Még a beszélgetésünk másnapján összeszedek egy dossziényi cuccot Chesternek, és be is viszem magammal az egyetemre, de csak a következő hét hétfőjén talál meg. A filozófia előadásom után a folyosón vár rám.

- Tanár úr, van egy perce?

- Persze. Gyere csak! Én is beszélni akartam veled.

- Megfogadom a tanácsát, és veszek egy bringát.

- Ez egy igazán bölcs döntés – bólintok rá. - A mozgásnak nagyon jó hatása van. Az egészségedre is, és az önbizalmadra is. Kell segítség?

- Hát… gyerekkorom óta nem volt biciklim – vág tanácstalan képet.

- Megoldjuk – nevetem el magam, miközben kinyitom az irodámat, és belépünk.

- És a tanár úr mit szeretett volna?

- Csak összeszedtem neked néhány dolgot. Olvasd át, és mutasd meg édesanyádnak is – adom át neki a dossziét.

- Köszönöm – veszi át. – Lemásolom, és visszahozom.

- Tartsd csak meg. Eleinte nekem is ez volt a bibliám, ezzel keltem, ezzel feküdtem… jobb híján ezzel is aludtam. De mostanra már kívülről tudom. Most neked van rá szükséged. Van rajt néhány személyes megjegyzés is, megfigyelések, tapasztalatok… ha gondolod… vedd figyelembe.

- Mondtam már... Megfogadom a tanácsait. Csak magára kell nézni, és egyértelmű, hogy… érdemes hallgatni a szavára.

- Örülök, hogy így látod. És ha gondolod, nyugodtan írj bele, ha másképp látsz dolgokat. Nem vagyunk egyformák, mindannyiunknál másképp működnek dolgok. Aztán, majd ha neked is véreddé válik, ahogy nekem az évek alatt, majd visszaadod. Vagy továbbadod egy új srácnak, akinek nagyobb szüksége lesz rá.

- Úgy lesz – bólint rá mosolyogva.

- Eleinte nem lesz könnyű… az egész életedet meg kell változtatnod. A szokásaidat, a napirendedet… Meglépheted drasztikusan, egyik napról a másikra, vagy fokozatosan, ahogy gondolod. A lényeg, hogy tegyél meg mindent, ami módodban áll.

- Meg fogom próbálni – mosolyog rám, és nekem ez végtelen megkönnyebbülés. Az, hogy végre képes mosolyogni, és az, hogy hajlik arra, hogy a saját érdekében változtasson az életén.

- Jól van. És milyen biciklit szeretnél?

- Olcsót – húzza el a száját. – Nem sok pénzem van, és nem akarom még ezzel is anyámékat terhelni. Úgyis… ők fizetik a gyógyszeremet. Épp elég teher az nekik.

- Hm… meglátom, mit tehetek.

- Veszek egy újságot, és keresek használtat. Hátha valaki épp meg akar szabadulni a bringájától.

- Alaposan nézd meg, hogy mit veszel, Chester. Ha gondolod, elmegyek veled.

- Ha találok esélyest, majd szólok – bólint rá. – Köszönöm.

- Szívesen.

- Akkor… megyek órára… - mosolyodik el szégyellősen, majd kisétál az irodámból. Mosolyogva nézek utána. Egy újabb megmentett lélek… talán. Még nem akarom elkiabálni. Olyan sok minden közbejöhet még…

-o-

Szombat este, ahogy az már lenni szokott, a Babylonba készülünk Michaellel. Minden indulás előtt felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fenét keresek én még ott, de aztán ahogy belépünk, a hangulat eloszlatja a kétségeimet. És persze ott vannak a többiek is, az egész csapat, akikkel ki kell tárgyalni az elmúlt hetet, különös tekintettel a hódításaikra. De nem panaszkodom, jó, és összetartó csapat vagyunk, és ez a lényeg.

Éppen leülünk a bárpulthoz, hogy kérjünk egy italt, mikor Michael megérinti a vállamat, és a tánctér közepe fele int az állával.

- Brian mindig kiszúrja a friss húst!

Ahogy követem a pillantását, bosszúsan sóhajtok. – A francba!

- Mi van?

- Chester… a srác, akiről meséltem.

- Basszus – válik keményebbé Michael tekintete is.

- Megpróbálom megmenteni. Mindkettőt.

- Menj csak! – bólint rá.

Nehezen verekszem át magam a táncoló tömegen, de azért eljutok hozzájuk. Megfogom Brian karját, mire egy „húzz a francba" típusú mosolyt villant felém.

- Professzorkám! Neked nem otthon kéne csicsikálni az asszonnyal?

- Inkább lekérném a táncpartnered.

- Nem hinném, hogy téged választana – néz rám egy önelégült vigyorral.

- Nem tőle kérdezem, hanem tőled. Átadod?

Közelebb hajol hozzám, hogy csak én halljam, amit mond. – Egy fél óra múlva a tiéd.

Követve a példáját, fél kézzel átkarolom a derekát, és egy picit arrébb húzom Chestertől. – Jobban jársz, Brian, ha előtte adod oda. Higgy nekem!

Csak annyira húzódik el tőlem, hogy a szemembe nézhessen, de pontosan ért abból, ahogy állom a pillantását. Megcsóválja a fejét, és egy dühös sóhajjal otthagy bennünket.

- Szia Chester! – lépek vissza a sráchoz.

- Jó estét, tanár úr! – köszön egy zavart mosollyal. Gondolom furcsa neki, hogy egy ilyen helyen fussunk össze. És még elkapok egy elismerő pillantást is, amint végigmér, ahogy póló nélkül táncolok, úgy, ahogy Michaellel mindig is szoktam. Elmosolyodom, de inkább nem teszem szóvá.

- Itt a Babylonban mindannyian tegeződünk – sandítok rá, mire még jobban zavarba jön, de azért rábólint. – Még sosem láttalak itt, hogy kerülsz ide?

- Menekülök otthonról – húzza el a száját.

- Nem biztos, hogy a legjobb helyre. És biztosan nem a legjobb ember karmai közé. Tartsd távol magad tőle!

Értetlenül néz rám, és van benne egy „ne akard megmondani, mit csináljak" villanás.

- Higgy nekem! Bárki más érdemesebb a figyelmedre, mint ő! A szíve foglalt, a szex pedig olyan neki, mint az esti fogmosás. Napi rutin. Felejtsd el! – kérem. – Inkább gyere, bemutatom a páromat.

- Rendben! – bólint rá, és engedelmesen jön utánam.

- Jó voltál! – lép oda hozzám egy puszira Michael, majd a srácra mosolyog. Bemutatom őket egymásnak, és lassan odaszivárog a csapat többi része is. Emmett a szokásos ovációval fogadja, Ted pedig a megszokott életunt stílusával. Ha valaki végignézne rajtunk, azt mondhatná, hogy nincs a világon öt ilyen különböző ember, és mégis milyen jó banda vagyunk. Chester meglepődött mosolyán sem látok mást, mint ezt a következtetést, és ez engem is mosolyra késztet. Jót mosolyog Emmetten, főleg, mikor az meghívja egy Cosmóra, de aztán Michaelnél rákérdez a Rage-re, és már meg is van a közös téma. Később elmennek táncolni, de még akkor is a Rage a téma köztük. Chester Michaelnek is felveti az észrevételét, miszerint a konzervatívabb melegeknek itt-ott túl szexközpontúak a képek, de hát Michael hozzáállása teljesen más a témához. Valóban Brian nevelése, neki nincs olyan, hogy tabu.

Hajnali kettőkor unjuk meg a bulit, és az egész csapat hazafele indul. Mindannyian egy fele indulunk el, így Michael Chester felé terelget. Nem vagyok biztos benne, hogy a buli utáni túlfűtött hangulat a megfelelő arra, hogy komoly beszélgetést kezdeményezzek vele, de azért odalépek mellé.

- Miért lógtál meg? – sandítok rá.

- Csak egy kicsit meg akartam feledkezni. Tudod… - süti le a szemét zavartan, mert még mindig nem mer igazán letegezni – igaz, hogy mostanában nem cseszegetnek… mióta beszéltél anyám fejével… mégis ott a feszültség a levegőben. Máskor is eljöhetek veletek?

- Végül is, miért ne? – vonok vállat. – Ha jól érezted magad velünk…

- Igen – bólint rá mosolyogva. – És… megismerném azt a barátodat is… tudod, a modellezőst. Hosszú fekete hajjal, és acél szemekkel.

- Megejthetjük – nevetem el magam. - Hétfőn?

- Doki – húzza el a száját.

- Kedd?

- Rendben – bólint rá. – Akkor én itt elkanyarodok. És kösz még egyszer!

- Nincs mit. Jó éjt, Chester! – köszönök el tőle, és folytatjuk az utunkat hazafele. Jó hangulatban ugratjuk egymást, de aztán Ted és Emmett is elkanyarodik, így kettesben maradunk Michaellel.

- Hogy van a kölyök? – karolja át a derekamat Michael.

- Tetszett neki a Babylon – teszem a vállára a kezem, és adok neki egy puszit.

- Ez azt jelenti, hogy kezd életkedve lenni – néz rám.

- Igen, olyasmit – bólintok egyetértően.

- És neked? – sandít rám oldalra.

- Mi van velem? – mosolyodom el.

- Neked mihez lenne kedved?

- Ha én azt elmondanám, elpirulnál – mondom egy pimasz mosollyal, mire megállít.

- Mondd el! – kéri, és a hangjába már ott a vágy rekedtsége, ami számomra is veszettül izgató.

- Nem fogsz tudni hazajönni – figyelmeztetem. – A parkhoz pedig túl hideg van.

- Hm… - húzza el a száját, tűnődve. – Azért némi előleget adhatnál. Tudod, hogy imádom, ha hangosan fantáziálsz.

- Na álljunk csak meg… - húzom össze a szemöldököm. – Tudod, hogy én a tettek embere vagyok, szövegelni te szoktál. Egészen addig, míg zavarba nem jössz attól, amibe belekezdtél.

- De te mindig kisegítesz, igaz? – ölel át.

- Hát persze – mosolygok rá, és ahogy a farmerja hátsó zsebébe csúszik a kezem, közelebb húzom magamhoz. – De most már unom a szövegelést. Húzzunk haza!

- Egyetértek! – mondja, majd megcsókol, aztán megfogja a kezem, és maga után húz hazafelé.

~~ o ~~

Kedden az ebédlőben futunk össze Chesterrel, aki ugyanannál a félreeső asztalnál ül, ahol a múltkor, de mégis, ég és föld az akkori állapotához képest. Rendesen eszik, többé-kevésbé olyan dolgokat, amiket ehet is, közben nézelődik, és már messziről rám mosolyog.

- Helló! – állok meg mellette.

- Professzor úr! – fojt el egy mosolyt. Látom az arcán, hogy nem bírja összerakni ezt a képet, amit eddig is ismert rólam, a féktelen szombat éjszakaival. – Leül?

- Ha nem bánod. Amúgy… köszönöm! Nem szeretek alakoskodni, de…

- Semmi gond, megértem –mondja halkan. - A diákod vagyok, nem lehetünk túl jóban.

- Így van. Mi volt tegnap a dokinál?

- Minden oké. Azt mondta, hogy most már elég, ha kéthetente járok hozzá.

- Ez igazán jó hír – mosolyodok el. – Azt jelenti, hogy stabilan jó az állapotod, és működik a koktél. Ha így is marad, elég lesz havonta csak egyszer menned. Később még ritkábban.

- Szeretném, ha így maradna – sóhajt, mire bíztatón rábólintok.

- Otthon mi az ábra?

- Ne is mondd! – neveti el magát. – Anyám belevetette magát a reformszakácskönyvekbe. Tudod, én életemben nem ettem tofut meg szóját, de most másból sem áll a konyha. Meg zabkorpából… mi vagyok én, ló?

- Azért nem kell túlzásba esni – nevetek vele én is. – De a zabkása a legjobb ahhoz, hogy szinten tartsd a gyógyszerek miatt megemelkedett koleszterinszintedet. De ahogy mondják… a jóból is megárt a sok.

- Próbáld megmondani neki! Amúgy… vettem bringát – vallja be kicsit bűntudatos ábrázattal. – Tudom, hogy úgy volt, hogy eljössz velem… de ez tetszett, és egészen jó állapotban van. És persze olcsó volt.

- Örülök, hogy rászántad magad! Most már nincs más hátra, mint használni.

- Majd igyekszem.

- Jól emlékszem, hogy most van órád? – nézek Chesre, mire zavarba jön, de végül megrázza a fejét. – Egy hete ilyenkor azt mondtad…

- Csak tényleg nem volt kedvem beszélgetni.

- Ches… kell, hogy legyen néhány ember, akivel minden helyzetben őszinte lehetsz. Akinek azt is megmondhatod, ha szar kedved van, vagy nem vagy jó passzban.

- Te egy ilyen ember vagy – néz fel rám.

- Akkor ezt szeretném így is tapasztalni.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom – rázom meg a fejem. – De máskor nem kell hazudnod… csak mondd azt, hogy egy kicsit egyedül akarsz lenni, és dumáljuk inkább holnap… vagy két nap múlva… vagy, hogy húzzak a sunyiba.

- Nem mondanék ilyet. És… tényleg sajnálom… De miért kérdezted?

- Mert a filozófusaim tanulmányi kiránduláson vannak, így van két szabad órám. Ha gondolod, megkereshetjük Felixet. Tegnap próbáltam elérni, de nem vette fel a telefont.

- Hát, ha nem gáz, hogy váratlanul állítunk be…

- Ő nem szokott meglepődni, ha valaki beállít hozzá. De mit veszíthetünk? Legfeljebb kidob bennünket – kacsintok Chesre.

- Felőlem mehetünk – neveti el magát.

Felix csak néhány saroknyira lakik az egyetemtől, így még bringára ülni sem érdemes. Hamar odaérünk, és becsengetünk, de az első csengetésre semmi reakció, így másodszor is megnyomom a gombot.

- Lehet, hogy nincs itthon – néz rám Chester.

- Lent van a kocsija. És Felix az a típus, aki még futni is kocsival megy.

Néhány másodperccel később halljuk, hogy fordul a kulcs a zárban, majd kinyílik az ajtó.

Szemmel láthatóan legszebb álmából ébresztettük Felixet. Egy gyűrött fehér póló van rajta, a haja mint a szénaboglya.

- Szia Drága! – néz rám álmosan, majd odalép hozzám egy puszira, és megölel. Magamhoz szorítom egy pillanatra, megpaskolom a hátát, majd elhúzódik. – Gyertek be!

- Nem akartunk felébreszteni – nézek rá bocsánatkérőn, de csak vállat von.

- Nem számít. Fél óra múlva úgyis keltem volna. Tudod… dilibogyó-idő.

- Igen, tudom – bólintok rá egy halvány mosollyal. – Szeretném neked bemutatni Chestert!

Összemosolyognak, és kezet fognak.

- Chester kíváncsi lenne a kincseidre.

- Hm… egy ifjú rajongó – vigyorog Felix. – Másra nem vagy kíváncsi? Szívesen megmutatnám, amit csak akarsz.

Ches is elneveti magát. – Elég kíváncsi természet vagyok.

- Az jó – hajtja le a fejét Felix továbbra is mosolyogva. - Na, gyertek! Bocs, hogy tegnap nem vettelek fel, de dolgoztam – sandít rám. - Éjjel meg már nem akartalak visszahívni. Nem venném a lelkemre, ha megzavarnám a kellemes esti időtöltést.

- Nem gond – nyugtatom meg. – Csak azt akartam megkérdezni itthon leszel-e.

- Íme, a varázsműhely – tereli be Chest a nagyszobájába, ahol eléggé átható a ragasztó és a festékszag, így kinyitja az ablakot.

- Ejha – néz körül Chester. – Ez durva.

Igaza van. A szobában körben kész vagy félig kész repülő és hajómodellek között megbújik egy-egy gyufaszálakból készített Eifel-torony, Diadal-ív, templom-makett, a legkülönbözőbb stílusokban és technikákkal készítve, a sarokban terepasztal kisvasúttal.

- Csak elfoglalom magam – von vállat Felix. – Őrület ellen tökéletes. Nyugodtan nézz körül. Bár, ez csak töredéke annak, amit csináltam. Elég sok mindent elajándékoztam már. Minek őrizgessem? Ha valamelyik megtetszik, neked adom.

Chestert teljesen elbűvölik a mütyürök, és jól elbeszélgetnek Felix-szel, míg valahonnan a szomszéd szobából megszólal a srác telefonja.

- Bocs, fiúk, tartsunk szünetet – néz ránk, mire rábólintunk. – Ben, egy turmix? Van egy új receptem.

- Ebédeltünk a suliban… de azért kösz! – hárítom el, de ahogy ránézek, látom, hogy rossz válasz volt. A szemében az villan, hogy váltana velem néhány szót négyszemközt, így korrigálok. – Ha van itthon mentes ásványvized, azt elfogadom.

- Oké, gyere! Chester, neked is hozzunk valamit?

- Bubis vized nincs? – néz hátra ránk a srác.

- Olyasmit nem tartok – villan rá Felix szeme, és a pillantásában benne van, hogy „jó lenne, ha te is leszoknál róla".

- Akkor jó lesz a másik is.

Felix bólint, majd kimegyek vele a konyhába. Fél perc alatt összeszedi a gyógyszereit, és beveszi őket, majd a mosogatóra támaszkodva, halkan, hogy odabent ne lehessen hallani, megszólal.

- Mióta pozitív?

- Fél éve.

- Akkor még fiatal… nagyon fiatal. Hogy viseli?

- Te hogy viselted félévesen? – nézek rá. - Szarul. Annyira visszahúzódó típus, hogy nincs benn a körben. Rajtunk kívül nem ismer senkit, aki pozitív. Pedig csak mi tudunk egymásnak olyan támogatást nyújtani, ami mögött némi szakértelem és tapasztalat van.

- Majd te segítesz neki. És rajtad keresztül a körbe is bekerül. Hisz te bemutattad nekem, én majd valaki másnak… ez így működik. A kört ugyanúgy tartjuk szinten, mint a T-sejt számunkat. Egyik oldalról fogy, a másik oldalról mindig jönnek újak.

- Igen. Csakhogy a kör sosem fog végleg elfogyni, ellentétben a T-sejtünkkel.

- A te töretlen optimizmusod… - villant felém egy kétes mosolyt. - Amúgy… te és ő…

- Nem – rázom meg a fejem.

- Szóval Michaellel minden oké?

- Persze.

- Tetszel neki – sandít rám, miközben az állával a másik szoba fele int.

- Te is – nézek rá kihívóan, mire egy szívdöglesztő mosollyal lehajtja a fejét. Nem hazudtam Chesnek, mikor azt mondtam, Felix meglehetősen jó pasi. Állati jól néz ki. Főleg, ahogy az arcába hullik a fényes fekete haja. Brianhez hasonló diszkópatkány volt, mielőtt négy évvel ezelőtt megkapta a vírust. Azóta ismerem. Eleinte nem túlságosan kedveltem, de az évek során rengeteget változott. Lecsendesedett, megkomolyodott, békét talált.

- Felix, neki most mindenki tetszik, akitől egy csepp törődést és odafigyelést kap.

- Tudom. De azt is látom, hogy néz rád…

- Felix…

- Jól van, nem mondok semmit. Te jól vagy?

- Igen – bólintok rá. – Minden oké. Veled?

- Le kell mondanom az éjszakai munkáról. Nagyon kiüt. Most is több, mint nyolc órát aludtam. Ez nem normális. Még ezt a hónapot végigcsinálom, aztán keresek valami mást. Valami kényelmesebbet, mielőtt baj lesz.

- Jól van. Vigyázz csak magadra! Gyere, menjünk vissza!

- Várj, hozzunk egy vizet a srácnak, mielőtt még csúnyán néz ránk – lép oda a hűtőhöz, és kivesz egy üveggel, majd visszamegyünk a műhelybe.

Mivel nekem kettőtől órám van, nem sokkal később elköszönök tőlük. Felix kikísér, és én ismerve a régi énjét nem tudom megállni, hogy ne kérjem meg, hogy normálisan viselkedjen.

- Felix, tényleg itt hagyhatom veled?

- Nem fogom leteperni, Ben – csóválja meg a fejét. - Szinte még gyerek… és most rémült… nem egy szenvedélyes kettyintés hiányzik neki, hanem az, hogy magára találjon. Majd néhány hét múlva… rátérhetünk az élvezetesebb dolgokra.

- Így van – mosolyodom el. – Most vigyázz rá!

- Nem kell aggódnod! Nem én vagyok a cukrosbácsi. Viszont… el kéne vinnem Samhez.

- Csak lassan Felix… - próbálom lelohasztani a lelkesedését. - Egy napra elég lesz, hogy veled találkozott. Majd legközelebb. Amúgy meg nem biztos, hogy a motorozás fele kéne terelgetni. Ismered Samet. Mióta beteg, kétszeres erővel kísérti a sorsot.

- Jaj, Kicsim, ne aggódj már annyit! – fogja meg a kezem, és ahogy összekulcsolódnak az ujjaink, összemosolygunk. Megcsóválom a fejem, és magamhoz húzom egy ölelésre.

- Tudod, hogy én ilyen aggódó típus vagyok.

- Tudom. Ezért szeretlek! – neveti el magát. – Na, tűnj el szépen, Chester már vár.

Megforgatom a szemem, majd adok neki egy puszit, és otthagyom. Visszasétálok az egyetemre, és éppen időben érek oda ahhoz, hogy még elő tudjam készíteni az órámat.

A hét hátralévő része pörgős, több csoporttal is zh-t írattam, minden szabad percem rámegy arra, hogy kijavítsam a műveiket. Eléggé fárasztó tevékenység, sok energiámat felemészt. Mivel elég elvont mindkét tárgy, amit tanítok, a srácok sokszor elrugaszkodnak a témától, sőt a valóságtól is. Ennek ellenére ki kell hámoznom belőle mindent, ami értékelhető. Nem is beszélve arról, hogy mind írók, irodalomtanárok vagy hasonlók lesznek, így nem fukarkodnak a szóval. Egy nagyobb csoport dolgozatára két-három délutánom és estém rámegy.

Pénteken már Michael is a szememre veti, hogy elhanyagolom, így kiveszi a kezemből a tollat, és az ölembe ül. Persze elég csak egyet felvillantania abból a bájos mosolyból, amivel mindig is el tudott csábítani, és már meg is feledkeztem a dolgozatokról, meg arról, hogy hétfőre eredményt ígértem a végzősöknek.

~~ o ~~

Szombaton hajnalban a Babylonból sétálunk haza, mikor Michael rám sandít.

- Valami gond van?

- Dehogy – mosolygok rá, de nem lehetek túl meggyőző, mert megcsóválja a fejét.

- Sosem tudtál valami jól hazudni.

- Csak aggódom Chester miatt.

- Valami baj van a sráccal? – néz rám ő is aggódva.

- Nem tudom. Három napja nem láttam a suliban. Sem órán, sem az ebédlőben, sem a parkban. Abban bíztam, hogy ma itt lesz, de még ide sem jött. Pedig a múltkor tényleg jól érezte magát velünk.

- Lehet, hogy csak elkerültétek egymást.

- Lehet – grimaszolok.

- Mikor láttad utoljára?

- Kedden délután elvittem Felixhez – csóválom meg a fejem. – Ha a kifejezett kérésem ellenére mégis lefektette, kitekerem a nyakát.

- Van rá esély? Te jobban ismered Felixet.

- Hát… megígérte, hogy nem teszi, és elég beszámíthatónak tűnt… Csak egyszerűen fogalmam sincs, mi más történhetett.

- Ha ennyire aggódsz, miért nem hívod fel?

- Tegnap próbáltam, de nem veszi fel, és vissza sem hív.

- Akkor menj el hozzá! – szorítja meg a kezem Michael.

- Nem akarok tolakodó lenni. Nem akarok rátelepedni, vagy megszabni, hogy mit csináljon. Csak…

- Aggódsz érte, tudom. De ha nem akar látni, akkor legalább mondja a szemedbe. Azok után, amennyit segítettél neki.

- Nem azért tettem, hogy hálás legyen…

- Tudom. De akkor is az a legjobb, ha megkeresed. Ha valami gond van, és megint magába zárkózott, akkor nem fog segítséget kérni, csak ha közvetlenül felajánlod. Ha pedig a saját lábára akar állni, akkor is tisztáznotok kell a helyzetet. Így fair.

- Mi lenne velem nélküled? – állok meg, és magamhoz húzom Michaelt egy szenvedélyes csókra.

- Az még hagyján – súgja, mikor levegőhöz jutunk. – Velem mi lenne nélküled?

- Hm… egy-egy – nevetem el magam. – De most menjünk szépen haza, és…

- És? – néz rám kihívóan, mire felidézek egy régi beszélgetést, még egészen a kapcsolatunk elejéről. Csak éppen most fordított a szereposztás.

- Hazamegyünk, aztán letépem rólad az összes ruhát…

- Hm… jó ötlet! – mosolyodik el, és pontosan idézve a szavaimat bebizonyítja, hogy ő is emlékszik még arra az éjszakára. – Aztán mi lesz?

Tűnődve nézek rá, de aztán úgy döntök, változtatok a forgatókönyvön.

- Csak hogy kicsit változatosabb legyen a szerelmi életünk… most talán berángatlak a fürdőbe, és a zuhany alatt kényeztetlek az őrületig.

- Huhhh… már alig várom. Sokáig dekkolunk még itt? – néz rám türelmetlenül.

- A te kenyered a fantáziálás… - ugratom.

- Sok a szöveg, Drágám – néz rám némi megjátszott affektálással, mire elnevetem magam, és elindulunk haza.