A következő hét hétfőjén megejtjük Chesszel a gitárvásárlást, és látom a szemében, hogy ez a dolog tényleg lelkesíti. Innentől kezdve néhány napig nem látom, majd utána is csak ímmel-ámmal látogatja az óráimat. Csak abban bízom, hogy a saját tantárgyait nem hanyagolja el.

Nem szólok neki, hisz ez volt a cél. Hogy igazán magára találjon, és megálljon a saját lábán. Így kellene lennie. Nem függhet túlságosan tőlem, az nem jó. Saját magának kell erősnek lennie, hogy akkor is erős, és stabil maradhasson, ha egyszer magára marad.

Az viszont hirtelen feltűnő változás, hogy a következő hét csütörtökén egész nap ott van nálam. A hátsó padban ül, és sokszor érzem magamon a fürkésző tekintetét, de végül minden szünet úgy alakul, hogy nem tudunk négyszemközt váltani pár szót. Nem tetszik a hangulata… nem olyan rossz, mint korábban volt, nincs kiborulva, inkább csak tűnődik valamin.

Az utolsó órám végén nem mozdul addig, míg ki nem ürül a terem, csak akkor szedi össze a cuccait, és sétál le hozzám.

- Minden oké? – mosolygok rá.

- Viszonyítás kérdése – néz rám áthatóan. Úgy néz a szemembe, mintha a vesémbe akarna látni. Magamban azon tűnődök, bármi is jár a fejében, nem lenne könnyebb inkább kérdezni?

- Hány órádról lógtál ma? – töröm meg a szemkontaktust, mikor már nem tudom állni a pillantását.

- Háromról – von vállat. – Baj?

- Viszonyítás kérdése – használom az ő hárítását. - Attól függ, hogy rendesen akarod-e csinálni a sulit.

- Ezen majd még gondolkodom.

- Chester… - nézek rá rosszallón. - Mi történt?

- Semmi. Csak megint hülyeségeket álmodok éjszakánként. Biztosan a gyógyszertől – néz a szemembe, majd elhúzza a száját, sóhajt, és minden további szó nélkül kimegy a teremből.

Ez most egyértelmű üzenet volt. Rólam álmodik… és ahogy elnézem, nem is bánja. Nem lesz ez így jó… Beszélnünk kéne erről, de ha nem hagyja, ha itt hagy, mielőtt bármit reagálhatnék, nem tehetek semmit.

Töprengve megyek haza, de sem útközben, sem később, jógán sem kapcsol ki az agyam. Chester körül járnak a gondolataim, ahelyett, hogy elmerülnék a nyugalom óceánjában. Pedig ez a lényege… hogy legalább egy órácska lelki békét kapjak tőle. Legalább addig ne a szarságokon gondolkodjak. Ez némi megnyugvást, megkönnyebbülést szokott hozni, de úgy tűnik, ma még ezt sem kaphatom meg.

Este, mikor hazamegyek, Michael már otthon van. Valami kimutatásba merül az üzleti dolgairól, így csak odalépek hozzá egy puszira, megkérdezem, merre jár Hunter, és a konyhába vonulok, hogy vacsorát csináljak.

Szeretek főzni, mindig is kikapcsolta az agyam ez a tevékenység, és mióta Michael és Hunter velem vannak, még értelmét is látom. Gondoskodhatok róluk. Bár időnként fintorognak, hogy nem kellene ennyi egzotikus kaját ennünk, de aztán mindig megesznek mindent, az utolsó falatig, aminél több dicséret nem is kell.

Most azonban még erre a számomra kedves tevékenységre sem tudok szívvel-lélekkel koncentrálni. Majdnem odaégetem a hagymát, ahogy felbukkan előttem Ches mai csalódott tekintete, és hiába próbálom elhessegetni, csak ott lebeg előttem.

Aztán leülök összevágni a húst, miközben elképzelem a srácot gitározni. Biztosan élvezi… talán még mosolyog is… Eddig olyan ritkán láttam mosolyogni. Jó, persze, semmi oka rá, de pont az a cél, hogy elérjük, hogy meglássa a szép dolgokat is az életben.

- A kurva életbe! – csúszik ki a számon, ahogy érzem, hogy a kés beleszánt az ujjamba. Így jár az, akinek nem ott van az esze, mint amit csinál. Csak egy pillanatra húzom el a számat a fájdalomtól, és máris máson jár a fejem. Michaelt távol kell tartanom a konyhától. Persze naiv ábránd volt abban bízni, hogy nem hallott meg.

- Mi történt, Szívem? – kiabál ki.

- Semmi, semmi. Maradj csak nyugodtan – próbálom megnyugtatni, de persze ide kell jönnie. – Maradj, ahol vagy! – szólok rá keményen, mire az ajtóban megtorpan. Felé mutatom az ujjam, amiből még mindig szivárog a vér, mire egy pillanatra megáll, nagyot nyel, de aztán közelebb lép hozzám. Pont ez az, amiben szeretném megakadályozni.

- Michael, te most szépen menj vissza a nappaliba, és rendelj nekünk egy pizzát!

- És te?

- Én? Ezt itt kidobom – intek a fejemmel az asztalon lévő alapanyagokra. – Bekötöm az ujjam, leviszem a szemetet, és lefertőtlenítek mindent, amihez hozzáértem.

- Segítek – mondja, és nem tágít.

- Persze. Azzal, hogy gondoskodsz a vacsoránkról. Indíts! – próbálom határozottan elzavarni, de látom, hogy nem tetszik neki.

- Hozok ragtapaszt – mondja mérgesen megcsóválva a fejét. – Remélem, azt azért szabad – vágja hozzám, és elvonul.

Dühös. Nem baj, nem számít. Lényeg, hogy kiimádkozzam innen.

Mire visszajön a ragtapasszal, már mindent kidobtam az asztalról a szemetesbe, ami kidobható. Mikor látja megvillanni a szemem, csak megcsóválja a fejét, leteszi a ragtapaszt és az alkoholos üveget az asztal sarkára, és továbbra is bosszankodva kicsörtet a nappaliba.

Egy sóhajjal leroskadok a székre. Csüggedten a tenyerembe temetem az arcom. Arra gondolok, hogy eddig piszok szerencsések voltunk, hogy megúsztuk az ilyen kis malőröket. Apró háztartási baleset, amit a normális ember öt perc alatt elfelejt, és gyorsan folytatja a vacsorafőzést, ahol abbahagyta. Gyűlölöm magam ilyenkor. Hogy beteg vagyok… hogy kockáztatom, hogy Michael is az legyen. Minden nap, minden percben kockáztatom. És még csak ilyen nyílt seb sem feltétlenül kell ahhoz, hogy megfertőzzem.

Végül összeszedem magam, és lassan bekötöm a kezem. Még szerencse, hogy a balt vágtam el, így jobb kézzel valahogy boldogulok. Aztán leviszem a szemétbe borított vacsoránkat, és közben bosszankodok, hogy lehettem ilyen szerencsétlen.

Miközben rendet csinálok a konyhában, megérkezik a pizzánk is. Viszek magammal egy tányért, és letelepszem Michaellel szemben a fotelba.

- Kiveszed nekem a felét?

- Ben, kérlek… - forgatja meg a szemét.

- Michael, éhes vagyok – nézek rá várakozón, mire továbbra is csóválva a fejét, a pizza felét átmenti a tányéromra.

Nekiállunk falatozni, de az állításommal szemben egyáltalán nincs étvágyam. Egy szeletet sikerül magamba erőltetnem, és éppen a másodikkal birkózom, mikor Hunter a szokásos stílusában berobban az ajtón. Ledobja a kabátját az első székre, majd végigmér bennünket.

- Mi ez a szar hangulat? – cikázik köztünk a szeme.

- Neked is jó estét, fiatalúr! – néz rá Michael.

- Összekaptatok? – fintorog a srác, ahogy a fotel háttámlájára támaszkodik, és méreget bennünket.

- Nem, nem kaptunk össze – rázza meg a fejét Michael, de közben a szőnyeg mintáit tanulmányozza elmélyülten.

- Kérsz a pizzámból? – kérdezem Huntert számos okból. Egyrészt úgysem bírnám megenni, másrészt remélem, ezzel eltéríthetem a kérdéseitől, harmadrészt pedig, őt legalább félelem nélkül megkínálhatom a kajámból.

- Majd ha kinyögtétek, mi a franc a bajotok. Apa, mit csináltál? – néz rám. Fogalmam sincs, miből szűrte le azt a következtetést, hogy én csináltam valamit, de úgy tűnik választ vár.

- Nem csináltam semmit. Csak anyád néha olyan felelőtlenül bír viselkedni… és ha rászólok, megsértődik.

- Nem sértődtem meg! – néz rám Michael bosszúsan.

- Dehogynem – csóválom meg a fejem.

- Ugyan, nézd már el neki! A lelke mélyén még gyerek – vigyorog rám Hunter.

- Tudom. Ezért szeretem. De néha… szót fogadhatna. Legalább, amikor komoly dolgokról van szó.

- Na jó, én ezt nem hallgatom tovább – sóhajt teátrálisan Hunter. - Nyomás be a hálószobába, dugni és kibékülni! – néz végig rajtunk csípőre tett kézzel.

- Hunter! – néz rá bosszúsan Michael.

- Komolyan mondtam! – néz rá várakozón a srác. – Gyerünk!

Michael felkapja az üres pizzásdobozt az asztalról, messziről bedobja a konyhaasztalra, majd egy hangos ajtócsapással bevonul a hálóba. A mozdulatain azonban nem azt érzem, hogy Hunternek akar szót fogadni, így állom a fiam pillantását, és megcsóválom a fejem.

- Ez általában működik, de azt hiszem ma nem – nézek rá, mire felvonja a szemöldökét.

- Mi a szar történt? Egy órára magatokra hagylak benneteket, és máris összedől a világ? Mi van?

- Gyere, ülj ide mellém! – teszem le az asztalra a tányért, amit eddig az ölemben fogtam.

- Elmondod, mi történt? – ül le mellém, és most már valóban aggódik. Felé mutattam a bekötött ujjamat, mire egy pillanatra megdermedt. Kellett neki néhány másodperc, hogy a gondolatok végigpörögjenek az agyán.

- Ott volt? Elkapta? – nézett rám döbbentem.

- Nem, hál' Isten. Épp ezen rágott be, hogy nem engedtem a közelembe. Tudod, milyen. Mindig segíteni akar. Nem bírja megérteni, hogy egy ilyen helyzetben azzal segít a legtöbbet, ha távol marad tőlem.

- De… ennyitől nem kapja el… Te is ezt mondtad nekem, mikor az uszodában bevertem a fejem.

- Igen, mert a véred a klóros vízben azonnal felhígult annyira, hogy minimális legyen a vírusszám, nem beszélve a klór és egyéb fertőtlenítők áldásos hatásáról. De ez tömény volt, így ha hagyom, hogy bekösse a kezem, szinte biztosan elkapja. És különben sem a világból akartam kikergetni, csak a néhány méteres környékemről… és nem örökre, csak egy órára, míg ez összeforr. De nem volt képes megérteni…

- Mert segíteni akar… És bizonyítani, hogy nem fél – tűnődik el Hunter.

- Azt már bebizonyította. És bizonyítja minden egyes alkalommal, mikor szeretkezünk. Nem kell hősködni.

- Tudod, szerintem beletapostál az önérzetébe – néz rám mindent tudóan a fiam.

- És honnan ez a fene nagy bölcsességed? – mosolyodok el halványan.

- Hát, ha már dugni sincs kedve, akkor alaposan besértődött.

- Hát be. De talán majd megbékél. Megeszed a pizzámat?

- Persze. Farkaséhes vagyok – kapja fel Hunter a tányért, mire összeborzolom a haját, és otthagyom. Kimegyek a konyhába, kidobom a pizzásdobozt, majd az asztal sarkára támaszkodom. Lehet, hogy tényleg túl kemény voltam, csóválom meg a fejem, de nem a semmiért. Anélkül is kísértjük a sorsot, hogy felesleges kockázatot vállalnánk. Végül elmegyek fürödni, és egy fél órával később követem Michaelt a hálószobába.

Michael már lefeküdt, és tüntetően hátat fordít nekem. Bebújok mellé az ágyba, egy darabig nézem, de meg sem rezdül. Tudom, hogy nem alszik, de azt is, hogy most nem fog rám nézni.

- Haragszol? – kérdezem óvatosan.

- Tudod, hogy nem – válaszol, de továbbra sem mozdul, így adok egy puszit a vállára, és egy sóhajjal hanyatt fekszem az ágyban. Bámulom a plafont, és azon tűnődöm, hogy hogyan is érthetném meg vele azt, amit én érzek. Én értem azt, amit ő érez, hogy bármit vállalna értem, még a betegséget is, de ez butaság. Sóhajtok egy nagyok, mire hirtelen felém fordul.

- Ben – cirógatja meg a karom. – Tudom, hogy csak engem féltesz… de te is tudod, hogy ezt egy kicsit eldramatizáltad.

Csak elhúzom a számat, mire sóhajt.

- Figyelj, a T-sejt számod jó, a vírus alig kimutatható a véredben. Ilyen jó állapotban patakokban kellene folyjon a véred ahhoz, hogy megfertőzz! És rajtam is nyílt sebnek kellene lenni ahhoz, hogy a vírus bejusson a szervezetembe.

- Lehet a kezeden olyan mikrosérülés, amit nem látsz… - nézek rá. - Még csak nem is érzel. Lapoztál egy képregényt az üzletben, és végighúztad az ujjad a lap szélén… még csak észre sem vetted, de a vírusnak ez elég kiskapu, hogy megtámadjon. És onnantól nincs visszaút.

- Jó, rendben, aláírom, amíg folyt a véred, kockázatos volt… Persze, hogy igazad volt. De már összeforrt a sebed… és gondolom háromszorosan kötötted be…

- Igen. És?

- Én csak… idebújhatok hozzád? – néz rám azzal az édes kiskutya pillantással, aminek sosem tudtam ellenállni. Most is csak sóhajtok, és magamhoz húzom. Egy megkönnyebbült sóhajjal közelebb csúszik hozzám, és a vállamra hajtja a fejét.

Másnap reggel én kelek először, mint mindig, hisz én szoktam reggelit csinálni a csapatnak. Tíz perccel később Michael is előbukkan, odalép hozzám, ahogy éppen a tejet vettem ki a hűtőből, és hátulról átölel.

- Minden rendben?

- Persze – fordulok meg az ölelésében, és adok neki egy puszit. Miért is kellene tudnia, hogy egész éjjel gyötrődtem, hogy talán egy órácskát sikerült csak aludnom? Azon tűnődtem, van-e jogom ezt tenni vele… hisz mi van, ha egyszer nem lesz ilyen szerencsénk, és megtörténik a baj? Hogy nézhetnék utána a szemébe… hogy nézhetnék tükörbe?

Fürkészőn néz a szemembe, majd megcsókol.

- Még mindig butaságokon gondolkodsz - dönti a homlokát az enyémhez.

- Dehogy. Már az órámon gondolkodtam – húzom magamhoz egy szoros ölelésbe. – Megyek, felébresztem Huntert – mosolygok rá, és elmenekülök.

Bekopogok a sráchoz, de még úgy alszik, hogy ágyúval nem lehetne felébreszteni. Elmosolyodom a látványtól, majd közelebb sétálok hozzá, és megsimogatom a karját.

- Ébresztő, hétalvó!

- Nem akarok – morog, és befordul a fal felé.

- Ne akard, hogy drasztikus legyek – mondom, és megcsikizem. Ezt úgy átlag minden második nap eljátsszuk, tudom, hogy várja is. Álmosan elneveti magát.

- Jól van, már ébren vagyok.

- Helyes. Gyere reggelizni.

- Semmi kedvem a zabpehelyhez – reklamál.

- Pedig azt kapsz – biztosítom, és felállok az ágyról.

- Apa – kap a kezem után, mire visszaülök. – Kibékültetek?

- Nem voltunk összeveszve, Kicsim – fogom meg a kezét. – Csak nehéz esténk volt. De rendben lesz.

- Akkor jó. Jöhet a zabpehely – tápászkodik fel, és kijön velem a konyhába.

Az óráim meglehetősen laza stílusban folynak aznap, hagyom, hogy a srácok gondolatai szabadon szárnyaljanak. Akkor van ilyen, mikor csak testben vagyok jelen, lélekben nem. Az ebéd utáni filozófia előadásomnak sehogy sem akar vége lenni. Amúgy sem ezt szeretem a legjobban tartani, hát még ilyenkor… Mikor nagy nehezen véget ér, éppen az irodám fele tartok, mikor Ches utánam szól a folyosón.

- Bruckner professzor!

Csak sóhajtok, és megvárom. Most egy kicsit hozzá sincs kedvem. Megáll előttem, és rosszallón méreget.

- Íme a cáfolat - sütöm le a szemem -, arra, amit a múltkor mondtál.

- Rossz passzban vagy?

- Így is mondhatjuk.

- Lesz még órád?

- Sajnos – csóválom meg a fejem. Nem szoktam ilyet mondani. Általában imádok tanítani, és szeretem a srácokat, de most szeretnék elbújni valami nyugodt helyre, és nem utolsó sorban aludni egyet. – Bejössz?

- Ahogy elnézlek, nem sok értelme lenne. Amúgy is órám van. De óra után találkozzunk a parkban. A padnál, ahonnan egyszer bezavartál. Emlékszel?

- Persze. De… haza kéne mennem.

- Attól jobb lesz a kedved?

- Nem tudom.

- Ahogy gondolod – mosolyog rám halványan. – Én mindenesetre várni foglak – mondja, majd elsiet az órájára. Elgondolkodva nézek utána, majd csodák csodája egy hajszálnyival könnyebb hangulatban megyek az utolsó órámra.

Óra után visszasétálok az irodámba, és összeszedem a cuccom. Tűnődöm, hogy mit is kellene tennem. Tudom, hogy haza kellene mennem, de az is igaz, hogy jót tenne, ha kissé kiszellőztetném a fejem. Megszabadulni a nyomasztó gondolatoktól, legalább egy kis időre, túl csábító lehetőség. Végül rászánom magam, és a parkban megkeresem Chest.

- Örülök, hogy eljöttél – mosolyog rám, mikor odaérek mellé. – Sétálunk egyet?

- Mehetünk – bólintok rá, mire leugrik a padról, mellém lép, és elindulunk.

- Képzeld, már egész jól megy a gitározás – néz rám. – Igaz, még csak magában az akkordokat tanulom lefogni… de már nem törnek ki az ujjaim, mint első nap. Igaz, minden ujjamon akkora vízhólyag van… bár valahol azt olvastam a neten, hogy néhány hónap alatt meg lehet szokni, most még kegyetlenül fáj.

És csak tovább csacsog lelkesen, ami tőle kicsit fura, így olyan érzésem van, hogy a figyelmemet szeretné elterelni. Egy idő után sikerül is neki, kicsit engem is elragad a lelkesedése, az a szenvedély, amivel a zenéről beszél. Akkor már vele együtt nevetek, mikor arról beszél, hogy gumiból kellene lennie az ujjainak, ha nem tudom melyik akkordot le akarja fogni. Egy óra után azonban teljesen átfagyok, így félbeszakítom.

- Vissza kellene fordulnunk.

- Ne már – néz rám. – Van itt a közelben egy teaház… szerintem te imádnád. Üljünk be egy kicsit átmelegedni.

Úgy tűnik, ma sosem fogok hazaérni, gondolom magamban mosolyogva, de végül beleegyezem.

Mikor belépünk a helyre, vághatok egy érdekes grimaszt, mert Ches elneveti magát. A hely, ahova hozott, még a legnagyobb jóindulattal is szörnyen giccses. Leginkább azért, mert a lehető legtöbb keleti kultúra elemeit magába próbálja olvasztani, ami a témában járatos ember számára kissé groteszk. A berendezés Indiát idézi, a helyiség egy részében igaz rendes asztalok vannak, a másik felében perzsaszőnyegre lehelyezett Tibetet idéző ülőpárnák. A falon is van néhány tibeti tekercskép utánzat. A festmények egy részén a falakon japán gésák, a többin a legkülönbözőbb országok istenségei, a hangszóróból kellemesen halkan kínai zene szól, és a lampionok is inkább kínai hangulatot árasztanak. A komplexitás első látásra zavarba ejtő, de végül mégis megérint. Hisz pont ez a lényeg… bármilyen különbözőek is a kultúrák, milyen szépen megférnek egymás mellett. Szerencsére a délutáni órán csak alig néhányan lézengenek bent, így az egyik sarokban letelepszünk a szőnyegre, majd rendelünk, a hely szelleméhez illően teát. Amíg megkapjuk a teánkat, nézelődünk, és Ches óvatosan figyel, hogy vajon mit szólok a helyhez.

- Valóban kellemes ez a hely – mosolygok rá. – Nem is értem, hogy nem fedeztem még fel.

- Talán azért – néz rám vállat vonva -, mert azt hiszitek, hogy a Liberty avenue-n kívül nincs élet. Pedig dehogy nincs. Sőt, az igazi lehetőségek ott kezdődnek, ahol nem vagy behatárolva, mint ott. Azt hiszitek ott szabadok vagytok, és pont ezzel szorítjátok korlátok közé saját magatokat. Lehet, hogy itt furcsán néznének ránk, ha megfognám a kezed, de ettől függetlenül ez egy jó hely.

- Igen, az. És tudom, hogy igazad van. Ezért is rángattam el… Michaelt a kertvárosba – tűnődöm el, és közben megérkezik a pincérnő is a teánkkal.

- Hogy tudod meginni azt a szörnyűséget? – int Ches az állával a jázminteám felé. – Kegyetlenül keserű.

- Az – bólintok rá. – De tudod, az emberek olyan mereven elutasítják a keserű ízt, hogy azzal egy csomó keserűséget vonzanak be a saját életükbe. Mindennek egyensúlyban kell lennie. Még az ízeknek is. Amúgy… kérdezhetek valamit?

- Ha utána én is kérdezhetek valamit.

- Így fair – mondom, mire rábólint. – A volt barátoddal jártatok ide?

Félrenéz, és egy pillanatra érzem, ahogy elönti a düh és a fájdalom érzése, de végül úrrá lesz rajta. Ez volt, amit el akartam érni.

- Igen. Sokat jártunk ide. Most te jössz.

- Kérdezz! – adom meg magam.

- Mi történt veled?

- Miből gondolod, hogy történt valami?

- Ben… csak rád kell nézni… magadba vagy zuhanva, ráadásul úgy nézel ki, mint én szoktam, ha napok óta nem alszom. Szóval?

- Csak tényleg nem aludtam az éjjel.

- Ben… - fogja meg a kezem. – Én eddig mindig őszinte lehettem hozzád. Most itt az ideje, hogy te is megbízz bennem.

Lehajtottam a fejem, és lassan megadtam magam.

- Elvágtam az ujjam tegnap este vacsorafőzés közben – mutatom felé az ujjamat.

- És Michael megijedt, és elfutott – bólintott rá.

- Ha így tett volna, örültem volna neki. De neki hősködnie kell… - csóválom meg a fejem, és már újra bosszús vagyok.

- Mi volt?

- Be akarta kötni a kezem.

- Bolond – jelent meg egy némileg keserű mosoly Ches arcán. – De igazából megértem. Szeret… és azt látja, hogy megsérültél. Ez a normális reakció.

- Normális esetben.

- Igen, de ő nem tud különbséget tenni. Csak mi. Ő nem érzi át úgy a súlyát… fogalma sincs, mit jelent betegnek lenni.

- Ches… a nagybátyja évekig élt velük pozitívan… és évek óta velem van. Van fogalma róla, mit jelent pozitívnak lenni.

- Az nem ugyanaz. Ben… türelmesnek kell lenned vele! Te tudod, hogy mi az, amitől félted… ő csak azt látja, hogy félted, mint valami gyereket, és ez sérti az önérzetét. És mindemellett mindent megtenne, hogy segítsen.

- Én ezt értem, Ches… csak… egész éjjel az járt a fejemben, hogy… most nem történt baj, de… mi van, ha legközelebb nem leszünk ilyen szerencsések?

- Ahogy téged ismerlek, még a legminimálisabb esélyt sem adod, hogy ez megtörténjen.

- Nem tudok mindig, minden pillanatban minden idegszálammal figyelni. Még a legjobb szándékkal is hibázhatok… kihagyhatok egy másodpercet, és máris…

- Ben, azért nem fertőzünk olyan könnyen, ellentétben a közhiedelemmel. Tényleg egy ilyen nyílt seb kell, hogy a vírus átterjedjen másra… vagy…

- Vagy, hogy elszakad az óvszer, vagy egy szenvedélyes csók közben valamelyikünk megharapja a másikat, vagy bármi, amire te még nem is gondolsz.

- Azt mondtad, nem akarsz félelemben élni.

- Ha magamról van szó, nem is félek - gondolkodom, belekortyolva a teámba. - Nem félek a vírustól… ennek az egésznek a végétől… Nem azt mondom, hogy nem félek a haláltól, mert akkor hazudnék… de megbékéltem a gondolattal. De attól igenis félek, hogy… ártok azoknak, akiket szeretek!

- De Michael választott téged! Tisztában volt a helyzettel, a veszélyekkel, és vállalta a kockázatot. Érted. Mert szeret.

- Ő a mai napig vállalja a kockázatot. Még azt is vállalná, hogy beteg legyen. De ez nem csak arról szól, hogy ő mit vállal be! Ez rólam is szól. Mit gondolsz, mit éreznék, ha… egy nap hazaállít, és közli, hogy megkapta? Te mit éreznél, ha megfertőznéd édesanyádat? Aki imád téged, mindent megtesz érted… és te ezzel hálálnád meg?

Lehunyja a szemét, és tudom, hogy ezzel most túlságosan is durva voltam, de legalább átérzi a problémámat.

- Akkor ne engedjük meg senkinek, hogy a közelünkben legyen? – néz rám.

- Nem, én nem ezt akartam mondani – csóválom meg a fejem csüggedten. – Csak azt, hogy kegyetlen a felelősség… az aggodalom… a bűntudat. Nekem… Michaellel… neked… ha majd olyan valakit találsz, aki nem pozitív.

A szemem sarkából látom, hogy elhúzza a száját, de most nincs kedvem a kettőnk dolgán tűnődni.

- Kérdezhetek valamit? – néz rám kicsit bátortalanul, mire bólintok. – Ha így érzel… miért mentél bele ebbe a kapcsolatba?

- Mert szeretem Michaelt. Mindennél jobban. És amiatt, amiben hiszek… amit aznap este is megfogalmaztunk… mikor igazán összejöttünk. Nincs mindig… csak most van… csak ez a pillanat, csak ez számít.

- Akkor élj eszerint! – bólint rá határozottan. – Ne törd a fejed a holnapon, hanem légy boldog! Ebben a pillanatban.

- Igen – mosolyodok el halványan. – Majd megpróbálom.

Miközben beszélgetünk, lassan megtelik a hely, és nekem kezd tömegiszonyom lenni. Ches sincs ezzel másként, mert fintorogva rám néz.

- Megyünk?

- Mehetünk – bólintok rá, így gyorsan fizetünk, és odébbállunk.

Ahogy sétálunk visszafele, tudatosodik bennem, hogy Chesterék háza útba esik vissza az egyetem fele.

- Hazakísérlek – nézek rá.

- Ezt sokféleképpen értelmezhetem – mosolyog maga elé. – De rendben, kísérj haza!

Útközben még arról mesél, hogy hétvégén találkozott Felix-szel, aki még bemutatta néhány srácnak. Ő még nem túl jól ismeri a társaságot, így mindenkiről mondok pár szót, hogy mit érdemes tudnia. Jó csapat vagyunk, mindig számíthatunk egymásra, de ahhoz az kell, hogy ismerjük egymást.

Egy jó húsz perccel később megérkezünk a házukhoz.

- Nem jössz be egy kicsit? – néz rám reménykedve.

- Már így is elraboltam az egész délutánodat. És édesanyádnak biztosan elege van már abból, hogy a legváratlanabb időpontokban bírok beállítani.

- Szívesen töltöttem veled a délutánt. Anyám pedig nincs itthon. Az ügyvédjével találkozik, úgy… kb. most – néz az órájára. – Gyere! Legalább nézd meg, hogy áll a kezemben a gitár!

- Na jó, de tényleg csak egy kicsit – egyezek bele, és belépünk. A szobájába megyünk, és máris a kezébe kapja az ágyon lévő gitárt. Valamit pötyög rajta, de én csak halványan mosolyogva figyelem. Nem is az a lényeg, hogy mit játszik, hanem az, hogy örül neki. Mosolyog, és ez mindennél fontosabb.

- Tudom, hogy ennek még se füle, se farka – néz rám. – De ez az alap.

- Igen, tényleg ez az alap – nézek rá, de teljesen másra gondolok.

- Hol jár az eszed? – ül közelebb hozzám, és leteszi a gitárt az ágy mellé.

- Csak arra gondoltam, hogy örülök, hogy mosolyogni látlak. Jól áll neked.

- Kösz. Én is örülök, mikor téged látlak mosolyogni.

- Ez nem az a nap – hajtom le a fejem.

- Semmi baj. Emlékszel… mi azt is megmondhatjuk egymásnak, ha szar kedvünk van.

- Tudom – nézek rá, és halványan elmosolyodom. Visszamosolyog rám, majd lassan odahajol hozzám, és megcsókol. Magam sem értem, miért, de ezúttal nem húzódok el, óvatosan viszonzom a csókját.

Végül mégis a vállára teszem a kezem, és gyengéden eltolom magamtól.

- Ches… - kezdem, de a számra teszi két ujját, és elhallgattat.

- Erre most szükséged van – súgja, és megcirógatja az arcom. Egy kis ideig nézünk egymás szemébe, aztán már csak azt veszem észre, hogy az ajkam az övére tapad, és újra összeforrunk egy gyengéd csókban, miközben óvatosan magamhoz ölelem. Mikor elszakadunk egymástól, csak eldőlünk az ágyon, és a vállamra hajtja a fejét. Ahogy csendben fekszünk, a hasamat cirógatja, és nekem végtelenül jólesik ez a gyengéd gesztus. Nem feltétlenül szexuálisan izgató, bár az is egy kicsit, inkább olyan békés… közvetlen… megértő.

Hetet üt egy közeli templom harangja, mikor felsóhajtok.

- Haza kell mennem.

- Tudom – húzódik el tőlem Ches, így felállunk, és kikísér. Az előszobában felveszem a kabátom, majd ránézek.

- Ches…

- Semmi baj – simogatja meg a karom. – Menj csak! Menj, és békítsd meg Michaelt. Mondd el neki, mennyire félted. Meg fog érteni.

- Köszönöm – súgom lehajtott fejjel. Nem tudok a szemébe nézni. Olyan, mintha hazudnék neki… és otthon is hazudnom kell Michaelnak. Már most tiltakozik a lelkiismeretem.

Még egy pillanatra megöleljük egymást, majd kilépek a hideg, sötét estébe, és hazaindulok.