10. fejezet
Castiel már két órája elment és azóta semmi hírt nem adott magáról.
Más körülmények között Dean nem aggódott volna az angyalért. Más körülmények között azon se lepődött volna meg, hogy napokig vagy hetekig nem hall felőle. Odalenn a pincében mindkét fogoly rákezdett a már szokásosnak mondható hisztériába. Fenyegetések, véres ígéretek és néha egy-egy elhaló könyörgés Sam hangján töltötte meg a bunkert.
Dean már fel se vette az egészet, de Gabriel néha-néha összerezzent. A konyhában ültek egy-egy már jó ideje felmelegedett sörrel a kezükben, és csak bámultak maguk elé.
- Meséld már el, hogy sikerült kikötnöd a megmentőd oldalán, Gabriel?
- Amikor kijöttem a kórházból nem volt egy árva vasam se. A biztosításom, amiről szintén nem tudok semmit, úgy tűnt fedezte minden költségemet. Nem volt hova mennem. Egy ideig azt terveztem, hogy visszamegyek Springfieldbe, hátha van ott valaki, aki ismer.
- De ahogy látom ez végül nem jött össze – szúrta közbe Dean.
- Nem, valóban nem jött össze – válaszolta fáradtan Gabriel – Mint már mondtam, Emma segített, hogy pótolva legyenek a papírjaim. De semmit sem adnak ingyen. Megígértem neki, hogy visszafizetem, amit rám költött. Kerestem valami munkát. Egy raktárba kerestek takarítót, szóval elvállaltam. Amikor kiderült, hogy tudok vezetni, akkor kiszállító lett belőlem. Emma akkoriban a bár fölötti egyik szobában lakott. Esténként segítettem pakolni az üres rekeszeket, cserébe én is kaphattam ott egy szobát, amiért persze azért még külön bérletet is kellett fizetnem.
Gabriel távolba révedő tekintettel mesélte el Deannek, hogy Emma minden reggel palacsintát vagy belgapalacsintát sütött neki lent a bár konyhájában, amin a vadász őszintén mosolygott. Lehet, hogy az angyal mindent elfelejtett arról, hogy kicsoda, de az édesség utáni rajongása még így is megmaradt.
- Nagyjából egy fél évbe telt mire vissza tudtam fizetni azt, amivel tartoztam. És fél év elég hosszú idő – folytatta Gabriel a mesélést.
Dean biztos volt benne, hogy egy angyal számára fél év kevesebb, mint egy pillanat, de egyetértően bólintott egyet és tovább kortyolta a sörét.
- A lényeg, hogy eléggé megkedveltük egymást Emmával. A bárban is eléggé megszerettek, így hát állandó vendég lettem. Minden este ott voltam. Megvártam, míg végeztek, segítettem bezárni a helyet. A munkámmal se volt semmi baj, így úgy döntöttem, ott maradok.
Gabriel felsóhajtott és megforgatta a kezében lévő üveget.
- Egy szó mint száz, az történt, ami sejthető. Egy idő után nem volt szükség két külön szobára, ha érted, mire gondolok – kacsintott vidáman – Persze, aztán inkább kerestünk egy másik lakást. Egy éve pedig összeházasodtunk. Nem volt nagy felhajtás. Főleg mivel azt sem tudtam, hogy vannak-e rokonaim, de mivel senki sem érdeklődött felőlem, hogy élek-e vagy halok én se törtem magam, hogy kutakodjak.
Dean nem akarta beismerni, de erősen féltékeny volt Gabrielre. Annak idején a saját bőrén is megtapasztalhatta egy rövid időre milyen az, ha normálisan él az ember. Amikor nem kell semmi másért aggódni, mint hogy mi legyen a vacsora, vagy épp sportot vagy szappanoperát nézzenek este a tévében. Sajnálta az előtte ülő férfit, amiért felkavarta a nyugodt mindennapjait, de kifejezetten dühös volt az arkangyalra, hogy míg ők annyi szenvedésen és katasztrófán vergődték keresztül magukat, ő élte az átlagos kispolgári életét egy eldugott kisvárosban.
Szerencsére nem volt ideje ezen tovább rágódni és Gabrielt se kellett hallgatni, mert hirtelen a szokott szárnysuhogás után megjelent Castiel.
Erősen gondterhelt arca láttán Deannek automatikusan görcsbe rándult a gyomra.
- Megvannak? – kérdezte türelmetlenül.
- Igen, megvannak.
- Miért érzem, hogy most a jön a de – morogta nyűgösen és letette a sört az asztalra.
Castiel zavartan nézett maga elé, mintha azon gondolkodna, hogy mit mondjon.
- Valami nincs rendben. Rengetegen vannak. Legalább húszan.
- Húszan? Mire készülnek ezek? Biztos, hogy nem lennének ennyien csak azért, mert követtünk egy helyi embert. Crowley sem ismerte fel, nem hiszem, hogy egy közönséges démon rájött volna bármire is, ha a nagyszájú királyuknak lövése sincs semmiről.
- Én is így vélem. Attól még ez a helyzet. Egy raktárépületben vannak a főút végén.
Gabriel hirtelen felkapta a fejét.
- Egy sárga raktárépületben?
- Igen – felelte egyszerűen az angyal, majd Dean felé fordult – Kint is, bent is vannak őrök.
- A jó büdös francba! Mi a fészkes fenét keresnek ezek pont itt? Eddig nyoma sem volt egyetlen démonnak sem a közelben, most meg egy komplett sereg – fakadt ki Dean – Mindegy. Volt már rosszabb is a felállás. Nem vettek észre, ugye?
- Persze, hogy nem – válaszolt vissza az angyal némi éllel a hangjában.
Amióta emberként kellett élnie, Castiel gazdagodott néhány emberi tulajdonsággal, ami még mindig meglepte Deant. Annyi éven át az angyal szinte semmiben sem változott, legfeljebb a parancsokhoz való hozzáállásában. Szinte furcsa volt egy viszonylag emberibb Castiellel meglenni, mint régebben.
- Akkor menjünk. Gabriel maradj itt. A bunkerben biztonságban vagy, és bármit is hallasz odalentről, vagy kintről, csak maradj itt, világos?
- Eszemben sincs itt maradni! – ugrott talpra a férfi - Ráadásul ismerem a helyet, ott dolgozom!
Dean unottan fordult felé. Az alacsonyabb férfi ellentmondást nem tűrő arccal nézett vissza rá. Először a vadász fejében megfordult, hogy ráparancsol Gabrielre, hogy márpedig itt marad, amit meg is tett volna, ha Gabriel csak egy ember lett volna. De még élénken élt benne az az élmény, ami a pincében történt, mikor az angyal kijött a sodrából. Lehet, hogy nem tudja kontrolálni az erejét, de attól még az ott volt benne.
- Rendben – sóhajtott fásultan Dean – De ne ölesd meg magad, és ne kerülj az utamba, világos?
Castiel a háta mögött idegesen fészkelődött.
- Nem biztos, hogy… - kezdte a kék szemű angyal.
- Nem tudjuk itt tartani, Cas. Inkább akkor jöjjön velünk, mint hogy felbukkanjon a legrosszabb pillanatban.
Castielt láthatóan ez nem győzte meg, de nem ellenkezett tovább. Dean elsietett a fegyvertárba. A fejében egy hang egész végig azt üvöltözte, hogy elment az esze, és amit tervez, az kész öngyilkosság és óriási felelőtlenség, de nem foglalkozott vele.
Amikor visszaért, megragadta Gabriel egyik karját és egy vékony pengét nyomot a kezébe. Castiel döbbenten figyelte az alacsonyabb férfi kezében lévő angyalpengét.
- Idefigyelj. Bármi jön veled szembe, ami úgy néz ki, mint amit a pincében láttál, leszúrod ezzel. Világos?
Gabriel kitágult szemekkel nézte a kezében lévő pengét. A légzése felgyorsult és érezte, hogy kiveri a víz. Dean is észrevette a változást a vele szemben álló férfin, és szorosan megragadta mindkét karját.
- Gabe, megértetted, amit mondtam? Ha ott leszünk a raktárnál, nem lesz időnk veled vacakolni. Így is nagy túlerővel kell számolnunk, nem vigyázhatunk még rád is. Ha úgy döntesz, hogy jössz, akkor saját magadra kell vigyáznod. Megkeressük a feleséged, kihozzuk és eltűzünk abból a raktárból, amilyen gyorsan csak tudunk. Ha pedig olyannal találkoznál, akinél pont ilyen penge van, akkor… nos akkor fuss, ahogy a lábad bírja.
Az alacsony férfi némi habozás után bólintott és az övébe tűzte a pengét.
- Még régebben szereztük Sammel, gondoltuk jól jöhet - válaszolt vállrándítva Dean Castiel ki nem mondott kérdésére.
Az angyal nem tűnt elégedetnek a válasszal, de Dean legnagyobb örömére nem kezdte kérdezhetni, hogy egész pontosan melyik testvére feltehetőleg holtteste mellől sikerült elvenniük a pengét.
- Oké, akkor menjünk, kaszaboljunk le néhány démont.
