A következő hétfőn nem látom Chest, és kedden is csak ebédszünetben futunk össze.
- Leülhetek hozzád? – néz rám kissé bizonytalanul, de abban a pillanatban nem tudnám megmondani, hogy csupán a szokásos óvatosságunk, vagy a szombat éjszaka történtek okozzák a hezitálását.
- Gyere csak! – bólintok rá. – Nyúzottnak nézel ki – vizslatom.
- Kösz – grimaszol. – Amúgy ne is mondd! A héten négy zh… éjjel-nappal tanulok, és semmi látszatja… A holnapi Shakespearre-rel meg még semmire nem jutottam. Kétszáz oldal… normális az ilyen ember, aki ennyit felad?
- Ennyit én is simán szoktam – nézek rá némi megjátszott bűntudattal. – Az irodalom szak sajnos ezzel jár. De… ha gondolod, szívesen segítek.
- Ja, fogsz egy tölcsért, és beleöntöd a fejembe a tudást – húzza el a száját, ahogy hozzákezd az ebédjéhez.
- Ez sem rossz módszer, sőt a párnád alá is teheted a könyvet, de inkább arra gondoltam, hogy összeülhetnénk, és átbeszélnénk a lényeget. Kétszáz oldal baromságot nem kell átnyálazni, ahhoz viszont jóval több idő kellene, hogy átlásd a lényeget.
- Te viszont már most látod… hm… megspórolhatnánk nekem egy egész éjszakás magolást. És különben is jobban megragad, amit tőled hallok. Rendben. Nálam?
Sóhajtok, eltűnődök, hogy mi lesz még abból, ha újfent kettesben maradunk, de végül rábólintok.
- Legyen – egyezek bele, mire Chesnek felmerül az arca.
- Meddig lesz órád?
- Négyig. De utána mehetünk.
- Remek. Akkor találkozzunk a padnál négykor – mondja, és mivel én előbb fejezem be az ebédet, még beleegyezőn bólintok, és magára hagyom.
Az irodámból még felhívom Michaelt, hisz gyanítom, hogy ha csak öt fele állunk neki tanulni Chesszel, akkor viszonylag későn fogok hazaérni.
- Szia Édes! – veszi fel Michael a telefont. – Valami baj van?
- Szia! Dehogy, semmi baj. Csak szólni akartam, hogy későn érek haza, mert segítek Chesnek felkészülni a zh-jára.
- Ne már… - nyafog. – Úgy hiányzol!
- Te is hiányzol nekem, Kicsim – mosolyodom el. – Sietek, ígérem.
- De sosem szoktál ilyet…
- Tudom… de a srácnak nem biztos, hogy jót tesz, ha napokig nem alszik, és dönti magába a kávét. Hamar átrágjuk Shakespeare-t, aztán már otthon is vagyok nálad.
- Na jó! – adja meg magát. – Várlak. Főzök neked vacsorát.
- Isten ments! – nevetem el magam. – Két napig sikálhatom az odaégett edényeket, és szellőztethetem a konyhát.
- Köszönöm a bizalmat – neveti el magát Michael a vonal másik végén. – Akkor nem kapsz vacsorát.
- Jól van, jól van… Este találkozunk! – mondom még, majd elköszönünk, és letesszük a telefont.
Óra után Ches már a megszokott helyen vár, és elém jön, ahogy meglát az úton.
- Édesanyád nem fog kiakadni, hogy folyton nálatok lógok? – sandítok rá.
- Hisz még csak most jössz harmadszor – mosolyog maga elé, mintegy jelezve, hogy a múltkori esténkről semmit nem tudnak otthon. Mosolyogva megcsóválom a fejem, és megint csak az jut eszembe, hogy jó ég, mi lesz ebből?
Végül is Mrs. Marlon egészen normálisan fogadott, még beszélgettünk is egy keveset. Úgy tűnt a múltkori beszélgetésünk óta egészen magához tért. Mintha már nem gyűrné úgy maga alá a tönkrement házasságának a súlya, és újra értelmet találna abban, hogy a fiának támaszt nyújtson. Azonban, mivel gyorsan repült az idő, elnézést kértünk tőle, és bevonultunk Chester szobájába.
A srác előkotorja a könyvét, majd letelepszünk a szőnyegre. Belelapozok a könyvbe, de pontosan tudom, mi van benne, így leteszem kettőnk közé a földre, és inkább a saját logikám szerint kezdek bele a dologba. Ches eleinte unja, de aztán én is ráérzek, mi az, amivel ébren tudom tartani a figyelmét, és a végén már ő is beismeri, hogy van valami izgalmas a témában, csak meg kell találni. Néha azért belepislantok a könyvbe, hogy azért ne hagyjuk ki azokat a dolgokat sem, amit számon kérnek tőle, de így azért mégis emészthetőbb. Egy idő után elhasalunk a szőnyegen, és magunk elé vesszük a könyvet, amin lassan végig is érünk. Hiába, kétszáz oldal töltelékben alig néhány oldal fontos dolog van. A többi annyira elvont, és annyira az épp aktuális elemző saját gondolata, hogy szegény gyerekek képtelenek magukévá tenni. Nem is kell. Inkább a saját eszükkel elemezzenek, ezt próbálom Chesszel is megértetni. Eleinte próbál ragaszkodni a könyv szempontjaihoz, de mikor mutatok neki néhány homlokegyenest ellenkezőt, már az ő fantáziája is elszabadul. Ez a lényeg. Az önálló műelemzés, és nem a magolás.
Nyolc után egy kicsivel Ches besokall, és egy teátrális sóhajjal becsapja a könyvet, majd a hátára fordul.
- Szétmegy a fejem – masszírozza meg a homlokát. – Még egy szó Shakespeare-ről, és megőrülök.
- Akkor mostantól hallgatok – fordulok oldalra, és felkönyökölök. Halványan mosolyogva néz a szemembe, majd megcirógatja az arcom.
- Ne! – kéri. – Szeretem hallani a hangod. Olyan megnyugtató. Még az sem baj, hogy Shakespeare-ről beszélsz.
- Azért mára elég lesz belőle. Vagy… hogy érzed? Helyt állsz holnap?
- Nem fogok szégyent hozni rád – biztosít. – Egy négyest összehozok.
- Minimum egy négyest – nézek rá kihívóan. – Ha rosszabb leszel, elfenekellek!
- Állok elébe – vigyorodik el. – Élmény lehet tőled kikapni.
Erre inkább nem reagálok. Mit is mondhatnék, ami nem felhívás a táncra? És amitől még az ő reakciójánál is jobban tartok, az a sajátom. Veszi a lapot, kicsit elkomolyodik, és lesüti a szemét.
- Kibékültetek Michaellel?
- Nem voltunk összeveszve… csak…
- Tudom. Örülök, hogy minden rendben – mosolyog rám halványan.
- Tényleg?
- Tényleg. Bár… sokat gondoltam arra a délutánra… amit velem töltöttél. De megmondtam… semmi olyat nem kérek tőled, amit nem adsz szívesen. Ha ennyi… hogy néha segítesz tanulni… hát ennyi.
- Kösz, Ches.
- Így fair. De… mondd csak… boldog vagy?
- Alapjában véve igen – tűnődtem el. – Azon az egy bizonyos kérdésen kívül igen.
- És így lehetsz igazán boldog?
- Eddig azt hittem. Azt hittem, elég erős vagyok, hogy mindenért vállaljam a felelősséget.
- És most?
- Ches… én szeretem Michaelt.
- Nem ez volt a kérdésem.
- De csak ez számít. Minden más csak elhatározás kérdése.
- Talán – néz rám tűnődve. – Csak az a kérdés, hogy megéri-e az elhatározás. Megéri-e, hogy napi huszonnégy órában rágódsz… és aggódsz… hogy minden mozdulatodra tudatosan figyelned kell.
- Ne győzködj, kérlek! – hajtom le a fejem.
- Ahogy akarod. Nem foglak győzködni – mondja, majd megcirógatja az arcom, felemeli a fejem, és megcsókol. – Beszéljenek az érzéseink – súgja közben, és ahogy közelebb húz magához, lassan megadom magam, és egy idő után átveszem tőle az irányítást. Jó érzés csókolni, ahogy odaadóan a karjaimba simul. Most is csak egy elhatározás kellene, hogy elveszítsem a fejem.
Néhány perccel később elhúzódok tőle, és gyengéden visszanyomom a földre.
- Nem akarom felbolygatni az életem, Ches. Butaság lenne. Nem akarom eldobni a családomat… a férjemet… a fiamat… boldog vagyok velük, és ezt te is tudod.
Lesüti a szemét, és bólint. – Csak az a kérdés, hogy nem lehetnél… boldogabb… ha nyugodtabb lehetnél… ha felszabadulhatnál a félelem alól? Hisz pont azt mondod mindig, hogy nem akarsz félelemben élni.
- Ez nem félelem, csak aggodalom.
- De rámegy az életed!
- De talán sokkal többet kapok cserébe.
- Ezt neked kell tudni – sóhajt, mire megcirógatom az arcát.
- Tudom, hogy jót akarsz… hogy segíteni akarsz… de… nekem mellettük a helyem. Még akkor is, ha aggódom, még akkor is, ha minden mozdulatomat tudatosan meg kell terveznem. Ők az életem. És még ha nem is tűnik mindig úgy… boldog vagyok velük.
- Te tudod – sóhajt. – De tudd… hogy én itt vagyok.
- Ches, ez butaság! – csóválom meg a fejem. – Ne…
- Amíg nincs jobb, miért ne lehetnék itt neked a háttérben?
- Mert így nem tartod nyitva a szemed, hogy észrevedd, ha valaki szembe jön, és hiábavalón vársz rám. És mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az, amit érzel, az az, aminek gondolod.
Már nyitná a száját, hogy kimondjon valamit, amit nem szabad, így gyorsan adok neki egy puszit, hogy megakadályozzam.
- És most ideje mennem – nézek rá szelíden, de ellentmondást nem tűrően.
- Ben… most haragszol? – kap a kezem után.
- Nem, nem haragszom. De ki kell pihenned magad a holnapi dolgozat előtt, nekem pedig haza kell mennem – mondom, és felülök, majd lassan felállok.
- Ben… - áll fel lassan ő is. – Nem akartam beleavatkozni az életedbe.
- Tudom. Nyugalom, Ches… tényleg nem haragszom. De most hazamegyek a páromhoz.
- Rendben – bólint rá. – És köszönöm… hogy segítettél.
- Ha ilyen van, bármikor. Csak szólj! De az életünket ne állítsuk a feje tetejére.
- Jól van, elfogadom – hunyta le a szemét egy pillanatra. – Menj, Michael már biztosan vár.
- Megyek. Ügyes legyél holnap! – cirógattam meg az arcát, majd kiléptem a szobából.
- Már megy is, professzor úr? – lépett oda hozzám Mrs. Marlon a nappaliban.
- Már így is kellőképpen lefárasztottam Chestert. De remélem, holnap meglesz az eredménye. Amúgy… hogy vannak?
- Próbálok segíteni Chesternek… ő pedig nekem. Legalább mi itt vagyunk egymásnak, ha már az apja lelépett.
- Most Ches jobban van, jól látom?
- Igen – bólintott rá. – Hála magának, teljesen átállt már az új rendszerre. Mind táplálkozásban, életritmusban, szokásaiban. Köszönöm, hogy jó példát mutat neki.
- Az ő érdeke, hogy megfogadja a tanácsaimat – ráztam meg a fejem. - Csak így… maradhat jó formában. Remélem ő is látja, hogy… ennek belülről kell fakadnia. Nem azért kell a leírás szerint ennie, mert én is azt csinálom… hanem mert tudja, hogy ettől marad egészséges. A külső kényszer, vagy a példa kevés.
- Azt hiszem, ez már világos a számára. Köszönöm önnek!
- Ugyan… mi sorstársak fogjunk össze – mosolyogtam rá. – Megteszem, amit lehet, ahogy nekem is segítettek, mikor az elején padlón voltam. És ha bármiben segíthetek… csak szóljon! – ajánlottam fel neki is, majd felvettem a kabátomat, és kifele indultam.
- Úgy lesz. Jó éjt, professzor úr!
- Jó éjt! - köszöntem el tőle, és hazaindultam.
Hazafele a beszélgetésünkön töprengtem. Kívülről is ennyire nyilvánvaló lehet, hogy mennyit gyötrődöm ezen a dolgon? De ettől még boldog vagyok a párommal… Bár kétségkívül nagy könnyebbség lenne, ha magam mögött hagyhatnám ezt az érzést, de viszont egyáltalán nem biztos, hogy bárhol máshol megkaphatnám azt, amit Michaeltől kapok. Soha nem éreztem még ezt senki mellett. Soha, senkitől nem kaptam még ennyit, mint tőle. És nagy valószínűséggel nem is kaphatnék senkitől.
Ilyen gondolatok közepette érek haza, de a ház már kívülről is feltűnően sötét és csendes, csak Hunter ablakából szűrődik ki némi fény. Ahogy belépek, a zajra előkerül a srác is.
- Michael lelépett – közli köszönés helyett, mire egy pillanatra meghűl bennem a vér, de Hunter elég laza, úgyhogy arra a következtetésre jutok, hogy valószínűleg nem úgy… Különben sem sejthet semmit… remélem.
- Hova? – nézek a fiamra.
- Szerinted? A Babylonba.
- Nem is mondta, hogy tervezi – csóváltam meg a fejem. De végül is megérdemlem. Én léptem le előbb.
- Szerinted? Tervezte? – huppan le a kanapéra.
- Vagy úgy… megjelent Brian, és magával cipelte – bólintok rá mindent értőn. Időnként szokott ilyet játszani a srác, mióta Justin lelépett.
- Miért engeded, hogy Briannel lógjon? – néz rám a fiam.
- Mert Brian a legjobb barátja – ülök le mellé.
- Brian egy tapló – jelenti ki a maga alig tizennyolc éves bölcsességével, amin el kell mosolyodnom, de aztán sóhajtok.
- Brian stílusa olyan amilyen… de Michaelt szereti, még akkor is, ha a világ minden kincséért sem vallaná be.
- Kihasználja.
- Talán. De próbálnád megmondani Michaelnek.
- Én? Te vagy a férje.
- Hunter… én lennék a világon a legrosszabb, ha egy rossz szót szólnék Brianre. És nem is akarok.
- De miért? – néz rám értetlenül.
- Kicsim… nem zárhatom be… nem korlátozhatom… az nem szerelem. Ha szeretem, engedem, hogy a saját útját járja. Hogy azt tegye, amit szeretne. Ha Briannel, hát Briannel.
- És ha a hülye nagy fennkölt szöveged oda vezet, hogy Brian hülyét csinál belőle?
- És ha megmondom neki, amit gondolok, és ebből úgy érzi, bele akarok szólni az életébe? Nem akarom magam ellen fordítani. És Brian… segít neki, ha szüksége van rá.
- Hát, te tudod – húzza meg a vállát. – De ettől függetlenül… most jól lelépett.
- Igen – húzom el a számat. – Vacsiztál? – nézek Hunterre.
- Nem, de semmi kedvem megint valami szójás marhasághoz.
Már veszek egy nagy levegőt, hogy kifejtsem a véleményem a táplálkozási szokásairól, de inkább meggondolom magam. Még gyerek. Nem erőltethetem rá azt a szigorú rendet, amit én tartok. Bár jó lenne, ha be bírná tartani, de ahogy Michaelre nem, úgy őrá sem kényszeríthetem a véleményem.
- Úgy csinálsz, mintha annyit ennénk belőle. De mit szólsz… rendelünk egy pizzát… ketten – lohasztom le a lelkesedését, mikor felcsillan a szeme. – És amíg ideér, összedobok egy salátát.
- Nem vagyok nyúl – fintorog, de közben a telefonjáért indul, hogy hívja a pizzériát. – Ma én választok – szól még vissza a szobája a ajtajából.
- Legyen – kiabálok utána. – De akkor te mosogatsz, és utána alvás!
Hunterrel megvacsorázunk, miközben inkább az iskolai dolgairól faggatom, csak hogy kerüljük a kényes témákat, aztán elmegyünk lefeküdni.
Eltűnődöm Hunter szavain Brianről. Hogy kihasználja Michaelt. Igen, valahol tudom, hogy igaza van, de a kettejük dolgába nem szólhatok bele. Barátok és kész. Egy barátságot sokszor senki nem ért, csak az érintettek. De valahogy Brian ma esti akciójában sok mindent érzek. Valószínűleg Michael elpanaszolta neki, hogy ma nem leszek itthon, így a srác gondolt egyet, és a kezébe vette az irányítást, ahogy mindig is szokta. Csak tudnám miért… szimplán csak el akart távolítani minket egy estére egymás közeléből? Vagy valami más szándéka is volt erre? Ő soha semmit nem tesz ok nélkül, viszont képtelenség belelátni a gondolataiba. Aztán eszembe jut a múltkori beszélgetésünk Briannal. Az az egész jelenet ugyanolyan ellentmondásos volt, mint Brian maga. Nem is próbálom megérteni, bár sokszor gondolkodtam azóta a szavain.
Ennek ellenére hamar belefáradok a fejtörésbe, elvégre nem volt egy egyszerű napom. A suliban is hosszú volt, aztán még Chesszel is tanultunk… azóta meg csak kapkodom a fejem. Végül próbálok relaxálni egy kicsit, így elnyom az álom.
Éjfél fele jön haza Michael, és bebújik mellém az ágyba. Cigifüst szaga van, gondolom Brian egész éjjel cigizett mellette… félálomban elhúzom a számat, de aztán ahogy hozzám bújik, átölelem, és gyorsan vissza is alszom.