V. Fejezet

Arthur folyamatosan dohogott, miközben fertőtlenítőt locsolt a vattapamacsra, és megpróbálta kimosni Alfred sebeit. Többesszámban beszélt, de valójában inkább csak az előtte ülőnek szólt, aki szenvtelenül, néha fel-felszisszenve hallgatta, egyetlen válasz nélkül.
- … nem is értem, hogy lehetettek ilyen felelőtlenek! Azt ígértétek, hogy nem fogjátok összetörni magatokat a görkorcsolyákkal!
- Jaj, Arthur, hagyd már szegényeket, te is csomó hülyeséget csináltál ennyi idősen! – szólt rá Gwendolyn, mikor megunta a bátyja morgolódását. Ő Matthew-t ápolta, aki halkan szipogott, és próbált nem sírni, az ember tizennégy évesen ne bőgje el magát pár horzsolás miatt, igaz? – Nagyon fáj? – kérdezte halkan a nővére, mire a fiú megrázta a fejét. – Mindjárt jobb lesz – mosolygott rá bátorítóan. – Alfred, te hogy érzed magad?
- Nem jól – vágta rá, mire Matthew felé kapta a fejét, de a kék szemű arcán csak az a lenéző unalom tükröződött, amit Arthurral szemben mostanában alkalmazott, ha egyáltalán nem akart vele beszélgetni.
- Reggelre jobban lesztek – ígérte Gwen kedvesen. – Holnapra pedig kitalálunk valami programot, rendben? Úgyis nagyon meleget jósoltak, úgyhogy nem kellene kimennetek.
- Jól hangzik – suttogta Matthew, miközben nagyon óvatosan Arthurra pillantott, aki nem nézett felé, csak a fertőtlenítős üvegre tekerte a tetejét, és visszatette a kis orvosi táskába. Nyáron kimondottan többször kellett elővenniük, mint az év többi részében.
- Rendben is vagytok – csapta össze tenyereit a nővérük, mire Alfred fel is ugrott a székről. Matthew egy kicsit lassabban követte, és visszahúzódtak a közösnek kinevezett gyerekszobába. – Nem kell velük ennyire szigorkodnod – jegyezte meg a lány. – Gyerekek még, az a dolguk, hogy butaságokat csináljanak. Többet ezt biztosan nem teszik. – A bátyja csak morgott valamit. – És kérj időpontot a szemésztől – tette hozzá, majd otthagyta, hogy a legkisebb után nézzen.

~*CrossRoads*~

Alfred lepattintotta kétszer a kosárlabdát, két keze közé szorította, egy pillanatig farkasszemet néztek, jobbra mozdult, elterelésnek, ezt Matthew tudta, követte a mozdulatait, de Alfred egy pillanat alatt kicselezte és a kosárba dobta a labdát.
- Azzz... tizenöt-négy? Ez így unalmas.
- Bocs, hogy rajtad kívül senkivel nem szoktam játszani – morogta kissé kedvetlenül. Persze, Alfrednek mindig jobban ment a játék, mint neki, de azért korábban, ha akart, kiharcolt egy döntetlent; most úgy tűnt, hogy nem sikerül a dolog.
- Akkor csak dobáljunk! Milyen a suli?
- Minden rendben vele, ha odaérek időben – vont vállat.
- Nem szoktál késni.
- Nem szoktam, ha nem Francisnál alszom. – A testvére elvigyorodott, szinte várta, hogy ebből megint szekálás lesz.
- Fura, azt hittem Francis támogatja, hogy tanulj.
- Hát azt támogatja is. Csak azt nem, hogy reggel el tudjak indulni időben. Úgyhogy nem alszom nála, amikor korán van órám.
- Szegény – húzta el a száját. – Hogy lehetsz vele ilyen? – Matthew vetett rá egy csúnya pillantást. – Jajmár, tudod, hogy csak viccelek. Szóval akkor nem is lógtok együtt annyit.
- Hát nem. Meg ő most elutazott Gilberthez, úgyhogy majd csak valamikor a hét közepén találkozunk. Nem is baj, nem kell, hogy mindig együtt legyünk, csak hiányzik.
- Mért nem költöztök össze? Így is félig nála laksz – mondta, ahogy átpasszolta a labdát. A kanadai nem dobta vissza azonnal, csak nézte a felületét, elgondolkodó hangon válaszolt:
- Kérdezte már ő is... De nem akarom, jó lenne, de nem biztos, hogy jól érezném magam... Inkább maradok az albérletben, néha kell, hogy egy kicsit csend legyen körülöttem... – Visszadobta, a másik egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte:
– Nem vagy benne biztos?
- Dehogynem! Francis az egyik legjobb dolog életemben, nem arról van szó, hogy nem lenne jó vele lakni, csak... abból úgy is az lenne, hogy ő tart el engem, és azt nem akarom. – A kék szemű odalépett hozzá, és összeborzolta a haját.
- Hogy te mindig ilyen hülyeségeken tudsz fennakadni – mondta csupa szeretettel a hangjában, és magához húzta.
- Sajnálom, hogy ilyen bonyolult vagyok – suttogta.
- Ugyan, ne is foglalkozz vele.
- Srácok! – kiáltott rájuk az ismerős gyerekhang, mindketten összerezzentek. – Arthur már tiszta morc, hogy hol vagytok ilyen sokáig! – Peter odarohant hozzájuk, mindketten megölelték. – Szia, Matt!
- Szia – mosolygott rá. – Mi a helyzet?
- Semmi, tök fura lesz, hogy ilyen sokan vagyunk itthon – felelte vidáman, és összekapaszkodva indultak vissza a házhoz közeli, kialakított sportpályák mellől. Amikor elhaladtak a leginkább görkorcsolyákhoz és gördeszkákhoz épített rámpák mellett a két idősebb összemosolygott, aztán halkan egymásra nevettek. – Naa, hé, mi van?
- Egyszer estünk egy nagyot, mikor legurultunk azokon – intett Matthew a rámpák felé.
- Ja, harmadik után volt. Valami nagyszájú idióta kitalálta, hogy úgysem merek lejönni onnan, én meg persze jól felhúztam magam rajta.
- És hiába próbáltalak lebeszélni, csak engem is belerángattak az egészbe.
- És aztán kaptunk egy hét szobafogságot.
- Meg egy csomó jégkrémet Gwentől fájdalomdíjnak.
- És Arthur ki volt akadva, hogy lehettünk ilyen felelőtlenek meg minden, blablabla.
- Hát ő... mindenen kiakad – jegyezte meg Peter olyan hangsúllyal, mint akinek nagy tapasztalata van a dologban.
- Az egész pasi egy kiakadás – bólogatott Alfred, és összevigyorogtak a kicsivel. Matthew hallgatott – részéről úgy gondolta, ő az egyetlen, aki tudja milyen, ha a bátyjuk tényleg kiakad, és erre nem akarta emlékeztetni magát. Főleg, mert Arthur mostanában sokkal kedvesebb volt vele, mint eddig bármikor. Na persze, ő annak is örült, ha emberszámba vette, ha a tekintete nem rebbent el róla azonnal. És most, amíg itthon volt, néha beszélgettek. Teljesen tökéletesen általános témákról mi a helyzet, hogy vagy, mit csináltál, milyen az egyetem, de legalább szóba állt vele. Legalább észrevette. És azt mondta, örül, hogy komolyan veszi a tanulást, örül a sikereinek, és ez a pozitív megerősítés annyira jól esett, annyira szomjazta, miközben észre sem vette...

- És itt milyen a suli? – kérdezte, mikor már mindketten betakaróztak a közös gyerekszobában, ahol megint olyan otthonos rendetlenség volt, amilyet csak Alfred tud teremteni maga köré, és ami annyira nyugtatóan hatott rá.
- Karót nyelt angolok, tiszta hiszti az összes – közölte Alfred, és Matthew nyelt egyet. - Amúgy lehet, hogy szakot váltok.
- De szereted, amit most tanulsz – suttogta maga elé.
- Nem úgy, ahogy ezek tanítják – hangzott a válasz, és a kanadai halk sóhajjal a párnájába fúrta az arcát.
- Nem kellett volna visszajönnöd, azért, hogy aztán ne érezd jól magad, semmiképpen – motyogta.
- Mindkettőnket kikészített a távolság, Matt, nem volt értelme.
- De téged most az ittlét készít ki – susogta.
- Ugyan már, tizenöt évig kibírtam, most már gyerekjáték lesz – vigyorodott el, és átvetette a karját a hátán.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Én is.

~*CrossRoads*~

Matthew dobolt a lift gombjain, haloványan elmosolyodott – nem szólt Francisnak arról, hogy jön, meglepetésnek szánta. Másnap elmarad a reggeli órája, csak délután kell bemennie az egyetemre, nyugodtan engedhet szerelme minden csábításának. A férfi amúgy is szerette a meglepetést, bár csak ritkán állított be hozzá hívatlanul.
- Megjöttem – motyogta maga elé, szinte érthetetlenül. Mindig így köszönt. Furcsa volt a csend, nem mert hangosabban szólni. Francis most nem várta az ajtóban, mint általában szokta (a csengőre nem reagált, hát beengedte magát a kulcsaival), és nem hallatszott ki zene sem a dolgozószobájából. Egy pillanatra azt hitte, hogy nincs is még itthon, de a kabátja és a sála a helyén.
Beosont a lakásba, benézett a dolgozóba (semmi), aztán a hálóba, és takarókupacból ítélve megtalálta kedvesét. Közelebb ment hozzá, óvatosan az ágy szélére ült, gyengéden megcirógatta a férfi arcát, és megdermedt – a bőre tűzforró volt.
- Francis...? – suttogta aggódón. A férfi nem válaszolt, éppen csak mormogott valamit álmában. Matthew megrázta a vállát egy kicsit, majd újra végigsimított az arcán, hátha ettől felébred. – Francis, hé, ébresztő... – susogta. A férfi végre felnézett, lázasan csillogó szemekkel, és kissé megrándult a szája, mintha mosolyogni akarna.
- Szia, kicsim, mikor jöttél? – kérdezte kissé rekedten.
- Nemrég...
- Nem érzem túl jól magam – mondta Francis. – Hoznál nekem valamit inni? Aztán idebújhatnál mellém.
- Hát azt kötve hiszem – motyogta Matthew, kicsit bosszúsan, hogy még az alig magánál lévő kedvese is képes a szavába vágni. – Hozok valamit – ígérte, megsimogatta a vállát búcsúzóul, és miközben átsuhant a konyhába, feltárcsázta Madam Solange számát megérdeklődni, van-e bevett szokása, amivel Francist szokta kigyógyítani a lázas megfázásból.
Persze akadt, úgyhogy amíg pár korty, maradék langyos citromos teát vitt a férfinak, már fel is tett melegedni egy kis vörösbort, hogy utána némi rábeszélés árán, de belediktálja a betegbe az egészet, majd alaposan betakarta, és rászólt, hogy akkor se másszon ki a paplan alól, ha melege van.
Matthew fáradtan sóhajtva mérlegelt, mit kellene most tennie. Még éppen hazamehetne, hogy kipihenje magát – ami úgysem sikerülne, lévén, hogy szétaggódná magát Francisért – vagy maradhat, hogy felügyelje, és megpróbálhat aludni kint a kanapén, vagy a vendégszobában, ahová eddig lényegében soha nem lépett be. Nosztalgikusan gondolt arra az estére, amit először töltött itt, ami fantasztikus és őrült jó volt, és amikor a házigazda felajánlotta neki, hogy alhat ott, ha szeretne – és egy másikra, amikor ő maga darabokban pihent valahol a depresszió és az önsajnálat legmélyén, és amikor az volt a legrémisztőbb gondolat a világon, hogy egyedül töltse az éjszakát Francis (és/vagy Alfred) nélkül.
Most valahogy nem volt ijesztő a gondolat, és praktikusan nem szerette volna elkapni a betegséget, nem volt szükség rá, hogy mind a ketten rosszul legyenek. Azért a biztonság kedvéért addig túrt az egyik fiókban, míg talált egy kis C-vitamint, feltett vizet egy új adag teának (mióta gyakori vendég, megszaporodott a konyha tea-kínálata – mióta Francis gyakori vendég nála, az ő hűtőjében bor van mindig), citrom levét csepegtette bele, és juharsziruppal édesítette, aztán bevetette magát a vendégszobába, elrendezte az ágyneműt, végül beosont Francishoz, elcsaklizta a kedvenc, finom illatú kispárnáját, közben ellenőrizte, hogy a férfi mélyen, rezzenéstelenül alszik. A homloka még mindig forró volt, Matthew reménykedett, hogy reggelre kiizzadja minden baját, vagy legalábbis jobban lesz.
Próbált aludni, igazán. De az új szoba, az új, használatlan ágy, a levegő, ami a résnyire nyitott ablakon süvített be, zavarta. Becsukta az ablakot, és átosont Francishoz. Csak egy kósza érintés az arcán, rendben van, már nem olyan forró. Cirógatta egy kicsit paplanon keresztül, elnehezült pillákkal, aztán visszatámolygott a másik szobába és lefeküdt. Hajnalban köhögésre ébredt. Átosont Francishoz, aztán ki a konyhába, teát melegített, citrommal, egy kis mézzel, és megitatta vele, felrázta a párnáját. Francis szerencsére már egyáltalán nem volt lázas. Tett oda neki zsebkendőt, bögrét, fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrényre. Megint visszament aludni, egy órával később megint átment, és végül meg sem próbált visszatérni a vendégszobába, ott aludva, a paplan alatt találta a reggel.

Francis a fejfájásra ébredt, odakint már világos volt, ahogy mocorogni kezdett, előbb a gyógyszert meg a teát pillantotta meg (gyógyszer be, tea felhajt), aztán a másik oldalán nyugvó kedvesét, aki a paplanja sarkát a feje alá gyűrve aludt. Ahogy megmozdult, a fiú is felrezzent, pislogott párat, aztán felült.
- Szia... jól vagy? – kérdezte álmosan.
- Jobban – hangzott a válasz. Hagyta, hogy a kezét az arcához érintse, megsimogassa kicsit. – Hm, ez jó – dörgölőzött a kezének mosolyogva, mire Matthew visszahúzta ujjait.
- Már nem vagy lázas – állapította meg kissé elpirulva.
- Viszont fáj a fejem, és innen érzem, hogy az egész hetem orrfújásból fog állni – morogta maga elé fanyarul.
- Fogadjunk, hogy nem öltöztél fel rendesen, mi? – Nem felelt, a feltételezés helytálló volt, sajnos.
- Megyek zuhanyozni – jelentette ki, ahogy lelökte a paplant magáról. – Jössz velem? – hajolt közelebb hozzá mosolyogva, mire Matthew határozottan megrázta a fejét.
- Nem-nem, te most beteg vagy – közölte eltökélten. – Menj csak zuhanyozni, én áthúzom az ágyat, és főzöm teát.
Francis felsóhajtott, visszahanyatlott a párnájára.
- Jól van, igazad van – hagyta rá sóhajtva. – Azt hiszem, csak a megszokás. – Elvigyorodott, és a fiú felnevetett egy kicsit, reggeli zene, a kedvenc hangja. Már megérte.
A zuhanyrózsa zápora jól esett, a kopogó vízcseppek visszhangja viszont csak tetézte a fejfájását, de a zuhany összességében felfrissítette, és lecserélte a ritkán használt pizsamáját is, és árnyalatnyit jobb hangulatban ült le a gőzölgő teája mellé, amihez a kedvese mellékelt egy kis pirítóst is, mire elgondolkodott, mennyi időt tölthetett zuhany alatt, ha mindenre volt ideje a fiúnak.
- Mikor jöttél? – kérdezett rá két falat közt, amit nem kívánt igazán, de inkább ez, mint a hasfájás az éhgyomorra bevett gyógyszer miatt.
- Még az este. Meg akartalak lepni, nem volt reggel órám, csak délután megyek.
- Kedves tőled – mosolygott rá, és jobb híján megsimogatta a hozzá közelebb lévő kezét. Matthew elmosolyodott, megszorította a kezét, és felállt, áthajolt az asztalon, hogy homlokon csókolja.
- Szükséged van valamire? Lemegyek boltba, ha szeretnéd – ajánlotta fel. Ő azonban csak egy csókot szeretett volna, de a fiú nem engedte. – Ne haragudj – szabadkozott –, de nem szeretném én is elkapni. – Francis biccentett, és megkérte, hogy menjen le helyette a boltba, mivel mióta visszatért Németországból, nem volt még érkezése rá.

~CrossRoads~

Francis csütörtökön már jobban volt, és Matthew aznap délután felkocogott hozzá a műterembe, ekkorra volt megbeszélve a közös munka is. Csend volt fent, és el voltak húzva a függönyök is, ezért kopogott, és csak utána lépett a helyiségbe.
Francis művészterme valahogy soha nem tudta ugyanazt az arcát mutatni neki. Mindig volt valami más, valami új, valami, ami nem ugyanott volt, mint előtte, valami mindig, mindig változott. Most sem volt másképp, csak épp meglepő volt. A súlyos függönyök elzárták a kintről jövő fényt, és nagy asztal fölé, amin általában ő is ülni szokott, ha van dolga, ha nincs, most fehér lepedők lógtak karnisokról, amik eddig nem voltak ott. Valahol erős fényű lámpa égett, és emiatt a lepedők közt álló alak fekete árnyéka remekül kirajzolódott az anyagokon át, a modellt magát nem lehetett látni.
Matthew zavartan sütötte le a szemeit, mikor rájött, hogy egy feltételezhetően ruhátlan nő áll az anyagok rejtekében.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte Francist, aki a beállítástól pár méterre ácsorgott a fényképezőgépével, aminek az állványa is fel volt állítva.
- Nem, dehogy – felelte rámosolyogva a férfi. – Szia, kicsim – köszönt, egy pillanatra magához ölelte, és röviden megcsókolta. Mire újra felnézett, egy csinos arcú nő feje kandikált ki a lepedők közül.
- Woah, Francis, ő a srácod? – kérdezte elmosolyodva.
- Igen. Ő itt Lisa, együtt végeztünk az egyetemen. Lisa, ő a párom, Matthew.
- Örvendek – motyogta a fiú.
- Hát még én! Francis csak rólad beszél! No, nem megijedni, ez a jelenet csak a páromnak készül ajándékba – utalt a helyzetükre. Matthew érezte, hogy elvörösödik, és bólintott.
- Hoztam neked levest. És van egy kis teám is.
- Egy angyal vagy – csókolta homlokon Francis.
- De édes! Hé, figyu, ha valaha átigazolnál, keress meg! Minden nő álma egy ilyen helyes, gondoskodó srác, mint te! – Lisa rákacsintott, ő pedig hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Francis nevetett a zavarán, és finoman magához karolta.
- Nem hagyom, hogy elcsábítsd – jelentette ki.
- Ó, nem is akarom. Csak vicceltem, nyugi – nevetett a nő is. – Hogy állunk?
- Még pár kép, rendben?
- Francis, ezt mondtad egy fél órája is – húzta el a száját.
- Rendben-rendben, hozom a köntöst – felelte, és kikapcsolta a gépet, elengedte őt, majd odaperdült a fogashoz, és leemelt róla egy fehér, hosszú köntöst, amit beadott a nőnek. Az pár pillanat múlva teljesen beburkolózva ült az asztal szélére. Hosszú, egyenes fekete haja volt, és mély, sötét barna szemei. Alacsony volt, de egy kissé teltebb alkatú, minden esetre, miután a fürdőszobában átöltözött, Matthew magában megállapította, hogy csinos. És azt is, hogy ugyanúgy nem vonzza a tekintetét, mint senki más Francison kívül.
Amíg öltözött, a férfi elmesélte, hogy jó barátok voltak az egyetemi évek alatt, és tartják a kapcsolatot mostanában is. Lisa azért fordult hozzá a kívánságával, mert úgy volt vele, hogy közben beszélgethetnek egy kicsit, és Francis biztosan remekül megérti majd, mit szeretne pontosan – a lepedőrétegek között átsejlő körvonalainak képeiből készít majd naptárat a kedvesének a hatodik évfordulójukra. Matthew örömmel hallgatta a munka miatt izgatott, és a betegségéről megfeledkezve pörgő Francist, akinek mostanában valahogy nem ment úgy az alkotás, ahogy szerette volna. Most egy kicsit úgy tűnt, mintha megint minden simán menne.
Francis nem mondta, hogy nem történt semmi közöttük.
Matthew-nak erre nem volt szüksége.

~CrossRoads~

Október közepe volt már, szépen lassan kialakult a rutinjuk, Francis is helyrezökkent valamennyire, a tavaszi pályázat eredményhirdetése óta amúgy is sokan keresték ilyen-olyan felkérésekkel, feladatokkal, és Matthew unszolására végre hajlandó volt a rendes munkahelyén is eltölteni egy kis időt az utolsó pillanatokon kívül, úgyhogy tényleg, igazán minden rendben volt.
Csütörtök este volt, az egyetemen pénteken nem tartottak órát a nappalis hallgatóknak, úgyhogy Matthew általában már ilyenkor átcuccolt a szerelméhez, hogy együtt töltsék a hétvégét, vagy legalább azt az estét, ha másnap indult Londonba. Francis most nem reagált a csengőre, gondolta, talán fest a dolgozóban, vagy csak elmélyülten olvas, nem gond, máskor is volt ilyen. Felsuhant a lifttel és előhalászta a lakáskulcsot.
A férfi az előszobában állt, és kissé feszültnek tűnt, ahogy elmosolyodott, de elsőre nem tűnt fel a dolog annyira. Csak mikor már egy helyiséggel beljebb voltak, találta magát hirtelen szoros ölelésben, és Francis megcsókolta, már-már fuldoklón kapott az ajkai után, és Matthew nem tudta mire vélni, csak igyekezett megnyugtatni, megsimogatta a hátát, és beletúrt a hajába.
- Tényleg minden jó pasi foglalt vagy buzi, ahogy anyu mondta – hallatszott hirtelen egy hang, és mind a ketten összerezzentek rá. Zavartan nézte a konyha ajtajában álló lányt, pillanatokig megszólalni sem tudott.
- Francis... ő kicsoda...? – nyögte ki a kérdést nagy nehezen.
- Ő az apukám – jelentette ki a lány a férfi helyett, ő pedig megütközve, a döbbenet minden jelével az arcán bámult hol az egyikre, hol a másikra.