A következő hetem eléggé fáradtan indul, a hétvégén kiruccantunk egy kicsit Michaellel és Hunterrel. Ebből persze az lett, hogy a két napban szinte semmit nem aludtunk, hisz nap közben csavarogtunk, este buli, a reggelig hátralévő időt pedig eléggé kreatívan töltöttük ki Michaellel, remélve, hogy Hunter alszik a szomszéd szobában, és nem minket fog cikizni egész másnap délelőtt. Így hétfőn zombiként járkáltam az egyetem folyosóin, és még kedden sem vagyok sokkal jobb állapotban, bár akkor legalább már nem tudnék állva elaludni.

Chestert az ebédlőben látom legközelebb. Mindenkitől távol, egy üres asztalnál ül, és láthatóan nincs jobb kedve, mint a múltkor. Sőt. Mintha vastag betonfalak vennék körül. Előtte a tálcáján csupa olyan kaja, amit nem lenne szabad ennie, de még így is csak piszkálja az ételt. Ahogy elnézem, napok óta nem evett rendesen, pedig az is ugyanolyan elengedhetetlen, mint minden más tényező. Odasétálok hozzá, mire felnéz rám.

- Megengeded, hogy leüljek? – kérdezem, de csak bólint. Letelepedem, és tovább fürkészem az arcát. – Mi volt tegnap?

- A szokásos – von vállat rám sem nézve, és lezártnak tekinti a témát.

- Nem végeztél nagy pusztítást az ebédedben – próbálok valamiféle kommunikációt kezdeményezni, de úgy tűnik, a másik fél nem igazán vevő rá. – Nincs kedved beszélgetni?

- Órára kell mennem – húzza el a száját.

- Utána?

- Ne haragudjon, tanár úr, de… most tényleg nincs kedvem…

- Mégis volt valami tegnap? – nézek rá aggódva.

- Nem… nem a dokinál… de erről tényleg nem akarok beszélni.

- Rendben – adom meg magam. Nem erőltethetem, mert attól még jobban bezárkózik. – A délutáni órámra bejössz?

- Mit csinálunk? – kérdezi, miközben feláll, és felveszi a tálcáját.

- Ha akarod, folytatjuk Rage-et.

- Nem szeretném felborítani a tanmenetet - mentegetőzik.

- A többiek is élveznék. A múltkor alig bírtam elzavarni őket.

- Meggondolom – mondja, de látom, hogy nem sok kedve van hozzá. Csak nézek utána, ahogy kimegy az ebédlőből, és egy sóhajjal megcsóválom a fejem. Remélem, igazat mondott, és tényleg nem az orvosnál volt valami baj, mindenesetre aggasztó, ahogy kinéz. Valószínűleg a múltkori beszélgetésünk óta sem alszik rendesen, és ha emiatt még a koktéljához is hozzányúlnak, attól csak rosszabb lesz. Nem csak lelkileg, de fizikailag is megviseli.

Az ebéd utáni filozófia előadásom monoton és unalmas, hiába próbálom valamelyest érdekesebbé tenni. Legalábbis a beszélgetős óráimhoz képest nem akkora a lelkesedés. A srácokat sem érdekli annyira, hisz nem fogja meg őket a középkori világkép alakulása, még az emberi lélek tükrében sem. Ennek ellenére hamar véget ér, én pedig átsétálok a kisebb terembe. Azt amúgy is jobban szeretem, kicsit családiasabb a hangulata, mint a nagy előadótermeknek.

Már kezdem feladni a reményt, hogy Chester befut, de az utolsó pillanatban mégis megjelenik. Nem néz semerre, és az utolsó sorba telepedik, ahova első alkalommal. Magába zárkózott… néhány napja még nem volt ilyen. Remélem, ki tudom szedni belőle, mi történt. De nem nagyon érek rá ezen töprengeni, meg kell kezdenem az órámat.

Időnként a srácra téved a pillantásom, de legtöbbször teljesen máshol járt gondolatban. A többiekkel jól elbeszélgetünk, ahogy sejtettem, örülnek a Rage témának, jól kitárgyalnak egy-egy képet, és nem fukarkodnak a pikáns beszólásokkal. Óra végén megint alig tudom elzavarni őket, de szeretnék néhány szót váltani Chesterrel, mielőtt rohannia kell a következő órájára.

- Egész órán máshol járt a fejed – szólok rá, mielőtt egy szó nélkül kisurranna a többiek után.

- Bocsánat – hajtja le a fejét. – Nem akartam tiszteletlen lenni.

- Semmi baj – sétálok oda hozzá. – Nem segíthetek valamit?

Csak megrázza a fejét, mire sóhajtok.

- Rendben. Ha mégis, tudod, hol találsz.

Bólint, és kifele indul a teremből, de mielőtt a kilincsre tenné a kezét, megtorpan, és visszafordul.

- Összebalhéztam a szüleimmel – vallja be lehajtott fejjel.

- Hogy viselik a dolgot? – sétálok oda hozzá. – Azon kívül, hogy félnek.

- Szarul. Csodálkozik?

- Nem – bólintok rá. – Egyáltalán nem. Tudtok beszélni róla?

- Jó vicc… Anyám másról sem tud beszélni. Már nagyon elegem van belőle. Hazamegyek, és estig ezt hallgatom. Tegnap az volt a legnagyobb baja, hogy nem szóról szóra mondtam el neki, amit az orvos mondott. Apámnak könnyű, ha megunja, ránk vágja az ajtót, és kimegy a garázsba. Én nem tehetem ezt meg.

- Ez így nem biztos, hogy jó – csóválom meg a fejem. – Mondd meg édesanyádnak, hogy beszéljen másról. Neked is, és apádnak is kellemetlen, így csak egymásnak ugrotok, ha túlcsordul a feszültség.

- Maga szerint nem próbáltam még? Anyám szerint egy felelőtlen gyerek vagyok, aki nem képes szembenézni a problémájával, hanem homokba dugja a fejét. Csak azért, mert nem minden szavam erről szól. Csak az a baj, hogy más fogalmaink vannak a szembenézésről. Amit ő csinál, az már mánia, nem szembenézés. Szeretnék legalább egy filmet végignézni úgy, hogy nem nyaggat. Úgyis csipog az a kurva óra, ha be kell vennem a gyógyszerem, nem kell hárompercenként rákérdeznie.

- Beszéljek velük? – nézek rá egy megértő grimasszal. - Talán kicsit segítene…

- Nem akarom belerángatni magát ebbe a cirkuszba… biztos van az enyém nélkül is épp elég baja – néz rám elkeseredetten.

- Ez még belefér – szorítom meg a vállát bíztatón. – Lesz még órád?

- Nem – rázza meg a fejét. – Hazacsörgök.

- Rendben, addig összeszedem a cuccom.

Rábólint és kisétál a teremből. Visszamegyek az asztalomhoz, és összerendezem a jegyzeteimet, közben azon tűnődöm, vajon mit tehetnék. De hát, ilyen beszélgetésre nem lehet felkészülni. Csak rögtönözni. Rutinnal, megértéssel, őszinteséggel, és azzal a nyolc év ismerettel, ami a hátam mögött van.

Csendben, a gondolatainkba merülve sétálunk Chesterrel, aki állítása szerint nem lakik messze. Közben próbálom rábeszélni arra, hogy vegyen egy biciklit, addig is mozog, míg bejön a suliba. Minél többet kellene mozognia, ezt próbálom a szájába rágni, de látom, hogy most kisebb gondja is nagyobb.

- Jól meggondolta, hogy belemászik? – néz rám, miközben kinyitja az ajtót, és előre enged.

A szülei máris elénk jönnek, de látom rajtuk, hogy végtelenül zavarban vannak. Bemutatkozom nekik, de a kézfogásukon érzem, hogy frászt kapnak tőlem is. Főleg a férfi… ha nem röstellné, megtörölgetné a kezét kézfogás után. A szemem sarkából látok egy halvány, gúnyos mosolyt Chester arcán.

- Megkínálhatjuk valamivel? – mosolyog rám zavartan Mrs. Marlon.

- Köszönöm, nem kérek semmit – rázom meg a fejem. Magamban még hozzáteszem, hogy nem venném a lelkemre, ha ki kéne dobni a poharat, amit megfogtam.

- Hát, akkor… üljünk le a nappaliban! – invitálnak beljebb, és letelepedünk. Chester mellém ül a kanapéra, a szülei pedig velünk szemben egy-egy fotelba.

- Mondja, maga meleg? – néz rám a férfi. Ez szép… bele a közepébe… Mintha Chester betegsége szempontjából nem lenne teljesen mindegy az én világhoz való hozzáállásom… vagy akár az övé.

- Fred, kérlek! – torkollja le a felesége, és látszik, hogy kellemetlenül érinti a kérdés.

- Semmi baj! – nézek rá, majd vissza a férfira. – Igen. Sosem titkoltam, és sosem szégyelltem. Boldog vagyok a párommal, akivel már három éve élünk együtt. És együtt nevelünk egy srácot, aki szintén pozitív, mint én és Chester.

- És oda-vissza fertőzik egymást – néz rám enyhe undorral a férfi.

- Lehet, hogy ez meg fogja lepni, de a párom nem pozitív. A fiamat pedig nem rángatom az ágyamba – hárítom el a vádat.

- Hát persze – bólint rá. – Akkor magának a mikulás hozta.

- Az akkori párom… - nézek rá keményebben - aki megfertőzött… már nem él. Három éve temettem el, köszönhetően annak, hogy nem hallgatott rám, sem az orvosára.

A döbbent csend a szobában szinte tapintható, és nem akarom megzavarni őket a dolog felfogásában. Helyette inkább gondolatban ezerszer bocsánatot kérek Paultól a kemény szavakért, még akkor is, ha tudom, hogy igaz. Ha vigyáz magára, ha betartja az utasításokat, még mindig itt lehetne.

- Maga mióta? – néz rám Mrs. Marlon.

- Idestova nyolc éve.

- És… jól van?

- Igen, amint látja. Ez alatt a nyolc év alatt egyszer voltam kórházban, akkor is inkább csak azért, mert hozzá kellett nyúlni a gyógyszeremhez, és ez megviselte a szervezetemet.

- Hogy csinálja?

- Ez egy kemény küzdelem – tűnődöm el, most, hogy végre értelmes irányba fordult a beszélgetés. – Mindennapos küzdelem. Minden pillanatban oda kell figyelnem magamra. Hogy mit eszek, vagy iszok, hogy minél többet mozogjak, és hogy úgy általában minél aktívabb életet éljek.

- És tényleg normális életet él?

- Persze. Dolgozom, családom van… vásárolni járok, vagy szórakozni, mint bárki más. Élem az életem.

- És hogy állt neki? Mikor megtudta…

- Magamra kellett találnom. Kikeveredni a félelem hálójából. A legfontosabb, hogy minél többet meg kell tudni a vírusról… a gyógyszerekről… a lehetőségekről.

- Mi is próbálunk mindent megtudni… Vettem egy csomó könyvet Chesnek, de nem képes elolvasni őket. Még arra is lusta.

- Anya, kérlek! – csóválja meg a fejét a fiú.

- Megnézhetem a könyveidet? – mosolygok rá halványan, mire egy sóhajjal bólint, és elvonul valahova.

- Mrs. Merlon – nézek a nőre. – Nem kell többet ráerőltetni, mint amennyit be bír fogadni. Csak fokozatosan…

Ellenkezni szeretett volna, de Chester visszaér, és elém zúdítja a könyveit. Végignézek rajtuk, és megcsóválom a fejem. A legtöbbjét ismerem, és a legtöbbjét én magam sem olvastam el. Orvosi lexikonok, hasonló vaskos kötetek. Kihoztam őket a könyvtárból, aztán néhány oldal elolvasása után vissza is vittem. Váltunk egy pillantást Chesterrel, amiben minden véleményünk benne van a könyvekről, mire a kellemetlen helyzet ellenére majdnem elnevetjük magunkat.

- Nos… - köszörülöm meg a torkom. - Ezek a könyvek eléggé nehéz nyelvezetűek… száraz, és nehezen érthető. Egy orvostanhallgatónak biztosan érdekes, de egy hétköznapi embernek kínaiul van. Nem csoda, ha Chester nem áll neki. Egyelőre nem ez a lényeg… az elején semmiképpen sem. Később, mikor már lesz lelkiereje hozzá, és valóban érdekli, hogy sejtszinten hogyan zajlik ez a dolog, lehet, hogy elolvassa, de még akkor is kétlem. És nem is létfontosságú. Sokkal fontosabb, hogy tisztában legyünk azzal, mivel őrizhetjük meg az egészségünket, amennyire lehet. Hogy mindent tudjunk… a táplálkozásról, mozgásról, egészséges életmódról, pozitív életfelfogásról. Az ilyen szakmai dolgokból eleget kap az orvosától. Inkább… ha megengedi, adnék néhány jegyzetet arról, hogy mit ehet, és mit kellene elkerülnie… arról, hogy milyen mellékhatásai lehetnek a gyógyszereknek, és mit lehet vele kezdeni… hogy mi az, ami segíthet stabilizálni a T-sejt számát, ami a legfontosabb.

- A legfontosabb, hogy vigyáznia kellene magára! – csóválja meg a fejét a nő. – De hiába beszélek a lelkére! Egyszerűen rám se bagózik. Ches mindig makacs volt, és önfejű…

- Anya… - próbálja leállítani Chester. – Nem erről van szó, csak…

- Még csak meg sem hallgatsz! Pedig én mindent megteszek – fojtja bele a szót az anyja. – Próbálok mindent megtudni, de téged nem érdekel.

- Ne haragudj, anya, de az nem is érdekel, hogy ki hogyan halt bele az AIDS-be! Ezzel még ráérek foglalkozni, ha kétszáz alá csökken a T-sejt számom.

- Ne feleselj anyáddal! – szól rá szigorúan az apja, mire Chester megrázza a fejét, kikapja a kezemből a könyvet, és elrohan vele a szobájába. Úgy bevágja maga mögött az ajtót, hogy csak úgy csattan, én pedig sóhajtva nézek utána.

- Látja? Mindig ezt csinálja… egyszerűen rám vágja az ajtót.

- Ez azért van, mert mindig is elkényeztetted – csóválja meg a fejét dühösen Mr. Marlon, és ő is magunkra hagy bennünket.

- Elmondhatom, amit gondolok? – nézek a nőre.

- Persze.

- Nem biztos, hogy tetszeni fog önnek.

- Azért csak mondja.

Bólintok, majd miután összeszedem a gondolataim, belefogok.

- Valóban az a legfontosabb, hogy Chester vigyázzon magára. De nem azért, mert ön azt mondja neki. Az önmagára való odafigyelés nem jöhet kívülről. Nem jöhet parancsra. Belülről kell fakadnia.

- De ő nem képes…

- Igen, most nem képes… de nem azért, mert a képességeit tekintve tényleg nem képes rá, mert felelőtlen, vagy nem akar szembenézni a betegségével. Hanem egyszerűen azért, mert most, ebben a pillanatban nem látja értelmét. Nincs előtte egy cél, amiért érdemes ezzel kínlódni. Nem az a megoldás, hogy rákényszerítse, hogy vigyázzon magára. Nem lehet kényszeríteni. Nem az a megoldás, hogy a fejébe húzza a sapkáját, mielőtt kilép az ajtón. Chester nem egy ötéves gyerek, hanem egy majdnem felnőtt férfi. Nem helyette kell megtenni a dolgokat, hanem… segíteni neki abban, hogy találjon valamit… ami ráveszi arra, hogy magától megtegye ezeket a dolgokat. Abban kell segíteni, hogy találjon valami jó dolgot… valamit, ami itt akarja tartani… életben akarja tartani. Ha talál egy ilyen dolgot… magától is vigyázni fog magára. Ha talál egy célt… ha el tudjuk érni azt, hogy élni akarjon… akkor magától is felveszi azt a sapkát.

- És mi lenne az? – szólalt meg az ajtóból Mr. Marlon Észre sem vettük, mikor jött vissza. – Még egy homokos pasas?

Csak a szemem sarkából nézek rá, de inkább a nő fele válaszolok.

- Azt hiszem, ha Chester életéről van szó… akkor nem azon kell fennakadnunk, hogy ki vagy mi az, ami életben tartja. Nem az a fontos, hogy ami életben tartja, az egy férfi, aki szereti, vagy egy hobbi, vagy a munkája, hanem az, hogy még tíz vagy tizenöt, vagy húsz évig itt legyen velünk. És most, ha megengedik… beszélnék vele.

- Menjen csak – bólint rá tétován a nő. – A legutolsó ajtó a folyosón.

- Köszönöm – biccentek, majd megkeresem a nevezett ajtót, és halkan bekopogok.

- Bejöhetek? – nyitok be óvatosan, mikor semmi választ nem kapok. Chester az ágya szélén ül, és a tenyerébe temeti az arcát. Leülök mellé, és átkarolom a vállát, de mielőtt bármit is mondanék, megszólal.

- Szerettem őt – mondja sírós hangon. – Úgy szerettem, ahogy még soha senkit…

- Sokáig voltatok együtt?

- Fél évig. Sokáig nem tudták anyámék, de egyszer megláttak minket az utcán. Már akkor kiakadtak… Mindegy, azon még valahogy túljutottak, én pedig boldog voltam. Én hülye…

- Mi történt?

- Egy éjjel kaptam egy sms-t. Emlékszem, hajnali fél kettő volt… pontosan egy óra huszonhárom perc. Meg sem akartam nézni, mert a legszebb álmomból ébresztett. Azt hiszem, azóta csak rémálmaim voltak.

- Mit írt?

- Szárazon közölte, hogy megtudta, hogy pozitív, és jó lenne, ha én is elmennék tesztre. Meg, hogy neki ez így sok, és lelép a térképről. Reggelig görcsösen szorongattam a telefont, aztán, ahogy kivilágosodott, elrohantam hozzá, de már üres volt a lakása. Próbáltam hívni, de gondolom lecserélte a kártyáját. Ennyi.

- Sose sajnáld! – hajtottam az állam a vállára. – Eleget ártott neked.

- Akkor hagyott magamra, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Még annyira sem volt képes, hogy elém álljon, és szemtől szembe mondja el. Így lett volna tisztességes.

Egy pillanatra egy keserű mosoly tűnik fel az arcomon. Tisztességről beszélni egy ilyen helyzetben… de most inkább máshonnan kellene megfogni a dolgokat.

- Ches… figyelj… talán tényleg sokkolta a dolog. Talán nem volt képes látni a szemedben a rémületet, a fájdalmat… a gyűlöletet. A vádat, hogy tönkretette az életed…

- A maga barátja?

- Ő szemtől szembe mondta el. Szörnyű volt… kegyetlen… és neki még keményebb lehetett, mint nekem. Szeretett… és mégis… megfertőzött. Akkor nem tudtam… az ő érzéseivel törődni, de most, visszagondolva arra a beszélgetésre, már látom a fájdalmat a szemében.

- És mégis barátok maradtak…

- Ő nem tudta, én nem vigyáztam… - vontam vállat. – Mindketten hibásak vagyunk… és egyikünk sem. Nem így akartuk… így jött össze. És már semmi értelme nem lenne őt hibáztatni. Nem változtathatunk rajta. Csak megpróbálhatjuk kihozni belőle a legjobbat.

- Ebből már nem lehet kihozni semmit! – fakad ki, és eddig bármilyen erősen tartotta magát, sírva fakad. Még közelebb húzom magamhoz, mire a vállamra hajtja a fejét, és megállíthatatlanul zokog. Nem szólok semmit, meg sem rezdülök, csak szorosan ölelem magamhoz. Jó volt ez a sírás… szükséges. Talán meghozza azt az áttörést, amire vártam.

Jó tíz percig zokog, aztán kissé elhúzódik tőlem, és a tenyerébe temeti az arcát.

- Ne haragudjon, tanár úr! – súgja.

- Miért haragudnék?

- Nem szoktam így kiborulni. Ez annyira gyerekes… Ennyire még soha nem döntött le a lábamról.

- Akkor itt volt az ideje. És egyáltalán nem gyerekes – súgom neki, mire döbbenten felkapja a fejét. – Az ilyen kifakadás katartikus, és megtisztító. Nem könnyebb egy kicsit?

Egy pillanatra befele figyel, de végül rábólint.

- Látod. Ezeket meg – nyúlok le a könyvért, amit még odakint kikapott a kezemből, itt meg valószínűleg földhöz vágott – tüntesd el a szemed elől! – mondom, és bedobom az ágy alá. – Ha gondolod… hozok neked olyat, amit érdemes elolvasni. Ami tényleg segít.

- Köszönöm – bólint rá.

- Ugyan – mosolygok rá halványan. – Most már jobb lesz! És most… hagylak pihenni. Aludj! Már nyugodtabb lesz az álmod, és ez sokat jelent.

- Megpróbálom – bólint rá megint. – Köszönöm.

Csak bólintok, és megszorítom a karját egy pillanatra, majd felállok, hogy magára hagyjam, de nem enged.

- Várjon! – szól utánam, és ő is feláll. Közelebb lép hozzám, de látom rajta, hogy nem tudja, mit mondjon, csak egyszerűen nem akar egyedül maradni. Odalépek hozzá, és átölelem.

- Semmi baj, Ches… - simogatom végig a hátát. – Próbálj megnyugodni. És békülj meg a szüleiddel! Ha édesanyádnak átjött az üzenet, amit most hoztunk, akkor már nem lesz semmi gond.

- Köszönöm… hogy eljött… hogy segít… egyedül nem lennék képes… - súgja a vállamba.

- Dehogynem… erős vagy, Ches… képes vagy megküzdeni vele! Nem szabad engedned, hogy a félelem maga alá gyűrjön! – szorítom magamhoz, majd lassan elengedem. – És holnap várlak az órán! – mondom megcirógatva az arcát, majd a kilincsre teszem a kezem, de megakad a szemem egy nagy kupac legón. Talán egy tucat doboz is van bezsúfolva az ajtó mögött.

- Ez egy jó játék – nézem a halmot félrebillent fejjel, de Ches csak legyint.

- Gyerekes hülyeség – mondja, de valahogy úgy érzem, inkább csak a reménytelenség beszél belőle.

- Van egy barátom – nézek rá elgondolkodva -, aki modellezik… vagy makettezik… vagy valami ilyesmi – nevetem el magam. – Nem lenne kedved megismerni?

- Majd meglátom – mondja, és végre az ő arcán is feltűnik egy halvány mosoly. – Jó pasi?

- Meglehetősen – nevetem el magam. – Félhosszú, hullámos fekete haj, acélszürke szemek, magas, izmos… bájos, kisfiús mosoly…

- Aha… - neveti el magát Ches végre, látom, hogy tetszik neki a kép, amit lefestettem. – Együtt jártak?

- Nem. Szabad préda… bár inkább az én korosztályom – tűnődöm el.

- Az nem baj – sandít oldalra a srác, de még mindig mosolyog. – A maga korosztálya legalább normális. Megbízható, őszinte… Pozitív?

- Igen.

- Ideális – mosolyog lehajtott fejjel.

Ebben a pillanatban kopognak az ajtón, és Mrs. Marlon nyit be.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy ne hozzak egy kis üdítőt, vagy valamit?

Chester rám néz, mire megrázom a fejem. – Köszönöm, de már menni készültem. Csak még valamit meg akartunk beszélni.

- Persze, csak nyugodtan – bólint rá a nő, és becsukja az ajtót.

- Apám küldte be – csóválja a fejét bosszúsan Ches. – Mégis mi a szarra volt kíváncsi? Hogy ágyba bújtunk-e már? Szánalmas.

- Ches… Csak aggódnak – csitítom, mire csúnyán néz rám. – Jó, tudom, ennyire nem kéne. Ne vedd a lelkedre! Peregjen le rólad! Légy büszke, önérzetes… csak így megy.

- Megpróbálom. Akkor… holnap.

- Jól van. Légy jó, és vigyázz magadra!

- Úgy lesz! – bólint rá, mire magára hagyom.

Mrs. Marlonnal még váltunk néhány szót, de a férje nem kerül elő, így gyorsan elköszönök tőle. A gondolataimba merülve ballagok vissza az egyetemhez, majd fogom a biciklimet, és hazatekerek.

Michael kicsit előbb jön haza, mint várom, így még nem végzek a vacsorával. Ahogy leveszi a kabátját, kijön hozzám a konyhába, egy üdvözlő puszira. Aztán, ahogy visszafordulok a tűzhelyhez, hátulról átölel.

- Minden rendben?

- Persze – cirógatom meg az engem ölelő karját.

- Rossz kedved van.

- Csak gondolkodom valamin.

- Nem mondod el? – bújik hozzám, mire elmosolyodom.

- Meglátogattam egy diákom szüleit ma délután.

- Hé, úgy tudtam, a családlátogatás csak általánosban divat – csodálkozik el. - Anno mindig frászt kaptam tőle. Vagy tévednék? Újabban egyetemen is szokás?

- Nem, nem tévedsz – mosolygok rá, ahogy elenged, és mellettem a konyhaszekrénynek támaszkodik. – Az én tanítványaim már fiatal felnőttek… nem szoktam pesztrálni őket, és nem is igénylik. De ez egy különleges eset.

- Valami gond van a sráccal?

- Egyetlen gond van a sráccal. Pozitív.

- Gondoltam – sóhajt. – Különben nem viselnéd annyira a szíveden a sorsát. Tudsz neki segíteni?

- Neki talán tudnék, de… amíg a családja folyton visszalöki a gödörbe, addig hiába… olyan ez, mint a jojó.

- Mi a baj velük? Nem fogadják el? A saját szülei? – kérdezte Michael, és láttam a szemében, hogy ismeretlenül is sajnálja Chestert.

- Az a baj, hogy még a szülei sem képesek egyetérteni. Az apja fél tőle, mint a tűztől, ami elsőre természetes reakció. Idővel le lehet győzni, bár egy húszéves fiútól, aki még saját magával sincs tisztában, még ez is túlzott követelmény. És azért a másik fél részéről is szükséges némi hajlandóság. Az anyja pedig egész nap a netet bújja, meg a könyveket, és napi több órában szegény srácot stresszeli a rémtörténetekkel, amiket talál. Nem hinném, hogy a halálozási statisztikák ismerete elősegítené a gyógyulását. Amikor pedig Chester nincs ott, akkor egymással veszekednek.

- Egymásban keresik a hibát?

- A mélyben ez lehet – bólintok rá. – De ezt még ők sem tudják.

- Senki nem hibás – simogatja meg a karom.

- Nem hát – nézek félre. Ezt a legnehezebb belátni. Sokszor évek kellenek hozzá, és időnként még így is maga alá tud temetni a harag. Még így is, hogy már rég megbocsátottam Paulnak.

- Te sem hibáztatod Pault, Édes – mondja ki Michael azt, amire én is gondolok, majd kiveszi a kezemből a főzőkanalat, lehúzza az edényt a tűzről, és átölel. Elmondhatatlanul megnyugtató a közelsége, és ilyenkor, mikor zaklatott a lelkem, csak erre van szükségem. A szerelmére, a gyengédségére. És a jó meglátásaira, amit eleinte nekem, mint érintettnek elég nehéz elfogadni, de utólag mindig belátom, hogy igaza van. – És különben is… - tűnődik el -, ha már megtörtént a baj… nem egymásra kell mutogatni, hanem összefogni.

- Igen, ezt mi tudjuk. Tudjuk, mert rengeteg mindenen keresztülmentünk már – szorítom magamhoz. – De ő még gyerek. És igazán senkire nem számíthat.

- Nem, nem gyerek – húzódik el tőlem Michael, és a szemembe néz. – Te mondtad az előbb, már fiatal felnőtt. Ha valaki mellé áll, elég erős lesz, hogy talpra álljon – mosolyodik el, és ad egy puszit, majd kihívón néz rám.

- Megteszem, amit tudok.

- Tudom. Mert te olyan jó vagy… – súgja, majd odahajol hozzám, és megcsókol.

Ebben a pillanatban Hunter ront be az ajtón, majd vigyorogva elviharzik mellettünk a hűtő felé.

- Jaj, ne! Már megint a konyhában smároltok! Elveszitek az ember étvágyát. Nem unjátok még?

- Nem – vágjuk rá egyszerre, majd még egy puszi után nekiállunk teríteni.

- Amúgy milyen a srác? – néz rám Michael vacsora közben.

- Milyen srác? – kapja fel a fejét Hunter. – Megcsalod anyát? – néz rám, majd vigyorogva kacsint Michaelre.

- Nem vagyok túl csapodár típus – sandítok rá. – Csak van egy diákom, aki pozitív.

- Meg vagy velünk áldva. A világ összes pozitívja rád talál – grimaszol. – Amúgy jó pasi?

- Úgy tudtam, te hetero vagy – vigyorog rá Michael.

- Jaj, ne már… attól még megkérdezhetem, hogy jó pasi-e. Amúgy meg… nem mondtam, hogy biszex vagyok?

- Ezt még éppen nem – forgatja meg a szemét Michael.

- Nem az eseted, kölyök – nézek Hunterre. – Pont az ellentéted. Semmi nagyhangúság, semmi felvágás, semmi törekvés arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. És pár évvel idősebb is nálad. Amúgy – fordulok Michael fele -, csendes, visszahúzódó srác. Most meg még inkább…

- Majd kinyílik újra. Idővel – bíztat egy halvány mosollyal Michael.

- Remélem. El kell fogadnia a segítséget, ahogy mindannyian kénytelenek vagyunk néha megalkudni.

- Még én is? – fintorog Hunter.

- Még te is – mosolygok rá. – Amúgy voltál gyúrni?

- Jah – húzza el a száját, majd befeszíti a bicepszét, amiből a két számmal nagyobb pulcsiban semmit nem lehet látni. – Amúgy micsoda egy hely… kiskorúval senki nem akar…

- Hunter! – forgatja meg a szemét Michael.

- Most miért? Azt hiszed, Ted meg Emmett nem azért járnak oda?

- Na… a legjobb társaságban töltötted a délutánt.

- Tudom – vigyorog a kölyök, majd leteszi a villáját. – Köszi a vacsorát – mondja, és feláll az asztaltól.

- Hova mész? – néz rá gyanakodva Michael.

- Lógni a haverokkal.

- De ma te vagy a soros a mosogatásban.

Hunter elhúzza a száját, majd egy ravasz pillantást vet rám. – Ben, cseréld el velem a holnapot!

- Én csak kettő az egyben vagyok hajlandó üzletelni – hunyorítok rá, mire elgondolkodik, majd egy teátrális sóhajjal megcsóválja a fejét.

- Mennyi bajom van veletek. Legyen kettő az egyben. Behajthatod rajtam… vagy majd megbeszéljük – kacsint, majd fogja a kabátját, és kicsörtet az ajtón.

- Most tényleg mosogatsz? – néz rám kihívóan Michael. – Ki kéne használnunk az időt, hogy Hunter nincs itthon.

- Igazán megfontolandó ajánlat – tűnődöm el. – De a mosogatás nem várhat – sandítok rá. – Hacsak… nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Győzzelek meg? – áll fel a székéről egy sokat ígérő vigyorral az arcán. – Hát lássuk csak…

Odalép mögém, átölel, és belecsókol a nyakamba. Már ennyi elég ahhoz, hogy elvesszek, de még egy kicsit húzni akarom az agyát, így nem reagálok. Nem adja fel, végigcirógatja a mellkasomat, majd egy laza mozdulattal lehúzza rólam a pólót, aztán áthajol a vállam felett, és megcsókol. Ettől aztán végképp elvesztem a fejem, így én is felállok, és meg sem szakítva a csókot a hálószoba ajtaja felé irányítom Michaelt.