9. fejezet

Amint Castiel megállapította, hogy kik jártak a lakásban, Dean is megérezte a jellegzetes kénszagot. Egyedül Gabriel nézett rájuk teljesen elveszetten. Dean el tudta képzelni, hogy mennyire össze lehet zavarodva a másik. Egészen mostanáig élte a nyugodt kis amnéziás életét, majd egyik pillanatról a másikra angyalok, démonok és eltűnt feleségek kavalkádjában találta magát. Szinte már sajnálta az arkangyalt.

Először érezte úgy, hogy talán jobb lett volna, ha észre se veszik a bárban. Vagy talán az lett volna a legjobb, ha el se mennek oda.

Nagyon nagy valószínűséggel a nő, akivel Gabriel élt veszélyben volt. Démonok általában nem társasozni viszik magukkal az embereket. Dean őszintén remélte, hogy a nőnek nem esett baja, és, hogy még mindig él. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy ez is az ő hibája.

- Mégis mit akarhatnak tőle? – gondolkodott hangosan a vadász.

- Kik?

Gabriel továbbra is idegesen ácsorgott mellettük, és mivel mindkét új ismerőse gondterhelt arccal figyelte az üres ágyat, a félelme is egyre csak nőtt.

Mintha fél füllel démonokat hallott volna, de úgy gondolta talán csak félrehallotta, vagy esetleg a démonok valami bandanév lehet. Bár a ballonkabátos férfi azt mondta magáról, hogy angyal, így sajnos a démon is jelenthet démont.

- Vissza kellene mennünk a bunkerbe – közölte Castiel figyelmen kívül hagyva mindkét férfi kérdését.

- Igazad van, Cas. Itt egyikünk sincs biztonságban. Rád amúgy is vadásznak az angyalok, nem akarjuk, hogy egy csapat démon is a nyakunkra jöjjön.

Mielőtt Gabriel bármit mondhatott volna ismét abban a teremben találta magát, ahol korábban. Azzal a különbséggel, hogy most nem érezte magát teljes mértékben fogolynak.

- Most mi lesz? – kérdezte nyűgösen. Úgy érezte, mintha levegőnek néznék, és ő válaszokat akart kapni. De ami legfontosabb vissza akart térni a nyugodt életéhez, aminek Emma szerves részét képezte.

- Most? Megpróbálunk rájönni, hogy hova vitték – válaszolta Dean – Tehát… volt bármi furcsa jelenség, áramkimaradás, neszezés mostanában a lakásban?

- Nem… őt leszámítva – bökött Castiel felé.

- Tehát nem aludtak ki lámpák vagy vibráltak, vagy bármi?

- Nem. Mondtam már, hogy nem! Semmi. Teljesen normális nyugodt életünk volt!

- Jó, oké! Nyugi van! Csak segíteni akarunk! – emelte fel védekezően maga elé a kezeit Dean – Maradj itt, mindjárt visszajövünk.

Ezzel kisétált a teremből és néhány másodperccel később Castiel követte.

Amint az angyal becsukta maga mögött az ajtót, Dean felé fordult.

- Ha nem volt semmi előjele ennek, akkor…

- Igen tudom, Cas. Valószínűleg miattunk figyeltek fel rá. Lehetett egy démon vagy valami abban a bárban, aki felismert minket. Lehet, hogy Gabrielt nem ismerték fel, de gondolhatják, hogy valamiért fontos nekünk. Kérdés az, hogy felismerték-e?

- Nem tartom valószínűnek. Gabriel hosszú ideig tudott még az angyalok előtt is rejtve maradni. Akik talán hallottak róla, biztos úgy hiszik, mint ahogy mi magunk is, hogy halott.

- De akkor mégis mire kellhet nekik egy ember. És miért nem Gabrielt rabolták el?

- Nem tudom, Dean – válaszolta szomorúan az angyal.

- Akkor ideje megkérdezni valakit, aki tudhatja.

Dean ezzel lesétált a pincébe, bár Castiel megpróbálta lebeszélni a tervéről, amit bár nem mondott ki, mindkettőjük számára egyértelmű volt.

Elhaladtak Sam cellája mellett és egy másik előtt álltak meg.

- Nem tartom bölcs gondolatnak… - kezdte az angyal.

- És van jobb ötleted?

Mivel Castiel nem mondott semmit, csak szomorúan nézte a barátját, Dean benyitott a helyiségbe.

Odabentről lánccsörgés hallatszott, majd a homályban egy vakítóan fehér mosoly villant meg.

- Helló, gerlepár.

Dean nyűgösen horkantott egyet, majd felkapcsolta a villanyt.

- Ha még mindig az új könyvetekhez kerestek fordítót, akkor továbbra sem érdekel a lehetőség – folytatta csevegő hangnemben Crowley.

- Nem amiatt vagyunk itt.

- Akkor ezek szerint megkaptátok a reklamációimat a szobámmal kapcsolatban? Zajos szomszéd. Ráadásul mindig ugyanaz az egy program van műsoron. Ha már új szobát kapok a csodás szállodátokban, akkor, ha lehet, valami panorámás, tengerre néző…

- Fogd be, Crowley! A korábbi kis telefonhívásod miatt minden démon tudja, hogy élsz, és hogy itt vagy.

- Csak nem démon gondok?

- Tudsz róluk? – csattant dühösen Dean és tiszta erőből rácsapott a démon előtt lévő asztalra.

- Nem mondanám, hogy tudok. De hát a királyuk vagyok. Ki akarnak szabadítani. Hiányzom nekik. Csupa hűséges alattvaló – vont vállat még mindig mosolyogva.

- Biztosan van tipped, hogy kik lehetnek – morogta egyre fogyó türelemmel Dean.

- Biztosan. De miért is osztanám meg pont veletek a hűséges démonjaim listáját?

- Talán, mert élni szeretnél – mutatott rá Dean.

Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással.

- Ugye tisztában vagy vele, – szólalt meg hirtelen Castiel – hogy csakis azért vagy még életben, mert Dean és Sam úgy ítélte meg, hogy hasznos lehetsz?

- Ezt vegyem fenyegetésnek, kismadár? Miért nem röpködsz egy kicsit a környéken? Az angyal radarjaid biztos hamar megtalálnák a démonjaim rejtekhelyét.

Castiel egész testében megfeszült, de nem szólt egy szót sem.

- Ja persze! Mert ha szárnyra kapnál, még a végén leszednének a kis testvéreid, mint valami agyaggalambot. Ha azt hiszitek, hogy félek tőletek, akkor tévedtek – suttogta dühtől remegő hangon.

Dean szíve szerint minden eddig felgyülemlett feszültségét a vele szemben ülő démonon vezette volna le, és érezte, hogy nem áll messze tőle, hogy meg is tegye.

Crowley úgy tűnt megérezte, hogy talán kicsit túl messzire ment. Hol a fölé tornyosuló Winchester fiúra. hol a még mindig dühösen őt figyelő angyalra nézett. Végül megállapodott a tekintete az ajtóban megjelenő harmadik alakon.

Gabriel falfehéren állt az ajtóban és Crowleyt nézte. Dean hangosan káromkodott, majd kettőjük közé lépett és megpróbálta kitessékelni a sápadt férfit a cellából.

- Ki kérte, hogy legyere? – szűrte a fogai között, de Gabriel nem figyelt rá, továbbra is Crowleyt nézte elborzadt tekintettel.

- Az arca… - suttogta elhaló hangon.

Crowley érdeklődve fürkészte az alacsony férfit, és megvillantotta a legmegnyerőbb mosolyát.

- Ki az új barátunk? Mi van fiúk? Két hete költöztetek össze és már szükség van valakire, aki feldobja az estéket? – gúnyolódott Crowley.

Dean megpördült a tengelye körül, a szemei szikrákat szórtak, és Crowley önkéntelenül is kissé összébb húzta magát a székben, amihez le volt láncolva. A vadász övéből előkerült a már szinte kötelező tartozékká vált démonölő penge. Dean egy gyors mozdulattal Crowley felé lendült, de Castiel gyorsabb volt nála és elkapta a férfi lecsapni készülő karját.

- Dean…

- Egyszer úgyis kinyírlak – köpte a vadász az asztalnál ülő démonnak.

Kitépte magát az angyal szorításából és kiviharzott a cellából, maga után húzva a még mindig sápadt arkangyalt. Castiel váltott egy kölcsönösen megvető pillantást Crowleyval majd ő is magára hagyta a leláncolt démont.

Amint kiértek a folyosóra Gabriel visszanyerte a hangját.

- Mi az odabent?

- Egy démon – közölte szárazon Dean.

- Démon? Ilyeneknél van a feleségem?

- Úgy tűnik.

- De mit akarnak tőle? – mielőtt bárki bármit is felelhetett volna, Gabriel arca elsötétült – Miattatok történt az egész! Igaz?

- Valószínűleg.

- Valószínűleg?! A feleségem olyanok kezében van, mint az ott! Veszélyben van! Miattatok! – fakadt ki Gabriel.

A levegő megváltozott körülöttük. Dean szinte tapintani tudta a feszültséget, mintha egy kitörni készülő vihar közepén állna. Kirázta a hideg és érezte, ahogy a tarkóján feláll a szőr. Castiel is észrevette a változást, és ösztönösen Gabriel és Dean közé lépett. Úgy tűnt, egyedül Gabrielnek nem tűnt fel semmi.

Továbbra is dühösen és kétségbeesetten nézett rájuk. De még mindig úgy, mint egy ember, nem pedig úgy, mint egy arkangyal.

- Nézd, Gabriel, sajnálom, oké? – törte meg a feszült csendet Dean békülékenyen – Ígérem, hogy megtaláljuk és épségben visszakapod, rendben?

Castiel kételkedve fordult a barátja felé, de mielőtt tiltakozhatott volna, a másik folytatta.

- Visszahozzuk. Épen és egészségesen. Esküszöm.

Gabriel bár nem volt elégedett a válasszal, érezhetően lehiggadt, és a levegőből is eltűnt az a furcsa bizsergés, ami eddig körüllengte a kis triót. Dean hagyta, hogy az alacsony férfi előre menjen és Castiellel pár méterrel lemaradtak mögötte.

A vadász a mellette lépkedő angyalra nézett. Castiel dühös és számon kérő tekintettel nézett vissza rá.

- Mi van? – morogta Dean.

- Hazudtál.

- Szokásom.

- Hazudtál neki. Nem tudhatod, hogy épségben visszakaphatja-e a nőt.

- Tisztában vagyok vele, Cas. De mit mondhattam volna? Hogy megpróbáljuk megmenteni, de nagy valószínűséggel, már halott, vagy még rosszabb? Ráadásul a frászt hozta rám azzal, amit művelt.

Castiel értetlenül vonta fel a szemöldökeit.

- Hogy érted, hogy még rosszabb?

- Mi van, ha nem rabolták el? Mi van, ha végig egy démonnal élt együtt. Mint, amikor téged befogadott az a kaszás.

- Ezt nem tartom valószínűnek. Láttad, hogyan reagált Crowleyra. Látta az igazi arcát.

Dean megadóan bólintott.

- Igaz. Csak feltűnt volna neki, hogy egy szörnnyel él együtt. De akkor is, Cas. Annyi mindenkinek esett baja miattunk már. Hinni szeretném, hogy valakit mégis meg tudunk menteni.

Időközben felértek a földszintre és aznap sokadszorra ismét a fenyőasztalnál találták magukat a könyvtárban. Gabriel karbafont kézzel állt és várakózóan nézett a másik kettőre. Dean igaz, hogy évekkel ezelőtt látta utoljára az arkangyalt, de nem emlékezett rá, hogy egyszer is ennyire komolynak látta volna az arcát. Akármilyen súlyos dologról is volt szó, mindig ott bujkált az angyal arcán egy mosoly vagy legalább némi ravaszkás csillogás a szemeiben. Most ennek nyoma sem volt. Csak egy fáradt és kétségbeesett embert látott maga előtt. Szinte örült, hogy az angyal nem tudta magáról, hogy kicsoda, mert el se merte képzelni milyen lehet ereje teljében egy igazán dühös Gabriel.

- Crowleynak igaza van – szólalt meg Castiel.

Úgy tűnt rajta kívül senki sem értette, hogy mire gondolt pontosan.

- Ha még a közelben vannak a démonok, akkor meg tudom őket találni – folytatta az angyal.

Gabriel arca felderült, de ugyanakkor Dean szemei rögtön elsötétültek. Nem volt kétsége afelől, hogy Castiel megtalálja a démonokat. Azonban, ha elhagyja a bunkert, és ráadásul még az angyali képességeit is használja, nagy valószínűséggel felfigyelhet rá egy közelben kószáló ellenséges angyal, és akkor perceken belül egy komplett sereg lesz a nyakukon, akik mind Castiel fejére áhítoznak majd.

- Erre semmi szükség, Cas. Más módon is meg fogjuk találni őket.

- Nem, Dean.

Castiel nem emelte fel a hangját, mégis ellentmondást nem tűrő volt az angyal hangneme.

- Miattam is sok embernek esett már baja. Jó embereknek. Régebben nem foglalkoztam volna vele, csak a küldetésem számított, minden más veszteség mellékes volt. De azóta megtapasztaltam, milyen embernek lenni, és nem engedhetem, hogy egy ártatlan személy azért szenvedjen és legyen kitéve veszélynek, mert a saját épségemet féltem.

Dean nem értett egyet Castiellel. Nem akart egyet érteni vele. Két hete vesztette el Kevint, aki bízott benne, sőt akinek megígérte, hogy nem hagyja, hogy baja essen. Utána sokadszorra elvesztette Samet, és alig látszott bármi remény arra, hogy visszakaphassa az öccsét. Most pedig az utolsó személy, akire számíthatott, akibe kapaszkodhatott a káoszban, olyan nagy veszélynek teszi ki magát, ami akár az életébe is kerülhet. És emiatt is Dean lesz a felelős. Ő rángatta el az angyalt abba a bárba és ő akarta, hogy kövessék Gabrielt.

Annyira helyre akarta hozni a saját hibáját, hogy megbízott egy idegen angyalban és emiatt Samet sodorta veszélybe, és most Castielt, Gabrielt és azt az Emma nevű nőt sikerült célkeresztbe állítania.

Így, bár annyi mindent mondott volna, nem tehetett mást, beletörődött a helyzetbe.