4. fejezet

Az egész teremben feszült csend uralkodott. Egyedül Gabriel kétségbeesett zihálása visszhangzott a bunkerben. Görcsösen kapaszkodott az előtte lévő székbe és ide-oda cikázott a tekintete a két férfi között.

Dean sötét gyanakvással méregette az új jövevényt. Leengedte a karjait, egyik kezével hátranyúlt és elővette az övébe rejtett angyal pengét.

Gabriel szemei, ha lehetséges még nagyobbra nyíltak és színtiszta félelem csillogott bennük.

- Ne! Könyörgöm. Nem csináltam semmit, kérem… - nyöszörögte és próbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát.

- Ne szórakozz velünk, Gabriel - köpte Dean leplezetlen undorral a hangjában.

Közelebb lépett a reszkető férfihoz, a kezében vészjóslóan csillant meg penge éle. Gabriel elengedte a széket és hátrált egy lépést Dean elől, de a lábai nem bírták megtartani a súlyát és a földön kötött ki. Elszakította a tekintetét az egyre közeledő pengétől és Castielre nézett.

- Maga! Maga volt a lakásunkban! Elkábított? Mit csinált a feleségemmel?

- Nincs időm a trükkjeidre! Esküszöm, ha nem fejezed be ezt a cirkuszt, levágom a szárnyaidat - dörögte Dean.

- Dean - csattant Castiel mély hangja.

- Nem Cas! Nem érdekel, hogy a fivéred én kinyírom, ha nem hagyja abba ezt az olcsó színjátékot!

Gabriel mindeközben a földön ülve figyelte az eseményeket. A térdeit felhúzta az álláig, karjaival pedig átfogta mindkét lábszárát. Egész testében remegett és fogalma sem volt hol van, és mit akarnak tőle. Az sem segített neki megnyugodni, hogy az egyiküknél egy hosszú penge volt.

Tudták a nevét, de neki egyikük sem volt ismerős egy kicsit sem. És hogy egyik pont a testvére lenne. Nem is hasonlítottak egymásra. Biztos volt benne, hogy valami tévedésről van szó.

Amíg a másik kettő egymással volt elfoglalva, Gabriel erőt vett magán és feltápászkodott a padlóról. Erre mindketten felé fordultak. Úgy néztek rá, mint egy ragadozó az áldozatára. Gabriel nem volt túlzottan magas, de a két férfi mellett kifejezetten kicsinek érezte magát.

- Nézzék itt biztos valami félreértés lesz - dadogta egyre csak hátrálva a két férfitől - Én csak vissza akarok menni…

- A feleségedhez, igen hallottuk - vágta rá Dean a kezében lévő pengét egyenesen Gabriel felé tartotta - Én pedig azt mondtam, nem tudom hallottad-e, hogy nem vagyok kíváncsi a hülye színjátékodra!

- Dehát mit akarnak tőlem? - követelte hisztérikusan.

- Csak haladunk - mosolygott sötéten Dean. A pengét visszatűzte az övébe és megragadta Gabriel gallérját - Velem jössz.

Dean lerángatta a férfit a pincébe. Castiel némán követte őket. Gabriel botladozva botorkált elől a sötétben. Mezítláb volt és pizsamában, a lehető legrosszabb dolgokra igyekezett felkészülni, remélte, hogy csak simán bezárják a pincébe, vagy hasonló, esetleg megpróbálnak váltságdíjat kérni érte. Bár az egészen biztos volt, hogy a világon senkit sem fognak találni, aki komolyabb összeget tudna érte fizetni.

A pince hatalmas volt. Hosszú folyosók minden irányba. Gabriel próbálta elhessegetni azt az érzését, hogy egy börtönben vezetik végig.

Az egyik vasból készült ajtó előtt megállították. A ballonkabátos férfi mormogott pár ismeretlen szót mielőtt kinyitotta volna az ajtót, majd szó nélkül belökték a sötét helyiségbe.

Odabent a szoba közepén valami megmozdult, amit lánccsörgés és széknyikorgás követett.

Dean a falhoz lépett és felkapcsolta a villanyt. Éles fény hasított Gabriel szemébe. A valami a szoba közepén egyenesen őrá nézett. Úgy érezte, hogy menten felfordul a gyomra.

A szoba közepén leláncolva egy széken ülve egy férfi volt. Csapzott hosszú barna haja volt, úgy nézett ki, mint akit nagyon csúnyán helyben hagytak, de a legfélelmetesebb a szeme volt. Kék fénnyel izzott és tekintetével fogva tartotta az alacsony férfit.

A leláncolt fogoly enyhén félrefordította a fejét, mint egy kutya vagy inkább lecsapni készülő kígyó.

- Gabriel?

A hangja meglepően emberi volt, és mintha némi félelem vegyült volna bele, pedig Gabriel arra számított, hogy valamilyen démoni hang fogja elhagyni a torkát.

- Ismerjük egymást? - dadogta félénken.

A leláncolt férfi a mögötte állókra nézett és gúnyos mosolyra húzódtak az ajkai, ami inkább vicsornak nézett ki. Nevetett, szinte remegtek a falak a hangjától. Gabriel tudta, hogy rajta nevet, és megfagyott az ereiben a vér.

Mielőtt bármit tehetett volna, Dean megragadta az alacsony férfi grabancát és kipenderítette a cellából. Mire ismét stabilan meg tudott állni a lábán, már mindhárman a folyosón voltak. Odabentről még mindig hisztérikus röhögés szűrődött ki, amitől Gabrielnek borsódzott a háta.

- Ez meg mi a fene volt? - csattant Dean hangja.

A kérdést Castielnek címezte, aki zavartan figyelte a zárt cellaajtót.

- Nem vagyok benne biztos…

- Mégis mi a fene olyan vicces annak a szörnyetegnek? De legalább biztosak lehetünk benne, hogy jól gondoltuk, hisz ő is felismerte - legyintett Gabriel felé nyűgösen.

- Azt hiszem, fel kellene mennünk - közölte Castiel és megragadta a mellette álló férfiak vállát.

A következő pillanatban ismét a könyvespolcokkal teli teremben álltak.

Gabrielnek ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az idegei végleg kikészültek, rettegett és fáradt volt. A teste minden további nélkül felmondta a szolgálatot és rongybabaként esett össze a padlón.