Másnap reggel még mindig kissé nyomott hangulatban ébredek, de azért már beláttam, ez még tényleg nem a vég. És igaza van Wenton dokinak, feltornászom még azt az értéket ötötvenre. Így némileg könnyebb lélekkel állok neki reggelit készíteni a családnak.

Michael meglehetősen álmos fejjel kerül elő, de Hunter, ahogy kijön a szobájából, csak ad mindkettőnknek egy puszit, és kifele indul.

- Hé, fiatalember… és a reggeli? – szólok utána.

- Most nem igazán érek rá – sandít vissza rám, miközben felveszi a kabátját.

- Akkor legalább ezt idd meg – nyújtom oda neki a turmixomat.

- És te? – néz rám némi rosszallással és aggodalommal a szemében.

- Majd csinálok magamnak másikat – nyugtatom meg.

- De ha megtudom, hogy nem… a térdemre fektetlek, és elfenekellek – néz rám szigorúan, de csak nevetve csóválom a fejem, míg kiissza a pohár tartalmát, majd a kezembe nyomja az üres poharat, és elviharzik.

Michael is mosolyogva néz rám. – Jól hallottam, hogy a gyerek most befenyített?

- Úgy néz ki.

- És te ezt hagyod, Édes? – jön oda hozzám, és átkarolja a nyakam.

- Ha ez az ára, hogy reggelizzen… legalább kutyafuttában – vonok vállat. - De most akkor tényleg csinálok magamnak is egyet, mert nem elég, hogy éhen maradtam, még a végén tényleg kikapok.

- Majd megvédelek – vigyorog továbbra is Michael. - Amúgy igaza van Hunternek – jön utánam a hűtőhöz.

- Miben is?

- Hogy neked is fontos, hogy normálisan egyél. Mostanában elég sokszor vittünk rossz útra. Ő is és én is.

- Michael… időnként egy pizza nem halálos bűn. De… talán igazad van, és szigorítani kellene a rendszeren.

- Miért, valami baj van?

- Dehogy – próbálom az ő aggodalmát is eloszlatni. – Csak mostanában tényleg lazultam egy kicsit. Nem akartalak titeket is… erre a sivár étrendre kényszeríteni. Bár a kölyöknek nem ártana.

- Ben – forgatja meg a szemét Michael. – Egyáltalán nem sivár. A te szakácsművészetedet ismerve csak a sovány csirkemellet kétszázféleképpen tudod elkészíteni. Amúgy pedig, hidd el, a kajáldában elfogyasztott ebéd után nekem is csak egy könnyű vacsora jár, különben hamarosan nem férek be az ajtón.

- Jól van, jól van… - nevetem el magam. - Akkor ma csirkét kapsz salátával. De Hunterrel te eteted meg!

- Egye fene – bólint rá, miközben elkészül az újabb adag turmix. Viszont lassan én is kifutok az időből, így csak gyorsan megiszom, adok egy puszit Michaelnek, és már ott sem vagyok.

A másodéveseim órájára bejön Ches, ahogy ígérte, de mivel utána órája van, gyorsan le is lép, csak odaint, és elsiet. Viszont az órai viselkedése tetszett, még akkor is, ha más, mint eddig volt. Határozottan kifejtette a véleményét, és még azt sem hagyta, hogy félbeszakítsák. Mosolyogva figyeltem, és akkor megértettem, miért mondja azt az anyja, hogy könnyebben vesz levegőt. Tényleg sokkal felszabadultabb volt, mint akár csak néhány nappal korábban. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy teljes figyelmével a témán van, és nem osztja meg a gondolatait köztem, és az óra között, valamint nem köti le az, hogy mindenáron meg akar felelni nekem.

A déli filozófia előadásom azonban sokat kivesz belőlem, így úgy döntök, hogy utána sétálok egyet a parkban, hogy kiszellőztessem a fejem, úgyis olyan szép idő van, és majd csak utána megyek ebédelni.

Élvezem a napsütést, és céltalanul bolyongok, mikor a megszokott padon meglátom Chest.

- Szia! – lépek oda hozzá.

- Szia Ben! – mosolyog rám. - Hát te?

- Csak levegőzök egy kicsit. És te?

- Felixet várom. Megdumáltuk, hogy együtt ebédelünk.

- Édesanyád kifaggatott Felixről – idézem fel a szombati beszélgetésünket. - Azt mondta, sokat emlegeted.

- Lehet – mosolyodik el. – Sokat lógunk együtt, így mesélek neki róla. Ahogy rólad, vagy Hunterről is. Már, amit mesélhetek. De miért faggatott?

- Csak aggódik, nehogy rossz társaságba keveredj. De megnyugtattam, hogy Felix nagyon is jó társaság.

- Igen, az. Kicsit megfeledkezem, mikor vele dumálunk.

- Ez a lényeg. Sokat segít. És… hogy vannak az ujjaid?

- Ne is mondd – neveti el magát. – Már három napja nem tudtam gitárt venni a kezembe – mutatja felém a kezét, amin valóban van néhány vízhólyag.

- Ennyi gyakorlástól már profinak kell lenned. Majd hívj meg az első koncertedre!

- Az első sorban a helyed – bólint rá nevetve, és én együtt nevetek vele, miközben feltűnik az úton Felix is.

- Helló, srácok! – lép oda hozzánk, és hátulról átkarolja Chest. – Szia, Ifjúság!

- Szia, Felix! – üdvözöljük mi is.

- Ben, velünk tartasz? – invitál, de nem érzem úgy, hogy szükségük lenne a jelenlétemre.

- Kösz, Drága, de még át kell néznem a jegyzeteimet a következő órám előtt.

- Tanárok – csóválja meg a fejét mosolyogva, majd odalép hozzám, és megölel. – Imádom, hogy ilyen tapintatos vagy – súgja a fülembe, hogy Ches ne hallja, mire elnevetem magam.

- Na, tűnjetek el gyorsan! – paskolom meg a vállát, így nevetve elvonulnak.

Fejcsóválva nézek utánuk, majd visszamegyek a suliba ebédelni.

A négyes irodalomórámra bejön Ches, pedig mostanában nagy előadásomra nem szokott. Igazából, ezekből az órákból hiányzik az a közvetlen hangnem, csak végig osztom az igét a srácoknak. Ennek ellenére azért szeretem ezt is, és ők is, nincs vele gond.

Ches óra után a folyosón sodródik mellém.

- Miért nem jöttél velünk? – sandít rám.

- Mert dolgom volt – hárítom el. – Amúgy… milyen az új lakás? Jut eszembe, Felixet miért nem fogtad be cipekedni? Csak engem tüntetsz ki ezzel a megtiszteltetéssel?

- Dehogy – neveti el magát. - Egyszerűen azért nem jött, mert nem volt itthon. Felajánlotta, hogy lemondja az útját, de nem akartam, hogy most emiatt itthon maradjon. Ami pedig a lakást illeti… bőven van még rajt munka. Amúgy utálok dobozból élni - fintorog. - Reggel alig találtam egy alsógatyát, amit felvehetek. Hétvégén kipakolok rendesen.

- Utána pihenésképpen egy Babylon?

Eltűnődik, de mielőtt válaszolna, elnevetem magam.

- Van jobb dolgod is, igaz? – fürkészem.

- Van, de a Babylonban, úgyhogy találkozunk.

- Rendben – bólintok rá, mire elköszön, és elkanyarodik.

Még be sem érek azonban az irodámba, már rezeg is a lenémított telefon a zsebemben. Meg se lepődök, hogy Felix az.

- Kicsim, fel tudsz jönni hozzám délután? – kérdezi, miután üdvözöltük egymást.

- Délután jógára megyek. Utána?

- Amikor neked jó.

- Valami baj van? – próbálok puhatolózni, de tudom, személyesen könnyebben kiböki majd, ami a csőrét nyomja.

- Dehogy. Csak beszélni szeretnék veled.

- Rendben, hét körül ott leszek! – ígérem meg neki, mire megnyugodva leteszi a telefont.

Este hét előtt néhány perccel érek Felixhez. Mikor ajtót nyit, rám mosolyog, és betessékel a lakásba.

- Kérsz egy teát? – néz rám, majd megforgatja a szemét, mikor rosszallón nézek rá. – Zöld, megihatod, nem halsz bele. Tudod, zöld tea, barna cukor, sárga citrom. Tiszta színkavalkád. Amúgy meg antioxidánsbomba, csak hogy neked se lehessen kifogásod ellene. Na?

- A zöld tea jöhet, a többi színt meghagyom neked – csóválom meg a fejem mosolyogva.

- Pedig a barnacukor annyira nem gáz – néz rám kérdőn, de aztán megadja magát. – Oké, egy üres zöldtea rendel.

- Kösz – veszem át tőle a bögrét fél perccel később, majd szemügyre veszem a rajta táncoló Mickey egeret, és elnevetem magam.

- Mielőtt bármit mondasz, egy jótékonysági kirakodóvásáron vettem, szent célt szolgált – nevet velem.

- Illik hozzád – sandítok rá.

- Kösz – vigyorog tovább. – És kösz… az ebédet.

- Nem kellettem én oda gyertyatartónak – próbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból, és az, hogy mosolyogva lehajtja a fejét, épp elég beismerés.

- Gyere, üljünk le! – invitál a nappaliba, és letelepszünk.

- Ben… válaszolsz nekem őszintén egy kérdésre? – néz rám tőle szokatlanul komolyan.

- Szoktam – bólintok rá.

Látom, még egyszer meggondolja, hogy feltegye-e azt a bizonyos kérdést, majd rászánja magát.

- Van köztetek valami Chesterrel?

- Az égvilágon semmi – biztosítom, meg sem lepődve a kérdésen. Számítottam rá.

- Biztos?

- Biztos. Ches a barátom. Ennyi.

Nem nyugtattam meg a lelkét, emlékszik még, mit látott akkor, mikor először hoztam el hozzá a srácot. Percek alatt leszűrte, hogy tetszem neki.

- És nem is… volt köztetek semmi? – faggat tovább.

- Majdnem. De végül nem. Nem volt semmi.

- És… ki mondott nemet? – gondolkodik el.

- Én.

- Miért? – csodálkozik.

- Mert rájöttem, hogy igazad volt.

- Nekem? – néz rám döbbenten.

- Igen.

- Miben?

- Abban, hogy azt mondtad, nem kell hülyeséget csinálni azért, mert Jason azt mondta.

- Ah… értem – bólint rá megvilágosodva. – Kiborultál Jason miatt. Több okból is, igaz?

- Kiborított, hogy elveszítettük, és emellett félreértelmeztem a szavait. Hihetetlen, mennyire félreértettem. De még időben… rájöttem… és észhez tértem.

- És Ches?

- Felix… én húztam ki a gödörből… Ragaszkodott hozzám… tőlem számíthatott segítségre és tanácsra… és talán többet képzelt ebbe az érzésbe, mint amennyi volt benn. De…

- De?

- Ez a fiú most nincs tisztában az érzéseivel, Drága… Kemény időszakon van túl… a betegségét leszámítva is. Két hét alatt elutasítottam én, aztán a fiam is…

- Ezt tudom. Huntert elmesélte. De az a dolog talán annyira nem viselte meg.

- Tudom, de… mégis szeretnélek figyelmeztetni, Felix. Ha megpróbálod vele… te is húzhatod a rövidebbet. Hisz lehet, hogy még most is csak menekül. Biztonságot keres… védelmet. És ha erre csak később jön rá… mikor már együtt vagytok… fájni fog neked.

- Tudom, Ben… tisztában vagyok vele. Emlékszem még, milyen volt ugyanebben a helyzetben. Bár én nem voltam ilyen fiatal, mint ő, de akkor sem volt könnyű. Ilyenkor az ember minden segítő kézbe tud kapaszkodni. Még akkor is, ha előtte nem tartott igényt senkinek a segítségére – hajtja le a fejét bűntudatosan. - De sokat gondolkodtam ezen a dolgon, hidd el, és… arra jutottam, hogy… azt adom neki, amit kér tőlem. Legyen az a segítségem, a barátságom… vagy a szerelmem.

- Szereted? – nézek rá egy halvány mosollyal. Ez a hozzáállás nagyon is azt bizonyítja, hogy többet érez a srác iránt. Talán még annál is többet, mint ő maga gondolja.

- Azt hiszem – bólint rá tűnődve. - Tudod, fura ez az egész. Hisz csak egy kölyök… alig múlt húsz. Tíz évvel fiatalabb nálam. Mégis, ha velem van… valahogy minden más. Színesebb a világ.

- Szóval beleszerettél – mosolygok rá. – Nem hittem volna, hogy téged is elér a végzet. De azért aggódom értetek. Érted is, Kicsim.

- Nem kell aggódnod, Ben! Én nem fogok lépni, amíg nem látom, hogy ő mit akar. Csak… tudni akartam, hogy… ha esetleg úgy alakul… szóval, hogy neked nem gond. Nem akartam a barátságodat kockáztatni.

- Szó sincs róla, Felix. Csak azt kérem, hogy… vigyázz rá! Ha bántod ezt a fiút, kitekerem a nyakad. És… ezt alkalomadtán neki is elmondom. Ha összetöri a szíved… szétrúgom a seggét.

- Ben, az egész világra nem tudsz vigyázni – neveti el magát.

- De a barátaimra igen.

- Téged ez éltet, igaz? Hogy vigyázol azokra, akiket szeretsz.

- Igen – látom be egy halvány mosollyal. – És Felix… kösz, hogy elmondtad.

- Ugyan, Kicsim. A barátom vagy. És nem… akartam beletenyerelni semmibe.

- Most már tudod, hogy nem fogsz. És… ha komolyan gondoltad… áldásom rátok.

- Kösz. Ez sokat jelent. Még egy tea? – dobja sutba egy vigyorral a komoly témát, ahogy soha nem is szeretett komoly dolgokról beszélni. Az, hogy most megtette, azt jelenti, hogy eléggé fontos számára a dolog.

- Kösz, nem – hárítom el. – Tudod, hogy ugyanannyi koffein van benne, mint a kávéban. Nem szeretnék egész éjjel forgolódni.

- Rendben, ahogy akarod. Bár, gyanítom Michael nem bánná, ha egész éjjel virgonc lennél – kacsint rám.

- Ebben biztos vagyok – nevetem el magam. – De most mennem kell, ha nem akarom, hogy a többiek éhen haljanak.

- Jól van, menj csak! – mondja vigyorogva, miközben felállunk. – Kösd fel a kis köténykédet, és állj neki vacsorát főzni.

- Még egy ilyen beszólás, és eltiltom tőled Chestert! – fenyegetem meg.

- Felnőtt ember, Ben, azt csinál, amit akar – mondja lazán, de mikor rávillan a szemem, behúzza a nyakát. – Jól van, nem kell leharapni a fejem.

- Csak a miheztartás végett – nézek rá kihívóan.

Még néhány percig ugratjuk egymást, majd elköszönök tőle, és hazamegyek.

~~ o ~~

Szombat este Michael épp arra akar rábeszélni, hogy menjünk el a Babylonba, de nekem nem sok kedvem van hozzá, mikor Hunter kijön a szobájából.

- Neked sincs kedved Babylonba menni? – néz rá Michael. A srác elhúzza a száját, de valahogy nem azt látom rajta, hogy kedve nincs. Valami más tartja vissza. És a hangjában bujkáló enyhe indulat is ezt bizonyítja.

- Kurva jó példát mutattok a gyereknek. Hogy kell szombat este szétbulizni az agyatokat – vágja Michaelhez, és a hűtőhöz vonul.

- Ennek meg mi a szar a baja? – tátogja felém Michael, de csendre intem, és a srác után megyek.

- Kicsim, nem bujkálhatsz örökké! – fogom meg a karját, mire bevágja a hűtőajtót, és dühösen néz rám.

- Eszemben sincs bujkálni! Csak tudod, tanulnom kell! Még mindig a kicseszett angol felvilágosodás, emlékszel? – kérdezi cinikusan, majd otthagy.

- De hát azt már elmondtam – nézek utána fejcsóválva.

- Te érted, mi van? – lép oda hozzám Michael.

Egy sóhajjal megcsóválom a fejem, miközben még mindig a folyosóra bambulok, ahol Hunter eltűnt a szemünk elől.

- Visszautasította Chest, és most nem mer a szeme elé kerülni.

- De… miért?

- Michael… eléggé kínos lehetett neki a dolog, és most zavarban van.

- Azt értem, miért nem akar találkozni vele, ha tényleg visszautasította. De miért?

- Michael – ölelem magamhoz a párom. – Ha a környezete nem fogadja el, hogy hetero, akkor ő maga is lázadni fog ellene. És annak ez a következménye. Próbálkozik, és belesül.

- Úgy gondolod, hogy nem fogadom el?

- Hát, ahogy az előbb meglepődtél… hogy elutasított egy fiút…

- Lehet, hogy igazad van… de nem azt mondom, hogy nem fogadom el. Csak egy kicsit szokatlan. De majd megszokom – mosolyog fel rám. – És különben sem biztos, hogy Ches ott lesz.

- Ott lesz – bólintottam rá. – Csak Hunter nem tudja, hogy… - vigyorgok rá.

- Mit? Na, mondd már! – türelmetlenkedik.

- Hogy talán van, aki megvigasztalja a srácot.

- Tényleg? És ki?

- Felix.

- Ne már… - néz rám csodálkozva. – De a múltkor még azt mondtad, megfojtod, ha lefekteti a srácot.

- Meggondoltam magam – vonok vállat vigyorogva, majd Michael fenekére csapok. – Indíts öltözni!

Ahogy elindulna, Hunter kinyitja az ajtaját.

- Ti még nem vagytok kész? – néz ránk számonkérőn, mire csak megforgatom a szemem, és Michael után indulok átöltözni.

~~ o ~~

A Babylonban már fergeteges a hangulat, mire odaérünk, és Em már messziről integet nekünk, így odamegyünk hozzá és Tedhez, de nem sokkal később Michael elrángat táncolni.

Egy jó fél órával később találunk csak vissza hozzájuk, hogy igyunk valamit, és meghallgassuk Emmett legújabb hódításának történetét. Miközben a srác előadja, megjelenik Ches és Felix is. Ettől Hunter kissé zavarba jön, hisz nincs rájuk írva, hogy alakul köztük valami, így Hunternek még mindig bűntudata van. Amikor Ches ezt észreveszi, megcsóválja a fejét, kézen fogja a srácot, és elrángatja táncolni. Felix már-már nyitná a száját, hogy tiltakozzon, de megfogom a kezét, és nyugalomra intem.

- Had menjenek! Ne aggódj Hunter miatt!

- Mérget vennél rá? – néz rám kihívóan.

- Akár azt is – nyugtatom meg – De jobb, ha tudod, a féltékenység a leggyilkosabb méreg. Gyere, táncoljunk inkább!

- És Michael?

Odafordulok a páromhoz, aki épp Emmettel nevet valamin. – Elvinném Felixet táncolni – kiabálom a fülébe. Végigméri a srácot, majd csípőre tett kézzel megáll velem szemben.

- És szerinted ezt én hagyom?

- Majd kárpótollak érte, Édes – ígérem neki.

- Behajtom rajtad. Kamatostól. Majd kifaggatom Tedet, hogy mennyi most az alapkamat, és annyi menet lesz a kárpótlás – ígéri, mire nevetve rábólintok, majd kézen fogom Felixet, és behúzom a tömegbe.

- Mesélj! – mondom Felixnek néhány perccel később.

- Mire vagy kíváncsi? – néz rám mosolyogva.

- Mi van veletek?

- Alakul – süti le a szemét.

- Szóval lefeküdtél vele – csóválom meg a fejem. Nem ezen múlik a dolog, de hát Felixet ismerve, nem lepne meg, ha így alakult.

- Nem, még nem. Talán majd ma – villan ravaszul a szeme.

- Felix… - fogom meg a kezét, és közelebb húzom magamhoz. – Nem ez a lényeg.

Átöleli a derekamat, és egész közel simul hozzám. – Most miért sajnálsz tőle egy szép éjszakát? – duruzsolja a fülembe. - És tőlem?

- Felix… nem sajnálok tőletek semmit. Legyen százszor szebb éjszakátok, mint a miénk, pedig nekem is ki kell engesztelnem Michaelt – nevetem el magam. - Csak nem akarom, hogy elkapkodjatok valamit.

- Ti mennyi idő után feküdtetek le Michaellel? – néz rám rosszallón.

- Az más, Kicsim. Mi első látásra egymásba szerettünk. Halálosan.

- Hát persze… - bólint rá. – Mi viszont már hetek óta kerülgetjük egymást. Itt az ideje, hogy történjen valami.

- És ha…

- Ben… - húz magához újra. – Ne aggódj már megint! Megőrítesz! Minek nézel engem? Ha nem akarja… hazakísérem, kap egy puszit, szép álmokat kívánok neki, és kész. De valami azt súgja, nem szabadulok meg tőle ilyen könnyen ma hajnalban. Drukkolsz nekem?

- Hát persze – csóválom meg a fejem, majd adok neki egy puszit. – Jó lenne, ha te is felnőnél végre.

Jót nevetünk ezen, aztán azt vesszük észre, hogy az ifjúság is egészen közel sodródott hozzánk.

Néhány perccel később Hunter odalép hozzám.

- Apa, lekérhetem a pasidat?

- A második lehető legrosszabb lóra tettél, kölyök – borzolom össze a haját, majd átengedem neki Felixet.

Ches bizonytalanul néz rám, mire felé nyújtom a kezem. – Táncolunk?

Elneveti magát, megfogja a kezem, de egy kicsit távolabb húzom Felixtől, hogy tudjak vele beszélni is néhány szót.

- Hogy vagy? – karolom át a nyakát.

- Úgyis kitárgyaltatok Felix-szel, miért kell háromszor körbekeríteni a témát? – néz rám egy félmosollyal. – Nem szoktál te mellébeszélni.

- Mire is gondolsz? – kérdezem egy félig-meddig beismerő mosollyal.

- Felixre és rám. Mond el mit mondott! – kéri, de csak mosolyogva megrázom a fejem.

- Nem, nem! A meleg etikett legfontosabb szabálya a titoktartás és a megbízhatóság.

- Utálom, hogy ilyen vagy – mondja nevetve.

- Dehogy utálod – mondom nevetve. – Így legalább tudod, hogy amit te mondasz el, az is köztünk marad.

- Miből gondolod, hogy bármit is elmondok? – sandít rám.

- Mert nem bírod magadban tartani. Szóval?

- Nagyon bírom Felixet – mondja lesütött szemmel.

- De nem olyan rég azt mondtad, hogy mint férfi nem fog meg.

- Mert akkor még valami elhomályosította a látásom – süti le a szemét, de aztán inkább úgy döntök, erre nem reagálok.

- Ches… szeretnék kérni tőled valamit – nézek rá óvatosan, mielőtt még félreérti.

- És kibököd, vagy barkochbázunk?

- Nem akarok beleszólni az életedbe… az életetekbe… sem a kapcsolatotokba. Hisz felnőtt emberek vagytok, el tudjátok dönteni, mit szeretnétek kezdeni az életetekkel… és egymással. De arra megkérnélek, hogy… mielőtt bármit ígérsz Felixnek… vizsgáld meg az érzéseidet… alaposan és őszintén.

- És neki mit tanácsoltál? Vagy ez is titok? – néz rám kicsit feszülten. Látom, hogy kínosan érinti a téma, így nem is akarom tovább erőltetni, de ezt mindenképpen szerettem volna elmondani neki.

- Mivel ő elég elszántnak és határozottnak tűnik, csak arra kértem, semmi olyat ne erőltessen rád, amit nem szeretnél szívből.

- És mit mondott?

- Nem fogsz mindent kiszedni belőlem – csóválom meg a fejem. – Már így is túl sokat mondtam.

Végül beleegyezésként rábólint, és néhány számot végigtáncolunk, mire újra megszólal.

- Ígérem, mielőtt bármit ígérnék neki, önvizsgálatot tartok. Csak az a kérdés, hogy Felix mit vesz ígéretnek.

- Ezt észre fogod venni, úgy hiszem. Ha egy kicsit odafigyelsz rá.

Rábólint, de tovább tűnődik. – Amúgy… ha hiszed, ha nem, gondolkodtam már ezen.

- Min is?

- Nem akarom becsapni Felixet. Ahhoz túlságosan is fontos nekem. De most úgy érzem… érdemes lenne megpróbálni.

- Tudnád szeretni? Minden hülyeségével együtt?

- Hát, időnként elrángatnám a Kölni dómtól, de… igen. Azt hiszem, igen.

- Ez igazán ígéretesnek hangzik – bólintok rá. – A többi csak rajtatok áll. Vigyázzatok egymásra!

- Úgy lesz! – bólint rá, így a továbbiakban már némileg megkönnyebbülve adjuk át magunkat a zene ritmusának.

Néhány számmal később Felix is odakeveredik hozzánk. Átkarolja a derekamat, és egy kétes mosolyt villant felém.

- A férjed lekérte tőlem a fiadat, úgyhogy most egyedül vagyok, mint a kisujjam.

- Igen? – nézek rá, várva a folytatást.

- Szóval arra gondoltam…

- Hogy elhúzhatnék a francba – nevetem el magam.

- Bocs, Drága!

- Hát, ha már én maradok egyedül, mint a kisujjam, megyek, leiszom magam. Jó mulatást, ifjúság – köszönök el tőlük, majd otthagyom őket.

Valahogy átvergődök a tömegen a bárpultig, és veszek egy nagy levegőt, ahogy meglátom Briant. Nincs a tetőfokán a hangulata, biztos ma még senkit sem sikerült a sötétszobába cipelnie. Egy üres pohár fölé görnyed, mint akinek az egész világ súlya nyomja a vállát.

Megállok mögötte, és a hátára támaszkodva kérek két whiskyt.

- Mi van, professzor, rád szakadt a nemzeti bank? – kérdezi fel sem nézve.

- Nem, csak jó kedvem van. Gondoltam megosztom veled, ahogy elnézem, rád fér.

- Tartsd meg!

- Tudom, hogy nem érdekel. Azért én elmondom – biztosítom, majd hátulról átölelem a derekát, és a vállára hajtom az állam. – Győztem, Brian. Én, meg az az elcseszett intézmény, amiben olyan kurvára hiszek. És ezt egy kicsit neked is köszönhetem.

Ihatott már néhány italt, így kell neki néhány másodperc, hogy felfogja, miről beszélek, majd oldalra sandít rám.

- És gondolom most baszott büszke vagy magadra.

- Fogalmad sincs, hogy mennyire – bólintok rá.

- Akkor fogd szépen a kis feleségedet, vidd haza, és éljetek példás, csendes családi életet.

Sóhajtok, és valahogy nem tudom megállni, hogy ne kapjon el a harci méreg.

- Azt mondtad nekem a múltkor, hogy mekkora barom vagyok. Meg, hogy nézzek tükörbe. Neked kellene tükörbe nézned, te idióta! Neked sem kellene így kinézned, ha nem lennél olyan hülye, mint amilyen vagy – rázom meg a vállát.

Egy sóhajjal kiissza az italát, majd feláll, és rám néz.

- Bocs, hogy nem tetszik a képem. Egy jó dugás után már jobban fogok kinézni! - mondja, majd megpaskolja a karom, és egy gúnyos, cinikus, mégis fájdalmas pillantással végigmér, és magamra hagy.

Sosem fogja megérteni, gondolom magamban, majd megcsóválom a fejem, leülök a helyére, és belekortyolok a whiskymbe, aztán elhúzom a számat. Nem szeretem én a tömény piát, inkább egy sört kellett volna kérnem, de hát nem illett volna a Briannel való beszélgetésünkhöz. Aztán csak nézelődök, és lassan tovatűnik a bosszúság, amit Brian keltett bennem, és erőt vesz rajtam a korábbi jókedvem. Végül is, minden jól alakult, kivéve ezt az idiótát, de hát gondja az élet. Akarata ellenére még megváltani sem lehet senkit, ahogy mondani szokás.

Nem sokkal később megjelenik Michael és Hunter, így a párom fele nyújtom a poharamat.

- Megiszod?

- Majd én! – kapja el a poharat Hunter, de Michael a kezére csap.

- Viszed onnan a mancsod! – veszi el tőlem a poharat, majd belekortyol. – Hunter menni szeretne – néz rám.

- És te?

- Végül is mehetünk – von vállat, és kiissza a maradékot a pohárból.

- Biztos? Velem még nem is táncoltál ma – húzom magamhoz egy csókra.

- Fúj, már megint kezditek? – fintorog Hunter mosolyogva. – Na, én leléptem! Otthon találkozunk.

Szét sem válva intünk neki, majd bekormányozom Michaelt táncparkettre. Néhány másodperc elég ahhoz, hogy elvesszek ebben a jól megszokott érzésben. Ilyenkor semmi nem létezik a számomra, csak a zene dübörgése, és Michael. Ő pontosan tudja ezt, és azt is, hogy azzal végképp megőrjít, ha ilyenkor elkezd arról fantáziálni, hogy mi lesz, majd ha hazamentünk. Ettől most sajnos megkímél, pedig kifejezetten szoktam élvezni. Ettől függetlenül csodásan érzem magam vele, és csak jó két órával később indulunk haza.

Mikor már némileg csendesebb környékre érünk, eltűnődöm.

- Ez egy jó este volt. Majdnem mindenkit sikerült elindítanom a jó úton.

- Csak majdnem, drága professzor? – néz rám vigyorogva Michael.

- Akit nem, az nem is akar rálépni a jó útra. Az idiótája.

- Ne várj csodát Briantől – néz rám mindent értőn Michael.

- Te olvasol a gondolataimban, szuperhősöm? – karolom át a derekát.

- Sajnos nem – neveti el magát. – Csak láttam, hogy beszéltetek. És Ches meg Felix?

- Szerintem már régen leléptek, és… valami élvezetesebb dologgal ütik el az éjszaka hátralévő részét.

- Hm… jól teszik. Tulajdonképpen nem is értem, hogy mi miért itt süketelünk, ahelyett, hogy behajtanám a tartozásod.

- És kiderítetted az alapkamatot? – nevetem el magam.

- Hát, Ted nem igazán volt beszámítható állapotban… legalábbis a válaszból ezt vettem ki.

- Miért túl sokat mondott? – sandítok rá.

- Dehogy! Túl keveset! – vigyorog Michael, majd megállít, és letámad egy szenvedélyes csókkal.

- Szóval a ma éjszaka nem is lesz elég a törlesztéshez? – súgom neki rekedten, ahogy egy pillanatra levegőhöz jutok.

- A ma éjszaka? Nem, Édes… nagyon-nagyon sok éjszaka hajnalig fogod törleszteni az adósságod – ígéri ragyogó szemekkel, és én csak nehezen tudom megállni, hogy itt helyben ne kezdjek törleszteni neki.

- Akkor… megyünk? – fogom meg a kezét.

- Az emberek általában kibúvót szoktak keresni, ha meg kell adniuk a tartozásukat – húzza az agyamat.

- Én egy nagyon-nagyon lelkiismeretes adós vagyok, aki nagyon-nagyon lelkesen fog neked törleszteni.

- Már alig várom – vigyorog rám, és folytatjuk az utunkat.

- Amúgy imádom benned, hogy ilyen jó vagy – néz fel rám Michael. – Mindenkinek egyengeted az útját.

- Csak meg ne kapjam előbb-utóbb, hogy mindenkinek beleszólok az életébe – nevetem el magam némileg cinikusan.

- Na, Édes – szorítja meg a derekamat Michael. – A barátaid hálásak, amiért gondoskodsz róluk.

- Én pedig hálás vagyok neked, amiért tartod bennem a lelket – adok neki egy puszit.

- Akkor ez így pont jó – hajtja egy pillanatra a vállamra a fejét, majd a továbbiakban a gondolatainkba merülve sétálunk haza.

Mikor hazaérünk, halkan beosonunk a házba, nehogy felébresszük Huntert, különben egész másnap minket fog cikizni, és ahhoz most nem sok kedvünk van. A nappaliban azonban már nem bírjuk türtőztetni magunkat, Michael szó szerint letámad, bennem pedig azonnal lángra lobban a vágy. Egy laza mozdulattal lehúzom a pólóját, és már az övével vagyok elfoglalva, mikor visszafojtott lélegzettel megfogja a kezem.

- Ne itt! – súgja, majd maga után húz a hálószobába, és a nappaliban már csak az zár kattanása hallatszik, ahogy nem éppen halkan becsukódik mögöttünk.