II. Fejezet
Alfred nem nézett fel, míg beszélt. Többször köszörülte meg a torkát, igazgatta a szemüvegét, és hintázott a talpain. Határozottan idegesnek tűnt, pedig azelőtt ez nem volt jellemző rá.
- Komolyan gondolod? – kérdezte, és nem is próbálta titkolni a meglepettségét.
- A legkomolyabban – bólintott, és felnézett. Kék szemeiben pont ugyanaz a láng égett, mint mikor azt mondta azon a karácsonyon: „Elmegyek, és soha többet nem jövök vissza!" Üres fenyegetésnek érezte egy gyerek szájából. De Alfred tényleg nem ment vissza a középiskola elvégzése után egyszer sem. Fogta magát, kiköltözött Amerikába, otthagyva őket.
És most visszajönne.
- Miért?
- Most mondtam el.
- Miért most?
- Úgysem értenéd – mormogta. – Érzelmileg totál impotens vagy – jelentette ki.
- Hogy be-
- Ne üvölts már – szólt közbe, aztán lehalkította a hangját. – Ez egy társasház és Matt próbál tanulni!
- Ilyenkor?
- Inkább, mint hogy végigzokogja az éjszakát miattad – vágta oda csípősen. – Szóval? Mit mondasz?
- Rendben. De moderáld magad, ha velem beszélsz.
- Köpök a szabályaidra, Arthur – vigyorgott rá pimaszul, és kilépett a szobából. Kivonulása talán hatásosabb lett volna, ha becsapja maga után az ajtót, de tekintettel volt Matthew-ra. Nos, a világon csak rá volt tekintettel.
~*CrossRoads*~
Arthur a konyhában teázott, amikor belépett a helyiségbe.
- Jó reggelt – köszönt halkan, a bátyja csak biccentett felé az újság felett. – Uhm… csak egy perc… – szólalt meg, mikor az idősebb lapozott.
- Igen?
- Csak elnézést akartam kérni a felfordulás miatt, amit okoztam. Mármint, hogy kiborultam meg, hogy Francis iderohant. Az egész egy ostoba félreértés volt, sajnálom.
- Ha már minden rendben, akkor jó. – Aprót bólintott. – Meddig marad?
- Azt mondta, hogy ma hazamenne, de szeretném marasztalni még egy napot, ha neked sem baj… Megmutatnék neki egy-két dolgot a városban – vezette fel a tervét óvatosan.
- Rendben – hagyta rá Arthur egy helyeslő fejmozdulat kíséretében.
- Köszönöm – derült fel, és lelkesen pakolászni kezdte előző éjjeli mosatlanjukat. – Alfred nálad aludt?
- Igen, miért? – kérdezte majdnem félrenyelve a teáját a kérdésen.
- Csak kérdeztem. Tudod, a rémálmai. Akkor nyugodt, ha ott van vele valaki.
- Ez feltűnt. – A férfi vett egy mély levegőt. – Neked sem…?
- Nem – rázta meg a fejét. – Szeretnék neki segíteni, de nem mond semmit arról, hogy mit lát ilyenkor. A szüleiről sem tudok semmit. Azt hiszem, összefügg a kettő, poszttrauma, vagy valami ilyesmi. Ő… azt hiszi, hogy megoldódik a probléma, ha nem foglalkozik vele. De valljuk be, nem normális, hogy nem képes egyedül nyugodtan aludni. Nem fogja hagyni, hogy segítsünk neki. Sokszor kértem már…
- Furcsa, hogy neked sem beszélt erről. – Megvonta a vállát. – Talán csak meg akar védeni.
- Pontosan tudja, hogy mindent megtennék, hogy segítsek neki. De nem hajlandó foglalkozni a dologgal, ha csak nem rémül fel minden éjjel. Nekem… nem kell védelem, úgy ahogy te gondolod, biztosan nem. Én is mindent elmondtam neki, amit csak tudtam… a szüleimről. Nem nagyon emlékszem rájuk, csak nagyon halovány emlékképeim vannak, szinte semmi. Nem is számít. Azt hiszem, hogy Alfred többre emlékszik nálam, és talán ezért van rosszul.
- Az biztos, hogy nem sokat változott – jegyezte meg, mire elmosolyodott.
- Azért egy egészen kicsit igen – mondta halkan.
- Ja, az akcentusa idegesítő – biccentett, mire Matthew halkan felnevetett.
- Kibeszéltek? Hallom ám! – toppant a helyiségbe az emlegetett szamár vidáman és hangosan. – Mi a helyzet? Hol hagytad a pasidat?
- Remélem, még alszik – válaszolta.
- Nélküled? Szegény – húzta el a száját, mire vetett rá egy lesújtó pillantást.
- Nem vagyunk összenőve – jelentette ki, és elfordult, hogy kirámolja a hűtőt valami reggeli után nézve. – De minden rendben van.
- Akkor jó – hagyta rá Alfred szokatlanul komolyan.
- Köszönöm – mondta még, felpillantva az ajtó felett, és tényleg rettentő hálás volt Alfrednek, amiért kisírhatta magát a vállán, majd iderendelte Francist, hogy megbeszéljék a történteket. Nélküle még mindig fájna ez az egész.
- Elmentem, ha egy mód van rá, ne szedjétek szét a házat – szólt Arthur, ahogy felemelkedett az asztaltól.
- Csapunk egy partyt, míg nincs itthon? – kérdezte vigyorogva Alfred.
- Mást találtam ki – motyogta, ahogy az asztalra tett ezt-azt. – Jó munkát – nézett a bátyjukra. Az biccentett felé, egy pillanatig a kék szeműre nézett, aztán elhagyta a helyiséget. – Meddig maradsz? – érdeklődte hirtelen.
- Egy ideig – hangzott a válasz. Matthew összeráncolta a szemöldökeit.
- Pontosabban? – Alfred nem nézett a szemeibe, sőt, zavartnak tűnt.
- Igazából… meglepetésnek szántam a hírt, azért jöttem akkor, mikor te odavoltál nyaralni Olaszországban… tényleg, milyen volt?
- Ne tereld a szót! – szólt rá.
- Januárig biztosan maradok – adta meg magát.
- De… miért? Miért most?
- Ennyire ne örülj nekem, hé – vigyorgott rá, de a szemein látta, hogy kíváncsi, talán aggódik.
- Örülök… persze, hogy örülök, csak nem értem. Te nem szeretsz itt lenni.
- Hiányzott a kölyök… meg persze te is. Inkább te. Szóval megpályáztam egy ösztöndíjat, lyukat beszéltem a hasukba, és itt vagyok.
- És nekem nem szóltál, pedig már a tavasszal tudnod kellett, hogy ez lesz.
- Meglepetés! – trillázta.
- Csak miattam jöttél haza?
- Ki más miatt? – Zavartan megrázta a fejét.
- De hát szerettél ott lenni…
- Majd visszamegyek – vont vállat. – És magammal viszlek.
Matthew mélyet sóhajtott.
- Tudod, hogy egyelőre nem akarom otthagyni Párizst – suttogta összeszoruló torokkal.
- Nem is kértem – mondta gyorsan. – Hé, csak egy lehetőség. Kijöhetnél egy félévre. Azt mondtad, tetszett.
- Persze, hogy tetszett, Washington tök jó hely, de…
- Annyira mégsem tetszett.
- Nem erről van szó! Én csak… Hirtelen jött ez az egész, hogy itt vagy, és ezt kitaláltad, te is tudod, hogy nem szoktam ennyire hirtelen dönteni semmiről.
- Nyugi – kérte Alfred. – Nem kötelező. Csak egy ötlet.
- Meggondolom, oké? Csak ez így kicsit sok.
Mielőtt válaszolhatott volna, megkondult a nappaliban a nagy ingaóra, és az amerikai összerezzent. „Én megmondtam" pillantással figyelte testvérét, aki egy lépéssel közelebb óvakodott hozzá.
- Iiigazából nem is olyan rossz itt – bökte ki.
- Nem is olyan rossz? – vonta fel egyik szemöldökét, és összefonta karjait.
- Nem hiszel nekem, ugye? – pislogott fel óvatosan.
- Naná, hogy nem! – vágta rá Matthew. – Amikor átlag heti ötször kiáltasz fel fényes nappal, hogy „szellem!", háromszor észlelsz Poltergeist-jelenséget, szerinted a festmények pislognak, és éjfélkor idehallatszik a Towerből Boleyn Anna visongása, ráadásul elképzelésed szerint Jeanne d'Arc megátkozott mindent, ami angol! Azt ne is említsem, hogy szerinted Arthur fekete mágiát űz a pincében, és sötétedés után még a mosdóra sem vagy hajlandó egyedül kimenni, az ágyad alá meg szerintem tíz éve nem néztél be. És azt mondod, nem is olyan rossz?
- Kösz, hogy emlékeztetsz minderre… – morogta. Felnevetett rajta, mire a másik csúnyán nézett rá. – Ne röhögj, hé!
- Pont megérdemled, amiért nem szóltál arról, hogy hazaköltözöl.
- Jó-jó, talán kellett volna…
- Talán. Jó reggelit, én megyek, és megnézem, mi van Francisszal – indult ki a konyhából, mire Alfred utána vágtatott.
- Kiadnád a gépemet? Utána nem zaklatlak titeket.
- Persze.
Matthew csendesen visszaosont a közös szobába, Francis felpillantott rá, a haja szétterült a párnán, és nyakig húzta magára a takarót.
- Jó reggelt – suttogta elmosolyodva.
- Akkor lesz jó, ha visszajössz ide – mormogta, mire halkan nevetett.
- Csak egy pillanat, kedves – ígérte. Felkapta Alfred laptopját az asztalról, és visszalépett vele az ajtóhoz, a testvére kezébe adta. – Majd visszaengedünk – ígérte.
- Nyugi van, legyetek csak el – kacsintott rá a kék szemű, és áttrappolt abba a szobába, ami hivatalosan az övé volt. Csak azóta használta, mióta Alfred elment.
- Itt is vagyok – bújt oda Francishoz mosolyogva, és lágy csókot váltottak. A férfi átvetette egyik lábát a derekán, egészen összesimultak, letette a szemüvegét, úgy bújt hozzá. – Nagyon sietsz haza? – kérdezte halkan.
- Ne siessek?
- Maradhatnál még egy napot – ölelte át kedvesen. – Megmutatnék ezt-azt a városban, mit szólsz?
- Telefonálok egyet, és meglátjuk, rendben?
- Nem kell, ha dolgod van – visszakozott rögtön.
- Mit mondtam neked erről? – szólalt meg Francis tanárbácsis stílusban, amit annyira nem szeretett.
- Azt, hogy ne vonjam vissza azonnal, ha szeretnék valamit – sóhajtott fel, olyan hangon szólva, mintha legalábbis feleléskor kérdeznék.
- Főleg akkor ne, ha tőlem kéred – tette hozzá. – Szívesen itt maradnék veled, de ez most nem tőlem függ. – Megcirógatta az arcát.
- Jobban fogsz szeretni, ha leszokom róla? – kérdezte nagyon halkan, lehunyva a szemeit.
- Nem tudlak ennél jobban szeretni – jelentette ki komolyan. – Nem arról van szó, hogy nem szeretem, amikor ilyeneket mondasz, hanem arról, hogy ilyenkor mindig önmagadat adod fel, és ezt nem szabad. Mert szeretnél dolgokat, de nagyon nehezen veszed rá magad, hogy megkérj valaki mást, és ha felmerül, hogy nemmel válaszol, te rögtön meghátrálsz.
- Tudom – suttogta, és csak közelebb furakodott a férfihoz, hogy a karjaiban biztonságban legyen, hogy senki és semmi ne érhesse el. – Tudom, és sajnálom. Én igyekszem változni, tényleg…
- Nem kérem, hogy változz – nyugtatta. – Nekem így vagy tökéletes. – Kapott egy csókot a homlokára, remegő pilláira. – Nem azért szeretném, hogy egy kicsit határozottabb legyél, mert úgy jobban tetszenél, hanem mert neked jobb lenne, érted, kicsim? Semmit nem akarok rád erőltetni. – Magához karolta, erősen tartotta a karjaiban, hogy megnyugtassa. – Szeretlek.
- Én is szeretlek téged, Francis – suttogta, és így feküdni a karjaiban több volt, mint tökéletes. Egyszerűen imádta. Még akkor is, ha néha rettenetesen úgy érezte, hogy Francis milliószor jobbat érdemelne nála, hiszen annyit csetlik-botlik, néha annyira fogalma sincs az egészről, néha annyira, annyira béna… De Francis szereti, nem mérges a hibáiért, nem szól értük egyetlen szót sem, és annyira, annyira de annyira szereti, hogy elmondani nem lehet…
~*CrossRoads*~
- Erre jártál már? – kérdezte tőle halkan, ahogy összesimultak az óriáskerék kapszulájában.
- Még nem, de mindenképpen szerettem volna eljönni – válaszolta magához karolva a fiút, a derekára simítva tenyerét.
- Miért nem mondtad? – Matthew a vállára hajtotta a fejét, egészen hozzábújt. – Bármikor elhozhattalak volna.
- Most elhoztál – felelte elmosolyodva.
- Szeretnél még valamit megnézni Londonban? – érdeklődte.
- Ó, igen – bólintott rá. – Szeretném látni az én egyetlen szerelmemet, ahogy a Temze parton sétál, és a város történetével szórakoztat. Vagy amivel csak szeretne, mert szeretem hallani a hangját. – Érezte, hogy a másik összerándul az elfojtott nevetéstől, azt is, hogy felemeli a fejét a válláról.
- Jaj, ne már. Nem én vagyok a látványosság!
- Dehogynem – hajtotta arcát a selymes, szőke tincsek közé, belélegezve az illatát.
- El fogunk csöppenni, ha tovább folytatjuk az enyelgést – közölte kissé hűvösebben, mire felemelte a fejét, és rámosolygott.
- Sajnálom, elragadott a szépséged. – Matthew fejét rázva nevetett, ami gyönyörű volt és édes, és Francist nem érdekelte, hogy ilyenkor elcsépelt, giccses, rózsaszín ködös gondolatok jutnak az eszébe.
A fiatalabb önmagában úgy gondolta, jól sikerült a napjuk, tényleg tettek egy hosszú sétát a folyóparton, mielőtt hazaindultak volna, ráadásul itt egy kicsit hűvösebb volt, mint Párizsban, úgyhogy határozottan jól érezte magát. Francis a napokban hiányolt közelsége jól esett, talán csak egy hosszabb, szeretgetős összebújást szeretett volna még, de ahogy elnézte szerelmét, neki is valami ilyesmi járhatott a fejében. Ami nem újdonság, de neki minden rövid érintésre bizsergett a bőre, ha finoman magához karolta, vágyat és késztetést érzett, hogy közelebb és közelebb és közelebb bújjon. Ennek egyik akadályozója az volt, hogy bár egész nap kettesben voltak, mindig az utcán, parkban, köztéren, és nem szerette közszemlére tenni a kapcsolatát, zavarban érezte magát, és ezt Francis is tiszteletben tartotta; bár nem átallott néha lopott érintésekkel kényeztetni. Meg amúgy sem távolodtak el túlzottan egymástól, bizonyára a viselkedésükből is bármikor lerítt, hogy ők egy pár, de ez nem zavarta annyira, mint mondjuk egy utcán váltott csók (amire volt már példa, de nem sokszor és általában sötét volt).
A vacsora is jó volt, emiatt egy kicsit aggódott, főleg Arthur miatt, de Francisszal ők ketten udvariasan viselkedtek egymással, és amúgy is, szinte végig Alfred kérdezgette, milyen volt az olaszországi nyaralás.
A dolog úgy indult, hogy mint kiderült, Lovino több mint egy éve nem otthon, hanem Antonióval lakik Spanyolországban, de amikor a nagyapjuk és Feliciano vendégségbe mentek Németországba, megkérték Lovinót, hogy vigyázzon a házra. Antonio pedig felvetette, hogy akár addig nyaralhatnának ott velük, valahogy meggyőzte az olaszt is, és mire Matthew egyáltalán észrevette volna magát, turistát játszott Francisszal karöltve Olaszországban. Több szempontból csodálatos másfél hét volt, egyszerűen imádta, még a hőség ellenére is, amit a dél-európaiakhoz képest nehezebben viselt.
- Szerintem az volt a legjobb, mikor egész éjszaka Róma óvárosában bolyongtunk, és reggel indultunk csak vissza. Majdnem lekéstük mind a két csatlakozásunkat a vonaton, mert elaludtunk – mesélte Alfrednek, aki vigyorogva hallgatta, és úgy tűnt, örül az ő örömének.
Amikor átpakoltak a kedvese szobájába, Francisnak nem volt túl sok ideje körülnézni, de amíg a zuhany alól várta vissza a fiút, bőven akadt. Megállapította, hogy a helyiségen tökéletesen látszik Matthew visszahúzódó magatartása, a könyvespolcán gyerekkönyvek nem, viszont annál komolyabb kötetek sorakoztak, vélhetően a középiskola alatt gyűjtött jutalmak (korábban mesélte neki, hogy a jó tanulmányi eredményei miatt több versenyen megfordult, mert a tanárai felkérték), ezen kívül egy festmény díszítette a falat, de abból kinézte, hogy már akkor is ott volt, mikor a kanadai még a világon sem. Egyedül az íróasztalon volt valami, ami utalt rá, hogy egyáltalán lakják a szobát: a fénykép, amit tavasszal mutatott neki, a családja utolsó közös karácsonyáról, egy ceruzatartó, egy piros persely és a hátizsákja a székére dobva. Ezzel szemben Alfred szobája, a közös gyerekszoba túlzsúfoltnak tűnt: filmek poszterei és rajzok a falon, könyvek helyett két képregénystóc a polcon, egy rakás plüssállat és egy elektronikus kisvasút doboza, az asztala tele papírral és kinyomtatott egyetemi jegyzetekkel, az utazótáskája a sarokba dobva a görkorcsolyái és egy kosárlabda mellé. Matthew érezhetően nem lakta be a saját szobáját két év alatt sem (az albérletét bizonyára azért nem, mert nem annyira érzi a sajátjának).
Nem túlzottan érdekelte a berendezés a továbbiakban, mikor Matthew mosolyogva lépett be a helyiségbe, tincseinek vége nedves volt a zuhanytól, kellemes illat lengte körbe, és Francis csak figyelte a kecses lépteit, amikkel odalejtett az ágyhoz, útközben a székére akasztva a törölközőjét. A pillantása, a visszafogott, kedves mosolya árulkodó jel volt, és a finom pirulása teljesen biztossá tette, hogy mit szeretne, amikor mellé bújt. Mégis, incselkedve megkérdezte:
- Mit szeretnél, gyönyörűm? – A fiatalabb rámosolygott, a szemei ragyogtak, ahogy letette a szemüvegét, mielőtt még arcát a nyakába fúrta volna.
- Téged – suttogta átkarolva és közelebb férkőzve hozzá, teste forró volt, egyre közelebb simult.
- Imádom, mikor ilyen édes vagy, de nem hinném, hogy a testvéreid örülnének, ha-
- Semmi közük ahhoz, hogyan szeretjük egymást, és ez amúgy is az én szobám – könyökölt fel, és a hangja komoly volt. Elmosolyodott, megcirógatta a fiú arcát, aki belesimult az érintésbe.
- És, hogy szeretjük egymást? – érdeklődte halkan.
- Hát… nagyon – suttogta válaszul, és érezte, hogy a bőre felforrósodik a zavartól, finoman simogatta tovább. Annyira imádta, mikor a pirulós zavartság erőt vett rajta, annyira édes volt, annyira ártatlannak tűnt… Míg ajkait végig nem húzta az ujjain, a tenyerébe nem csókolt. Csak utána nézett fel a szemeibe, pillantása kihívó, vágyakozó, végignyalt ajkain. Francis nyelt egyet, és felülírta a gondolatot, miszerint őt nem lehet meglepni. Azt is, hogy párja milyen ártatlan… Ugyanis mindig ezt csinálta vele. A visszahúzódó, csendes, bizonytalan, olykor bármitől megriadó magatartásával elhitette, egy pillanat alatt elhitette, hogy mennyire törékeny, mennyire vigyázni kell rá, holott ez nem volt igaz. Ha akart, igazán és lehengerlően csábító tudott lenni, nagyon gyorsan tanult, és ezzel őszintén meglepte őt. Annál jobban élvezte azokat a pillanatokat, amikor kibújt a fiúból, hogy mennyire szenvedélyes is tud lenni, mennyire tud szeretni, ha nem fogja vissza magát.
Francis érezte, hogy párja a csípőjére ül, és büszke mosollyal figyelte, ahogy leveszi a pólóját, majd hozzásimul. Arrébb söpörte a haját, közben végigsimított hosszú tincsein, a nyakába csókolt.
- Hé… neked már megint nőtt a hajad – motyogta, és kissé eltávolodva tőle ujjai közé fogott egy tincset, hogy kihúzza egyenesre. – Ez annyira nem ér…
- Épp gondolkodom, hogy levágatom…
- Ne merd, hé, mit csinálnék nélküle?
- És tíz év múlva úgy néznék ki, mint Rapunzel – húzta el a száját.
- Hát azért a tizenkettedikről még akkor sem érne le – vigyorodott el.
- Ki tudja – mosolygott vissza. – Hol is tartottál?
- Ó… ott, hogy alszom, mert te parázol a folyosó túlsó végén alvóktól. Jó éjszakát. – Ezzel mellé feküdt, magára húzta a paplant is, és kényelmesen elhelyezkedett a fal felé fordulva.
Francis előbb meglepetten figyelte a paplanhallommá avanzsált párját, és arra gondolt, hogy ez biztosan nem komoly. Legalábbis… őszintén reménykedett benne.
Odasimult hozzá az ágynemű alatt, ujjai simították a finom bőrt, a vállán, a karján lefelé a csípőjére és vissza fel a nyakáig a hasán és mellkasán át. Érezte összerándulni az izmokat, hogy megborzong, hallotta az ajkain kiszökő sóhajt.
Azt bevallotta magának, hogy igaz ugyan: nem Matthew a legszebb ember, akit valaha látott (nem csúnya, persze, egyenesen gyönyörű), de minden bizonnyal ő a legcsodálatosabb és legédesebb. A mosolya imádnivaló, amikor nevet, legszívesebben magához szorítaná, és örökké hallgatná. Mostanában amúgy is sokat tette – a közös nyaraláson és előtte, vidám volt és boldog; amint végzett az egyetemen, rengeteg időt töltöttek együtt, és ezzel mindketten igazán elégedettek voltak. Na persze, aztán július közepén elutazott a testvéréhez az Államokba, és Londonban is töltött egy kis időt, de utána együtt utaztak meglátogatni Antoniót és Lovinót Olaszországba – ami szintén nagyon jó volt, egyszerűen csak tökéletes.
Francis rengeteget gondolkodott azon, hogy mi az, ami ennyire megőrjíti a fiúban, miért lett ennyire rövid idő alatt annyira fontos, mint senki más, miért tenne meg bármit, hogy boldognak lássa, miért akar rá annyira vigyázni, miért rohant ide Párizsból, mikor megtudta, hogy sírva jött haza, és miért félt annyira, hogy elveszíti, mikor nem is csinált semmit. Hihetetlen megnyugvást jelentett minden éjjel, amikor a karjaiban tartva, vagy az ujjaikat összefűzve alhatott el, és boldogság minden reggel, amikor arra kelt, hogy megcirógathatja az arcát, mire a fiú elmosolyodik, a kezének dörgöli arcát, ráhunyorít különleges lilaszín szemeivel, és bújik hozzá közelebb, közelebb… Boldogság és biztonság, hiszen a fiú annyira ragaszkodott hozzá, hogy lehetetlen volt, hogy elváljanak egymástól.
- Kicsim… – Matthew mocorgott, átkarolta a párnáját, a hasára fordult, fél szemmel pislogott rá, ajkain halovány mosoly, tekintete kacéran ragyogó. – Direkt csinálod – vádolta meg, ahogy közelebb hajolt hozzá.
- Hová gondolsz? – nyalintott végig ajkain ingerlően, és éppen lehunyta a szemeit, mielőtt megcsókolta volna. Hosszú, szerelmes, szenvedélyes csók volt, közben a hátát simogatta, végig a gerince mentén.
- Komolyan azt hiszed, hogy hagylak aludni?
- Tudom, hogy nem – kuncogott halkan, arcát a nyakába fúrva, úgy fordulva, hogy egyik lábát átvethesse a derekán, összesimultak, érezte mellkasán a szívdobbanásait, nyakánál a lélegzetét, ágyékuk összesimult, halk sóhaj, és a fiú finoman ringatni kezdte a csípőjét, ahogy szorosan átkarolta, és markába gyűrte a pólóját a hátán.
~*CrossRoads*~
- Alfred azt mondta, hogy találkozhatunk kéthetente – mondta, mikor már Francis autójában ültek. Szemerkélt az eső, szürke volt a délelőtt. – Mert így jut időm rád és a tanulásra. Bár azt hiszem, inkább arra gondolt, hogy rád.
- Milyen kedves – mosolyodott el.
- Ühm. Nagyon furcsa lesz, hogy ilyen sűrűn láthatom – gondolkodott el. – De örülök neki – tette hozzá.
- Mit szólnál, ha kerítenék neked lakótársat? – érdeklődte hirtelen a francia.
- Lakótársat? – hökkent meg. – Kit?
- Úgy néz ki, hogy Bella bátyjának van egy kis dolga Párizsban, és szállást keres. Szerintem jól meglennétek. Persze nem kell, ha nem akarod, csak egy felvetés.
- Jól hangzik, azt hiszem. Ha nem probléma neki a macska.
- Nem hinném. De bemutatlak titeket egymásnak, és eldöntöd, rendben?
- Rendben – biccentett. Úgy gondolta, hogy talán kevésbé tartana egy idegentől, ha azért az idegenért Francis kezeskedik.
- Akartam említeni – folytatta a férfi –, hogy nem leszek otthon a hétvégén.
- Ó, merre mész? – érdeklődte valóban kíváncsian. Francis egy pillanatra igazán komornak tűnt, mielőtt válaszolt volna.
- Antonióhoz – mondta. – Tavaly ilyenkor hunyt el az édesanyja, meglátogatjuk a sírját. Csak ezért nem jöhetsz most, amúgy azt mondta, bármikor szívesen vendégül lát minket.
- Értem, persze, nem gond. Mondd majd neki, hogy üdvözlöm. – Igazán nem gondolta volna, hogy a spanyol férfi mostanában veszített el valakit, aki közeli hozzátartozója volt, hiszen maga volt a jókedv és a derű. Rendkívül nyitott és mosolygós, tipikusan az a személy, akire ha ránéz az ember, ő maga is pillanatok alatt vidám lesz. No persze, vannak olyanok, akiken nem látszik a szomorúság, egy kicsit Alfred is ilyen volt. – Neked pedig jó utat.
- Erre a kívánságra még majd visszatérünk, jó? – mosolygott rá kedvesen, szemeiben ragyogással, amitől elpirult, és inkább kinézett az ablakon.
- Jó… - suttogta haloványan elmosolyodva; kezeik összeértek – egyszerre próbálták megsimítani egymás combját. Némán összemosolyogtak.
