6. fejezet
2010. tavasza - Lebanon, Kansas
Sötét volt. Sötét és hideg. Gabriel mégsem érzékelte egyiket sem igazán. Egész testét átjárta a fájdalom, ami a hasából sugárzott szét minden tagjába. Ösztönösen a sebre szorította mindkét kezét, de a vérzés nem akart elállni.
Nem tudta hol van, vagy hogy került oda, és azt sem, hogy mi történt vele. Csak annyit tudott, hogy egy hatalmas szúrt seb van az oldalán. Ami iszonyúan fájt.
Érezte, hogy hamarosan el fog ájulni. Vagy a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől, de sejtette, hogy már nincs sok hátra.
Mintha lépteket hallott volna a közelben, aztán egy nő sikított, de minden annyira távolinak tűnt, mintha csak egy álomban lebegne. A semmiből erős karok ragadták meg és felemelték. Nem sokkal később mind a sötét, mind a hideg megszűnt és átvette a helyét a fény és meleg.
Egyre több hang jutott el a tudatáig. Férfiak és nők. Ideges, feszült hangok. Nem értette, hogy mit mondanak, a fájdalom minden érzékét elhomályosította. Kinyitotta a szemét, próbált fókuszálni, de a hirtelen fény elvakította. Szédült és érezte, hogy egyre távolabb kerül a valóságtól. Nem akart elájulni, attól félt, hogy többé nem kell fel, ha most nem tud ébren maradni.
Mielőtt még minden elsötétült volna, egész tisztán azt hallotta, hogy valaki mentőért kiállt.
Gabriel mikor magához tért egy nagy fehér szobában volt. Egy fél percig azt hitte, hogy meghalt és ez a túlvilág, de mikor meg akart mozdulni, ismét fájdalom hasított az oldalába.
Ahogy jobban körülnézett rájött, hogy egy kórházban van. A hasán lévő mély sebet ellátták és bekötötték, és jelenleg egy vastag kötés takarta.
Egy kicsit fészkelődött az ágyban, hogy megnézze képes-e egyedül felkelni, de nem járt sikerrel. Minden mozdulat után éles fájdalom hasított az oldalába.
Ernyedten zuhant vissza a párnák közé. Néhány percig csak a plafont bámulta. Nagy valószínűséggel elaludhatott, mert mire ismét kinyitotta a szemét nem volt egyedül.
Éppen egy nővér állt az ágya végénél és a kórlapját nézte.
- Elnézést - mondta Gabriel, ő maga is meglepődött mennyire gyenge és halk volt a hangja.
Viszont a nővér így is meghallotta.
- Magához tért. Nagyszerű. Két napja fekszik eszméletlenül, mióta behozták, uram.
- Behoztak?
- Igen a húga hozta be. Ha gondolja, értesítem, hogy magához tért.
- Köszönöm - motyogta.
Próbált visszaemlékezni azelőttre, hogy a sérülését szerezte, de semmi sem jutott eszébe. Mintha azelőtt semmi sem történt volna, mintha nem lett volna semmilyen emléke. Ettől hirtelen pánik hullámzott végig a testén. A nővér azt mondta, hogy a húga hozta be, de egyáltalán nem emlékezett arra, hogy lenne húga. Homályosan emlékezett egy női sikolyra és utána sok elmosódott hangra, de testvérekre nem.
Végül arra a megállapításra jutott, hogy akárki is legyen, aki leszúrta biztos nem hozta volna be egy kórházba, hogy rendbehozzák.
Egy idegörlő óra és egy förtelmes kórházi ebéd után egy barnahajú nő jelent meg a kórterem ajtajában.
- Felhívtak, hogy felébredtél.
Gabriel némán bólintott. A nő minden további nélkül belépett a szobába és leült az ágy melletti székre.
- Örülök, hogy jobban vagy. Én találtalak meg a sikátorban aznap éjjel, amikor… tudod.
- Azt mondták a húgom vagy.
- Na igen. Ha azt mondtam volna, hogy egy idegen férfi vagy, akit egy sötét sikátorban találtam az éjszaka közepén, akkor lehet, hogy a műtét után az ingyen klinikán kötöttél volna ki.
- Tehát nem vagy a húgom? - Gabriel próbálta ülő helyzetbe tornászni magát, de az oldalában lüktető fájdalom miatt csak pár centivel tudott feljebb ülni az ágyon.
- Már hogy lennék? Nem is ismerlek - nevetett fel a nő. - Egyébként Emmának hívnak.
- Gabriel.
- Gabirel, mint az angyal? - mosolygott Emma.
- Tessék?
- Tudod, Gabriel az Arkangyal.
- Biztos.
- Elég súlyos volt a sérülésed. A legtöbb kollégám szerint esélyed se volt a túlélésre. Egészen pontosan, kivel sikerült összetűzésbe keveredned?
- Fogalmam sincs.
- Hogy érted?
- Nem tudom ki szúrt hasba. Nem emlékszem rá.
- Értem. Biztos a sokk. És mi a legutolsó emléked?
Gabriel erősen elgondolkodott. Próbálta felidézni, hogy hol volt, kivel volt és kivel verekedhetett össze. Egyáltalán nem emlékezett semmire.
- Gabriel Cunningham.
- Hogyan?
- Ez áll itt a beteglapodon - ezzel átnyújtotta az ágy végére akasztott karton a férfinak.
Valóban ez a név állt rajta. Gabrielnek mégis csak a keresztneve volt ismerős.
