I. Fejezet
- Alfred, én azt hiszem, hogy ez nagyon nem jó ötlet – jegyezte meg hátra-hátra pislogva Matthew.
- Ugyan már, észre sem fogják venni! Csak sétálunk egyet – nevetett rá a másik, megszorította a kezét, ahogy húzta maga után a zebra felé.
- Szét kell nézni az úton – motyogta a kanadai.
- Én is tudom! – vágta rá a másik, és valóban szétnézett – szabályosan, balra-jobbra-balra –, csak azután lépett az útra festett fehér csíkokra. Azon túl egy zöldellő park virított. Mennyivel nagyobb, mint az intézet udvara! Mennyivel szebb! Matthew mégsem érezte jól magát, biztos volt benne, hogy csúnyán ki fognak kapni, ha visszamentek, amiért kilógtak a nyitva felejtett hátsó ajtón. Normál esetben nem is érték el a reteszt, ám amikor a labda arra pattant, feltűnt, hogy résnyire nyitva van a régi, nyikorgós faajtó, ami a kőkerítésben volt. Életük nagy kalandja kezdődött akkor, mikor kiléptek rajta.
Alfred töretlenül haladt előre a kaviccsal felszórt ösvényen, ő mindig olyan bátor volt. Matthew rettenetesen félt attól, hogy Alfred talál magának új családot, és ő akkor egyedül marad, elveszíti az egyetlen barátját. Lehet, hogy gyerek volt még, de valahol mégis felfogta ennek az egésznek a súlyát, és amikor először találkozott a mindig vigyori fiúval, úgy érezte, mintha régről ismernék egymást.
Alig voltak öt évesek.
Mindenki azt hitte, testvérek.
- Csak megyünk egy kört, Matt, aztán már itt sem vagyunk. Még az uzsonna előtt visszaérünk – biztatta vidáman.
Gyereksírás hangzott fel valahonnan a közelből, mire mindketten megtorpantak. Aztán Alfred elengedte a kezét, és a bokrok közé vetette magát egy lelkes kiáltással, hogy alig tudta követni. Alig két méterre tőlük volt egy rendes átjáró is a két ösvény között, amit egy facsoport választott el egymástól.
- Jaj már, Gwen, úgy bőgsz, mint egy kisbaba! – hallatszott egy fiú hangja, és olyan furcsán beszélt.
- Megmondalak anyunak, hogy már megint gonoszkodsz velem! – vágott vissza a kislány, aki eddig sírt, és felugrott a földről. – Most nézd meg, tiszta kosz lett a ruhám miattad, Arthur! Anyu nagyon meg fog szidni!
- Folyton bemártasz! – replikázott az Arthurnak szólított, olyan tízéves forma, hozzájuk képest nagyfiú.
- Mert nem vagy jó báty, azért! – vágott vissza Gwen.
- Te meg benga húg vagy! Mindig is öcsit akartam! – fonta össze karjait a mellkasa előtt, és sértődötten elfordult. Egyenesen feléjük. Alfred és Matthew megdermedve figyelték a jelenetet. – Hát ti? – pislogott rájuk érdeklődve. Nagyon zöld szemei voltak, és rövid, kócos, szőke haja. – Kicsik vagytok még, hogy egyedül kószáljatok – mondta amolyan kioktató hangsúllyal. Alfred nem törődött vele, csak a lányra nézett, és kissé kipirultan megkérdezte:
- Jól vagy?
- Persze – villantotta rá Gwen csorbacsík fogsorát, de még ezzel együtt is szép volt a hófehér ruhájában és vörös hajával, óvatos szeplőivel, zöld szemeivel. – Végre valaki, aki tudja, hogyan kell viselkedni egy lánnyal – tette hozzá csípősen a bátyjára pillantva. – Hogy hívnak?
- Az én nevem Alfred – mutatkozott be. – Ő meg Matt – mutatott rá, óvatosan integetett feléjük.
- Én Gwendolyn vagyok, ő az undok bátyám, Arthur – viszonozta a lány. – Hol vannak a szüleitek? – kérdezte aztán. Összenéztek Alfreddel.
- Árvák vagyunk – rándította meg a vállait a kék szemű.
- Az mit jelent? – vonta fel szemöldökét a lány.
- Azt, hogy nincsenek szüleik – válaszolta Arthur, mire Alfred bólintott. – Hé, akkor lehetnél az öcsém! – ragyogott fel, és átkarolta az amerikait, aki előbb meglepődött, aztán hangosan tiltakozni kezdett. Matthew zavartan figyelte a kettősüket, és hátrált pár lépést. Gwendolyn odalépett hozzá.
- Sajnálom – mondta szomorkásan, ő csak megvonta a vállát, hogy nem tud mit tenni.
- Mennünk kéne – jegyezte meg halkan, mire Alfred befejezte a csatározást az idősebb fiúval, és karon ragadta őt.
- Vissza kell mennünk az intézetbe – mondta nagyon komolyan, és máris húzni kezdte őt az úton visszafelé. De a másik kettő utánuk ment.
Teljesen véletlenül találkoztak az akkor még legfiatalabb Kirkland gyerekekkel, és sokáig fogalmuk sem volt, hogy csak aznapra szálltak meg a városban egy nyaralás keretein belül. Alig egy hónap múlva egy repülőn ültek London, és ezzel az új életük felé Alice Kirkland, az új anyukájuk társaságában.
~*CrossRoads*~
Alfred megállt az ajtó előtt, keze a kilincsen nyugodott.
- Mikor utoljára ránéztem, még aludt – szólalt meg halkan. – Csak… hozd rendbe, oké? Lelkizzetek, vagy amit akartok. A folyosó végén alszom, vastagok a falak. Jóccak. – Lenyomta a kilincset, megveregette a vállát és az adott irányba indult. Mintha nagyon sietett volna, szinte rohant, mezítlábas lépteit elnyelte a vastag szőnyeg. Mintha értené, mi történt… ugyan. Alfred egy éretlen tacskó. Első pillantásra. Na jó, másodikra is. Az biztos, hogy őszinte érzelmet csak Matthew tud belőle kicsikarni, amúgy meg csak a fejét játssza. De mindegy is, nem neki kell kibírnia. Halkan belépett a szobába.
Az első, amit érzékelt a sötéten kívül, hogy egy fülesből halk zúgással zene szólt. Hallgatózott, de csak azt szűrte le, hogy talán hegedű. Csendesen előre osont, nem volt nagy szoba, de a várakozását felülmúlta.
Matthew biztosan aludt, ezt hallotta a légzéséből. Pontosan tudta, mikor alszik, mert olyankor mindig hosszan és lassan lélegzett. Ha csak tettetni próbálta, felületesen vette a levegőt és mocorgott. Ha rémálma volt, hirtelen dübörgött fel a szívverése és egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd versenyt futott a szívével. Felült olyankor, percekig nem mozdult, és összerezzent, amikor hozzáért. Aztán odabújt hozzá, nyakig húzta a takarót, és elmotyogta, hogy jól van. Szerencsére ilyen eddig csak kétszer fordult elő, de mivel ez bárkivel megesik, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Az ágy elég alacsony volt, hogy odatérdelhessen mellé, kivette a dalszöveget is.
I wanna roll with the wind
Bringing distance to everything
Ai, oh
I wanna sit by the fire
And glance at the pouring rain
Ai, Ai
Finoman végigsimított az alvó arcán, az mosolyogva bújt hozzá, a bőre puha volt, ágy-meleg. Ujjai lejjebb kalandoztak a nyakára, megcirógatta egy kicsit, majd a vállára, és óvatosan megrázta kissé. Matthew csendes nyöszörgéseket hallatott, és csillag alakúra összetapadt szempillái alól felhunyorgott rá a sötétben.
- Francis…? – kérdezte halkan, és mozdult egyik keze, megdörgölte a szemeit. Aztán megdermedt a mozdulatban, és a szemei tágra nyíltak. – M-m-mit keresel te itt? – A hangja meglepettnek tűnt, és egy csapásra megtelt ideges remegéssel. Fellökte magát ülő helyzetbe, és zavartan nézett le rá. Eltapogatózott az olvasólámpához, és az arca fájdalmasan rándult, mikor a fény érte a szemeit.
- Téged, kicsim – felelte halkan. Elnézte, ahogy remegő kézzel tapogatózik a szemüvegéért, és az orrára löki. Közben folyton az arcát dörgölte, de úgy sejtette, csak zavarában.
There's a hole in my heart and a picture in a frame
Driving me insane
But the wind and the land and the fire and the rain
Always stay the same
- Alfred felhívott ma délután, hogy a hozzád való hűtlenség vádjának ürügyén halállal fenyegessen, amennyiben nem tudom bizonyítani az ártatlanságom – fogalmazta meg diplomatikusan a történteket. Nem beszélt hangosabban, és még a hangsúlya is teljesen nyugodt volt. – Szóval szeretném tudni, hogy mi ez az egész. – A fiú nem válaszolt, csak elfordította róla a pillantását, és ujjai a takarójára szorultak. Francis biztos volt benne, hogy nem érzi magát túl jól. – Matthew, kérlek – szólalt meg újra. – Így nem tudjuk megbeszélni.
- Sajnálom – suttogta. – Nem gondoltam, hogy Alfred felhív téged. – Mély, reszketős sóhaj. – Ami azt illeti, egyáltalán nem gondolkodtam. Csak megcsókoltad azt a lányt, én meg azt hittem…
- Milyen lányt? – kérdezett közbe azonnal.
- Hát azt a lányt… délután, a teremnél…
- Bellára gondolsz? Az egyetlen húgomra? – Matthew egy pillanat alatt elfehéredett.
- A francba… - suttogta maga elé.
- Hát én is ezt mondom.
- N-ne haragudj, kérlek, én azt hittem… messziről tök úgy tűnt… sajnálom…
- Nem-nem, félreértesz – intette le a magyarázkodást, és finoman megfogta az egyik kezét. – Nem haragszom. Csak az érdekelne, hogy miért nem jöttél oda megkérdezni? Miért rohantál el rögtön? Kerestelek a lakásodon, próbáltalak felhívni, mikor nem értél oda, azt hittem, csak a vizsga miatt vagy fáradt, vagy valami, de ígérted, hogy felhívsz, és még csak el sem értelek, és aggódtam. Az zavar, hogy nem bízol meg bennem ennyire-
- Nem erről van szó – suttogta. – Nem benned nem bízom, hanem magamban. Abban, hogy tényleg mindent meg tudok adni, hogy elég jó vagyok-e… És látod, milyen hülye tudok lenni, egy tinédzser érzésvilágával rendelkezem, ahelyett, hogy rendesen végiggondolnám a dolgokat, és-
- Shh – érintette ajkaihoz a mutatóujját. Lassan felült mellé az ágyra, és magához vonta. – Nem hangoztatom eleget, hogy te vagy a leggyönyörűbb, akivel valaha találkoztam?
- Elfogult vagy – mormogta.
- Elfogult a szépséged iránt – hagyta rá. – Számomra tökéletes vagy, de ezt is milliószor mondtam már.
- És mindig, mikor kezdeném elhinni, csinálok valami ostobaságot – motyogta. – Tényleg nagyon sajnálom, Francis. Nem akartalak megbántani, ennyire pláne nem.
- Ha megígéred, hogy legközelebb odajössz és szólsz, akkor elfelejthetjük ezt, rendben?
- Rendben, megígérem – suttogta beleegyezően. Mély sóhajjal ölelte magához a szerelmét, aki úgy kapaszkodott belé, mintha attól tartana, otthagyja.
I would never blame you for the heartache
I would never blame you for the tears
I blame my stubborn heart, soul, body
Every single thing around me stays the same
No matter what
I wanna roll with the wind-[1]
Matthew kikapcsolta a zenét, mély csend hullott rájuk.
- Azt elmondod, hogy mire alapoztad?
- Hát… mostanában elég nevetségesen viselkedhettem, és nagyon izgultam a vizsga miatt, jóformán totál használhatatlan voltam, meg minden…
- Két vizsgaidőszakodat túléltük[2], nem értem, ez miért lenne indok.
- Nem gondolkodtam – ismételte. – Kérlek, ne légy mérges.
- Hagyd abba a bocsánatkérést – kérte. – Fogjuk a vizsga stresszre, és kész.
- Oké… Többet nem fordul elő.
- Rendben – hagyta rá. Hátrébb mozdult egy kicsit, a fiú álla alá nyúlt, hogy felemelhesse a fejét, a különleges színű lila tekintet már valamivel nyugodtabban nézett rá. Arcát az övének simította, megdörgölte orrával a puha bőrét, míg ajkaik szomjasan össze nem simultak.
~*CrossRoads*~
Fél órája forgolódott az ágyban, és emiatt Arthur sem tudott aludni.
- Rosszul vagy? – kérdezte végül a férfi egy mély sóhaj után.
- Nem – felelte. – Csak aggódom – tette hozzá.
- Rendben lesznek – mondta Arthur határozottan. – Te magad fejtegetted.
- Igen, tudom. – Sóhajtott egyet. Nem most volt az első alkalom, hogy meg kellett nyugtatnia Mattet, mert ő egyszerűen ilyen volt: nem tartogatta a fájdalmát, hanem kiadta magából. De most először fogalma sem volt, mivel biztathatná, hiszen bár jóformán mindent tudott a kapcsolatáról Francisszal, a férfi fejébe mégsem látott bele, nem tudta, mi lesz a dolog vége.
- Idejössz? – ajánlotta fel a zöld szemű, és Alfred elgondolkodott a válaszon.
- Aha – motyogta végül, és magához karolta a párnáit meg a paplanját (hiába volt nyár, Arthur is és Matthew is képes volt nyitott ablaknál aludni, ő meg fázott éjszaka) és felcuccolt a matracról, ami hivatalosan az ágyát jelentette.
Az első három éjszakája borzalmas volt az új-régi helyen. A negyedik éjjel átkopogott Arthurhoz (sok bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán kidugja az orrát a szobájából, de egy hős nem hátrál meg), és szinte a karjaiba ájult, a félálom határán kérlelve, hadd aludjon vele, csak most az egyszer. Bár a férfi reggel időben kelt, ő mégis nyugodtan tudott aludni másnap délig, és sokkal jobban érezte magát. Aztán persze összevesztek. Arthur szerint orvoshoz kellene mennie az alvásproblémájával, saját bevallása szerint nem volt semmi baja. Na persze a rémálmok, de bárkinek lehetnek visszatérő rémálmai, szóval ezzel nincs baj. És amúgy is csak azért jött elő, mert megint máshol alszik. Ha végre egyszer nem bolygatnák a környezetét, teljesen jól lenne. A bátyja ezt nem akarta elhinni, és fejcsóválva nézte, hogy napközben próbál aludni a nappaliban (ahol ment a tévé, Peter játszott, vagy ő teázott), végül megszületett a használható megoldás: tökéletesen békésen tudott aludni Arthur szobájában egy matracon (bár egy párszor megpróbált a saját ágyában, vagy pizsipartyt csaptak a kicsivel). A tudat, hogy nincs egyedül a helyiségben, megnyugtatta.
Betakarózott, elhelyezkedett a férfi mellett, és arcát a párnájába fúrta.
- Aludj jól – hallotta Arthur hangját.
- Te is – motyogta maga elé, és lassan győzött a fáradtság.
Valahol nyílt egy ajtó…
~*CrossRoads*~
Matthew halkan felkuncogott, mikor a férfi felállt előtte, és nyújtózott egyet. Francis kérdőn pislogott, mire a fiú végigsimított ingének gombsora mentén.
- Elgomboltad – mondta. – Sosem szoktad.
- Siettem – vont vállat. Egy pillanatra elkomorodott, aztán csak kibújtatta a gombokat a helyéről, és finoman lesimította a ruhadarabot a férfiról, hogy utána fedetlen mellkasára hajtsa fejét, és óvatos csókot adjon a nyakára, még mielőtt a kezébe nyomná a szobájából áthozott kölcsönpólót pizsama gyanánt – Francis az autójában hagyta minden holmiját, és nem volt kedvük kimenni érte. – Szóval, milyen volt a vizsga?
- Körberöhögtek, mikor mondtam, hogy nekem ez a harmadik, mégis eléggé félek – húzta el a száját. – Aztán nem akarták elhinni, hogy igazából angol az anyanyelvem… Aztán végre beszélhettem olaszul is, ha már azért mentem. De annyira nem volt rossz, mint hittem, úgyhogy már nem izgulok, meglesz az. Amúgy is volt alkalmam gyakorolni, ugye. Úgyhogy, sok hűhó semmiért – ült vissza az ágyra. – Becsukjam az ablakot? Itt hűvösebbek az éjszakák.
- Majd betakarózom – legyintett Francis.
- Hozok paplant, én ilyenkor csak takaróval alszom.
- Biztos nem baj, ha Alfred ágyában alszunk? – érdeklődte.
- Nem hinném. Igazából én többször aludtam itt, mint a saját szobámban valaha. Szóval ilyen közös gyerekszoba. De ha akarod, átmehetünk hozzám – ajánlotta fel.
- Nekem megfelel itt is – mondta. – De csak ha visszajössz – mosolygott rá és felé nyújtotta a kezét, mikor felállt, hogy átmenjen a szomszéd szobába ágyneműért.
- Csak még egy perc – ígérte, s tényleg annyi volt, míg összeszedte a kellő holmit, és visszaért a szobába. Francis magához húzta, mikor leült mellé, átkarolta és csókot hintett a nyakára. Ellazulva dőlt a férfi mellkasának a vállával, és döntötte félre a fejét. Kellemesen borzongott az érintésektől, tudta, hogy a szerelmének most csak annyi a célja, hogy kényeztesse egy kicsit. – Rájöttem, hogy éhes vagyok. Ellógunk keríteni valami vacsorát? – érdeklődte halkan.
- Éjféli nasi kettesben? – csókolta arcon kedvesen.
- Csak te meg én, és a házi szellemünk – mosolygott rá édesen, mire Francis ráncolta a homlokát. – Ez csak ilyen házi vicc – legyintett félig nevetve. – Egyszer átkerült egy szék a konyhából a nappaliba, és senki nem vállalta, hogy ő volt. Azóta tartjuk, hogy van egy kopogószellemünk. Csak Alfred parás mindenre, ami ilyen szellemes-varázslatos dolog, úgyhogy Alice megtiltotta, hogy ezzel viccelődjünk, de néha megemlítjük. – Megvonta a vállát. – Én nem gondolom, hogy tartani kéne az ilyesmitől. Megyünk?
- Mehetünk – bólintott rá. Matthew felállt, kézen fogta a férfit, úgy indultak a késői vacsorára.
[1] Alexander Rybak – Roll with the wind c. számából, fordítást találtok a neten.
[2] Még a tavaszi félév során tudatosult bennem, hogy a francia felsőoktatás teljesen más, mint a magyar – miért is lenne a hasonló – és a vizsgák sem úgy mennek, mint itt, de remélem, az egyszerűség kedvéért nem bánjátok, ha továbbra is a magyart veszem alapul.
A történet hátteréről olvashattok a blogomon: www. never-marauders-land. blogspot. hu /search/label/Crossroads
