12. fejezet
Gabriel semmi mást nem hallott, csak a felesége kétségbeesett sikolyát. Még sohasem járt az irodában és meglepve tapasztalta, hogy az egy folyosóra nyílik, amiből további ajtók nyíltak. A rakodók és szállítók sose jöttek ide, itt azok dolgoztak, akik az adminisztrációval és személyzeti ügyekkel foglalkoztak.
- Emma! - kiáltotta kétségbeesetten, remélve, hogy rá tud jönni, melyik szobában lehet a felesége.
- Gabe? - hallatszott az egyik távolabbi ajtó mögül az erőtlen kérdés.
Gabriel azonnal a hang irányába lendült, de mielőtt elérte volna az ajtót valaki hátulról megragadta. Hirtelen a földön találta magát, legnagyobb szerencséjére még mindig erősen szorította a pengét, amit Deantől kapott. Összeszedte minden erejét és meglendítette a karját. A penge a démon oldalába vágott, de sajnos nem okozott halálos sebet. Annyit minden esetre sikerült elérnie, hogy a férfi legördült róla.
Megpróbált arrébb kúszni miközben az oldalát markoló férfira szegezte a véres pengét.
- Hagyj engem békén, te szörnyeteg - ordította rekedten - Takarodj vissza oda, ahonnan jöttél!
Legnagyobb döbbenetére a férfi meglepett arccal kapott a torkához, kétrét görnyedt, és fekete füstöt kezdett felöklendezni. A gomolygó füst eltűnt az egyik szellőzőnyílásban és a férfi ájultan rogyott össze a padlón. Eszméletlenül feküdt a földön és nehezen lélegzett. Gabriel nem látott mást csak egy átlagos embert, az arca pont olyan normális volt, mint bármelyik közönséges emberé.
Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy pontosan mi történt, mert ismét a felesége hangját hallotta, ahogy őt hívta.
Felkelt a földről és megint az ajtó felé iramodott. A kantin felől elhaltak a dulakodás zajai és Gabriel szívből remélte, hogy ismét Dean és Castiel került ki győztesen az összetűzésből.
Megragadta az ajtókilincset és berontott a szobába.
Odabent három nagydarab férfi állt, mind katonai egyenruhában, közöttük székhez kötözve egy lehajtott fejű barnahajú nő. Emma.
Gabriel elhajította a pengét és a feleségéhez rohant. Számított rá, hogy a három férfi megakadályozta, de nem ez történt. Amint odaért a székhez tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. Meg kellett volna állítaniuk. Eldobta a fegyverét. Védtelen volt. És mégis a három férfi meg sem rezzent. Két keze közé fogta Emma arcát és felemelte, hogy a szemébe tudjon nézni.
Olyan gyorsan ugrott fel a lekötözött nő mellől, mintha tűzbe nyúlt volna. Remegve hátrált vissza az ajtóhoz és mindkét kezével a hajába markolt.
A székhez kötözött nő felemelte a fejét és széles mosollyal az arcán a haját tépő Gabrielre nézett.
- Ez lehetetlen - dadogta Gabriel és érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán.
A székhez kötözött nő a felesége volt, de az arca nem. Az arca egy démoné volt. Addig hátrált, amíg egy szilárd testbe nem ütközött. Ösztönösen megfordult és Deannel találta szembe magát.
- Emma. Az arca - zokogta Gabriel Dean mellkasába - De ez lehetetlen.
Dean eltolta magától a férfit.
- Figyelj rám. Az a dög csak megszállta. Ne add fel, megértetted? A feleséged még mindig ott van bent. Ha eddig kibírtad, most ne omolj össze!
- Ó, annyira hiányzott a pozitív hozzáállásod Dean – kacagta a démon, aki Emma testében volt – Látom, most is angyali segítséggel mertél csak idemerészkedni - intett a fejével a vadász mögött álló Castiel felé.
Dean ereiben megfagyott a vér és elborzadva nézett a nőre, aki laza mozdulattal eltépte a köteleket és könnyedén felállt a székből.
- Abaddon?! – nyögte undorodva a vadász.
A nő egyetlen intésére a három démon Deanék mögé került és lefogták őket. Még Castielt is sikerült elég szorosan tartaniuk, ahhoz, hogy ne tudjon megmozdulni. Elvették a fegyvereiket, amikor Dean megpróbált ellenállni a mögötte álló démon erősen gyomorszájon vágta.
- Ejnye, hát ti mindig így ajtóstul rontotok a házba, fiúk? – folytatta a nő negédes hangon – Pedig én csak beszélgetni akartam veletek.
- Mit akarsz tőlük? Csak két ártatlan ember! - nyögte Dean.
- Egészen biztosan van bennük valami különleges. Ha más nem, akkor az, hogy fontosak nektek Winchester fiúknak. Nem igaz?
Dean ismét szabadulni próbált, mire újabb ütést szerzett. Kétrét görnyedt a fájdalomtól, és érezte a saját vére ízét a szájában.
- Én a helyedben nem ugrálnék. Ezek hárman nem olyan szerencsétlen ágyútöltelékek, mint azok ott kinn. Ők a legjobb munkáim eddig. Bármilyen hihetetlen is, de most nem azért vagyunk itt, hogy megöljelek titeket, de ha sokat ugrálsz, még meggondolhatom magam.
- Akkor mégis, mit akarsz? Ha randit szeretnél kérni, akkor jobb, ha tőlem tudod, nem bukom a démonokra, szivi.
- De felvágták a nyelvedet. Ha belegondolok, pont ez a szexepiled, Dean. Crowley-t akarom.
A vadász értetlenül nézett az előtte álló nőre.
- Crowley-t?
- Tudom, hogy nálatok van. És azt akarom, hogy adjátok át nekem.
- Mire kell ő neked?
- Hogy megöljem. Sajnos, nem minden démon hódol be az új uralkodónak, amíg él a másik. Így hát nincs mit tennem. Meg kell ölnöm. De be kell ismerjem, hogy ez a feladat nagyon is az ínyemre van.
- Nem kötök üzletet. Főleg nem egy olyan ribanccal, mint te – köpte Dean.
Abaddon megragadta Dean arcát és mosolyogva közel hajolt hozzá. Az orruk szinte összeért és a vadász a bőrén érezte a démon kénes leheletét.
- Nincs időm a szánalmas kis szövegeidre kisfiam. Az új kis barátod felesége jelenleg még idebent van és, ha szeretnéd, hogy legyen test, amibe tovább élhet, akkor azonnal kiadod nekem azt az útszéli kufárt, aki királynak meri nevezni magát!
Dean a társaira nézett. Castiel megfeszülve próbált kitörni a démon markából, Gabriel pedig vörösre sírt szemekkel némán könyörögve nézett vissza a vadászra. Megígérték, egész pontosan megígérte az alacsony férfinak, hogy épségben kiviszik a feleségét. Ha ki is tudnának valahogy törni, Abaddon egy pillanat alatt összezúzhatta Emma testét, és akkor hiába űzik ki a démont a nőből, az nem élné túl. Undorodott a gondolattól, de kénytelen volt megegyezni a nővel.
Megadóan hajtotta le a fejét.
- Rendben van. Megkapod Crowley-t.
Abaddon vonásai ellágyultak, és szinte bájosnak tűntek. Dean úgy gondolta, hogy ha Emma is így mosolygott Gabrielre, akkor nem csoda, hogy a férfi beleszeretett. Elhessegette ezt a gondolatot, hiszen most egy démonnal nézett szembe, nem pedig a minden bizonnyal bájos Emmával, akit meg kellett menteniük.
- Akkor beszéljük meg a cserét – folytatta csevegő hangnemben a nő.
- Cserét?
- Csak nem gondoltátok, ti kis butusok, hogy elengedem a túszom, amíg nem kapom meg Crowley-t? Nem vagyok balek.
- Hát persze, hogy nem – morogta mosolyt erőltetve az arcára Dean. Szíve szerint fogta volna a kését, és megforgatta volna Abaddon szívében, mindegy milyen testben van éppen.
Ekkor valami váratlan történt. A Castielt lefogva tartó démon talán túlságosan elmerült Dean és a főnöke társalgásában és enyhített a szorításán. Az angyal kihasználta a pillanatnyi gyengeséget és kitépte magát a démon karjából. Megpördült és kezét az egyenruhás férfi homlokára szorította. Fehér fény villant, ami elvakított mindenkit és a férfi füstölgő szemmel csuklott össze Castiel keze alatt.
Abaddon arcát düh öntötte el, és kezével az angyal és Gabriel felé intett. Mindketten elemi erővel csapódtak neki a szoba oldalában felállított acél polcoknak. A polcok recsegve omlottak minden tartalmukkal a két férfira.
- Ne! – üvöltötte Dean.
Castiel nyilván túlélte a becsapódást, talán Jimmy teste beszerzett pár új sérülést, de komolyabb baja nem eshetett. Viszont Gabrielben nem volt biztos. Bár Castiel szerint még mindig arkangyal volt, annak minden erejével, de Emma annak idején mégis egy komoly sérüléssel talált rá. És kórházba is került miatta. Mi van, ha Gabriel komolyan megsérült, vagy ha meghal. Dean nem bírná elviselni, ha még valaki meghalna miatta.
Nem volt ideje tovább emiatt aggódni, mert a törmelék halom megmozdult. A törött polcok, papírok és áruval teli dobozok megremegtek. A következő pillanatban a romokból Gabriel alakja emelkedett ki. A szemei természetellenes arany színnel égtek és Deant kirázta a hideg. Gabriel mögött az iroda falán hatalmas angyalszárnyak árnyéka rajzolódott ki.
A szárnyak és az aranyszínű izzás egy pár pillanattal később elmúlt. Senki se mozdult, amíg Gabriel féloldalas mosollyal végighordozta a tekintetét a szobában lévő döbbent társaságon.
- Hiányoztam? – kérdezte könnyedén, és egyik kezével lesöpört a válláról néhány fémszilánkot.
