5. fejezet
Dean nem volt boldog, amikor látta, hogy Gabriel ájultan omlik össze a szeme előtt. Minden porcikája azt ordította, hogy "csapda". Láthatóan Castiel sem tervezett aggódva odarohanni a fivéréhez. Na nem mintha bármelyik angyalra jellemző volna, hogy túlságosan törődött volna a másikkal.
- Nagyszerű - morogta és előhúzta az angyal pengét - Talpra te tollas barom!
- Dean. Gabriel… eszméletlen - mondta Castiel zavartan.
- Hogy mi van?
- Szerintem, tényleg elájult.
- Cas, ne szórakozz velem. Az angyalok nem szoktak elájulni!
- Én is tudom, Dean.
Az angyal lassan odasétált a földön fekvő test mellé és lehajolt hozzá. Dean úgy gondolta, hogy indokolatlanul közel hajolt Gabriel arcához, de Casnél ez egyáltalán nem volt furcsa. Az angyal sosem ismerte igazán a személyes tér fogalmát.
Castielnek nagyon lassan mozogtak az ajkai, de olyan halkan beszélgetett, hogy semmit sem hallott belőle. Hirtelen a földön fekvő férfi teste fehér fénnyel felizzott. A vadász önkéntelenül is hátrált pár lépést és védekezőn maga elé tartotta a pengét.
A ballonkabátos angyal felállt és szokásos rezignált arckifejezésével visszasétált a barátja mellé.
- Ez meg mi a jó franc volt, már megint?
- Ő tényleg Gabriel.
- Ezt már eddig is tudtuk! Mi volt ez a fehér fény? Mit csinált?
- Nem csinált semmit. Csak megnéztem, hogy tényleg angyal.
- Ez kérdés volt? - Dean kezdett teljesen összezavarodni, és nem tetszett neki a dolog.
- Igazad van, Dean. Az angyalok tényleg nem szoktak elájulni.
- És ő elájult - mutatott Gabrielre.
- El.
- Oké! Ennyi! Feladom! Ezt én nem értem - fakadt ki Dean nyűgösen - Elegem van ebből az angyal zagyválásból! Odalent egy szárnyas majom az öcsém testében épp halálra röhögi magát valamin aminek nyilván köze van az egyetlen reményünkhöz, aki ájultan fekszik a padlón!
Dean megfordult és kiviharzott a szobából.
- Most hova mész? - kérdezte Cas, amint hirtelen felbukkant Dean mellett.
- Mit mondtam neked erről - fordult az angyal felé a mellkasára szorított kézzel - A frász kitör, amikor csak így felbukkansz!
- Hova mész? - kérdezte ismét.
- A konyhába. Inni. Mire visszajövök… nem tudom, mi legyen, mire visszajövök. Vakard föl a padlóról vagy valami!
Ezzel Dean otthagyta őket és hangosan bevágta maga mögött a konyhaajtót, ezzel jelezve, hogy nem akarja, hogy az angyal kövesse.
Castiel visszafordult a földön fekvő fivéréhez. Gabriel még mindig teljesen eszméletlennek tűnt és Castiel nem értette, hogy miért. Határozottan érezte az angyal Kegyének a jelenlétét a testében. Először arra gondolt, hogy az arkangyal is azt a megoldást választotta, mint annakidején Anna, vagyis, hogy emberré vált. De a földön fekvő lény nem volt ember. A varázslat, amit Castiel használt egyértelműen azt mutatta, hogy Gabriel még mindig arkangyal volt.
Időközben az alélt testet felfektette egy kanapéra. Nem úgy tűnt, hogy Gabriel a közeljövőben magához térne. Castiel a homlokára tette a kezét, mire a másiknak rögtön felpattantak a szemei.
Gyorsan elhúzódott az angyaltól és a kanapé másik felébe kuporodott.
- Mit akarnak tőlem? Engem is le fognak kötözni? Milyen beteg állatok maguk?
- Tényleg nem ismersz meg? - hajolt közelebb Castiel és a felismerés legapróbb szikráját kereste a másik arcán, de az ettől csak még jobban pánikba esett.
- Nem. Esküszöm, még az életben nem láttam…
Castiel az angyalokra jellemzően oldalra billentette a fejét.
- Te jó Isten! Maga is olyan, mint az ott lenn! - sikoltotta Gabriel és majdnem leesett a kanapéról, amint megpróbált még távolabb húzódni a másiktól.
- Így van. És te is.
- Én ugyan nem! Ez valami beteg tévedés lesz! Könyörgöm, engedjen el, hadd menjek haza - Gabriel érezte, hogy könnyek szöknek a szemeibe.
- Nem lehet.
- De miért nem? Mit akarnak tőlem?
- Segítened kell nekünk, Gabriel.
- De mégis miért? Miben tudnék Én segíteni? Én csak egy közönséges árukiszállító vagyok. Egy senki!
- Te az Úr egyik angyala vagy.
Gabriel erre nem tudott mit mondani. Döbbenten pislogott a vele szemben lévő férfira. Várta, hogy a másik elkezdjen nevetni, vagy bármi, ami arra utalna, hogy csak ugratja, és nem csak szórakozik vele. De semmi ilyen nem történt. A vele szemben ülő férfi kifejezéstelen tekintettel és nevetségesen kék szemekkel nézett rá.
- Angyal? Ez valami vicc, ugye? - kérdezte bátortalanul - A nevem miatt, igaz? Gabriel az arkangyal, nem először hallom ezt a poént.
- Te vagy Gabriel, az Arkangyal - bólintott halálosan komoly képpel Castiel.
- Nem, nem vagyok. Én Gabriel Cunningham vagyok, 43 éves és élelmiszert szállítok ki hat nap egy héten a környező boltokba.
- Magához tért?
Mindketten Dean felé fordultak. A férfi kezében most nem a penge, hanem egy üveg sör volt. Odahúzott a kanapéhoz egy széket, megfordította és leült rá, előredőlt rátámaszkodva a háttámlára.
- Miről maradtam le?
Bár a hangja egészen nyugodt és érdeklődő volt, Gabriel még mindig félelmetesnek találta a magas férfit.
- Dean, beszélnünk kell.
Castiel felállt a kanapéról és arrébb sétált. Dean miután pár mozdulattal egyértelműen Gabriel tudtára adta, hogy figyeli, az angyal után ment.
- Na mi van?
Az angyal egész közel hajolt Dean füléhez, amitől a vadász meglehetősen zavarba jött.
- Beszéltem Gabriellel.
- Remek, és segít nekünk?
- Nem hiszem, hogy képes lenne rá.
- Mi az, hogy nem képes rá. Megmondtam, hogy elég ebből az angyal dumából. Segít, vagy nem segít kiűzni azt a szemetet Samből?
- Gabriel úgy tűnik nem önmaga.
- Igen azt én is látom, hogy idegesítőbb, mint eddig volt - bólintott egyetértően és Castiel válla felett az őket figyelő férfira nézett.
- Azt hiszi magáról, hogy egy ember, aki élelmiszert szállít.
- És te ezt elhiszed? Cas, ez csak egy újabb trükk! Adj vele öt percet, és esküszöm neked kiverem belőle…
- Ez nem trükk. Nem szeretnélek emlékeztetni rá, de ha akarná, mindkettőnket darabokra szaggathatott volna mostanra. Mégis azért könyörög, hogy engedjük el.
- Jó hát, akkor ez valami hosszú átverés dolog lesz - erősködött Dean, de már feleannyira se volt biztos a dolgában.
Ismét ránézett az arkangyalra. Az még mindig a kanapén ült felhúzott térdekkel és az egyik ujját rágcsálta idegesen. Úgy nézett ki, mint egy csapdába esett madár vagy egér. Ha ez csak egy trükk volt, akkor Gabriel nagyon jól hozta a figurát. Dehát több száz évig azt is el tudta játszani, hogy egy pogány Isten.
Dean idegesen beletúrt a hajába, és fáradtan felsóhajtott.
- Lehetséges ez egyáltalán? Hogy egy angyal azt higgye, hogy ember? Vagyis, hogy ne tudja magáról, hogy kicsoda. Szóval van ilyen angyal amnézia dolog?
Castiel egészen furcsán nézett rá. Dean hirtelen nem tudta hova tenni az arckifejezést. Amióta ismét angyal volt semmilyen érzelmet nem látott igazán megjelenni az angyal arcán. Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. Végül úgy tűnt Dean megértette a célzást.
- Cas! Hát persze! Veled is ez történt, amikor… amikor a leviatánok elszabadultak! Már el is felejtettem. Bocsánat - tette hozzá gyorsan.
- Attól tartok ez nagyjából ugyanaz az állapot.
- De attól még mindig megvan minden képessége, nem? Te gyógyítottál, míg Emmanuelként élted a napjaidat.
- Gondolom igen. De ő nem tud róluk. Semmit.
- És mégis mit kezdjünk így vele? Verjük fejbe valamivel, hátha visszanyeri az emlékezetét?
Castiel olyan képet vágott, amiből Dean rögtön tudta, hogy a különböző tárgyakkal való fejbe verés rögtön kiesett a lehetőségek közül.
Egészen eddig nem is gondolt arra, hogy milyen könnyen sikerült összeszedniük az arkangyalt. Semmi ellenállást nem tanúsított, amikor Castiel idehozta. Készültek egy csomó védőrúnával, nehogy az angyal simán el tudjon repülni a bunkerből, ezek többsége az ellenséges angyal miatt kerültek ki még korábban, de eddig nem volt rájuk szükség.
Dean próbálta felidézni, hogyan nyerte vissza Castiel az emlékezetét, amikor Emmanuelnek hitte magát pár évvel ezelőtt. Arra emlékezett, hogy csak, mert Meg elmondta neki, hogy kicsoda, nem történt semmi. Nyilván most sem működne ez a megoldás. Castiel mintha csak olvasott volna a vadász gondolataiban.
- Már elmondtam neki, hogy kicsoda, de azt hitte csak "poén".
Gabriel eközben még mindig a kanapén ült. Feszülten figyelte a sugdolózó férfiakat, ahogy néha-néha felé pillantottak. Nem volt kétség, hogy róla beszélnek. Egyet biztos tudott; nem akart úgy kikötni, mint odalent az a szerencsétlen, akármi is legyen az. Nem volt kétséges, hogy a két ember, aki elrabolta, őrült. Először is, mert elrabolták, másodszor, mert az egyik azt hiszi magáról, hogy angyal. Ami önmagában nevetséges volt. Továbbá azt is hitték, hogy az odalent megkötözött férfi is angyal, illetve, hogy ő maga, Gabriel, is egy közülük.
Pont emiatt sajnos egyre inkább úgy érezte, hogy hamarosan a pincében ő is kap majd egy egyszemélyes cellát.
A két férfi abbahagyta a beszélgetést és legnagyobb bánatára az, amelyiket Deannek hívták elindult felé. Visszaült a székre vele szemben és némán figyelte, amitől Gabriel úgy érezte magát, mint egy darab hús.
- Hol születtél? - kérdezte hirtelen Dean.
Gabriel kábán pislogott a szemben ülő férfira.
- Tessék?
- Hol születtél? - ismételte meg a kérdést egy fokkal lassabban.
- Springfield, Ohio.
- Hogyne. Kitalálom, korábban takarítóként dolgoztál a springfieldi egyetemen.
- Inkább afféle mindenes gondnok voltam - javította ki Gabriel.
- Persze. Gondnok. Cas, szerintem simán csak szórakozik velünk!
Ezzel felkelt a székből és faképnél hagyta a még mindig zavartan pislogó Gabrielt. Dean megtett pár ideges kört a teremben, majd mélyeket lélegezve megpróbált nyugalmat erőltetni magára és visszakényszerítette magát a székbe. Beletúrt a már összekócolt tincseibe és nagyot húzott a sörösüvegből.
- Szóval - nagy levegő - gondnok. És miért jöttél ide Lebanonba?
- Fogalmam sincs - tárta szét a karjait - Nem emlékszem semmire.
- De arra emlékszel, hogy gondnok voltál - szúrta közbe Dean.
- Igen. Vagyis nem.
- Most akkor igen vagy nem?
- Mit számít ez? - fakadt ki kétségbeesetten Gabriel.
- Haza akarsz menni?
Gabriel némán bólintott.
- Akkor mesélj szépen.
