fókuszálj a figyelmét. Véreres volt a szeme, Hermione arra tippelt, hogy nem aludt túl sokat az elmúlt éjszakákon, s talán párszor sírt is, de mindig megpróbálta elfojtani. Néhány másodpercig egymásra meredtek.
– Köszönöm, nem tud segíteni – felelt végül a másik. A hangja kimérten udvarias volt még így is, hogy karcos volt a sírástól és a keserűségtől. Hermione automatikus mozdulattal varázsolt elő egy pohár vizet, és a nő felé nyújtott. Nyugtató bájitalt csak azért nem akart beletenni, mert nem tartotta kizártnak, hogy a nő már kapott egyet, kettő pedig túl erős hatást ért volna el.
Hallgattak. Zavartkeltően mély csend húzódott közöttük, a másik óvatos, finom kortyainak hangja meglepően hangosnak tűnt tőle. Hermione ideges volt. Tudta, hogy rövidesen betegek és hozzátartozók egész sorával kell majd kapcsolatban lennie, és nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy megsajnáljon valakit, hogy üldögéljen mellette és szánakozva méregesse. Persze, most még nem volt sem orvos, sem ápoló. Most még figyelhette a törékeny vonásokat, a mézszőke tincseket, gyülekező könnyektől bepárásodó szemeket. Volt valami szívszorító a nőben, körbelengte a fájdalom és a lemondás. Hermione nem tudta eldönteni, hogy elvesztett valakit, vagy valamilyen vizsgálat eredményét tudta-e meg, csak azt érezte, hogy a mellette ülő nő élete most végérvényesen megváltozott – és ebben az érzésben mintha rokonára talált volna.
Nem volt még annyira messze Ron halála, hiába telt el azóta három év. A nyarak mindig nehezek voltak, és Hermione igazából soha nem tudta elfelejteni a hiányérzetet. Néha, ha Rose-zal és Hugóval nevetve játszottak vagy beszélgettek a nappaliban, könnyű volt azt képzelni, hogy Ron csak sokáig dolgozik, ezért nincs mellettük. Vagy amikor Ginny meghívta magához, és egy tea és némi sütemény fölött kitárgyalták a gyerekeket, az iskolát és a munkát, akkor kicsit olyan volt, mintha csak elküldték volna valahová a fiúkat, hogy lopjanak maguknak pár „csajos" órát. De a legtöbbször Ron hiánya olyan volt, mint a tátongó űr. Hermione nem tudott elszakadni tőle, az emléke folyton kísértette, állandóan eszébe jutott, hogy mit mondana, ha látná Rose legújabb csínyét vagy hallaná Hugo legújabb vicces szófordulatát. Ha hármasban volt Harryékkel, csak még erősebben érezte a hiányt, a tényt, hogy nem négyen vannak, és ez az érzés a torkát szorongatta.
– Valami rossz hírt kapott? – kérdezte végül puhatolózva. A nő lassan bólintott. Még mindig szorongatta a műanyagpoharat, amelyben a víz volt. Az lassan deformálódott az ujjai alatt. Hermione nem tudta, továbbmenjen-e a kérdésekkel.
– Csak szükségem van egy kis időre, hogy megnyugodjak – szólalt meg végre a másik. Színtelen volt a hangja, üres és kicsit talán lemondó. – Otthon vár a kisfiam, és előbb-utóbb hazajön a férjem is. Nem akarom, hogy megtudják. Még nem…
Hermione beleszédült a gondolatba: tehát vizsgálati eredmény volt. Nem tudta elképzelni az érzést, pedig elnézve a másik arcát, pontos képe volt arról, hogy mennyire rossz lehetett a hír. Ösztönös mozdulattal simította végig a nő karját. Ő megrezzent, de nem húzta el a kezét. Úgy tűnt, egyszerre zavarja a vigasztalás, a helyzet intimitása, és élvezi azt, hogy valaki észrevette, foglalkozik vele.
– Mi…? – Hermione kérdése nem volt több, csak egy leheletnyi bizonytalan hang. A másik mégis megértett minden mögötte megbújó gondolatot.
– Csak néhány rutinvizsgálatra jöttem be. Könnyen elfáradtam, sokat szédültem, zavart a párás levegő. – Hermione bólintott, és magában automatikusan sorolni kezdte mindazokat a betegségeket, amikre az igaz lehetett. A nő folytatta: – Aztán újra meg újra visszahívtak, és most… Kaptam gyógyszereket, rendszeresen ide kell járnom, és akkor állítólag még évekig karbantartható. Még van egy kis időm velük, mielőtt megtudnák…
Hermione válaszolni akart. Ostoba ötletnek tartotta, hogy valaki titkolózzon a családja előtt, ahelyett, hogy segítséget kérne, ha beteg. De aztán belátta, hogy nincs joga beleszólni mások életébe. A nő felállt, és Hermione automatikusan követte a mozdulatát. Még mindig sápadt volt, de már nyugodtabbnak tűnt. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Köszönöm a vizet – emelte fel a poharat. – Megyek, Scorp már biztosan hazaért az iskolából. További szép napot.
Lassú, kimért léptekkel távolodott. A műanyagpoharat kidobta, és Hermione figyelte, ahogy kihúzza magát, miközben elsétál a kijárat felé. Neki is mennie kellett volna, de ólmos súllyal nehezedett rá a gondolat, hogy valakinek most változott meg alapjaiban az élete, és úgy kellene tovább élnie, hogy meg vannak számlálva a napjai. Visszarogyott a műanyagszékre, és még hosszú percekig nem volt képes felállni, és folytatni a napját.

HG/DM

A Szent Mungó törtfehérre festett falai idegesítően tornyosultak föléjük. Draco dühös volt, amiért itt kellett lennie, még akkor is, ha elhitte Asteriának és a francia orvosnak, hogy elérkezett az utolsó állomás ideje. Felfogta, amit mondtak, de nem volt kedve ahhoz, hogy bele is törődjön, és elfogadja, hogy Asteria most gyakorlatilag azért van itt, hogy felmérje a helyet, ahol meg fog halni. Mogorván lépkedett tehát a folyosón, hideg távolságtartással biccentett oda az orvosoknak, és képtelen volt annyira uralkodni magán, hogy ne ríjon le róla, mennyire gyűlöli ezt az egészet. Magán érezte apja szemrehányó pillantását – nem hosszabban, mint két másodperc, hiszen a nyílt rendreutasítás nem volt jellemző a Malfoyok között, inkább négyszemközt osztották ki a gyerekeket.
És Draco most, apja pillantásának súlya alatt alig érezte magát többnek egy gyereknél. Szerette volna, ha Lucius mindent a kezébe vesz, és megold. Ha előhúz egy olyan orvost, olyan bájitalt, olyan szakembert, aki varázsütésre megmentheti Asteria életét. Nem bánta volna, ha gyerekké válik, ha újra a szüleitől függ, cserébe azért, hogy feleségével maradhasson. De pontosan tudta, hogy mindez nem több hiú ábrándnál. Lucius most végigrángatta őket a saját kapcsolathálóján – a jelentős része megegyezett Dracóéval –, hogy a végén ugyanarra az eredményre jusson, amire Draco és Blaise is jutott már. Úgy vonultak hallgatagon, egyenes derékkal, sötét talárokban a folyosókon, mint egy gyászoló gyülekezet.
Lucius haladt az élen, Draco feladata az volt, hogy közvetlenül a nyomában maradjon, hiszen ő a férj, az ő családját kell megvédeni. Narcissa mellette lépkedett, aggódó pillantása éppen olyan gyorsan illant tovább, ahogy Lucius rendreutasító tekintete. A sajnálatot éppen annyira nem illet nyilvános helyen kimutatni, mint ahogy a feddést sem. Egy Malfoy mindig illemtudóan viselkedik, és mindig hideg marad. Draco azonban pontosan tudta, hogy az anyjára számíthat. Narcissa tudta, hogy mennyire eredménytelenek és éppen ezért milyen keserűek ezek a próbálkozások. Csak azért tartott velük, hogy lélekben Draco mellett álljon – ha fizikailag nem is érhet hozzá, mert a babusgatás már nem illik egy felnőtt fiúhoz. Mögöttük Asteria jött, és mellette az anyja lépkedett. Sápadt ajkai remegtek, ahogy igyekezett visszatartani a sírást. A sort Mr Greengrass és Blaise zárta. Egy ideig halkan beszélgettek a lehetőségekről, de mostanra már ők is hallgatásba süppedtek. Daphne otthon maradt a gyerekekkel – akik még mindig nem sejtettek semmit sem.
Lucius fennsőbbségteljes arccal hallgatta végig az orvosok hol együttérző, hol ingerült szavait. Rengetegszer elhangzottak az „ahogy már mondtam", a „Mrs Malfoy már tudja" és az „ahogy a fiának is elmagyaráztam" szófordulatok, Lucius mégsem vette fel a célzásokat. Pontról-pontra kérdezett végig mindent a betegségről, a tünetekről és a vizsgálatokról. Asteria sápadtan, de türelmesen hagyta, hogy ötödszörre is megvizsgálják, és ötödszörre is ugyanazt az eredményt közöljék velük. A leépülés visszafordíthatatlan, és utolsó stádiumába jutott.
Amikor Asteria a tengerparti ház teraszán halkan bejelentette, hogy ideje hazaköltözniük, mert most már nem nyernek semmit sem azzal, ha Franciaországban vannak, és legalább közel szeretne lenni a családjához, Draco megszédült. Éppen azokat a dolgokat magyaráztatta el magának a francia orvossal, amiket most Lucius is meghallgatott. Most csak a felesége mellé lépett, ösztönös mozdulattal karolta át, és az apjára nézett.
– Ideje hazamennünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Lucius kiismerhetetlen pillantással méregette egy darabig őket. Mrs Greengrass mellettük állt, szeme piros volt az elmúlt néhány nap sírásaitól – a könnyek rendszertelenül és megfékezhetetlenül törtek fel –, és még most sem engedte el Asteria kezét, hogy Draco magához húzta a nőt.
– Megnézzük a szobát – jelentette ki Lucius határozottan. Draco nem ellenkezett. Nem csak azért, mert tudta, hogy nem lenne értelme. Ő is tudni akarta, hogy a pénzük, a nevük és befolyásuk milyen szobát biztosít majd Asteriának. Ez volt tehát az utolsó vonulásuk. Mintha a siralomházból mennének a vesztőhelyre, nézegetni, hogy alkalmas lesz-e a halálra.
Lucius úgy lépett be a szobába, mintha az ő tulajdona lenne. Igaz, azért adományozott minden évben egy nagyobb összeget a kórháznak, hogy ha úgy hozná a sors, akkor a legjobb, egyszemélyes szobát biztosítsák nekik. Draco lassan körbejárta a helyiséget. Az ablakok egy belsőudvarra néztek, ahol fák lombját fújta a szél. A falak itt tündöklően fehérre voltak festve, az ágy szélesebb volt a megszokott kórházi ágyaknál, és a lepedő, takarók érintése is meglepően lágy. Asztal, székek, szekrény a ruháknak – a szoba tökéletes ötvözése volt egy kórházi és egy szállodai szobának. Asteria nem nézett körül, inkább az ablakhoz lépett, és kertet bámulta. Amíg Lucius a fürdőszobával és takarítással kapcsolatban érdeklődött a nővértől, aki idáig vezette őket, addig Draco a felesége mögé lépett. Asteria a karjaiba simult.
– Félek. – Annyira halk volt a hangja, hogy Draco szinte meg se hallotta. Amikor felfogta, akkor viszont fájdalmasan szorította össze a szívét. Asteria nekidőlt a karjának, arca az övéhez simult, egyik hajtincse, amely rövidebb volt a többinél, és kiszabadult a frizurából és Draco nyakszirtjét csiklandozta. – Most már el kell mondani Scorpnak. Félek, hogy nem érti meg. És attól is, hogy túlságosan is megérti, és összeomlik.
Draco nem tudta, hogy mit válaszoljon. Scorpius kétségkívül rajongott az anyjáért, de nem volt szeme arra, hogy az elmúlt évek alatt észrevegye, valami nincs rendben. Mostanra talán már gyanakodott, de egyelőre nem volt több egy kamasznál, akit elsősorban az kötött le, hogy mindjárt itt a szeptember, és milyen lesz az új tanév. Draco végigsimította a felesége karját.
– Nem lesz semmi baj – mondta halkan. Ő maga sem látta értelmét a mondatnak, mégis automatikusan ezt válaszolta, úgy érezte, vigasztalnia kell a nőt. Asteria hálás kis mosolya megnyugtatta, hogy jól döntött.
– Draco, gyere csak egy pillanatra! – szólt oda neki Lucius. Draco csókot lehelt Asteria nyakára, és otthagyta a feleségét. A nő az ablak felé fordult, hogy senki se láthassa, ahogy a mosoly leolvad az arcáról, és vonásai a félelem maszkjába torzulnak. Összeszorította torkát a rettegés, és minden erejére szüksége volt, hogy ne remegjen a keze, miközben a háta mögött a halála körülményeiről csevegtek olyan stílusban, mintha a nyaralás helyszínét választanák ki. Asteria érezte, ahogy kifut az arcából a vér, ahogy egyre kevésbé tudja megtartani magát. Draco éppen időben pattant oda, hogy elkapja a nőt, mielőtt elájult volna. Ezután már nem volt kérdéses, hogy nem egyezkednek tovább, hanem azonnal hazaindulnak.