Vasárnap délután írok Chesnek egy sms-t, de mivel arra sem válaszol, és Michael is rágja a fülemet, hogy nézzem meg, mi van vele, úgy döntök, hogy hétfőn, a délelőtti lyukasórámban meglátogatom. Legfeljebb, ha tényleg nem akar látni, elküld a fenébe. Még akkor is nyugodt lehet a lelkiismeretem, hisz amennyire lehetett, már elindítottam a jó úton. Minden más rajta áll.
Tíz óra után nem sokkal csengetek be hozzájuk, remélve, hogy otthon van, de nem ő nyit ajtót, hanem az édesanyja.
- Jó napot, Mrs. Marlon! – köszönök neki. – Chesterrel szeretnék beszélni, itthon van?
- Igen, itthon – néz rám zavartan -, de…
- Jól van? – kezdek még jobban aggódni érte, de ahogy elnézem a nőt, érte is lehetne aggódni. Fáradt, kialvatlan, ideges… - Valami baj van?
- Baj… - csóválja meg a fejét bosszúsan. – Évek óta nincs más, csak baj. Menjen be Cheshez! Talán magát megtűri.
Szép kilátások, gondolom magamban, miközben veszek egy nagy levegőt, és bekopogok a srác ajtaján. Mikor nem szól semmit, óvatosan benyitok. Az ágyán fekszik, befordulva a fal fele.
- Megengeded, hogy bejöjjek? – kérdezem, mire meglepetten kapja fel a fejét, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de aztán mégis csüggedten visszafordul a falhoz. Odasétálok hozzá, és leülök az ágy szélére.
- Ches, jól vagy? – simogatom meg gyengéden a karját. Egy darabig hallgat, majd akkor is elfojtott bosszúsággal szólal meg.
- Neked nem órán kellene lenned?
- Most kivételesen nem. Válaszolsz?
- Minek?
- Történetesen annak, hogy aggódom érted.
- Na persze.
- Tudod, hogy így van – fordítom gyengéden magam fele. – Többször is kerestelek, de nem értelek el.
Lesüti a szemét, és látom, hogy most sem áll messze a sírástól.
- Nem akarok látni senkit! Nem akarok beszélni senkivel! Mindenki hagyjon békén! – fakad ki, és felül. A tekintete olyan zaklatott, hogy ha perceken belül nem higgad le, magára kell hagynom, mert különben végleg összeveszünk.
- Ha tényleg így akarod, elmegyek – fogom meg a kezét. – De nem hiszem, hogy így akarod.
Elfordítja a fejét, hogy ne lássam, ahogy könny szökik a szemébe, de magamhoz húzom, és a gyengédségnek nem tud ellenállni, sírva fakad. Egy darabig türelmesen várok, de aztán megsimogatom a hátát.
- Ches, nem mondod el, mi bánt? – csak hevesen megrázza a fejét, mire sóhajtok. – Akkor csak azt áruld el… veled van baj?
Újra csak egy fejrázás a válasz, de ettől némileg megkönnyebbülök. Ha nem vele van baj, akkor nem lehet akkora, hogy ne lehessen megoldani. Vagy túlélni. Valahogy.
Kis idővel később viszonylag megnyugszik, de már nem merem megkérdezni, mi a baja.
- Nem jössz be suliba?
- Nem – rázza meg a fejét határozottan. – Épp elég itthon hallgatni a patáliát.
- A szüleid?
- Már egy hete, hogy non-stop veszekednek – csóválja meg a fejét. - Már Felixtől arra jöttem haza, hogy üvöltenek egymással, és azóta folyamatosan ez megy. Éjjel-nappal. Kiabálás, ajtócsapkodás. Azt hiszik, hogy attól, hogy este tíz után fojtott hangon ölik egymást, nem hallom. Dehogynem hallom. Minden szót. Szörnyű rossz érzés. Főleg, mikor az a téma, hogy vajon miért lettem meleg. Apám tegnap este azzal vágta be az ajtót, hogy el akar válni. Azóta nem jött haza.
- És most magadat okolod?
- Naná, majd véletlen egybeesés lesz – néz rám dühösen.
- Elmesélhetek valamit? – tűnődök el, hogy mivel segíthetnék ebben a számára valóban kilátástalannak tűnő helyzetben.
- A te szüleid is veszekedtek?
- Nem. Most kivételesen nem rólam.
- Mesélj! – húzza el a száját. Tudom, hogy ebben a pillanatban nem érdekli, amit mondani akarok, ezért valahogy úgy kell felvezetnem, hogy felkeltsem a figyelmét.
- Emlékszel még Brianre?
- A szépfiú a Babylonból – bólint rá. – Akitől eltiltottál, mert fogmosás helyett szexel.
- Pontosan. Azt is mondtam róla, hogy a szíve foglalt. Nos… a srác, aki elcsavarta a fejét, nagyjából annyi idős lehet, mint te.
- Őt nem mutattad be.
- Mert ő most máshol él. Mindegy, ez hosszú… és bonyolult. Ahogy a kapcsolatuk mindig is az volt. Sosem értette senki, csak ők. De Justin… még tizennyolc sem volt, mikor megismerte Briant. Azonnal beleszeretett. Ennek ellenére sokáig nem merte elmondani a szüleinek, hogy meleg. Aztán persze kiderült. Mikor az apja megtudta, egyszerűen kitagadta. Azt kiabálta neki, hogy addig nem teheti be a lábát az ő házába, amíg észhez nem tér. Justint megviselte a dolog, de mivel az édesanyja szép lassan elfogadta a dolgait, és ott volt neki Brian… már amennyire ő ott van bárkinek is… viszonylag boldog volt. Egy évvel később a szülei elváltak. Justin ugyanúgy magát hibáztatta, mint most te. Nagyon lelki beteg volt bele. Nem bírt az édesanyja szemébe nézni, mert meggyőzte magát arról, hogy miatta ment tönkre a házasságuk. Egészen addig, míg Jennifer le nem ült vele, és el nem mondta neki, hogy a házasságuk már jó ideje nem volt rendben. Akkor megértette, hogy ami történt, nem miatta történt.
- De nálunk nem volt semmi baj.
- Justin sem tudott róla soha. Ches… ami történt veled… az még jobban össze kellene, hogy hozza a családot, ha minden rendben van. Ha a szüleid szétmennek, akkor a te betegséged csak a jéghegy csúcsa, a probléma jó része pedig a víz alatt van, és te azért nem látod.
- De akkor miért? – néz rám kétségbeesetten.
- Ezt próbáld megkérdezni édesanyádtól. Finoman… úgy, hogy nem borítod rá az asztalt. Most neki is épp elég a baja. De… ha tudná, hogy nincs egyedül a világban… hogy te mellette vagy… akkor könnyebb lenne neki. És akkor lenne elég ereje ahhoz, hogy újra a bizalmába fogadjon. De ehhez te is kellesz.
- Majd megpróbálom.
- Helyes – bólintok rá. - És te… hogy tervezed a közeljövőt mindennek tükrében?
- Két lehetőségem van – süti le a szemét tűnődve. – Az egyik, hogy anyámmal maradok, és idővel valahogy kölcsönösen megneveljük egymást, hogy mindkettőnknek jó legyen, vagy a nyakamba veszem a nagyvilágot, és lelépek.
- Ha az utóbbi mellett döntenél, szólj! Talán segíthetek valamit. Keresni egy albérletet, vagy munkát… De ha rám hallgatsz, előtte mindenképpen megpróbálod a másik lehetőséget.
- Meg fogom – ígéri. – Még ma beszélek anyámmal. Bár… fogalmam sincs, mit mondhatnék.
- Meg fogod találni a szavakat.
- Mondja ezt az író – sandít rám.
- Mondja ezt az író a tanítványának – bólintok, mire alig láthatóan elmosolyodik, majd közelebb ül hozzám, és átölel.
- Köszönöm, Ben – súgja a nyakamba.
- Mégis mit? – simogatom végig a hátát.
- Hogy itt vagy… hogy mindig itt vagy, ha szükségem van rád. És, hogy mindig olyan tisztán és világosan látod a helyzetet. Mindig tudod, hogy mi a helyes…
- Hidd el, ez csak azért van, mert nem rólam szól. Kívülállóként sokkal könnyebb átlátni a dolgokat. Ha érintett vagy, az indulataid, az érzelmeid elködösítik az utat. Nem látod, mert nem akarod, vagy nem mered látni.
- Igen, de néha az érzelmei a leghomályosabbak az embernek – húzódik el tőlem, majd ahogy a szemembe néz, nagyon sok mindent látok benne. Végül lassan közelebb hajol hozzám, és megcsókol. Egyetlen másodpercre visszacsókolom, talán csak ösztönből, de aztán lehajtom a fejem.
Hallom, hogy Ches sóhajt, és érzem, hogy egy kicsit elhúzódik, de még nem tudok felnézni rá.
- Ne haragudj! – súgja. – Sajnálom… ezt nem kellett volna. Nem akartam… csak… nem tudtam ellenállni a kísértésnek…
- Ches… - nézek fel rá végül, és veszek egy nagy levegőt, de egyelőre fogalmam sincs, mit mondhatnék.
- Sajnálom, Ben – fordítja el a fejét. – Tényleg ne haragudj! Csak annyira szükségem lenne egy kis gyengédségre… egy ölelésre, egy gyengéd csókra – mondja, és elfordul tőlem. Nem mer rám nézni, fél attól, hogy leszidom, vagy itt hagyom a fenébe.
- Én ezt megértem, Ches… de…
- Tudom, tudom… nem feléd kellene így fordulnom. A francba! – csóválja meg a fejét, majd felugrik az ágyról. Megy egy kört a szobában, majd az íróasztalára támaszkodva lehajtja a fejét. – Ezzel most elcsesztem az egyetlen jó dolgot az életemben. A barátságodat.
Egy sóhajjal megcsóválom a fejem. Tudom, hogy butaságot csinálok, de odasétálok hozzá, és a vállára teszem a kezem.
- Nem csesztél el semmit – szorítom meg a vállát. – Gyere ide! – fordítom magam felé, és egy szoros ölelésbe vonom. – Figyelj rám! Én tényleg megértem, hogy szükséged van valakire, aki szeret… De meg kell értened, hogy én szeretem Michaelt! Boldog vagyok vele, és nem akarom őt elveszíteni. Ő az életem értelme. Ő és a fiam.
- Tudom – bólint rá. – Kérlek, Ben… felejtsük el… ami történt!
- Én elfelejtem, ha akarod… - tolom el magamtól egy kicsit, hogy megkeressem a tekintetét - de azt magadban kell helyre tenned, hogy miért tetted. Nem szeretném… hogy…
- Nem fordul elő többször, ígérem – néz a szemembe, de szomorúság csillog a pillantása mélyén.
- Ches… ne légy csacsi! Ne szeress belém… kérlek! Nem tudom viszonozni ezt az érzést.
- Nem fogok – mondja határozottan.
- Jól van… akkor tényleg az a legjobb, ha elfelejtjük az egészet. És most jobb… ha megyek. Ma nem tudnánk kitörni ebből a zavarból… és csak összekapnánk. Inkább beszélj édesanyáddal!
- Úgy lesz – bólint rá, és elenged. – Ben…
- Igen?
- Ugye nem most látlak utoljára? – néz rám kétségbeesetten.
- Holnap várlak órán – csóválom meg a fejem. Annyira tudtam már az elején, és annyira tudom most is, hogy hiba ilyen közeli kapcsolatba kerülnöm egy diákommal. – És szombaton Michaellel a Babylonba megyünk, ha gondolod, tarts velünk – ajánlom fel neki kettős szándékkal. Először is nem szeretném, ha ezzel a mai nappal minden eddiginél mélyebbre lökném a szakadékba, és végleg magába zárkózna, másrészt pedig abban bízom, ha együtt lát Michaellel, az segít tudatosítania magában hogy nem vagyok szabad préda.
Még az anyjával váltok néhány szót, hogy kellő türelemre és megértésre intsem, és biztosítottam arról, hogy Chest is erre kértem. Bíztam abban, hogy ők ketten legalább meg fogják érteni egymást.
Az ebéd utáni órám meglehetősen laza légkörben zajlik, hagyom, hogy a srácok szabadon kifejtsék a véleményüket. Időnként fogalmam sincs arról, miről is vitáznak, annyira máshol járnak a gondolataim.
Mikor elvonulnak, visszamegyek az irodámba, és leülök az asztalomhoz. Nem lesz több órám, de a lelkem túl zaklatott ahhoz, hogy hazamenjek. Próbálok belemerülni a jegyzeteimbe, de a gondolataim időről időre visszatérnek Cheshez, és a csókjához. Csók… hisz csak alig egy puszi volt. Ennél komolyabb csókot váltok srácokkal, ha a központban vagy a kórházban összefutunk, találkozáskor, elköszönéskor. Mégis, ez valahogy más volt. Tengernyi érzés volt benne a részéről, még akkor is, ha határozottan állítja, hogy nem fog belém szeretni.
Nem tagadom, hogy felzaklatta a lelkemet, ennek ellenére adni akarok még egy esélyt a barátságunknak. Segíteni akarok neki, hisz szüksége van rá. De ugyanakkor ijesztő is a lehetőség, hogy felbolygassuk mindannyiunk életét.
Végül öt óra fele megunom a gyötrődést, és hazaindulok Michaelhez.
Egyetlen szerelmem a konyhában csörömpöl, mire összeráncolt homlokkal elindulok felé. Nagyon ritkán szokta rászánni magát a főzésre, hisz hiába folyik olasz vér az ereiben, semmi érzéke nincs a főzéshez. A konyha az én birodalmam.
- Szia! Mit művelsz? – nézek rá elborzadva, ahogy az ajtófélfának támaszkodom. Egy csatatér a konyha. Én egy heti főzéssel nem csinálnék ekkora rumlit.
- Csak gondoltam, hogy rossz passzban jössz haza – jön oda hozzám egy puszira. – És arra gondoltam, hogy leveszem a válladról a vacsora terhét. És elterelem a figyelmed egy kicsit.
- Hát, néhány napra sikerült elterelned a figyelmem. Mire itt rendet rakok… - csóválom meg a fejem. Michael egy pillanatra fürkészőn néz rám, majd elneveti magát, és megcsikiz. Annyira magával ragadó a jókedve, hogy én is vele nevetek, majd összeforrunk egy szenvedélyes csókban.
Percekkel később valami égett szagra eszmélünk, mire Michael a tűzhelyhez fut, és lekapja róla az amúgy is felismerhetetlen állagú valamit.
- Rendelünk egy pizzát? – néz rám fancsali képpel.
- Persze, aztán két napig koplalok, hogy helyreálljon a koleszterinszintem – bólintok némileg cinikusan. – Mindjárt összeütök valamit. Te meg inkább ülj le, és ne nyúlj semmihez! – mosolygok rá, mire megforgatja a szemét, és letelepszik az asztal mellé.
- Mesélsz? – néz rám, miközben felmérem a hűtő tartalmát.
- Meglátogattam Chestert – veszek ki egy zacskó fagyasztott zöldséget a mélyhűtőből.
- És? Minden szót úgy kell kihúznom belőled?
- Válnak a szülei.
- Jó ég – sóhajt. – Ez hiányzott még neki.
- Hát ez… eddig is dőlt össze felette a ház, de ezzel az egyetlen biztos támasza is összeomlani látszik. A családja.
- Nagyon ki van bukva?
- Nagyon – bólintok rá. – Elkeseredett, magányos, reménytelen, fáradt… Tudod, mikor nincs legalább egy biztos dolog az életedben, mikor nincs egy mentőöv, amibe kapaszkodhatnál… az szörnyű érzés.
- És vele mi lesz?
- Arra bíztattam, hogy találja meg az anyjával a közös hangot. Próbáljanak beszélni arról, ami most történik. Jó lenne, ha sikerülne nekik, és legalább a családból ők ketten együtt maradnának. De ez most kritikus időszak mindkettejüknek. És félő, hogy a feszültség miatt nem tudnak szót érteni egymással.
- Nem tehetsz semmit? – néz rám Michael, és a szemében látom, hogy mennyire sajnálja, hogy így alakult a helyzet.
- A családi életükbe nem avatkozhatok be. Ez nekik kell megbeszélniük. Mindenesetre felajánlottam a srácnak, hogy ha minden kötél szakad, segítek neki albérletet és munkát keresni.
- Gondolod, hogy ennyire rossz a helyzet?
- Talán nem. De tudnia kell, hogy ha így alakul is számíthat valakire.
Lassan elkészül a vacsoránk, és leülünk enni. Nincs túl nagy étvágyam, és még bűntudatom is van, hogy hazudnom kell a páromnak. Illetve… el kell hallgatnom előle, ami még történt. Nem szeretek titkolózni, de azt sem akarom, hogy aggódjon emiatt.
- Mondtam én, hogy rossz passzban leszel, mikor hazajössz – fogja meg a kezem, mikor végez az evéssel. – Ezért akartam vacsit főzni.
- Máskor inkább kímélj meg – mosolygok rá halványan, mire egy bocsánatkérő mosollyal lehajtja a fejét.
- Oké, úgy lesz. De… nem vidíthatnálak fel valamivel?
Egy sóhajjal megcsóválom a fejem. – Csak tűnődöm. Azon, hogy vajon mi lesz még. Szegény kölyök, nem elég neki, hogy beteg… egy nyugodt, biztos, erős háttérre lenne szüksége…
- Te így is mindent megteszel érte – szorítja meg a kezem. – Ennél többet nem segíthetsz.
- Tudom – állok fel, hogy leszedjem az asztalt.
- Mosogatás után megnézünk egy filmet? – néz rám Michael.
- Bocs, Édes, de ahogy nézem, reggelig mosogatni fogok. De te csak nyugodtan, ha végeztem, majd csatlakozom.
- Inkább segítek – áll fel ő is, és reménytelen arccal néz végig a konyhán.
- Dehogy, menj csak nyugodtan. Egy óra alatt végzek. Amúgy Hunter?
- Moziban van a haverjaival. Majd jön.
- Oké – bólintok rá, majd nekiállok mosogatni, Michael pedig néhány perc nézelődés után valóban magamra hagy. Jobb ez most így. Úgyis gondolkodnom kell. Átlátni a helyzetet, ami saját magam számára is összezavarodott egy kicsit, de még ennek sem látom az okát.
Mire Michael végez a filmmel, én is rendbe vágom a konyhát, viszont a gondolataim egyre zavarosabbak, ahogy Chesteren tűnődöm. Mikor azonban végzek, elhessegetem ezeket a gondolatokat, és nem sokkal később ágyba bújunk Michaellel.
Ches csak két nappal később kerül elő, éppen a harmadéveseim órájára készülök. Elsőként érkezik, így van lehetőségünk pár szót váltani.
- Merre jártál tegnap? – nézek fel a jegyzeteimből.
- Meglátogattam Felixet.
- Áh… és jól van?
- Persze. Tudtad, hogy most a Kölni Dómot akarja megcsinálni? Azon nevetett, hogy ha Hannibal Lecter lerajzolta emlékezetből, akkor neki is meg kell csinálnia. Csak ültem, és néztem, ahogy dolgozik. Olyan megnyugtató volt… Teljesen belefeledkezett… mintha nem is létezne semmi azon kívül, amit csinál.
- Kérdezhetek valamit, Ches? – nézek rá tűnődve. Nincs túl rossz kedve, és emiatt gyanakodni kezdek.
- Persze.
- Bepróbálkoztál nála?
- Nem – rázza meg a fejét, és mivel közben a szemembe néz, őszintének tűnik. – Felix jó haver, aranyos srác, és tényleg jóképű… de nem fogott meg úgy, mint férfi. És Jason sem.
- Elvitt Jasonhez? – kapom fel a fejem. Jason nem az elsők között szerepelne azon a listán, akiket bemutatnék Chesnek. Nem mintha nem kedvelném a srácot, sőt, nagyon aranyos, de ő nem igazán az önbizalmát erősítené Chesternek, inkább a félelmeit.
- Nem, az utcán futottunk össze. Nekem jönnöm kellett órára, Felix pedig kondizni készült, így együtt indultunk el.
- Jason…
- Ő nincs túl jól – hajtja le a fejét.
- Tudom – bólintok rá sóhajtva. - A gyógyszer hazavágta a veséjét. Pár hete beszéltem vele, akkor jött ki a kórházból.
- Ez annyira szar… - csóválja meg a fejét. – Szeded a kurva gyógyszert, hogy életben maradj, és ez lesz belőle.
- Jason már hét éve pozitív. Ha nem szedte volna a gyógyszert, már rég halott lenne. Ezt ő is tudja.
- Ezzel most meg akartál vigasztalni? – néz rám némi cinizmussal.
- Valami hasonlót – bólintok rá, de mivel lassan szivárogni kezdenek a többiek, inkább nem folytatom.
Az órán csodák csodája megszólal, és vitába száll az idősebb srácokkal, nem is akárhogy. És az érvei lefegyverzőek. Éppen egy ógörög tragédiát szedünk darabokra, és nagyon jó meglátásai vannak. Még engem is meglep néha azokkal a dolgokkal, amiket észrevesz.
Óra után lesétál hozzám, és felül az első padra.
- Ne nevess ki, de arra gondoltam, vennem kellene egy gitárt. Gyerekkorom óta szeretnék gitározni, de valahogy mindig elodáztam.
- Miért nevetnélek ki? Semmivel sem jobb vagy rosszabb gitározni, mint megformázni a Kölni dómot, vagy megvenni az összes jógáról szóló könyvet és filmet. Ha ehhez van kedved, rajta!
- Lenne kedvem, csak… - elhúzza a száját.
- Nincs rá pénzed. Adjak kölcsön? – nézek rá egy halvány mosollyal. Nehogy már ennyin múljon a boldogsága.
- Nem, dehogy… már eddig is sokkal jobban kihasználtalak, mint szabadott volna.
- Ugyan, ne beszélj butaságot! És különben is… ez befektetés.
Értetlenül néz rám, mire folytatom.
- Majd, amikor én leszek rossz passzban, elmegyek hozzád, és játszol nekem valamit, amiből erőt meríthetek.
- Te sosem leszel rossz passzban – rázza meg a fejét, mire keserűn elmosolyodom.
- Ezt hinni ugyanolyan butaság, mintha az ember azt hinné, hogy ő sosem… öregszik és hal meg. De pont ezért… pont ennek a tudatában kell megtennünk mindent abban a pillanatban, ahogy felmerül a gondolat, mert… nincsen végtelen sok holnap… amikor majd megtehetjük.
- Tényleg… adnál kölcsön? Visszaadom, amint tudom.
- Emiatt ne aggódj! Majd meglesz. Csak nézz ki magadnak egy gitárt, aztán megvesszük.
- Kösz, Ben. Sosem fogom tudni meghálálni, amit értem teszel.
- Talán nem is így működik. Talán ennek az egésznek az a lényege, hogy… ahogy én most segítek neked, majd te is segíts valaki másnak, mikor szüksége lesz rá. És most irány az órádra, mert ha elkésel, lemaradsz a katalógusról.
- Pfff… mert annyira érdekel a katalógus. Meg a stilisztika… fúj – húzza el a száját, mire elnevetem magam.
- Elengedhetetlen, ha író akarsz lenni.
- Frászt. Manapság olyan könyveket kiadnak, amivel még ablakot sem pucolnék. Tartalmilag, stilisztikailag, nyelvhelyességileg…
- És ezek számát szeretnéd gyarapítani?
- Nem, dehogy. Megyek – neveti el magát, majd kimegy a teremből.
Eltűnődve nézek utána. Kicsit könnyebb a lelkem, hogy nem ütötte nagyon szíven az a múltkori dolog, bár lehet, hogy csak nem mutatja. De úgy tűnik, kezd igazán magára találni, és ez jó jel. Nem sokat töprenghetek ezen a dolgon, mert megérkezik a következő csoportom, és el kell kezdenem az órám.
Szombat este a Babylonban együtt van az egész csapat, és Ches is csatlakozik hozzánk. Egyetlen pillanatra sem engedem el Michaelt, ami tudom, hogy valahol kicsit aljas Chesterrel szemben, de bízom abban, hogy ez segít neki túljutni rajtam. Később Em elviszi táncolni, és ahogy senki, úgy Ches sem tud ellenállni a srác töretlen jókedvének, így egy fél óra múlva már nevetve jönnek vissza.
A hazafele úton odasodródik mellém, és elújságolja, hogy kinézte álmai gitárját, és megbeszéljük, hogy másnap ebédszünetben megvesszük, így viszonylag vidám hangulatban válik el tőlünk.