Már megint az utolsó pillanatban indultam el az órámra, de mostanában mindig úgy elmerülök a kutatásaimban, hogy elfeledkezem az időről. Sietős léptekkel rovom az egyetem folyosóit a kis előadó fele, ahol vár rám az a néhány elvetemült diák, aki a világirodalom homoerotikus megnyilvánulásait szeretné elemezgetni velem. Bármilyen abszurdnak is hangzik a dolog, mindig vannak annyian, hogy elindulhasson ez a kurzus is a filozófia és irodalom csoportjaim mellett.
A mai napra Thomas Mann műveiből állítottam össze nekik egy csokrot, harmadévesen már képesnek kell lenniük arra, hogy átlássák, és megvitassák.
Ahogy belépek a terembe, üdvözlöm őket, és végignézek a csapaton, aztán egy pillanatra megakad a szemem egy ismeretlen arcon. Harmadik éve tanítom ezt a társaságot, jól ismerem őket, szinte mindegyikükről tudom, miért van itt, miért tanulja ezt az amúgy abszurdnak tűnő tárgyat, így feltűnik a srác, aki szerényen a leghátsó sorban foglal helyet, pedig alig néhányan lézengenek az előadóban. Fiatal… biztosan nincs harmadéves. Fogadni mernék, hogy elsős… vajon miért van itt?
Nem áll szándékomban, hogy ez egész csapat előtt kérdezzem meg tőle, valószínűleg nem azért ült a leghátsó sorba, mert szerepelni akar, így inkább elkezdem az órát, és a szokásos hangnemben zajlik a beszélgetés. A srácok darabokra szedik a verseket, pedig ők csak dráma specesek, és nem írók, akik betű szintig lemennek egy verselemzésben.
Időnként az ismeretlen srácra téved a pillantásom. Éberen figyel minden szóra, de látom, hogy a világ minden kincséért sem szólalna meg. Hát igen… mondtam én, túl fiatal hozzá. Ahhoz, hogy a világirodalom meleg tartalmát boncolgassuk, és úgy általában a melegségről beszélgessünk, kell egy bizonyos érettség. Nem a harmadéves anyaggal kellene kezdenie.
Néhány percet ráhúzunk az órára, de a srácok mindig is hajlamosak voltak belemelegedni a vitába, így ez megszokott. Mikor azonban szedelődzködni kezdenek, a hátsó sorban ülő fiúhoz fordulok.
- Itt maradnál még egy szóra?
- Persze – ül vissza félénken, én pedig megvárom, míg a többiek elmennek, csak azután sétálok fel hozzá.
- Még nem ismerjük egymást – mosolygok rá halványan, mert látom, hogy nagyon meg van szeppenve. Biztos azt hiszi, hogy le akarom szúrni, amiért bejött az órámra. – Ben Bruckner – mutatkozok be, és kezet nyújtok neki.
Félénken megszorítja a kezem, és ő is bemutatkozik. – Chester Marlon.
- Nem láttalak még az órámon.
- Én… - süti le a szemét. – Tudom, hogy nem… lenne szabad itt lennem, csak… kíváncsi voltam… és…
- Mire voltál kíváncsi? – telepedtem fel az egy sorral előbbi padra.
- Én csak… hallottam a pletykákat…
- Pletykákat?
- Magáról – süti le a szemét, mire elmosolyodom. Zavarban van, és ezt nem könnyű oldani, csak közvetlenséggel. Azt viszont nem szoktam alkalmazni a diákjaimmal, nem vezet jóra. Sosem vezet jóra… tapasztaltam.
- És mit hallottál rólam?
- Hogy…
- Hogy meleg vagyok?
- Igen… és…
- És HIV pozitív.
- Igen – jön még jobban zavarva, és úgy elvörösödik, mint a paradicsom.
- Nos… attól, hogy mindezt nem írom a homlokomra, a pletyka még igaz. Sosem csináltam titkot belőle – mosolyodok el. – Ha valaki emiatt messziről el akar kerülni, tegye. Miért voltál kíváncsi minderre?
- Mert látni akartam… hogy… hogy lehet ezt… hogy lehet ezzel… normálisan élni. Ilyen kiegyensúlyozottan… dolgozni, járkálni az emberek között…
Egy sóhajjal lehunyom a szemem, majd újra ránézek.
- Mióta vagy pozitív?
Ijedten néz rám néhány másodpercig, amiért felfedeztem a titkát, majd lehajtja a fejét.
- Egy jó fél éve kaptam meg az első pozitív tesztemet – mondja halkan, szinte csak sóhajtja.
- ELISA?
Csak bólint, de nem folytatja, így inkább kérdezek.
- Aztán?
- Akkor még arról győzködtek, hogy ez még nem jelent semmit…
- Az első ELISA gyakran hoz téves pozitív eredményt, mert… de gyanítom, ezt úgyis tudod – hagyom félbe a magyarázatot, hisz nem akartam kiselőadást tartani, úgyis eleget hallhatott mostanában. - A második?
- Az is pozitív lett – hajtja le a fejét.
- Egyes B?
- Igen – bólint rá magába roskadtan. Egy pillanatra lehajtom én is a fejem. A vírus leggyakoribb formája, akárcsak nálam. - És a Western-blot is pozitív. Innentől nincs tovább.
- Már hogyne lenne – nézek rá határozottan. – Ennek ékes bizonyítéka, hogy itt vagy. Egyetemen. Próbálsz valamit kezdeni az életeddel. Ez igazán dicséretes.
- Persze – mondja cinikusan fújva egyet.
- Gyógyszert szedsz?
- Van választásom? – néz fel rám.
- Mindig van más választásod – bólintok rá. – De a gyógyszer adhat plusz tíz-tizenöt évet. Akár többet is, ha rendesen szeded. Mennyi a T-sejted?
- Hétszázötven.
- Jobb, mint az enyém – mosolygok rá bíztatón. - Egészen normális. Ilyen számok mellett a vírus rendszerint nem is kimutatható, vagyis jócskán háromszáz alatt van.
Még mondtam volna valamit, de megérkeztek az első diákok a következő előadásomra.
- El fogsz késni az órádról – állok fel egy halvány mosollyal.
- Nem lesz most órám. Nem… maradhatnék?
- Biztos nem lesz órád? Nem venném a lelkemre, ha lógnál mondjuk retorikáról – nézek rá helytelenítő pillantással, de csak megrázza a fejét. – Jól van, maradj csak. És ha van valami hozzáfűzni valód, nyugodtan szólj közbe.
A következő órám némileg kaotikusnak ígérkezett, hisz a másodéves írópalántáim azt vették a fejükbe, hogy a Nagy Sándor hódításairól készült, nemrégiben bemutatott filmet szeretnék kielemezni, annak minden szövevényes szerelmi kapcsolatával.
Ahogy azt vártam is, öt percen belül három részre szakadt a csoport, és elég heves viták alakultak ki a legkülönbözőbb fikciókból, de mivel meglehetősen elrugaszkodtak az eredeti témától, kétpercenként kell visszatérítenem a társalgást az eredeti medrébe.
Mikor már kezd szétmenni a fejem, csendre intem a vitatkozókat, és felnézek az új srácra. Most is olyan feszült figyelemmel követte a témát, mint az előző órán, de nem volt bátorsága megszólalni.
- Chester, te láttad a filmet?
- Igen – bólint rá.
- És mi a véleményed?
- Azt hiszem… - kezdi bizonytalanul -, hogy az a szerelem, amit Hephaistion érez Nagy Sándor iránt, a legmélyebb, legönzetlenebb érzés, amit valaha láttam. Zokszó nélkül végignézi, ahogy Alexandros kavar azzal a másikkal… meg azt, hogy feleségül veszi azt a nőt, csak azért, hogy legyen egy utódja… és a végén miatta mérgezik meg. És még így is… a halálos ágyán is csak őt szereti.
- Ez így szép és jó – szakítja félbe az egyik srác. – De Hephaistion csak azért van abban a pozícióban, amiben van, mert Alexandros szeretője!
- Ez baromság! – torkollja le az egyik lány. – Az ő csatában szerzett érdemeiről semmit sem tudunk, mert a film nem mutatja be. Lehet, hogy igenis kiváló hadvezér volt, és remekül vezette a csapatait.
- Srácok, srácok… - próbálom csillapítani őket. – Megint eltértünk a lényegtől.
Bosszúsan csóválják a fejüket, de azért az én szavamra visszatérnek a mű konkrét elemzéséhez, és ezzel hamarosan el is telik az óra. Mosolyogva hallgatom, ahogy még a teremből kifele menet is a filmen vitatkoznak.
Mikor Chester lesétál, rámosolygok.
- Amit mondtál, igazán mély érzésekre utal. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy máskor nyugodtan mondd el magadtól is. És… nem kell elbújnod a hátsó sorba.
- Szóval bejöhetek máskor is?
- Egy feltétellel… nem lógsz más órádról.
Egy halvány mosollyal rábólint. – Köszönöm, Bruckner professzor! – mondja, majd elindul kifele, de az ajtóból visszafordul.
- Én… nem lennék képes úgy érezni, mint Hephaistion… nem tudnám szeretni, aki miatt meg kell halnom – mondja, majd kisétál a teremből, én pedig fejcsóválva nézek utána.
Tizenkilenc éves… legfeljebb húsz. Pozitív és reménytelenül elkeseredett. És úgy tűnik nincs mellette senki, akivel ezekről a dolgokról beszélhetne. Pedig ilyenkor ez segít a legtöbbet. Helyre tenné a lelkét. Minden más csak az után jön. Minden más a fejében dől el. Még a gyógyszer hatásossága is.
Szívesen segítenék neki, de nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok erre a megfelelő személy. A tanára vagyok… vagy leszek, ha majd hivatalosan is felveszi a tárgyamat. Nem akarok még egy olyan őrültségbe keveredni, mint két éve azzal a fiúval a könyvtárból. Ott, akkor majdnem elszúrtam sok mindent. Leginkább az ő életét, meg a sajátomat… nem beszélve a családomról. A férjemről és a fiamról… De mégis… valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez a srác egyedül kénytelen szembenézni a betegséggel. Bár lehet, hogy a szülei mellette vannak… talán… de egy kétségbeesett anya aggodalma ilyenkor csak még mélyebbre löki a félelem karmaiba. Olyan ember kellene mellé, aki maga már szembenézett a vírussal, és minden poklot megjárva talpon maradt. Mint én.
Végül egy sóhajjal visszamegyek az irodámba, majd egy fél órával később hazaindulok.
Michael még nincs otthon, csak estére ér haza, mire én is megjövök jógáról. Hiányzik… úgy döntök, útközben útba ejtem a boltot, és belépek hozzá egy puszira.
~~ o ~~
Három nappal később látom újra Chestert. Az otthoni dolgok, a család, a kutatásaim, és úgy egyébként a magas fordulatszámon pörgő életem kiszorította a gondolataimból a fiút, egészen addig, míg az egyetem parkjában meg nem látom. Fordítva ül egy padon, a háttámlára könyököl, és a tenyerébe hajtja az arcát.
- Chester, jól vagy? – állok meg mellette. Felnéz rám, de látom, hogy nagyon a gondolatai mélyéről szakítottam ki.
- Persze. Jól vagyok, professzor úr – mondja egy sóhajjal.
- Be kellene menned – intek a fejemmel az épület fele. – Megfázol.
- Maga is kint bolyong. Sőt… biciklizik.
- Igen, összehúzott kabátban, sálban, sapkában, kesztyűben. Míg te? – pillantottam végig rajta, akin még a kabát sem volt összecipzárazva, nem beszélve a többiről. Vállat von. – Vigyáznod kell magadra! Neked nem csak egy szimpla megfázás.
- Tudom – húzza el a száját. – De most nem lesz órám, és amúgy is lefárasztott a stilisztika. Kicsit kiszellőztettem a fejem.
- Nem jössz be inkább az órámra? – nézek rá aggódva. Szeretném valami kellemesebb hőmérsékletű helyen tudni, mint a fagypont közeli park.
- Szabad? – nézett rám felcsillanó szemekkel.
- Hát, ha van kedved Hamletet elemezni…
- Na ne… - nevette el magát. – Azt ne mondja, hogy abban is…
- Miért mit hittél? Hogy Hamlet és Horatio testvérnek fogadták egymást? – kacsintottam rá.
- Erre igazán kíváncsi vagyok – nevetett tovább. – Mehetünk.
Visszasétálunk az egyetemhez, és közben tűnődöm.
- Kérdezhetek valamit, Chester? Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.
- Persze.
- Te meleg vagy?
A szemem sarkából látom, milyen zavarba jön, és lesüti a szemét, így sóhajtok.
- Nem kell válaszolnod.
- Igen – adja meg magát végül.
- Köszönöm – mosolygok rá halványan, miközben a bejáratnál lezárom a biciklimet.
- És azt tudod, hogy kitől… - próbálom folytatni a beszélgetést, ahogy belépünk az épületbe. Látom, ahogy zavartan körülnéz, hogy ki hallhatja, amiről beszélgetünk, és sóhajtok.
- Ne haragudj! Semmi közöm hozzá. Nem kellett volna megkérdeznem. Csak amit a múltkor mondtál… elgondolkodtatott.
Néhány lépcsőn és folyosón keresztül szótlanul bandukolunk egymás mellett, és végül Chester töri meg a csendet.
- Maga tudja?
- Igen – bólintok rá. – Tudom.
- És?
- Eleinte úgy gondolkodtam, ahogy te. De végül rájöttem, hogy Hephaistionnak igaza van. Ha gyűlölöm azt, aki miatt egyszer majd meghalok… attól nekem nem lesz jobb… sőt… csak sötétebb lesz a világ, ha a harag a szívemben elhomályosítja a napot.
- Mesél, tanár úr? – nézett rám szinte rimánkodva, és talán egy kicsit csodálkozva is, és mivel éppen beléptünk az üres előadóba, egy súlyos sóhajjal rábólintottam. Nem volt könnyű erről beszélni, főleg, mióta Paul meghalt.
- Szerettem őt – sütöttem le a szemem. – De amikor megtudta… és én is… a kapcsolatunk ráment… de szerencsére a barátságunkat sikerült megmentenünk. Idővel. Igaz barátok maradtunk, sokat segítettünk egymásnak. Egészen… egészen… az utolsó pillanatig.
Nem bírtam kimondani, de a srác így is értette.
- Sajnálom.
Csak bólintottam, és nyeltem egy nagyot, hogy a gombóc, ami fojtogatott, eltűnjön a torkomból. – Ha hallgatott volna rám, és vigyáz magára… még mindig itt lehetne. De még így is… öt évet kapott a gyógyszerektől.
- És mikor…
- Három éve lesz.
- Akkor maga már… nyolc éve…
- Körülbelül nyolc éve vagyok pozitív. Igen. Ezért is alacsonyabb a T-sejt számom, mint neked. De még mindig benne van a normálisban. Sok múlik azon, hogy hogyan élünk. Ezért kell… vigyáznod magadra.
- Majd igyekszem – húzza el a száját, és mivel megérkeztek a többiek, ő is leül. Egy mosollyal nyugtázom, hogy ezúttal az első padba.
Hamlet kapcsolata Horatióval nem bolygatja fel annyira a kedélyeket, mint a Nagy Sándor film, a srácok nagy része egy véleményen van, így inkább csak az utalásokat beszéljük át. És határozottan kiakadnak azon, hogy a következő órára zh-t ígérek nekik a mai óra anyagából, úgyhogy morgolódva fogják a cuccukat, és elvonulnak.
- Ez azt jelenti, hogy jövő héten nem jöhetek be, igaz? – lép oda hozzám Chester.
- Valóban – bólintok rá egy halvány mosollyal. – De azért nem szeretném, ha a parkból kellene előkerítselek.
- Nem kell aggódnia, tanár úr!
- Valakinek kell helyetted is. Vagy van valaki, aki vigyáz rád?
- Ne is mondja – forgatja meg a szemét. – Anyám még a széltől is félt. Szíve szerint üvegbúra alatt tartana.
- Ezt valahogy gyanítottam – nevetem el magam.
- Rám van írva, hogy anyuci kicsi fiacskája vagyok, igaz? – fordul el szégyellősen.
- Nem – rázom meg a fejem. – Csak még olyan fiatal vagy… Alig vagy idősebb, mint a nevelt fiam. Tudod… ő is pozitív.
Elkerekedett szemekkel, döbbenten néz rám, de csak bólogatok, hogy igaz.
- És a párja?
- A férjem – mutatom felé a gyűrűmet. Igaz, ebben az államban semmire sem megyünk vele, de azért én büszke vagyok rá, és azóta sem vettem le az ujjamról. – És nem, ő nem pozitív.
- És nem fél? Két pozitívval él együtt… más Alaszkáig futna hasonló helyzetben.
- Már nem – mosolyodok el, pedig kemény emlék, ami eszembe jut. Michaelnek is volt egy időszaka, mikor bepánikolt, és elmenekült. Szörnyű néhány nap volt. Mindkettőnknek Aztán visszajött, és lassan visszanyerte a bizalmamat. – Miért?
- Apám frászt kap, ha a közelébe megyek. Nem mutatja, még azt is hagyja, hogy megöleljem, mikor este megyek aludni… de érzem a feszültségét.
- Az emberekben nagyon sok tévhit él a HIV-ről. És az ösztönös félelmet nehéz észérvekkel eloszlatni. Sok türelemre lesz szükséged.
- Miközben arra lenne szükségem, hogy hozzám legyen türelmes valaki…
- Ha bármiben segíthetek… hozzám nyugodtan jöhetsz. Ha esetleg kérdésed van, vagy… tanács kell, megtalálsz – mondom sóhajtva. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez a helyes döntés, de azt meg képtelen vagyok nézni, hogy ez a srác egyedül vergődik a vírus csapdájában, és még válaszokat sem kap a kérdéseire.
- Köszönöm, tanár úr… - néz rám hálásan. – Azt hiszem… élni fogok az ajánlatával. Ezer kérdésem lenne, de…
- De senkitől nem mersz kérdezni, igaz? Az orvosod?
- Félek tőle – hajtja le a fejét.
- Ez majd megváltozik, idővel. Ő közölte veled a rossz hírt, nem csoda, ha a rossz dolgokkal párosítod – próbálom megnyugtatni, de nem csoda, hogy nem sikerül. – De komolyan mondtam. Ha tehetek érted valamit…
- Köszönöm, tanár úr! – mosolyodik el halványan, majd köszönésképpen bólint, és kimegy a teremből.
Csak nézek utána, és halványan elmosolyodom. Helyes fiú. Kicsit emlékeztet Justinra. Bár külsőre pont ellentéte. Hisz Justin szőke, Chester fekete hajú. És magasabb is, mint Justin. Inkább a természete… Szemtelenül fiatal, lelkes, rendíthetetlen kíváncsisággal, az ifjúság önbizalmával nézne szembe a világgal, ha a betegség nem árnyékolná be most a látóhatárát. Eltűnődöm, hogy kaphatta el, éppen azért, mert annyira fiatal. Aztán eszembe jut Hunter. Alig volt tizenhat, mikor megfertőződött. Bár, az ő élete megint nem volt mindennapi. Bízom abban, hogy Chesternek nem kellett hasonló dolgokon keresztülmennie.
Arra riadok a gondolataimból, hogy belép a következő csoport, de kell néhány másodperc, hogy magamhoz térjek, és felidézzem azt, hogy miről is akartam beszélni nekik.
~~ o ~~
Pénteken ebédszünetben Michael felhív, hogy Teddel és Emmel lóg délután, így én úgy döntök, hogy bár péntek délután nincs órám, bent maradok az irodámban, és kicsit belemerülök a képregény-kutatásba, amit mostanában eléggé elhanyagoltam. Pedig jó ideje tervezem, hogy elölről végigbogarászom újra a Rage összes számát, hisz újra jó darabig nem számíthatunk, lévén Justin Hollywood örömeit élvezi.
Néhány számot átlapozgatok, néhol fűzök hozzá némi kommentárt, és jegyzetelek, de egyszer csak arra riadok, hogy kopognak a nyitott ajtómon. Felnézek, és elmosolyodom, ahogy meglátom Chestert. Aztán a következő pillanatban aggódni is kezdek érte. Nyúzott, sápadt, karikás a szeme… mintha centrifugában töltötte volna az éjszakát.
- Bejöhetek egy percre? – néz rám félénken.
- Gyere csak – bólintok rá, mire belép, és becsukja az ajtót. – Foglalj helyet! Jól vagy?
- Jól vagyok, csak… napok óta rosszul alszom. Vagy sehogy. Fáradt vagyok, de ha elalszom, olyan… rosszakat álmodok.
Fürkészem egy pillanatig, miközben gondolkodom. – Az első koktélodat szeded?
- Igen – süti le a szemét. Még mindig kínos erről beszélnie.
- Mióta?
- Úgy három hónapja. Miért?
- Akkor szokott felborulni az ember bioritmusa, mikor elkezdi szedni a gyógyszert – tűnődöm. – Vagy amikor megváltoztatják a gyógyszereit, és még nem szokott hozzá a szervezete. És ez okozhat zaklatott álmokat is. Főleg, ha hirtelen történik. De akkor nálad ezt kizárhatjuk. Bár… nem szabad készpénznek venned, amit én mondok. Mondd el az orvosodnak! Mikor találkoztok legközelebb?
- Jövő hétfőn – hajtja le a fejét.
- Feltétlenül mondd el neki. És bízz benne! – kötöm a lelkére, mikor látom az arcán, hogy nem tetszik neki a dolog.
- Jól van, majd elmondom – húzza el a száját. - De mi lehet még?
- Ha nem a gyógyszerek, akkor lehet, hogy szimplán csak a lelkiállapotod okozza a nyugtalan éjszakákat. Görcsölsz… félsz… ami normális és érthető, de be kell látnod… előbb vagy utóbb… hogy többet árt, mint használ.
- És mit kellene tennem? Van valami varázsszó, amitől egy csapásra megnyugszom? Elárulhatná – mondja kissé cinikusan.
- Nem, varázsszó nincs, sajnos… - húzom el a számat. - Magadnak kell megtalálnod azt, ami… segít helyreállítani a nyugalmadat.
- Nem hinném, hogy van bármi a világon, ami megnyugtatna.
- Dehogynem – bólintok rá bíztatón.
- Magának hogy sikerült?
- Én a keleti filozófiák fele fordultam, és persze írok. Minden gondolatomat kiírom magamból... minden kétséget, minden fájdalmat. De… nem vagyunk egyformák. Sok pozitívot ismerek, és mindannyian másban találták meg az életük értelmét. Van, aki portrékat kezdett festeni, más autót szerel, gyűjt valamit, vagy utazgat, felfedezi a világot… van, aki sakkozik, vagy kosarazik… vagy belevetette magát a karitatív munkába, hogy másoknak segítsen… van, aki a saját munkájába vetette magát háromszoros erővel, és van, aki vásárlásba fojtja a bánatát, ha éppen van miből – nevetem el magam, és egy pillanatra ő is csatlakozik hozzám. - Biztosan van valami, ami nem olyan rég még érdekelt… valami hobbid… próbáld meg feleleveníteni. A lényeg az, hogy ne a betegségen való rágódás töltse ki a napjaidat.
- De hogy felejthetném el? – nézett rám kétségbeesetten.
- Nem kell elfelejtened – ráztam meg a fejem. - Nem is szabad. Hisz minden pillanatodban oda kell figyelned magadra. Csak… amikor azt veszed észre, hogy kezded elásni magad a félelembe, próbáld valami olyan fele terelni a figyelmed, ami jó érzéssel tölt el.
- Ez olyan reménytelennek tűnik…
- Elhiszem, hogy most így érzed, de hidd el, az, hogy pozitív vagy, még nem halálos ítélet! Megtanulhatsz újra élni, ha igazán akarod. Sőt… bizonyos szempontból… sokkal inkább élni, mint az egészséges emberek. Hisz felértékelődik minden egyes nap… minden egyes pillanat. És majd találsz egy társat, aki…
- Ez baromság! – kapja fel a fejét bosszúsan.
- Hogy beszélsz a tanároddal? – mosolygok rá szelíden, mire elszégyelli magát, és egy grimasszal lehajtja a fejét. – Amúgy pedig nézz rám… én vagyok az élő példa, hogy lehetséges.
- Mert maga van annyira jó pasi, hogy még azt is elnézik magának, hogy…
- Hogy pozitív vagyok? Ezt nem… elnézni kell… - dorgálom finoman. - De ha ennél a kifejezésnél maradunk… majd neked is el fogja nézni valaki, hidd el! Addig pedig keress egy barátot, aki bár nem… feküdne le veled… minden másban melletted áll.
Reménykedve néz rám, de én egy halvány mosollyal lehajtom a fejem.
- Chester, kis híján a fiam lehetnél…
- Ez egy kapcsolatnál talán lehet kizáró ok… de egy barátság esetén…
Sóhajtva megcsóválom a fejem. Valahol igaza van. Ennek ellenére sok későbbi fejfájástól kímélnénk meg magunkat, ha nem megyünk bele, és ezt pontosan tudom. Elvégre, ha előbb nem is, jövőre a diákom lesz… sok szó érheti a ház elejét majd akkor.
- Felejtse el! – süti le a szemét. – Nem akartam tolakodó lenni – mondja, és feláll, mire megint megcsóválom a fejem.
- Mondtam, hogy bármiben számíthatsz rám. Ülj vissza! – mondom neki, miközben a plafonra fordítom a tekintetem egy pillanatra. Tökéletesen tudom, hogy hülyeséget csinálok, de mégis, hogy hagyhatnám magára? Miért kellene végigszenvednie ugyanazokat a fázisokat, amiket nekem, ha sokkal könnyebben is átsegíthetem rajta azzal, hogy megosztom vele a tapasztalataimat?
Zavarba jön, de azért visszaül a székre.
- Miben zavartam meg? – pillant az asztalomra, csak, hogy valahogy kimásszunk a kínos témából.
- Csak készültem a holnapi órámra – emelem fel a Rage-et az asztalról, és felé mutatom a borítóját.
- Áh – bólint rá egy halvány mosollyal.
- Ismered?
- Az első néhány részt olvastam – bólogat. – De aztán a többi… nekem néha kissé… túlságosan is…
- Vulgáris? – segítem ki.
- Igen… - bólint rá fintorogva. - Én ehhez túlságosan is konzervatív vagyok.
- Igen, igazad van – látom be egy mindent értő mosollyal. – Mind a szerzőn, mind a rajzolón érezni Brian Kinney hatását. Akárcsak az életben.
- Maga ismeri őket?
- Lehet, hogy ezt nem kellene elmondanom – grimaszolok mosolyogva -, de a párom írta.
- Neee – lepődik meg. – Ez komoly?
- Sajnos igen – nevetem el magam. – De komolyra fordítva a szót… büszke vagyok rá. Még akkor is, ha néha egy kicsit valóban… túlzásba estek a fiúk az erotikus ábrázolásokban.
- Nem akartam rosszat mondani rá – húzza el a száját Chester.
- Csak őszinte voltál… ez dicséretes. És barátok közt így dukál, vagy nem? Még akkor is, ha tudjuk, hogy a másik nem azt szeretné hallani. Amúgy – fintorgok egy kicsit nevetve – én is elég konzervatív vagyok. De órán kielemezni tökéletes. Az önkifejezés egy roppant érdekes formája.
- Mikor? – kérdezi felcsillanó szemmel.
- Holnap tíztől.
- A fenébe… - csóválja meg a fejét.
- Órád van? – nézek rá egy halvány mosollyal, ahogy látom a csalódást az arcán.
- Igen.
- Hát, akkor sajnos meg kell várnod Rage-et hivatalosan. Majd jövőre. Ígérem, akkor sem marad ki.
- Rendben. Ott leszek! – bólint rá, és örömmel tölt el, hogy végre nem az jut eszébe, hogy jövőre vajon ott lehet-e még, hanem tett egy ígéretet, hogy ott lesz. Ez igazán bíztató előrelépés.
Ekkor szólal meg a mobilom. Csak rápillantok a kijelzőjére, és elmosolyodom. Michael… ezek szerint véget ért a traccsparti a srácokkal. Chesterre pillantok, aki úgy tűnik, tökéletesen átlátja a helyzetet.
- Köszönöm, hogy meghallgatott, tanár úr! – bólint, majd ahogy rámosolygok, feláll, és kimegy az irodámból, én pedig felveszem a telefont.