A hideg utcán a csípős szél valamelyest magamhoz térít, de közel sem annyira, hogy egyszerűen fogjam magam, és visszaforduljak. Csupán eltűnődöm. Mi is az az érzés, ami most Cheshez vezet?
Szeretem? Talán. Jobban szeretem, mint Michaelt? Nem. Határozottan nem.
Akkor mégis miért? Mit várok tőle?
Tudom, hogy egy szavamba kerülne, és az enyém lehetne a srác. Bármit kérhetnék tőle. Egy szenvedélyes éjszakát, de akár komolyabb kapcsolatot is. Még azt is elfogadná, hogy Michaellel maradjak, és ő ott legyen nekem a háttérben. Én viszont ilyesmire képtelen vagyok. Nem tudok hazudozni, nem tudok áltatni, becsapni olyan embereket, akiket szeretek.
Mindenképpen választanom kell, csak az a kérdés, hogy a szívem, vagy a lelkiismeretem szerint?
Mit várok a ma esti látogatástól? Tisztázni ezt az egész lehetetlen helyzetet. Leginkább magamban. Talán meg akarom győzni magam arról, hogy Chestől is megkaphatnám, amire szükségem van. Még akkor is, ha ő még elég fiatal. Sokkal fiatalabb nálam. Alig három évvel idősebb a fiamnál. Mégis… talán a betegség megtanítja… már meg is tanította komolyan gondolkodni… megtanította az emberi kapcsolatok értékére, fontosságára. És idővel a lelki békéjét is megtalálja majd, amivel mindketten békére lelhetnénk.
Tudom, hogy egy kicsit ő is szeret. Kicsit… a többi ragaszkodás… remény… menekülés a félelemből… a biztonság, a nyugalom keresése, amit mellettem megtalálhatna.
Egy kicsit szeretem… egy kicsit ő is szeret… talán lenne értelme… talán működhetne.
És ezzel megóvhatnám Michaelt a korai és fájdalmas haláltól… és attól, hogy végig kelljen néznie, ami majd velem történik.
Lassan rovom az utcákat, de nem igazán emlékszem, merre jártam, vagy egyes helyeken hogy jutottam át az úttesten. Mintha ott sem lennék, csak testben. Nem tudom, milyen őrangyal kísér ezen az estén, de hálát adok neki, hogy egyáltalán sértetlenül eljutok Chesék házáig.
Végigfut rajtam a gondolat, hogy az édesanyja hülyének fog nézni, hogy késő este beállítok hozzájuk. Sőt, lehet, hogy be sem enged. Bár a múltkor egészen kedves volt. Úgy tűnik, ő már elfogadta a fia betegségét, és ezzel együtt engem is. Nem könnyű ez… Debbie-nek hónapokig tartott. Megértettem… Michael nem beteg… és Debbie féltette a fiát. Teljesen természetes reakció ez egy anya részéről. Mégis… rosszul esett. Azóta azonban egészen jóban lettünk. Fiaként fogadott el, főleg az esküvőnk után. Milyen mérges lenne rám, ha… jó ég… még elképzelni is szörnyű…
Egy percig farkasszemet nézek a csengővel, majd veszek egy nagy levegőt, és becsengetek.
Szerencsére maga Ches nyit ajtót. Egy pillanatig csodálkozva néz rám, majd elmosolyodik.
- Szia! Hogy kerülsz ide?
- Szép… - mosolyodom el én is. – Így fogadni egy barátot… Beengedsz?
- Persze. Gyere csak! – nyitja szélesebbre az ajtót, és én belépek mellette.
Óvatosan körülnézek, míg becsukja mögöttem az ajtót, de mivel a ház többi részében csend van, Ches felé fordulok, majd gyengéden a vállára teszem a kezem, a falhoz szorítom, és megcsókolom.
Pár másodpercig érzem a meglepődését, de aztán megadja magát, és visszacsókol. Átkarolja a nyakam, és hozzám simul. Jó érzés csókolni, még akkor is, ha érzek benne némi bizonytalanságot… némi megilletődöttséget… zavart. A csókja mégis édes… kívánom.
Néhány perccel később elengedi a nyakam, és a vállamra téve a kezét finoman eltol magától.
- Ben… - súgja rekedten. – Én nagyon örülök, hogy itt vagy… de mi történt? Valami baj van?
- Nincs semmi baj – cirógatom meg az arcát. Aggódva néz rám, és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy Michael is ugyanilyen gyorsan átlátott rajtam mindig. Mindig tudta, ha valamit rejtegetni vagy titkolni akarok.
- Összekaptatok Michaellel? – fürkész továbbra is.
- Nem, nem kaptunk össze. Csak eszembe jutottál… látni akartalak. Ez olyan nagy baj?
- Dehogy – rázza meg a fejét. – Csak… nem értem.
- Én sem – súgom neki, majd visszanyomom a falhoz, és újra az ajkára tapad az ajkam.
Elmosolyodom, ahogy rájövök, miből származik a bizonytalansága. Tapasztalatlanság, semmi más. Hiába volt fél évig együtt azzal a fiúval, aki megfertőzte, akkor is csak egy fiatal srác. Nagyon fiatal. És ha a volt barátja is ez a korosztály volt, netán mindketten az elsők voltak egymásnak… akkor érthető, ha kicsit zavarba hozza a csókom. Hisz, ahogy szoktam, magabiztos vagyok, határozott, irányító. Kicsit talán meglepem vele.
Michaellel sosem volt ilyen gondom. Ő sok mindent megélt már mire találkoztunk. Elvégre a Babylonban nőtt fel… és amúgy is, Brian mellett. És Michaelben azt imádom, hogy tökéletesen elfogad ilyennek. Szereti, ha én irányítok. És az odaadása csak még jobban feltüzel.
Gond, mondom… pedig dehogy gond. Bármit megtaníthatok Chesnek is, főleg, ha olyan jó tanítványnak bizonyul, mint a suliban.
Jó néhány perccel később levegőért kapkodva válunk szét, én pedig a válla fölött a falak támaszkodom, és fürkészem a szemét, majd egy pillantást vetek a lakás belseje felé.
- Édesanyád?
- Nincs itthon – mondja még mindig pihegve. – Egy barátnőjével színházba mentek… aztán vacsorázni. Csak éjfél körül várható. Be… jössz… hozzám?
- Már azt hittem, sosem hívsz – hunyorítok rá, és ellököm magam a faltól. Ches még mindig tűnődve csóválja a fejét, de azért elindul előttem.
Mikor bezárul mögöttünk az ajtaja, komolyan néz rám.
- Ben…
- Mi a baj? – lépek oda hozzá. – Megijesztettelek? – ölelem magamhoz.
- Nem – súgja. – Csak tényleg nem értem. Eddig olyan határozottan elutasítottál. Mégis… valami baj van otthon?
- Nem, tényleg. Gyere, üljünk le! – fogom meg a kezét, az ágyhoz húzom, és leülünk a szélére. – Olyan helyes srác vagy – cirógatom meg az arcát, mire kimondhatatlanul zavarba jön, és elpirul.
Óhatatlanul megint Michael jut eszembe. Időnként őt is zavarba tudom hozni, sőt, saját magát tudja a legjobban zavarba hozni, de elpirulni még nem nagyon láttam. Mondjuk nem is csoda, Debbie mellett nőtt fel. Hogy ez most jó vagy rossz? Nem tudom. Chesnek most eszméletlenül jól áll, Michaelben viszont szeretem a vagányságát, a belevalóságát.
- Azt mondtad, a fiad lehetnék… - hajtja le a fejét Ches.
- Ez így igaz. De már akkor sem vagy gyerek. Ahogy a fiam sem az. Szinte kész férfi.
- De… mi változott, Ben? – néz rám újra kérdőn.
- A gondolkodásom… azt hiszem.
- És miért?
- Nem számít – csóválom meg a fejem.
- De igen…
- Hidd el, hogy nem – simul a tenyerem az arcára, és megcsókolom.
Elveszek ebben a csókban, és lassan ő is kezd ráérezni az igazi csók ízére. Közben cirógatom az arcát, a nyakát, a vállát. Mikor végleg kifogyunk a szuszból, a homlokát az enyémnek dönti.
- Még sosem csókolt így senki – súgja.
- Tudom – mosolyodok el, és adok neki egy puszit. – Azt hiszem, sok minden van, amit még nem tapasztaltál meg.
Ettől megint zavarba jön, de csak felemelem a fejét, és megcsókolom. Lassan oldódik a zavara, de végül hozzám simul, és a hátamat cirógatja.
Úgy egy perccel később egy laza mozdulattal lehúzom a pólóját, majd hanyatt döntöm az ágyon és fölé kerekedek, de már csókolom is újra. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy Chesből valahogy hiányzik az a szenvedély, amit úgy szeretek Michaelben, de elhessegetem magamtól ezt a gondolatot.
Végigcsókolom a nyakát és a vállát, és halványan elmosolyodom, ahogy időnként beleremeg az érintésembe. Az el-elakadó lélegzete bizonyítja, hogy nagyon is élvezi a ténykedésemet. Időnként beletúr a hajamba, ami számomra mindig is izgató volt, de ő még nem jött rá, hogy hogyan tegye, hogy igazán megőrítsen vele. Michael már tudja. Már attól teljesen begerjedek, ahogy csak felidézem azt az érzést. Közben a csókjaimmal felfedezem a srác mellkasát, a hasát, majd visszatérek az ajkához.
Csók közben a keze bekíváncsiskodik a pólóm alá, majd, mikor megunom, hogy a felesleges ruhadarab az utunkban áll, felemelkedek, és megszabadulok tőle. Ches elismerőn mér végig, pedig nem egyszer látott már a Babylonban félmeztelenül táncolni. Most egy pillanatra mégis úgy érzem, inkább a külsőséget látja bennem. Megértem, hogy izgatóan hat rá, de nem maradok mindig ilyen. Ez a gondolat kicsit lelomboz, de aztán felül ő is, végigsimogatja a mellkasomat, majd megcsókol, és ez elűzi a baljós gondolataimat.
Igazam volt, jó tanítvány, mint az iskolában. A csókja már sokkal határozottam, mint volt, de még mindig nincs benn az a szenvedély, ami úgy lángra lobbant, hogy végképp elveszítsem a fejem.
Jó vele… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Az odaadása érzéki, a félénksége nagyon is izgató, de hiányzik az a mindent elsöprő szenvedély. Amikor Michaellel szeretkezünk, sokszor azon csodálkozom, hogy nem lobban lángra a lepedő alattunk.
Végül visszahúz vízszintesbe, és fordít a helyzetünkön, hogy ezúttal ő kerüljön felülre. Nem mondom, hogy ellenemre van ez a pozíció, de valahogy mégis valami megváltozik bennem.
Ahogy végigcsókolja a mellkasomat, már egyre sűrűbben tolakszik az agyamba Michael képe, és ezzel párhuzamosan lassan magamhoz térek. Elönt a bűntudat. Michael miatt, és Ches miatt is. Hogy tehetem ezt velük? Mindkettejükkel. Összeszorítom a szemem, és egy pillanat alatt döntök. Képtelen vagyok tovább csinálni.
- Ches… állj! Kérlek… - érintem meg a vállát.
- Miért? – súgja, és a lehelete megborzongatja a bőröm.
- Kérlek, Ches…
Rám néz, a szemében látom az értetlenséget. Odahajol hozzám egy csókra, de ezt már nem tudom viszonozni.
- Mi a baj? – kérdezi ijedten, de csak sóhajtok, és megrázom a fejem. Felülök mellette, és félig hátat fordítok neki, hogy ne kelljen látnom a szemében azt az ezer érzést. – Ben, mi a baj? – simogatja végig a hátam. - Valami rosszat tettem? Nem akartam…
- Nem tettél semmi rosszat – sóhajtok. Ha valaki rosszat tett, akkor az én vagyok. Majdnem megcsaltam Michaelt… és becsaptam Chest. Nem ezt érdemlik tőlem. Hogy tehettem ezt?
- Akkor? - kérdezi Ches még mindig értetlenül.
- Nem lenne szabad itt lennem – mondom neki halkan, és már felállnék az ágyról, de elkapja a karom.
- Engedj, kérlek! – kérem halkan, de megszorítja a karom.
- Nem, amíg nem tisztáztuk ezt az egészet. Ha most elrohansz, soha többé nem állunk szóba egymással, és azt nem akarom – kéri, szinte könyörög, és nekem összeszorul a szívem.
- Ches… kérlek… haza kell mennem! – csuklik el a hangom. Hogy tehettem ezt ezzel a fiúval? Sokadszor csepegtettem reményt a szívébe, és ezúttal túlmentem minden határon. Mit érezhet most? Talán már el is hitette magával, hogy lehet köztünk valami. Miért ne tette volna? Minden okot megadtam neki, hogy azt higgye. És ezután eldobom…
- Öt perc, Ben. Ennyit kérek, és azt hiszem, ennyit megérdemlek – néz rám komolyan, és belátom, hogy igaza van. Megérdemli a magyarázatot, még akkor is, ha utálni fog érte. Már-már válaszolnék, de nem hagy szóhoz jutni. – Nézd… - fogja meg a kezem. – Azt hiszem… ez most elég világos volt… ez az elutasítás… hogy megértsem… hogy nem kérhetek tőled többet, mint a barátságodat. Most átjött az üzenet… amit eddig nem akartam megérteni, hiába mondtad. Csak azt mondd meg… mi volt ez? Miért csináltad ezt?
Végiggondolom a kérdéseit, de csak csóválva lehajtom a fejem.
- Ben, kérlek, bízz bennem!
- Nem akarlak bántani. Így is épp eleget bántottalak már.
- Jogom van tudni.
- Meg kellett próbálnom – sóhajtok, és lehajtom a fejem.
- Miért?
- Ha meg tudom tenni… veled maradtam volna. Ha akartad volna…
Kis ideig gondolkodik, majd elengedi a kezem.
- Hogy megvédd Michaelt – sóhajt megvilágosodva. – Bolond vagy – karolja át a vállam. – Feláldoztad volna a boldogságodat… érte… értem… De hármunk közül egyikünk sem lehetett volna boldog. Főleg te nem… és Michael.
- Jót akartam…
- Tudom.
- Sajnálom, Ches – nézek fel rá.
- Mit?
- Nem lett volna szabad ide jönnöm. Hiba volt… ez az este. Nem volt fair veled szemben. Szemét volt részemről.
- Nem, Kedves. Ez kellett. Hogy végre mindketten tisztán lássunk. Főleg te. De én is. Te rádöbbentél, mit szeretnél, én pedig megértettem, hogy sosem lehetsz az enyém. Egy kicsit sajnálom, tudod? – jelenik meg egy halvány szomorú mosoly az arcán.
- Miért?
- Mert… ez a kis kóstoló, amit kaptam belőled… fergeteges volt. Még sosem… éreztem ilyet. Irigylem Michaelt, tudod?
Én is elmosolyodtam egy pillanatra, de aztán lehajtottam a fejem. Kis ideig tűnődöm, majd újra felnézek rá.
- Tényleg sajnálom, Ches. Talán igazad van, hogy szükség volt erre a felismerésre… de nagy árat fizetünk érte. Megbántottalak… kihasználtalak… visszaéltem az érzéseiddel… a bizalmaddal.
- Talán… egy kicsit. De… valamire azért én is rájöttem – mosolyodott el. – Tényleg a te korosztályodból kell pasit keresnem. Mondtam már… normális, megbízható, tapasztalt, szenvedélyes… Még ha hülyeséget csinál is… utána hazajön…
Homlokráncolva nézek rá, és valamit nem értek.
- Mi a baj? – komolyodik el.
- Csak tűnődöm.
- Min?
- Azt hittem… Attól féltem… jobban kiborulsz.
Egy mély sóhajjal lehajtja a fejét. – Mit vártál, Ben? Hogy földhöz csapkodom a kispárnámat, és ugrálok rajta, hogy márpedig nem mész haza? Változtatna ez bármin is? Akkor itt maradnál? – néz fel rám, és ezúttal azt látom a szemében, amit vártam. Csalódást. Fájdalmat. Megbántottságot. Szemrehányást. – Hisztizzek? Akkor velem maradsz? Sírjak? Majd. Majd ha elmentél. Miért nehezíteném meg neked? De már nem tudom sokáig tartani magam.
- Vagyis húzzak a francba – sandítok rá bűntudatosan.
- Nem akarlak elküldeni, Ben. A barátom vagy, és az ajtóm bármikor nyitva van előtted. De most szeretnék egy kicsit levegőhöz jutni.
- Rendben – bólintok rá, és felállok az ágyról. Ezúttal engedi. Felveszem a pulcsim, majd a kabátomért nyúlok, miközben még mindig bocsánatkérőn rá nézek. Közben kiült az ágy szélére, és ő is felvette a pólóját.
- Ches…
- Ha még húszszor kérsz bocsánatot, az sem változtat semmin, Ben. Nem haragszom, és nem akarom emiatt elveszíteni a barátságod. Csak idő kell, míg… megtanulok máshogy nézni rád.
- Tudom. Talán… jó lenne, ha egy kis ideig nem… találkoznánk.
- Mondjuk szombatig? – néz rám egy elkínzott mosollyal, mire megcsóválom a fejem.
- Ches…
- Szükségem lenne a segítségedre… ha ez nem… történik… akkor is megkértelek volna.
- Mire?
- Eladtuk a házat… és vettünk egy kis lakást anyával. Hogy apámat ki tudjuk fizetni, és hagyjon minket békén. De szombaton ki kell költöznünk. Segítesz? Hozhatod… Michaelt is… és bemutathatnád a fiadat. Mit szólsz?
- Nem tudom, Ches… Ez még sok mindentől függ… Meglátom, oké?
- Kösz, Ben. Tudod, nem sok ember van, akire számíthatok… Pénteken bemegyek valamelyik órádra, és majd meglátjuk.
- Rendben – sóhajtok. – És most hagylak… levegőhöz jutni. És tudom, hogy már ezerszer mondtam… sajnálom.
- Tudom – simogatja meg a karom. – De most nem ez a fontos. Menj! Michael biztosan vár.
- Megyek – bólintok rá, és elindulok kifele.
Ches kikísér, de már nem beszélünk, az ajtóban még megölel egy pillanatra, majd kienged.
Ha az idefele úton vigyázott rám egy őrangyal, akkor hazafele talán több is. Annak az útnak egyetlen pillanatát sem vagyok képes felidézni.
Csak egy kérdés lüktetett bennem szinte minden lépésemmel. Hogy tehettem ezt?
Hogy tehettem kockára a házasságomat… a boldogságomat… azt a szerelmet… szeretetet… és még rengeteg mindent, amit Michaeltől kapok?
Egyszerűen hogy merülhetett fel bennem a gondolat, hogy mindezt eldobom magamtól? Belehalnék. A lelkem mindenképpen.
Mikor hazaérek, látom, hogy a nappaliban ég még egy kislámpa.
Valaki ébren van.
Biztosan Michael… képes leszek vajon a szemébe nézni?
Biztosan haragszik…
Nehéz szívvel lépek be a házba. Becsukom az ajtót, ledobom a kabátom, és egy sóhajjal belépek a nappaliba.
Michael az egyik fotelban ül, és egy pillanatig tényleg bosszúsan néz rám, de aztán megváltozik a tekintete. Szarul nézhetek ki, mert aggódóvá válik a pillantása. Feláll, és odasétál hozzám.
- Ben, jól vagy? – néz rám némi ijedtséggel a hangjában. Azok után, amit tettem, még mindig képes aggódni értem. Marokra szorítja a szívem a bűntudat. Képtelen vagyok válaszolni, csak odalépek hozzá, és szorosan magamhoz ölelem.
- Most már igen – súgom neki egy perccel később, majd ahogy a vállamra hajtja a fejét, már tudom, soha semmiért nem cserélném el őt, és azt a boldogságot, amit kaphatok tőle.