Mikor hazaérek, Michael a konyhából kerül elő.
- Szia! – jön elém egy puszira, mikor leveszem a kabátom. – Jól vagy?
- Persze – bólintok rá. – Minden oké.
- Merre jártál?
- Csak… könyvtárban voltam délután… aztán visszamentem az egyetemre, és kicsit belemerültem a munkába.
Istenem, hogy gyűlölök hazudni… főleg Michaelnek… Árulónak érzem magam. Lesütöm a szemem, mire megszorítja a kezem, felnézek rá, és próbálok rámosolyogni.
- Te főztél? – sandítok a konyha fele.
- Ne aggódj, csak zacskóból – vigyorog. – Isteni spagettit főzők zacskóból.
- Egy nagy tányér szénhidrát – csóválom meg a fejem. – Mindig rossz útra viszel – mosolyodok el immár egy kicsit lelkesebben, majd a fenekére csapok, ahogy visszaindulunk a konyhába.
- Ez volt a cél – vigyorog rám. – Hogy ma este rossz útra vigyelek.
- Nem lesz könnyű dolgod – sandítok rá.
- Biztos vagy benne? – lép oda hozzám, átkarolja a nyakam, és magához húz egy csókra. Ahogy hozzám simul, átkarolom a derekát, és közelebb húzom magamhoz, majd szinte el is veszek a csókjában, amikor Hunter beront az ajtón, ledobja a kabátját, bevágtat a szobájába, és becsapja az ajtót.
Michaellel összenézünk, de mivel ő is ugyanolyan tanácstalannak tűnik, mint én, sóhajtok.
- Megyek, megnézem mi a baja.
- Rendben – bólint rá Michael. – Menj csak.
Bekopogok Hunterhez, de mivel semmi választ nem kapok, óvatosan benyitok a szobájába, majd belépek, és beteszem magam mögött az ajtót.
- Mi a baj? – nézek rá aggódva, mert még mindig nagyon dühösnek tűnik.
- Semmi – fordít hátat, és pakolászni kezd az asztalán.
- Hunter… mi húzta így fel az agyad?
- Az, hogy sok köcsög van a világon – vágja hozzám, majd dühösen rám néz. Állom a pillantását, majd egyik szemöldökömet felvonva kérdőn nézek rá, mintha azt kérdezném, hogy miről is beszélünk pontosan?
- Most nem úgy értettem – húzza el a száját.
- Hanem hogy?
- Jött egy új gyerek az osztályba…
- És beléd kötött – fejezem be helyette a mondatot.
- Az még hagyján. Úgy kiosztottam délután, de úgy… nem tette zsebre.
- Akkor mi a baj?
- Az, hogy telebeszéli a barátaim fejét. Olyanokét, akik eddig normálisan viselkedtek velem.
- Figyelj, Kicsim! – karolom át a vállát. – Akinek tele lehet beszélni a fejét, az nem a barátod. Legfeljebb a haverod, de abból meg minden bokorban van egy tucat. Maradt melletted valaki?
- Igen – bólint rá elhúzva a száját.
- Na, ők a barátaid. Bennük megbízhatsz, történjen bármi. Ilyen emberből kevés van. A többiek jönnek-mennek, nem számít, ne is törődj vele!
Sóhajt, és lehunyja a szemét, majd felnéz rám.
- Kösz, apa!
- Ugyan. Akkor jössz vacsorázni? – kérdezem, és adok egy puszit a homlokára, mire halványan elmosolyodik.
- Egy perc, és jövök – bólint, így megkönnyebbülten ellépek mellőle, és visszamegyek Michaelhez a konyhába.
- Mi van? – kérdezi sutyorogva.
- Csak összekaptak a haverokkal. Semmi komoly.
- Vacsi?
- Egy perc, és jön Hunter is.
- Szuper.
Mikor Hunter előkerül, gyorsan megvacsorázunk. A kölyök hangulata még nem az igazi, de ő még könnyen túljut a dolgokon. Még könnyedén veszi az élet akadályait. Vacsora után végignéz rajtunk, de szerencsére inkább nem kérdez semmit, csak nekiáll mosogatni.
- Szökjünk meg! – súgja Michael.
- Hallottam ám! – vigyorog hátra a srác. – Szép dolog… A gyerek gürizik a konyhában, ti meg élvezkedtek… ez rabszolgatartás.
- Hát persze – mosolygok rá. – De még mindig jössz nekem egy múltkori mosogatással.
- Egye fene – legyint. – Tűnjetek a szemem elől!
Összemosolygunk Michaellel, és átsétálunk a hálószobába.
Michael érzi, hogy még nem száz százalékos a hangulatom, így nem támad le azonnal, azzal a mindent elsöprő szenvedéllyel, ahogy szokott, hanem egy gyengéd csókkal lassan, érzékien ébreszt fel bennem a vágyat, majd az ágyhoz kormányoz, ahol már nincs megállás.
- o —
Másnap az első órám előtt benéz hozzám Ches.
- Jobban nézel ki – mosolyodik el. – Minden rendben?
- Igen, persze. Köszönöm, Ches.
- Ugyan. Mennem kell órára. Tudod, középkori angol irodalom… brrrr… - rázkódik bele.
- Shakespeare és társai… az izgalmas rész.
- Neked.
- Tudod mit? Vidd át oda azt a szemléletet, amit nálam tanultál. Keresd a látens homoszexualitást a művekben.
- Csak nehogy annyira beleéljem magam, hogy a vizsgán is azt írom.
- Heyes professzor hülyét kapna – nevetem el magam.
- Az tuti… Most mennem kell. Később találkozunk?
- Gyere be a kettes órámra, tetszeni fog – ajánlom fel neki, mire rábólint, és elsiet az órájára. Ahogy nézek utána, elmosolyodom. Arra gondolok, szinte vártam, hogy jöjjön. Egy kicsit tartottam attól, hogy fog reagálni a tegnap után, de szerencsére nem volt semmi gond. Magammal kapcsolatban már inkább vannak kétségeim. Az órák közti szünetekben gyakran jut eszembe a csókunk, és az a meghitt, csendes órácska, amit összebújva töltöttünk. De a végén mégis mindig felbukkan a gondolataimban Michael, és az a bűntudat, amit akkor éreztem, mikor hazamentem hozzá, aztán a mosolya, és az ölelése. Jó ég… hát kellett nekem ez a helyzet? Ez az egész dilemma? Ezen töröm a fejem minden szabad percemben, de aztán elérkezik az utolsó órám, amire Chest is invitáltam, így inkább az előadásomra koncentrálok.
Óra után Ches odajön hozzám.
- Nincs kedved csavarogni egyet?
- Haza kell mennem – nézek rá fancsali képpel, mire kicsit csalódottan rábólint.
- Persze, menj csak. Holnap ott lesztek a Babylonban?
- Hacsak valami tornádó nem jön közbe – bólintok rá, mire elneveti magát, és kimegy a teremből.
- o -
Szombat éjjel már viszonylag későn érünk a Babylonba, mire bejutunk, már fergeteges a hangulat. Ted és Em már itt vannak, és egyből berángatnak minket táncolni. Semmi perc alatt magával ragad a zene dübörgő ritmusa, és a fények, így magamhoz húzom Michaelt, és már magával is ragadott minket a tánc ősi varázsa. Ilyenkor az ember kiesik térből és időből, és nem létezik más csak a ritmus, még a szíve is együtt dobban a zenével.
- Ben – érinti meg Michael kicsit konkrétabban a karom, fogalmam sincs, mennyi idővel később, mire ránézek, de a figyelme valahova másfele irányul. Követem a tekintetét, és meglátom Chest, ahogy a bárpultnál ül. Egyedül van, a kezében egy pohár ital, a színéről ítélve valami ütős, és ahogy a srácra nézek, nem az első.
- Beszélek vele – mondom Michaelnek, mire rábólint, és otthagyom.
Odasétálok Cheshez, és hátulról átölelem.
- Megismerem a parfümöd illatát – mosolyodik el, de nem néz hátra.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Kiskorúaknak korán van még becsípni, nem gondolod? – veszem ki a kezéből a poharat, és belekortyolok. Gondoltam… whisky. Ches csak vállat von.
- Ha már leszarom az elveket, egyel több vagy kevesebb, mit számít?
- Pedig az elveink fontosak.
- Tudom. Ezért utálom magam. Azt mondtad, mindig őszinte lehetek hozzád, és én meg is ígértem, mégis hazudtam neked.
A vállára hajtom az állam, és bólintok. – Tudom.
- Tényleg? – sandít hátra rám.
- Igen – sóhajtok.
- Ne haragudj!
- Amit érzel, nem bűn… csak… fájni fog. Mindkettőnknek. És féltem a barátságunkat. Nagyon… fontos vagy nekem.
- Sosem fogok olyat tenni, amit te nem szeretnél – fordul végre felém. – Kérdés, hogy mit szeretnél? Én nem tudom… nem látom. És te? – töpreng el, de igazából nem vár választ a kérdésre. – Mindegy is. De most úgy berúgnék, hogy egy kicsit elfeledkezzek mindenről – veszi vissza a poharát, és fenékig üríti a tartalmát.
- És attól holnap jobb lesz? – veszem ki az üres poharat a kezéből, és leteszem a bárpultra.
- Nem, dehogy – látja be. – De akkor mit kéne tennem?
- Hazamehetnél, és kialudhatnád magad.
- Nem vagyok részeg – néz rám morcosan.
- Tudom.
- Táncolsz velem?
- Ches…
- Csak egyet! Kérlek… utána hazamegyek.
- Miért van az, hogy te mindenre rá tudsz venni… - forgatom meg a szemem. – Gyere! – nyújtom felé a kezem, és elmegyünk táncolni.
Ahogy szoktam, elveszek a zene ritmusában, de azért néha fürkészőn figyelem a srácot. Lehunyt szemmel táncol, amiben két dolgot érzek. Azt a néhány whiskyt, amit megivott, és azt, hogy megkapta, amit ma este szeretett volna. Velem táncolhat. Látom az örömet az arcán, még akkor is, ha nem néz rám. Egy kicsit bűntudatom is van, hogy itt vagyok vele. Csak reményt keltek benne. Aztán ahogy közelebb lép hozzám, és átölel, én is lehunyom a szemem, majd átkarolom a nyakát, mire óvatosan hozzám simul. Nem mondom, hogy rossz érzés, sőt… érzékien izgató érzés, ahogy a fiatal, izmos teste hozzám simul. Mégis egy kicsit feszélyez. Nem annyira, mint várnám magamtól, de egy kicsit mégis. Ches is megérzi ezt.
- Azt hiszem, most tényleg jobb, ha megyek – ölel meg még egy pillanatra, majd rám sem nézve kifele indul a klubból. Fejcsóválva nézek utána, és tudom, hogy ez még csak a bonyodalmak kezdete.
Ha már így magamra maradtam, a bárpulthoz sétálok, és én is kérek magamnak egy wiskhyt. Teljesen elmerülök a gondolataimban, ahogy a kezemben forgatom a pohár italt. Hiába dübörög körülöttem a zene, villódznak a fények, teljesen máshol járok. Ches utolsó ölelése jár a fejemben. Fogalmam sincs, mennyi idővel később valaki nem éppen finoman megveregeti a vállam.
- Helló, professzor! Szarul nézel ki – roskad le mellém Brian. Pont úgy néz ki, mint aki most mászott elő a sötétszobából. Valószínűleg így is van.
- Kösz, én is örülök, hogy látlak – mondom, próbálva túlüvölteni a zenét, de most valahogy nem hiányzott Brian társasága. Úgy alapból senkié.
- Mi a franc van veled? – kérdezi a szokásos szívélyes stílusában, miközben int a pincérnek, hogy ő is kér egy italt.
- Semmi.
- Ja, persze – húzza el cinikusan a száját. – Akkor mi a szarért itt lógatod az orrod, miközben a kis feleséged Emmettel riszálja a seggét?
- Nincs kedvem táncolni, ennyi – vonok vállat.
- Ajaj, kitört a világháború? – veti oda lazán, miközben belekortyol a whiskyjébe, és a pohara felett egy olyan pillantást vet a pincér srácra, hogy csoda, hogy a tükrök nem olvadnak meg tőle a falon. – Szóval? – teszi le a poharát.
- Mondtam már, Brian, nincs kedvem táncolni. És beszélgetni se – csóválom meg a fejem, és otthagynám, de nem enged. Először elkapja a karom, de aztán az övembe akasztva egy ujját, visszahúz magához, és felvillant egy kihívó mosolyt.
- Márpedig most fogsz. Mindkettőt – mér végig némi gúnnyal, majd feláll a székről, és még közelebb lép hozzám. Szinte hozzám simul, még a benti levegőtlen hőségben is érzem a teste melegét.
Csak megforgatom a szemem, de máshogy nem reagálok. Annyira megszokott viselkedés ez Briantől, hogy nem kell több reakció.
- Miből gondolod, hogy ha Michaellel nem mentem el táncolni, akkor veled el fogok?
- Mert én vagyok itt a valaki – néz rám a szokásos „Brian Kinney az Isten" pillantásával. Mikor ellépnék tőle, hogy otthagyjam a fenébe, megint visszahúz magához. – Mert régen sem voltál képes ellenállni a vonzerőmnek. És mert a tánc jó terápia. Na gyere! – fogja meg a kezem, és behúz a tánctér közepére.
Magamon érzem Michael pillantását, ahogy Brian átöleli a nyakam, de a zene ritmusa, és az alkohol mámorító zsongása így is elragad.
Néhány számot végigtáncolok a sráccal, aki lassan közelebb simul hozzám. Csak magamban csóválom meg a fejem. Tudom, hogy Brian nem akar tőlem semmit. Én lennék az utolsó, akit el akarna csábítani, és különben is, neki elég egy kacsintás, hogy itt bárki pulikutyaként fusson utána a sötétszobába. Kivéve a barátait, akik ismerik. És amilyen hülye vagyok, és is közéjük tartozom.
Csak megfogom a két karját, mire rám néz. Fürkész néhány másodpercig, majd egy olvashatatlan pillantással elhúzza a száját.
- Úgy tűnik, professzorom, az egyes számú terápia csődöt mond nálad. Akkor jöhet a következő – fogja meg a kezem, és maga után húzna, de nem hagyom.
- Brian, nem megyek veled sehova! – nézek rá ezúttal némileg határozottabban.
- Nyugodj meg szívem – simul a keze a nyakamra, miközben az arcán felvillan egy gyilkos mosoly -, a házas, háztulajdonos Stadtfordi buzik nem az eseteim. Még te sem.
- Maradjunk ennyiben, Brian – bólintok rá.
- Egy szart! – néz rám ébredő dühvel, majd erősen megfogja a karom, és a kijárat fele húz.
- Hova akarsz menni? – nézek rá, mikor kilépünk az utcára.
- Hozzád, vagy hozzám? – villant fel egy kihívó mosolyt.
- Én leginkább hazamennék – húzom el a szám. – Csak az a baj, hogy nem veled.
- Bocs, hercegem – tárja szét a kezét tengernyi cinizmussal. – Most csak én vagyok itt, aki szóba áll veled. Na gyere szépen!
A szomszédos utcában, ahol már csak elvétve lézeng néhány ember, Brian megáll az egyik ház előtt, lenyom a lépcsőre, és leül mellém.
- Hallgatlak – gyújt rá egy cigire. Beleszív, majd odanyújtja nekem.
- Mit akarsz hallani? – nézek félre, mire vállat von, visszahúzza a cigit, és megint beleszív.
- Professzorkám – néz rám, miután komótosan kifújja a füstöt -, én leszarom a te szívfájdalmadat, ezt úgyis tudod. De ha történetesen mindez Mikeyt is érinti, akkor igenis bele fogok szólni! Akár tetszik neked, akár nem.
- Nem hinném, hogy a lakók örülnének, ha az én szívfájdalmamat kéne hallaniuk – vetek egy pillantást a mögöttünk lévő házra.
- Én pedig nem hinném, hogy bármit is hallanának, ugyanis rendes hetero módjára végigalusszák az életük felét. Csórikáim…
Egy sóhajjal magam elé meredek, és azon tűnődöm, hogy mi a fenéért éppen Briannek mondanám el, mi jár a fejemben?
- Siethetnél haver, háromra haza kell érnem, és addig még lezavarnék egy menetet azzal a jóképű pultosfiúval. Azt hiszem, mindent megtenne, hogy a főnöke kedvében járjon – szív egy jó mélyet a cigijéből, én pedig meglepve nézek rá. Az rendben van, hogy régen ez a szabály határozta meg az életét, mármint, hogy háromra haza kell érnie, de Justin már hónapokkal ezelőtt elutazott. Még mindig betartaná? De miért? Mi értelme van? Hogy legalább ez emlékeztesse arra a fiúra, akit szeret?
- Rossz fele kalandoznak a gondolataid – fordítja el a fejét, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben, majd visszanéz rám. – Félredugtál?
- Az a te stílusod, Brian – csóválom meg a fejem.
- Szóval… még… nem – hangsúlyozza a még szót.
- Miből vontad le ezt a messzemenő következtetést?
- Szánalmas vagy… megkötötted a saját kezed, és most csorog a nyálad – néz rám enyhe undorral. – Senkit nem hibáztathatsz, csak magadat. Most legalább már te is tudod, mekkora barom vagy.
- Nem értek egyet veled.
- Akkor néz tükörbe, te barom! – néz rám dühösen. Lesütöm a szemem egy pillanatra, ami tökéletesen elég beismerés neki, és gúnyosan elmosolyodik. – Tedd meg, és lépj tovább! Tedd meg, élvezd, felejtsd el, és menj haza Mikeyhoz!
- Lehet, hogy ez neked ilyen egyszerű, de nem mindenki gondolkodik úgy, mint te! Valaki próbál ellenállni a kísértésnek, és kitartani a szerelme mellett.
- Baromság! – ragadja meg a karom, de olyan erővel, hogy holnapra nyoma marad. - Tedd meg!
- Miért tenném? – nézek rá értetlenül. Egy perccel ezelőtt még megölt volna, ha megcsalom a legjobb barátját.
- Tedd meg! – mondja váratlanul szelíd hangon, és megcirógatja az arcom. – Tedd meg, és tedd próbára magadat… meg azt az elcseszett intézményt, amiben olyan kurvára hiszel.
- Miről beszélsz?
Odahajol hozzám, és ad egy puszit, majd a fülemhez hajol. – Ha meg tudod tenni, lószart sem ér a házasságod – súgja mélységes gúnnyal, majd újra megcirógatja az arcom, feláll, és határozott léptekkel visszaindul a Babylonba.
Nézek utána, míg el nem tűnik a sarkon, majd a tenyerembe temetem az arcom. Igaza lehet, Briannek? Ennyit ér a házasságom? De szeretem Michaelt… az életemnél is jobban… ezerszer jobban, mint Chest. De akkor mégis mi ez az őrült kétség bennem? Ezredszer teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon tényleg mindez a káosz csak azért van bennem, mert a fiú pozitív, és érte nem kéne ilyen őrült módon aggódnom, mint Michaelért? Nem kellene az életem minden pillanatában amiatt aggódnom, hogy mikor fertőzöm meg? Hogy egy gyengéd csókkal, egy szenvedélyes éjszakával mikor rántom magam után a gödörbe? Elcsitulhatna bennem ez az őrült féltés, ami annyi, de annyi energiámat felemészti. De ennek ellenére a szívem, a lelkem Michaelért sír. Nélküle csak fél ember lennék. De neki talán jobb lenne… nem fenyegetné az a veszély, hogy előbb vagy utóbb ő is pozitív lesz.
Végül egy sóhajjal belátom, hogy ezt a dilemmát nem ma éjjel fogom feloldani, és különben is rohadt hideg van, így én is visszaindulok a klubba.
- Merre jártál? – jön oda hozzám Michael, ahogy belépek. Némi aggodalmat látok a szemében, így halványan rámosolygok, és adok neki egy puszit.
- Csak levegőztem egy kicsit.
- Briannel? – néz rám összehúzott szemöldökkel.
- Csak nem féltékeny valaki? – ölelem át a derekát. – Gyere, menjünk haza!
- Ne még – nyafog. – Még csak most pörög fel a buli.
- Nehéz hetem volt, Kicsim… pihenni szeretnék – nézek rá fancsali képpel, mire megforgatja a szemét.
- Jól van, menjünk – adja meg magát, és kisétáltunk.
- Miről dumáltatok Briannel? – néz rám Michael, miután néptelenebb utcákra értünk.
- Csak nem tetszett neki a savanyú képem.
- Ami azt illeti, nekem sem tetszik – csóválja meg a fejét. – De Briannek ilyen eshetőségre két megoldása van. A sötétszoba és a füves cigi.
- Brian nem hülye, hogy engem akarjon lecipelni a sötétbe. Ő nem az a típus, aki kísérti a sorsot. Füvet pedig utoljára az egyetemen szívtam. Mármint – mosolyodok el a saját kétértelmű mondatomtól -, amikor még tanulni jártam oda.
- Jól van, jól van – áll meg, és magához húz egy csókra. – És nekem sem mondod el, hogy mi bánt?
- Tényleg nincs semmi baj – cirógatom meg az arcát. – Csak lassan vizsgaidőszak, zűrösek a napjaim.
- Akkor sem tetszel nekem – csóválja meg a fejét.
- Neeem? – nézek rá csodálkozva. – Pedig azt hittem, azért jöttél hozzám, mert tetszem neked.
- Ben, kérlek – forgatja meg a szemét, de egy csókkal belefojtom a további akadékoskodást, majd utána folytatjuk az utunkat hazafele.