III. Fejezet

Matthew álmosan támolygott ki a konyhába, ki tudja, talán csak megszokásból. Francis olyan mélyen aludt, hogy meg sem rezzent rá, úgyhogy nem akarta zavarni az önkéntelen mocorgásával, inkább felkelt és kiosont a kapott vendégszobából. Megtorpant, mikor megpillantotta, hogy Lovino már ébren van, sőt, a konyhaasztalra pakolt zöldség-gyümölcs halomból kiindulva már a piacon is járt, pedig még csak reggel fél nyolc volt.
- Uhm… bongiorno[1] – köszönt halkan, mire a házigazda felé pillantott, kifürkészhetetlen tekintettel. Lesütötte a szemeit, és úgy gondolta, hogy inkább mégis megpróbál visszamenni a szobába, bár a kertre néző, szúnyoghálós ajtó miatt itt sokkal hűvösebb volt. Nem látta, hogy az olasz biccent felé, csak a hangját hallotta, ahogy megszólalt:
- Ülj csak le. – Meglepődve lépett oda egy székhez és ereszkedett le rá. – Kérsz kávét?
- Elfogadom, köszönöm – válaszolta csendesen. Az olaszok vendégszeretők, gondolta, de ezzel csak annyi volt a probléma, hogy Lovino – az ő szemében – nem számított tipikus olasznak. A vérmérséklete rendben, de minden egyéb tulajdonsága átellenben volt azzal, amit a latin népekről gondolt és tudott általában. Na persze a sztereotípiák alól mindig van kivétel, és ezek miatt az olasz fiú számára kiszámíthatatlannak tűnt. Mindenesetre a kávéja jobb volt mindennél, amit valaha kóstolt.
Pár perc múlva az ital felett beszélgettek irodalomról.

~*CrossRoads*~

Bella Morgens, Francis egyetlen lánytestvére – Madam Solange másik vér szerinti gyermeke[2] – vidám lány volt, de Matthew-nak az volt a benyomása, hogy nem nagyon kedveli a másik bátyját, Daant[3]. Talán ez az érzés kölcsönös lehetett, de a fiatal férfi arcáról nem tudott leolvasni semmit, és ahogy ránézett, inkább elkapta a pillantását, és kissé közelebb akart húzódni Francishoz.
Letagadhatták volna, hogy testvérek: ugyan a szemeik zöldek voltak, de egészen más árnyalat, a lányé sokkal sötétebb. Bella haja rövid szőke, hamarabb hasonlított kissé Franciséra, sötétzöld hajpánttal fogta hátra, ami igazán jól állt neki. Első benyomása az volt kettejükről, hogy míg Bella nyitott és vidám, addig Daan hűvös, és azaz alig szólós típus. Mégis felajánlotta, hogy nézzék meg a lakását, úgy gondolta, hogy egy csendes lakótárssal neki sem lenne semmi baja.
- Szóval ez itt a másik szoba – lökte be az ajtót. – Nézz körül a többi helyen is nyugodtan – mondta, és visszafordult a nappali irányába. – Mindjárt megnézem, mi van itthon – pillantott a kanapén ülő Francisra és Bellára. James, a macskája jólesően terpeszkedett a férfi ölében, mégis magával hívta a konyhába.
Adott enni a bundás jószágnak, megcirógatta kicsit, mire James dorombolva bújt hozzá, hiányolta a gazdáját.
- Nem is tudom, mi lenne a legjobb neked – suttogta halkan, ahogy fehér bundába temette ujjait. – Mostanában olyan keveset vagyok itthon, hogy fél életedet odalent töltöd vendégségben… Folyton Francisnál lógok, de csak nem hurcibálhatlak magammal, igaz? – A macskát úgy tűnt, nem izgatja különösebben a kérdés, ellenben a belépő franciát annál inkább.
- Mi van velem? – érdeklődte, mire felé fordult és felegyenesedett.
- Csak azt mesélem szegénynek, hogy rossz gazdája vagyok – sóhajtott. – Mostanában keveset vagyok vele itthon.
- Ugyan, imádjátok egymást. – Francis megcirógatta a székre felugró macskát, aztán megkérdezte: – Mit gondolsz?
- Daanról? – Bólintás volt a válasz. – Szerintem nem lenne vele semmi bajom.
- Neki sem veled – mondta, mire Matthew elmosolyodott.
- Ennek örülök. – Összemosolyogtak, aztán ő szervírozta a frissítőt.
Abban egyeztek meg a hollanddal, hogy szeptember elején költözik be hozzá. Francis hazavitte a másik kettőt, de aztán visszament hozzá – nála töltötte az éjszakát, másnap indult Spanyolországba meglátogatni a testvérét. Búcsúzás közben megemlítette, hogy amikor visszajött, majd kimehetnének a birtokra pár napra. Határozottan tetszett neki az ötlet.
És úgy is lett.

~*CrossRoads*~

Francis finoman ringatta magukat a hintaágyon, olvasott. Matthew az egyik combján nyugtatta a fejét, vékony takaró alatt édesen szundikált; minden olyan békés volt és idilli, kellemes nyárvég-délután. Épp lehűlés volt, kedvese csak azért hagyta, hogy betakarja, mikor kiültek a hátsó verandára. Eredetileg ő is olvasni akart, de végül odafészkelt hozzá, hagyta, hogy a fejét, haját cirógassa, végül lehunyta a szemeit és elaludt. A francia néha rápillantott, de szerelme rezzenéstelenül, nyugodtan pihent.
Mostanában sokkal kiegyensúlyozottabbnak és pihentebbnek tűnt, mint mikor megismerkedtek, akkortájt sűrűn tűnt fáradtnak, idegesebb volt, a szemei alatti karikákról nem is beszélve. Pontosan tudta, mennyi szabadidőt adott neki a műtermi munkával, és hamarosan a fiún is látszott, hogy többet tud pihenni, nem hajtja magát annyira. Erre akkor jött rá igazán, mikor látta, mennyit képes tanulni, nem csak a vizsgaidőszakban, de a hétköznapjain is. Pedig mindig mindent tudott, ő mégis úgy érezte, hogy ez nincs így, idegeskedett és görcsölt, hogy aztán színjeles bizonyítványa legyen (és csak akkor legyen hajlandó örülni neki, ha valaki elismerte a munkáját).
És az is feltűnő volt, mennyivel nyugodtabb lett, miután rájött, hogy Francis nem lesz vele türelmetlen, nem fog kiabálni, betartja az óraszámot és a megbeszéltek szerint kifizeti; ráadásul még érdeklődő is, tudtak beszélgetni. Talán emiatt bízott meg benne. Mert nem bántotta, vagyis igyekezett nem tenni. És ez a bizalom ragaszkodásba és szerelembe torkollott.
Matthew fordult egyet, aztán felpislogott, majd haloványan mosolyogva megkérdezte:
- Mennyi az idő?
- Fél hat lesz – válaszolta. A fiatalabb sóhajtott egyet.
- Aludni akarok – suttogta Francis hasának.
- Csak nem vagy fáradt? – érdeklődte halkan, és megcirógatta az arcát, hogy utána ujjai a hajába csússzanak, finoman tovább simogatva.
- Hát... elég jól lefárasztottál az éjjel... meg reggel, és aztán lóháton töltöttük a nap nagy részét...
- Te vagy a fiatalabb, bírnod kéne – incselkedett vele, mire Matthew szája sarka megrándult.
- Ellustultam, és ez a te hibád – jelentette ki határozottan.
- Micsoda rettenetes dolgokat teszek veled – sóhajtott színpadiasan. – Menjünk el fürödni, mit szólsz?
- Megmosod a hátam, cica? – hunyorgott fel jókedvűen
- Bármidet megmosom, ha szeretnéd.
- Hát ez jól hangzik – mosolyodott el, és felnyújtotta karjait, hogy Francis nyakába kapaszkodva megcsókolhassa. – Mehetünk is – ült fel mosolyogva. – De sietünk, mert fáradt vagyok – fordult felé olyan arccal, amiről Francis pontosan tudta, hogy nem lesz belőle sietés.

Matthew odatartotta arcát a tusrózsának, kellemes volt, átjárta a frissítő hűvös, aztán Francis odalépett mögé, egészen hozzásimult, és melegebbre állította a vizet, aztán végigsimított a testén, a mellkasától kezdve egészen le medencecsontjáig, ahol irányt váltott és tenyere finoman a fenekére simult. A fiatalabb akaratlanul is megrezzent, és előrébb lépett egy kicsit.
- Kicsim? – Francis hangja aggódóan csengett a vízcsobogáson át a fülében.
- Jól vagyok – suttogta maga elé.
- Én nem így gondolom – most már inkább megrovó volt, és a kanadai inkább behunyta a szemeit. – Miért nem szóltál? Azt hittem ezt már megbeszéltük – mormolta a férfi a fülébe.
- Eddig fel sem tűnt, tényleg – védekezett halkan, lemondóan. Utálta, ha Francis neheztel rá valamiért. Utálta magát, amiért minden igyekezete ellenére sem tudott tökéletes lenni.
A másik nagyon finoman szembefordította magával, aztán elzárta a vizet. A fiatalabb bőre szinte nyomban lúdbőrzött a meleg víz hiányától. Francis a vállaira csúsztatta a kezeit, és homlokát az övének támasztotta.
- Kicsim, mondtam, hogy nem baj, ha kérsz egy kis időt. És az sem baj, ha megállítasz.
- Jó-jó, oké – adta meg magát sóhajtva. – Hagyjuk ki a ma estét. Valójában azt hiszem, tényleg fáradt vagyok.
- Ne haragudj – mondta a férfi magához ölelve, és Matthew odabújt hozzá.
- Nem a te hibád.
- Bizonyos tekintetben én felelek az épségedért, úgyhogy igenis az enyém.
- Itt hagyjuk abba – kérte elmosolyodva. – És nyisd meg a vizet, mert fázom.
- Rendben. Akkor megmosom a hátad, vacsorázunk, aztán ágyba is bújhatsz.
- Nem vagyok éhes – húzta el a száját. – De a többi jöhet – hátával a férfi mellkasához dörgölőzött, miután visszafordult, és az megnyitotta a vizet, majd előkerített egy hablabdát és folyatott rá a tusfürdőből. Francis szándékosan nem vitte túlzásba az érintéseket, amiért ő hálás volt, de nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni magukat, márpedig a közös fürdő intimitása adta volna az indokot, úgyhogy inkább kikéredzkedett a zuhany alól, és beburkolózott egy lepedőnek is beillő törölközőbe. Otthagyta a fürdőszobát, és rövid időn belül pizsamába majd ágyba bújt, de nem aludt még el, számított rá, hogy Francis még beköszön egy jó éjt csókkal, és azt semmiképpen nem akarta kihagyni.
Már a félálom határán egyensúlyozott, mikor ez megtörtént, de nem zavarta hogy felrezzent, mikor a francia odalépett az ágyhoz. Összemosolyogtak, Francis odaült mellé, megsimogatta az arcát.
- Biztos, hogy máris aludni szeretnél? Hajnalban fogsz ébredni.
- Készítek reggelit és ágyba hozom neked – válaszolta. – Nem ér, hogy mindig csak te kényeztetsz engem.
- Ez igazán jól hangzik – felelte, rövid, puha, kissé fogkrém ízű csókot váltottak, aztán Matthew elhelyezkedett az ágyban, és Francis egészen addig cirógatta a haját, míg biztos nem lett benne, hogy mélyen alszik.
A kanadai érzékelte valamikor hajnalban, hogy szerelme mellé fekszik, összefűzték ujjaikat, félálmos gondolatai között szerepelt, hogy Francis biztosan dolgozott valamin, rajzolt vagy olvasott, esetleg a kettőt egyszerre, és amúgy is az éjszakai csend hatott rá a legihletőbben, ráadásul itt tényleg nyugalom volt, hiszen még a főút is kilométerekre volt tőlük, csak hajnalban, az ébredező csendben hallatszott oda az elhúzó autók hangja.

Túl hamar felébredt, ahogy Francis jósolta, de még egy darabig ott maradt az ágyban. Kellemes hűvös ömlött be az ablakon, és így a vékony takaró alatt pont jó volt. Az ágyneműnek finom szappanra emlékeztető illata volt, valahogy a régiséget kötötte ehhez az illathoz. Az ágy maga hatalmas, akár négyen is alhattak volna rajta kényelmesen, ráadásul a szélére ülve is alig ért le a lába a szőnyegig. Valójában mindent furcsának látott a kastélyban. A tágas tereket, azt, hogy mindegyik szobában műkincsszámba menő ereklyék rejtőztek, csodálatos festmények, gyertyatartók, kardok vagy más fegyverek, mint egy várban, és mégis, a szárny, ami lakhatásra volt átalakítva, fel volt szerelve, volt rendes villany (gyönyörű szép, egyáltalán nem kirívó csillárok), konnektor, olvasólámpa és központi fűtés.
A könyvtár volt a kedvence, nagyjából akkora lehetett, mint az otthoni magángyűjtemény, és kétszer olyan sokszínű, a különböző nyelvek irodalmai mind megtalálhatók voltak, pedig a feljegyzések szerint a család egyszer nagyobb adományt juttatott el belőle egy egyházi iskolának, bár a papírokból nem derült ki, pontosan melyiknek (pedig érdekelte volna), és a család jelenlegi gazdagságát is sejtette, hogy az épület a benne található összes kinccsel együtt magánkézen van, beleértve a könyvtárat, ami önmagában érhetett annyit, mint a többi holmi együtt. Matthew-t pedig, révén, hogy szakdolgozati témát keresett, távolról vonzotta minden, aminek egy kicsit is történelem-szaga volt. Francis nevetett a kíváncsiságán, a lelkesedésén és az aggodalmas megjegyzései miatt, és csitította, hogy ráér még, hiszen csak a tavasszal kell ezzel tüzetesebben foglalkoznia majd.
Francis álmában felé fordult, amin elmosolyodott. A férfi mély alvó volt, és ha tehette, képes volt az egész napot átaludni, míg ő maga korán feküdt, de korán is kelt. Év közben könnyebben egyeztették ezt a csúszást, mert nem mindig aludtak együtt, és ha igen, azt több szempontból kihasználták, de a nyáron alig akadt olyan este, mikor egyszerre aludtak volna el. Matthew viszont nem tudott nyugton maradni, de nem szerette volna felébreszteni a másikat, ezért felkelt, kerített a csomagjából egy vékony pulóvert és kiosont a szobából. A folyosón rögtön belefutott a szinte a küszöbön alvó hófehér, hosszú szőrű, nagy termetű kutyába, aki lelkesen felugrott, hogy üdvözölje.
- Szia – súgta neki, ahogy megsimogatta, először csak a nyakát, aztán fejét. – Francis elfelejtett beengedni, mi? Na, gyere, hagyjuk még aludni, későn feküdt le.
Útba ejtette a könyvtárszobát, a nagy, intarziás asztalnál megpillantotta a papírkupacot és a könyvet – Francis mindent ott hagyott. Az asztal felét kitépett, néha gombóccá gyűrt papírok fedték, Francis tolltartója kiborítva ott, ahol a keze ügyébe esett minden grafitceruza, és az a három színes – alapszínek: piros, sárga, kék – amiket odatett a két, szinte fekete radíron és az ezüst színű hegyezőjén kívül. Két olvasólámpa is állt az asztalnak azon részén, ahol dolgozott. Az ablak nyitva, a függöny is elhúzva előtte, Matthew becsukta és elé rántotta a függönyt, odasütött a nap, már most kezdett melegedni a helyiség levegője. Kissé összébb rendezte a rajzokat, egy kupacra gyűjtötte azt, amiről azt gondolta, Francis ki akarja majd dobni, és összeszedte a ceruzaforgácsot is. Végül szemügyre vette a fő művet is, ami Ysabeau-t ábrázolta, ahogy az egyik polc mellett fekve alszik, pontosabban szinte csak a mancsain nyugvó fejét és egy részt a nyakából. Grafika volt, gyönyörű szép, mindig elcsodálkozott, hogy a kedvese milyen tehetséges, mennyire tökéletesen ki tudja fejezni magát festészettel vagy rajzolással. Ő pedig sokszor még a szavakkal is gondban van...
- Ysa, gyere – hívta magával a kutyát, az lelkesen tartott vele a konyhába, ott azonban leült egy szék mellé, a fiú mindig meglepődött, mennyire jól nevelt, ahhoz képest, hogy az ő macskája például beleeszik szinte bármibe, amit talál. A kutyán viszont látszott, hogy Madam Solange nagyon sokat foglalkozott vele, mivel az övé volt, s az ő kiruccanásuk a nagyvárosból egybeesett a nő egy utazásával, megkérte őket, hogy vigyázzanak a kedvencére míg távol van.
Megreggelizett, aztán meglocsolta az előkerti virágokat, és még mindig pizsamában nekilátott, hogy ebédet készítsen Francisnak, amit délben szervírozott. A francia meg sem rezzent arra, hogy belépett a szobába, és csak a kissé kócos haja, meg a takaró, ami az ágy túlsó oldalára volt gyűrve jelezte, hogy mocorgott, míg ő nem látta. A tálcát az éjjeliszekrényre csúsztatta és leült mellé.
- Hasadra süt a nap – suttogta, miközben kedvesen végigsimított a vállán, a bőre meleg volt, kellemes. Francis csak mormogott valamit, és arcát a párnájába fúrta. Matthew félig rádőlve hajolt hozzá, és incselkedve a fülébe suttogott. – Hoztam neked ebédet – mondta, miközben ajkai hozzáértek egy kicsit, aztán finoman arcon puszilta. – Tudom ám, hogy direkt csinálod – mormogta, és felegyenesedett volna, de Francis átkarolta, fordult egyet, hogy a hátán feküdjön és magához húzta.
- Jó reggelt, szerelmem – suttogta álmosan, és felhunyorgott, majd rövid csókot váltottak.
- Reggel, hol van az már – csóválta fejét mosolyogva. – Dél van.
- Tudom, korábban kellene lefeküdnöm – mondta, ahogy megcirógatta a fiú arcát.
- Te mondtad – mosolygott rá a lila szemű, és felegyenesedett, majd odavette a tálcát. – Jó étvágyat.
- Köszönöm. – Francis elhelyezkedett, lassan mindketten eszegetni kezdtek, csak élvezve a nyugodt együtt-pillanatot, azt, hogy a nap békéje közéjük telepszik.

~KWR~

[1]Olasz, 'jó reggel, jó napot' az olaszok egészen addig ezzel köszönnek, míg le nem megy a nap.
[2]Ez nem derült eddig ki egyértelműen, de Bella Francis féltestvére, mindkettejüknek Solange az édesanyja; Bella és Daan viszont az édesapjuk miatt féltestvérek. Bonyolult, eh. Remélem, így már érthető.
[3]Daan [Hollandia], akit idő közben átneveztem, az előző történetben még más néven emlegettem, de az egy félreértésen alapult, és közben bukkantam rá erre a névre, ami nekem jobban tetszik. (Még véletlenül sem vagyok következetes... sajnálom.)
Ysabeau nevét úgy ejtik: 'Izabö'