Néhány nappal később minden úgy tűnik, mintha visszarázódtunk volna a normális kerékvágásba. Nem teszek szemrehányást Michaelnek, amiért elment a Babylonba, és ő sem hozza szóba, hogy késő estig korrepetáltam Chest.

A srác egyik szünetben befut hozzám, hogy viszonylag jól sikerült a dolgozata, de aztán rohan is tovább a következő órájára, és mivel még van zh-ja a héten, nem is nagyon ér rá hozzám rohangálni.

Egyik nap épp a suliból megyek jógára, és kissé el vagyok merülve a gondolataimban, mikor valaki rám köszön.

- Helló, Ben!

- Áh, Doki – térek vissza a jelenbe, és kezet rázok Dr. Wentonnal. Nyolc éve ismerjük már egymást, majdnem olyan, mintha régi jó barátok lennénk. – Hogy van?

- Ezt nekem kellene kérdeznem – mosolyog rám. – De mint mindig, csak magára kell nézni.

- Jól vagyok – bólintok rá.

- Mikor is jön hozzám?

- Még jó két hét – gondolkodom el azon, hogy milyen időpontom is van.

- Jól van, majd meglátjuk, mit produkál – mosolyog rám, de aztán elkomolyodik. – Nos… nem szeretek rossz hírt hozni, de… azt hiszem, még nem tudja, hogy Jason barátja bent van nálam a kórházban.

Sóhajtok, és egy pillanatra lehunyom a szemem.

- Nem tudtam. De… igazából nem lep meg. Hogy van?

- Nem jól. Rendszeres dialízisre lenne szüksége, de… visszautasítja.

- Tulajdonképpen… megértem. Nem akar… még tovább szenvedni… mint muszáj. Gondolom, komoly fájdalmai vannak.

- Igen. Csak orvosként szörnyű érzés ezt látni.

- Tudom. De nekünk ebbe bele kell törődnünk, Doki. Ez a vége.

- Ben… maga nem szokott ilyen borúlátó lenni – néz rám csodálkozva.

- Nem, nem szoktam. Csak amikor szemtől szemben látom… ezt az egészet. Meglátogathatom Jasont?

- Persze. Nálam van az osztályon. Megtalálja.

- Meg – bólintok rá. Hisz mi pozitívok úgy járunk hozzá a kórházba, mint haza.

- De inkább ne ilyen képpel menjen be hozzá! Öntsön belé egy kis lelket, az magának mindig sikerül.

- Majd megpróbálom. Viszlát, Doki!

- Vigyázzon magára, Ben! – köszön el még ő is, majd megyünk tovább a magunk útján.

Nehéz a szívem Jason miatt, de ma már késő van ahhoz, hogy bemenjek a kórházba. Csak imádkozhatok azért, hogy holnap még ne legyen végleg késő. A mai hangulatomnak azonban végleg annyi, így úgy döntök, inkább kihagyom a jógát, és Michael elé megyek az üzletbe. Talán az ő töretlen mosolya nem hagyja, hogy teljesen magamba roskadjak.

- Mi a baj, Édes? – jön elém Michael, ahogy belépek az üzletbe.

- Semmi komoly – próbálom megnyugtatni, és adok neki egy puszit.

- Ben… - néz rám választ várva.

- Csak kaptam néhány rossz hírt ma… elterelhetnéd a figyelmem.

- Nem mondod inkább el?

- Nem akarom a te kedved is elrontani. Inkább vidíts fel – próbálok elmosolyodni, és megcsókolom, de éppen betéved valaki, így elhúzódik, és megkérdezi a vevőt, hogy mit szeretne.

- Mikor zársz? – nézek rá, mikor a srác megkapja a képregényét, és kimegy.

- Még egy fél óra – néz rám sajnálkozva. – Addig adok neked valami kutatnivalót, ha szeretnél. Mondjuk az Astrokapitány huszon…

- Michael… most nem vágyom képregényekre.

A srác megáll velem szemben alig egy lépésre, és hosszasan fürkészi az arcom.

- Valaki beteg - néz rám csípőre tett kézzel, és nem is kérdez, csupán tesz egy kijelentést.

- Igen. Egy barátom – ismerem be.

- Ti mind barátok vagytok – mondja megsimogatva a karom. – Tehetsz valamit?

- Nem – rázom meg a fejem reménytelenül, de mivel megint betéved néhány vásárló, csak elengedem Michaelt, és hogy elfoglaljam magam, nézelődök egy kicsit.

Zárás után hazamegyünk, és mivel vacsorafőzés közben Michael ott téblábol körülöttem, idővel kicsit sikerül elterelnie a figyelmem. Amikor pedig már Hunter is hazaért, már a szokásos kedves csipkelődésben folyt a társalgás.

Legközelebb csak este, lefekvés után jut eszembe Jason, mikor már Michael békésen alszik a karjaimban. Én nem tudok aludni. Mindig ez van ilyenkor. Mikor valaki a végső stádiumba kerül közülünk, kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy ránk is ez vár. És Jason is csak hét éve pozitív. Egy évvel később kapta meg, mint én, és tessék… Bár… akárhány évig húzzuk is, az egyetlen lehetséges reakció, hogy miért ilyen hamar van vége? Mikor Paul meghalt, és én kint ültem a hidegben az utcán egy padon, csak erre tudtam gondolni. Még mikor Michael odajött hozzám, neki is csak azt tudtam mondani, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar… És ilyenkor jön a bűntudat, hogy nem törődtem vele eléggé, hogy nem látogattam meg, mikor szüksége lett volna rám. Vigyáznom kellett volna rá… talán adhattam volna neki még néhány hónapot… egy évet. Holnap el kell mennem Jasonhez. Ha törik, ha szakad. Segíteni már valóban nem tudok neki, legfeljebb annyit, hogy tudja, nincs egyedül. Ezt rendíthetetlenül megfogadom magamnak, mielőtt rászánom magam arra, hogy elaludjak.

~~ o ~~

Másnap egészen délig kényszerítem magam arra, hogy ne gondoljak a rossz dolgokra, de akkor úgy döntök, hogy inkább kihagyom az ebédet, úgysincs órám utána, és elmegyek a kórházba.

A folyosón messziről odaintek Dr. Wentonnak, majd egy nővértől megkérdezem, merre találom Jasont.

Mielőtt belépnék a szobájába, egy percre még megállok az ajtaja előtt, hogy erőt gyűjtsek, legalább egy mosolyhoz, ami talán neki is segít. Végül veszek egy nagy levegőt, majd halkan bekopogok, és benyitok.

Ahogy vártam, a srác sápadt, az arca beesett, megint több kilót fogyott. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha aludna, de aztán lassan felnéz rám.

- Szia Drága! – ülök le mellé az ágyra, és megfogom a kezét.

- Szia Ben! – szólal meg halkan, és a hangja fáradt, ami nagyon nem jó jel. – Már vártalak.

- Sajnálom, hogy késtem – mosolygok rá halványan.

- Semmi baj…

- Hogy vagy, Kicsim?

- Nem számít – mosolyodik el mélázva.

- Dehogynem. Mindig számít – szorítom meg a kezét.

- Nem, Ben, már nem számít. Ennyi. Te is tudod. Mi ne hazudjunk egymás szemébe, ez annyira… átlátszó és szánalmas.

- Jól van, nem fogunk hazudni – adom meg magam, és hagyom, hogy a szomorúság megcsillanjon a szememben.

- Nem bánom, tudod? Mármint… hogy itt a vége.

- Jason…

- Ne… komolyan mondtam. Tudod, miért?

- Miért?

- Mert ebben a hét évben éltem… mármint csupa nagybetűvel… Úgy, ahogy talán soha, ha egészséges maradok. Hamar rájöttem arra, hogy sosem szabad azt mondani, hogy majd holnap… Nincs holnap. Csak ma van.

- Tudom – bólintok rá. – Én is eszerint élek. Talán mindegyikünk.

- Dehogy. Nem, ne hidd ezt! Kevesen tanuljuk meg a pillanat értékét – csóválta meg a fejét, majd egy kicsit erőt gyűjtött, mielőtt folytatta. - De én mindent megtettem, Ben. Minden ötletemet, minden álmomat, minden gondolatomat megpróbáltam még aznap megvalósítani, mikor felmerült bennem. Mindent kipróbáltam, ami csak módomban állt, mindenhova elmentem, ahova el akartam menni… Lehet, hogy ettől sokszor úgy tűnt, szélsőséges vagyok… hisz ha bulizni akartam buliztam, ha imádkozni akartam imádkoztam… néha utólag kiderült… hogy hülyeség volt, amit a fejembe vettem… de tudod… még ezeket a dolgokat sem bánom. Mert azt tettem, amit akartam. Ez a lényeg… ez a titok… hogy tegyél meg mindent, amit szeretnél. És akkor a végén majd te is azt fogod mondani, nem bánom, hogy vége. Hisz mindent megéltem, amit egy ember megélhet.

Összeszorult a szívem, és bár Jason nem tudhatta, mi jár a fejemben, gyengén megszorította a kezem.

- Kicsim… ne tartogasd az álmaidat holnapra! Ne őrizgesd a legfinomabb borod karácsonyra… mert… bár kívánom neked, hogy még nagyon-nagyon sok karácsonyt élj meg… nem tudhatjuk… sem te, sem én… hogy mit hoz a holnap.

Lehunyta a szemét, hogy még egy kicsit összeszedje magát, így nekem is volt lehetőségem rendezni a gondolataimat.

- És ha… én magam sem látom, mit szeretnék?

- Ilyen nincs, Ben! Legfeljebb nem mered… beismerni magadnak. De ez hiba... Elvesztegetsz vele számtalan lehetőséget… és rengeteg időt. Pedig abból olyan kevés van…

- És ha elszúrok valamit, ami sokkal többet ért, mint amit kapok?

- Ha pedig nem próbálod meg, örökre… benned marad a tüske, hogy mi lett volna, ha…

- Ez nehéz – pillantok ki az ablakon, csak, hogy ne kelljen ezen az egészen töprengeni.

- Senki nem mondta, hogy könnyű – súgta Jason. Kezdett teljesen kifáradni, így inkább valami könnyebb téma fele szerettem volna terelni.

- Most már elég, Drága… túl sok butaságot hordtál nekem össze. Kifárasztod magad.

- Mit számít? – von vállat, majd felszisszen.

- Csak ne ugrálj! Wenton doki a fejemet leszedi, ha kimerítlek. Azt mondta, ha jól viselkedsz, hamar haza fog engedni.

- Ben… - forgatta meg a szemét.

- Haza akarsz menni? Ezen múlik, te is tudod.

- Nem tudom. Talán nem… Minek? Hogy két hét múlva… még egyszer visszakerüljek? Ezt az utat… megspórolhatom magamnak. Bár… hétvégén megpucoltam az ablakokat… ahhoz volt kedvem… szép lett…

- Ezért kell hazamenned. Hogy még élvezd a tiszta ablakokat.

- Már ki… élveztem… szombat délután… csak ültem ott, és… élveztem a napsütést… Talán utoljára.

Még folytatta volna, de Wenton doki lép be a szobába.

- Hogy vannak? – lép oda Jasonhoz, és gyengéden a homlokára teszi a kezét, hogy ellenőrizze a lázát.

- Pompásan, Doki – suttogja Jason. – Holnap elugrom Hawaii-ra, majd küldök képeslapot.

- Rendben – bólint rá az orvos. – De ha megbocsát az ízlésficamomért, nekem olyat küldjön, amin fűszoknyás lányok vannak.

- Egye fene… maga olyat kap… fene a gusztusát – mosolyodik el halványan Jason, majd lehunyja a szemét.

- Ennyi elég lesz mára, Ben – fordul hozzám Wenton doki. – Hagyjuk pihenni!

- Csak még egy perc – kérem, mire bólint, és kimegy.

- Kicsim, szedd össze magad! – fogom meg újra Jason kezét, de csak kinyitja a szemét, és sóhajt.

- Ben… ne feledd, amit mondtam… ne vesztegess el egyetlen napot sem!

- Úgy lesz, megígérem! – bólintok rá, és majd megszakad érte a szívem. Annyi, de annyi barátot veszítettem már el, mégis… minden egyes alkalommal ugyanolyan tébolyítóan nehéz. – Most pihenj! Holnap megint bejövök.

- Hát persze – próbál még mosolyogni, de a gyengeség legyőzi, és inkább lecsukja a szemét. Még adok egy puszit a homlokára, és nehéz szívvel kijövök a szobából.

A doki a folyosón vár, és a szemében látom a reménytelenséget, a tehetetlenséget, és hogy ez milyen kemény neki.

- Ne kíméljen! – nézek rá, mire sóhajt.

- A vírus elszabadult a szervezetében. Rohamosan zuhan a T-sejt száma. Két nap és eléri a nullát.

Az ablakpárkányra támaszkodom, és lehajtom a fejem. De a doki, ha már azt kértem tőle, hogy ne kíméljen, folytatja.

- Innentől bármelyik percben jöhet egy tüdőgyulladás, és…

- És vége.

Felix hangjára felkapom a fejem, majd odalépek hozzá, és megölelem. Magához szorít egy percre, majd elenged.

- Erősek leszünk, Ben, mint mindig – szorítja meg a vállam, mire nem túl nagy meggyőződéssel rábólintok, ő pedig a dokihoz fordul. – Bemehetek hozzá?

- Csak egy percre! Mi már kifárasztottuk. Pihennie kell!

- Rendben – bólint rá, és halkan belép Jasonhez.

- Doki – nézek Dr. Wentonra. – Ha bármi van… rám csörögne? Elég… csak egy csörgés…

- Persze, Ben. Felix is ezt kérte.

- Bármikor. Akár éjjel is.

- Úgy lesz.

- Még kérdeznék valamit…

- Csak nyugodtan.

- Tudom, hogy köti az orvosi titoktartás… de Chester Marlon… önhöz tartozik?

- Nem, de találkoztam már vele. Én akkor éppen… teljesen be voltam táblázva, mikor nyilvántartásba került. Miért kérdezi?

- Csak a srác a tanítványom, és… aggódom érte.

- Amennyire én meg tudom állapítani, jól van. És ha maga vigyáz rá, nem is lesz baj.

- Reméljük. De visszatérve Jasonre…

- Ügyeletes leszek éjjel… itt leszek vele.

- Rendben – adtam meg magam. – Köszönöm, Doki!

Még bólint, majd magamra hagy, én pedig úgy döntök, megvárom Felixet.

Néhány perccel később kilép, ahogy hátat fordítva az ablakon bámulok ki, odasétál hozzám, és megsimogatja a hátam.

- Gyere fel hozzám!

- Nem lehet – rázom meg a fejem.

- Ben, csak egy fél óra…

- Órám lesz, Kicsim, aztán haza…

Nem fejezem be a mondatot, ahogy Felix elveszi a kezét a hátamról, megértem, miért hívott. Ha én most bemegyek a suliba, egy rakás ember vesz körül, ha hazamegyek, ott a családom, Michael és Hunter… De ha ő hazamegy, nincs ott neki senki, csak a gyufaszálakból összerakott Eiffel-torony.

- Négy körül ott vagyok nálad – fordulok felé.

- Kösz, Drága! Csinálok neked egy turmixot, imádni fogod.

- Remélem – szorítom meg a karját, majd kimegyünk a kórházból, és az épület előtt elköszönünk.

Az órámon akarattal koncentrálok a mondanivalómra, így egy idő után véget ér. Szerencsére Ches nincs ott, mert neki biztosan átjönne, hogy valami nincs rendben. Utána gyorsan összeszedem a holmimat, és elindulok Felixhez.

- Szia Ben! – nyit ajtót a srác, és betessékel.

- Jól vagy, Felix?

- Persze. Félbe hagytam a Kölni dómot, gondoltam dolgozom rajta egy kicsit.

- Igen, persze… - bólintok rá mindent értőn. Én is elmegyek este jógázni. - Ígértél nekem egy turmixot.

- Kint van a konyhában – lép át a két pohárért, majd az egyiket a kezembe nyomja. Belekortyolok, majd elhúzom a szám.

- Ittam már jobbat is. Mit tettél bele?

- Sárgarépát.

- A fiam most visszakérdezne: Mi vagyok én, nyúl?

- Kell az a béta-karotin, Drága, idd csak meg. És tele van rostokkal.

- Tudom, tudom… - mondom, és iszok belőle még egy kortyot. – Annyira nem is rossz. Hogy állsz a dómmal?

- Pfff… remeg a kezem. Jobb lenne mára hagyni a francba. De az sem jobb, ha ülök, és nézek ki a fejemből, úgyhogy inkább dolgozom rajta, aztán majd holnap visszabontom. Vagy… falhoz vágom az egészet.

- Dehogy… dehogy vágod – lépek oda hozzá, és megölelem.

- Semmi értelme, Ben – hajtja a vállamra a fejét.

- De igen, van. És ezt te is tudod. Főleg, ha Jason neked is elmondta, amit nekem.

- Alig bírtam végighallgatni.

- Tudom. De ő már máshogy látja a dolgokat. Mit szeretnél most, Felix? Ebben a pillanatban… mire vágysz?

- Kifutni a világból – csóválja meg a fejét egy sóhajjal.

- Akkor tedd azt – szorítom meg a vállát határozottan, mire rám néz. – Menj el futni! Nincs túl hideg… segíteni fog.

- Összeesésig, igaz? Amíg már nem tudok gondolkodni. Talán igazad van. Ezt fogom tenni. Nem tartasz velem?

- Nekem mások a módszereim.

- Ja, tudom… te mész jógázni.

- Így van. Aztán… elgondolkodom Jason szavain.

- Van valami… amit most szeretnél?

- Nem tudom, Felix.

- Ó, én sejtem – néz rám egy halvány mosollyal. – De nem kell hülyeséget csinálni azért, mert Jason azt mondta – néz rám tűnődve, majd ad egy puszit, és elmegy átöltözni.

Tűnődve kortyolgatom a turmixom, míg visszatér, majd elindulunk. A ház előtt Felix elköszön tőlem, és tudom, hogy most tényleg összeesésig futni fog. Ki kell adnia magából a félelmet, a fájdalmat… mindent.

Az órámra nézek, és megállapítom, hogy jóga előtt már nincs időm hazamenni, viszont gyalog kényelmesen odaérek, így elindulok. Közben Jason jár a fejemben. Hogy vajon holnap láthatom-e még. Nem sok esély van rá. A doki két napot jósolt, de ilyenkor már kiszámíthatatlan… Jöhet egy láz, ami néhány órán belül végez vele… annyiszor láttam már ezt.

Jógán sem kapcsol ki teljesen az agyam, de azért egy óra viszonylagos nyugalmat kaphatok. Már csak ezért is megéri. Hogy ne temessen végleg maga alá ennek az egésznek a reménytelensége.

Este Michael is látja rajtam, hogy meg vagyok zuhanva, így Hunterre bízza a mosogatást, majd egy kis ideig faggatni próbál, aztán inkább békén hagy. Bemegyek a szobánkba, és próbálok lazítani, de ezek azok a pillanatok, mikor még a lótuszvirág ezer szirma sem képes megbékíteni a lelkemet.

Michael nem sokkal később beoson, és lefekszik, de én még jó darabig csak ülök az ágyon, és próbálok nem gondolni semmire. Éjfél körül járhat az idő, mikor elmegyek tusolni, és én is lefekszem, és bár nem nagyon hiszek benne, a kimerültség hamar legyőz.

Hajnalban riadok arra, hogy csörög a telefonom. Nem mozdulok, tudom, hogy néhány másodpercen belül úgyis elhallgat. Nem akarok gondolni rá, arra, hogy ez mit jelent. Csak elengedem Michaelt, és elfordulok tőle. A nyakamba húzom a takarót, mintha a vékony anyag megvédhetne a veszteségtől, a fájdalomtól.

Michael is felébredt, felkönyököl mögöttem, de nem szól semmit, csak odabújik hozzám, és szorosan átölel.

Bármennyire is tudom, hogy nem férfias, sírni szeretnék… de nem tudok. Minden egyes alkalommal mélyebb, letaglózóbb ez a fájdalom, és már jó ideje nem tudok sírni. Csak bámulok bele a sötétségbe, és szinte hallom Jason szavait… Nem bánom, hogy itt a vége… Igen… neki talán már könnyebb… Csak mi szenvedünk. Mi, akik végignéztük a fájdalmát, a szenvedését… mi, akiknek hiányozni fog. Mi, akik tudjuk, hogy ránk is ez vár.

Michael megcirógatja a karom, majd ad egy puszit a hajamba.

- Segíthetek valahogy? – súgja, de csak sóhajtok, és megrázom a fejem. Tudom, hogy tényleg szeretne segíteni, de ugyan mit tehetne? Hálás vagyok azért, ahogy most szorosan magához ölel, de többet nem tehet. Szükségem van most arra, hogy elmerüljek a gondolataimba, a csendbe, ami belül mélyen mégis tombol.

Úgy ér a reggel, hogy fel sem fogom. Csipog az ébresztőm, és egy sóhajjal kimászok az ágyból, hogy reggelit csináljak a többieknek.

- Maradj, majd én – húz vissza Michael, de megrázom a fejem.

- Jobb, ha elfoglalom magam.

Csak sóhajt és elenged, mire kimegyek a konyhába, és nekiállok előkészíteni a dolgokat. Közben Michael is kimászik az ágyból, és leülünk az asztalhoz, de szinte biztos vagyok benne, hogy egy falatot sem tudok majd enni.

- Felébresztem Huntert – állok fel inkább, de a srác abban a pillanatban támolyog elő a szobájából. Álmosan végigmér minket, és megrázza a fejét.

- Megint összeveszetek?

- Nem – válaszoljuk kórusban Michaellel.

- Akkor mi a franc van?

- Hunter, ezt most nem kéne… - szól rá Michael, mire sóhajtok, és inkább a hűtőhöz lépek a narancsléért. A fiam utánam jön, és megfogja a kezem.

- Apa, mi történt?

- Meghalt egy barátom – sóhajtok, mire a srác is lesápad. Tudja, hogy ez mit jelent.

- Mikor?

- Pár órája.

- Sajnálom.

- Tudom, Kicsim – ölelem magamhoz. - Gyere, egyetek valamit!

- És te? Neked is fontos, hogy egyél!

- Majd később – hárítom el, és inkább adok egy puszit mindkettőjüknek, veszem a kabátom, és elindulok a suliba.

Megtartom az első két órámat, de a filozófia előadásom meglehetősen sötét hangvételűre sikeredik, ami akaratom ellenére a srácokat is megviseli. Nem készek ők még arra, hogy az élet nagy dolgaival szembenézzenek, és most olyan dolgokat zúdítok a nyakukba, amit nem kéne. Ennek ellenére nem tehetek ellene semmit.

Ebédszünetben bezárkózok az irodámba, leülök az asztalomhoz, és a gondolataimba merülök. Egy idő után a tenyerembe temetem az arcom, ahogy Jason szavain mélázom. Igaza van. Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Talán holnap, vagy egy hét múlva én leszek az ő helyében. És vajon akkor majd elmondhatom én is, hogy nem bánom, hogy vége? Vajon megtettem mindent, amit szerettem volna? Nem is tudom. Általában én is eszerint próbálok élni, de vajon mindig sikerül? Van egy jó állásom, azt csinálom, amit mindig is szerettem: tanítok. Kiadtam egy könyvet, ezzel az írói álmaim is valóra váltak. És van egy szerető családom, amiről nem is álmodhattam azóta, hogy pozitív lettem. Igen, ez mind igaz. De mégis újra és újra az jut eszembe, hogy vajon megtettem mindent, amit szerettem volna? És vajon tényleg szeretném azt, amiről most hirtelen, Jason hatására azt hiszem, hogy szeretném?

Mikor Jason arról beszélt, hogy minden vágyunkat azonnal valóra kell váltani, eszembe jutott Ches… és az a múltkori csók… amikor tényleg csak egy elhatározás kellett volna, hogy a srác az enyém legyen. Vajon tényleg csak nem merem beismerni magamnak, hogy szeretném? Ebben is igaza lehet Jasonnek? És Michael? – tolakodik a fejembe a következő kérdés. Beleroppanna, ha elhagynám, és én is. De ebből talpra állhat… a HIV-ből nem. Soha. Ebből nincs kiút, csak a halál. Hát kívánom én neki azt, amin most Jason keresztülment, és én is keresztül fogok?

Órákon keresztül gyötrődöm, ahogy mindig is szoktam, ha maga alá temet az élet, még szerencse, hogy beállítottam a telefonom, így nem kések el a következő órámról.

Óra után aztán hazamegyek, és nekilátok vacsorát főzni. Michael még nincs otthon, Hunter is közben fut be, és be is vonul a szobájába tanulni.

Főzés közben is tovább gondolkodom, és hogy, hogy nem, az az átkozott kés jön a kezembe, amivel a múltkor megvágtam az ujjam. Belevágom a mosogatóba, és leroskadok az asztalhoz.

Elegem van… mindenből. A tenyerembe temetem az arcom, és megpróbálok mélyeket lélegezve összeszedni magam, és valamelyest sikerül is.

Miközben befejezem a vacsorát, azon tűnődöm, hogy vajon miért pont most ne lennék elég bátor? Szembenézek a betegséggel, bármivel… akkor most is képes vagyok rá.

Mikor mindennel végzek, még belépek Hunterhez.

- Kicsim, el kell mennem! A vacsora a tűzhelyen, ha Michael hazaért csak melegítsétek meg.

- Hova mész?

- Van egy kis dolgom. Sietek haza! – ígérem neki, majd felveszem a kabátom, és kilépek az utcára.