14. fejezet

Késő este volt. A kis utcát csak néhány lámpa világította meg. A parkolóban elszórva egy-egy régebbi ütött-kopott autó várta a tulajdonosát.

Emma szorosabbra húzta magán a kabátját, amikor kilépett a személyzeti bejáraton az utcára.

Fáradt volt és minél hamarabb haza akart érni. Alig tett meg pár métert az utcán, amikor az egyik sarokban mozgásra lett figyelmes. Ösztönösen az oldalához szorította a táskáját, amikor a hang irányába fordult.

- Elnézést. Nem akartam megijeszteni - mondta a férfi, és kilépett az árnyékok közül - Csak ezt szeretném odaadni - és ezzel egy szál vörös rózsát nyújtott Emma felé - Igazán gyönyörűen énekelt ma este.

Emma elvette a virágot és jobban megnézte a vele szemben álló férfit. Nem szokott megbízni az idegenekben, de valamiért úgy érezte, ettől a férfitól nem kell félnie.

- Nem emlékszem rá, hogy ismernénk egymást - válaszolta mosolyogva és szórakozottan forgatta a kezében a virágot - Találkoztunk már valahol?

Úgy látta, mintha a férfi szemei hirtelen elsötétültek volna. De az egész csak egy pillanat műve volt, és Emma nem volt benne biztos, hogy jól látta, de mintha szomorúság csillogott volna a mézbarna szemekben.

Az idegen végül csöndesen megrázta a fejét.

- Nem. Sajnos nem volt szerencsém.

- Ó, értem - mosolygott kedvesen a férfira - Örülök, hogy tetszett az előadás. További kellemes estét, és köszönöm a virágot.

Ezzel Emma megfordult és otthagyta az idegent egyedül az utcán.

- Sejtettem, hogy itt leszel, Gabe.

Az arkangyal meglepetten a hang irányába fordult.

- Dean?

A vadász egy közeli korláton ült a sötétben.

- Kipihented magad, nagyfiú? - mosolygott Gabriel, de mindketten tudták, hogy ez egy nagyon gyenge, erőltetett mosoly csupán.

Dean leugrott a korlátról és kinyújtóztatta a tagjait.

- Szerintem évek óta nem aludtam ilyen jól. Szóval ennyi? Kitörölted az emlékeit az elmúlt évekről?

- Azért én nem vagyok olyan ötletszegény, mint te Dean-o. Gabriel Cunningham sosem járt itt. Igen sok embernek kellett kitörölnöm az emlékeit a kis alteregómról, de Emma ennék sokkal többet érdemel. Tudod, mikor a bátyám leszúrt, nem sok időm volt hátra. Sose éreztem még olyan félelmet. A pillanat tört része alatt kellett cselekednem, még most sem tudom, honnan volt hozzá erőm és főleg időm, de mire elfordította a gyomromban a pengét, olyan messze voltam onnan, amilyen messze csak az erőm engedte. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy hihető lesz-e a csere egy utolsó hasonmással. De azért mert elszöktem, még mindig haldokoltam. Megmentett engem. Egy véres idegen voltam csak az utcán, egy erejét vesztett angyal. És megmentett, Dean.

Dean életében talán először, együttérzően nézett le a mellette álló angyalra.

- Cserébe, hogy el kell felejtenie engem, ami lássuk be, hatalmas veszteség - nevetett fel fáradtan az angyal - kapott sok szép másikat. És hamarosan talán még egy producer is felkeresi, hogy szerencsét próbáljon egy nagyobb városban. Mondjuk New Yorkban. Ki tudja?

- Bár nem ismerem, de remek csajnak tűnik. Nem akartál volna inkább vele maradni? - kérdezte Dean őszintén. Megértette volna, ha Gabriel inkább ezt az életet választotta volna az a káosz helyett, ami vár rájuk.

Az angyal egy ideig még a távolodó női alakot figyelte, majd vidáman megvonta a vállát.

- Áh! - legyintett könnyedén - És egyébként is, akkor mi lenne veletek, fiúk? Ha nem vigyázok rátok, még megöletitek magatokat. Megint.

Gabriel elővett a farzsebéből egy karamellás nyalókát és élvezettel nekilátott, hogy elfogyassza azt.

- Gyere, kölyök. Hozzuk rendbe az öcsédet, utána pedig azt, amit az én öcsikém művelt odafenn. Remélem, vettetek fagylaltot.

Ezzel Gabriel játékosan rácsapott a mellette álló férfi fenekére és eltűntek a sötét utcáról, mintha sohase jártak volna ott.

*Vége*