VI. Fejezet
Francis húsz éves volt, Antonio tizennyolc elmúlt, Gilbert alig tizenhét. Eredetileg az édesanyjával és Bellával mentek volna, aztán az utolsó pillanatban kénytelenek voltak beszervezni a fiúkat. Úgyhogy az egészből egy nagy buli lett.
Solange persze a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon rájuk, ő a legidősebb, felelősséggel tartozik értük. Ő nem aggódott túlzottan, bár az igaz, hogy abban az időben még nagyon kevés dolog miatt aggódott. Felvették az egyetemre, amit egyszerűen imádott, azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna, és emiatt a helyén állt a világ.
Szóval a vigyázz rájuk felszólítás talán inkább Gilbertnek szólt, aki ugyan legalább annyira felelőtlen volt, mint Antonio és Francis, de legalább az esze a helyén volt, és mindig időben felmérte, ha valami a nem oké kategóriába esett. Ő volt hármuk közül a racionalitás (építészmérnök akart lenni, és Francis teljesen biztos volt benne, hogy sikerülni is fog neki), mert ők ketten Antonióval valahogy elvoltak a saját kis világukban, a spanyolt lekötötte a zene, őt a képzőművészet. Egy kicsit el voltak varázsolva, mint a művészlelkek általában, a világ szép dolgait hamarabb látták meg, mint a valóságát.
A Seychelles-szigetek gyönyörű hely volt, és a látvány varázsán túl Francis másik varázs bűvkörébe (csapdájába) is esett, mégpedig egy mélybarna, gyönyörű szempáréba, nem beszélve a messzemenőkig csábító, buja idomokról, és a csókra hívó ajkakról.
Danse macabre.
~CrossRoads~
Ültek az asztal körül, hárman: Madam Solange, Francis és ő. Egy bögre langyos juharszirupos tejet szorongatott, amíg végighallgatta Michelle Mancham történetét. A lány tíz éves, és az anyja most gondolta úgy, hogy ideje az apának is részt vállalnia a gyereknevelésből.
- Nincs mese, Francis, felelősséget kell vállalnod érte – jelentette ki Solange.
- Nem az én gyerekem – közölte a férfi sokadjára, hangsúlyozva, és erővel fenntartott nyugalommal. Matthew még soha nem látta ilyen idegesnek. Feszült volt, valósággal izzott, a szemei villogtak, látszott, nagyon igyekszik uralkodik magán, hogy még véletlenül se beszéljen tiszteletlenül az édesanyjával.
- Akkor mit keres itt? – tette fel az ominózus kérdést sokadjára a nő.
- Nem tudom – vágta rá Francis, összeszorítva a fogait.
- Mondtam, hogy használj-
- Használok! – fakadt ki, mire ő ijedten összerezzent. – Még Matthew-val is mindig használok gumit, pedig neki nem tudok gyereket csinálni! Elég volt egyszer elmondani, felfogtam!
Matthew nagyon óvatosan elengedte a bögrét, és lassan felemelkedett a székből. A beállt csendet kihasználva elsuttogta:
- É-én most megyek aludni... Jó éjszakát – és valósággal kimenekült a helyiségből. Kavargott a feje, vakon, a sötétben osont be a hálószobába, aztán magára rántotta a paplant, és arcát a párnába fúrta. Nem tudta, hirtelen mit kellene gondolnia a tényről, hogy Francisnak van egy lánya. Úgy, hogy ő nem akarta, hogy legyen. Véletlen-gyermek. Egy felelőtlen kalandból, ami több, mint tíz éve esett meg vele, a világ másik felén (szó szerint). Persze, hogy Francis nagyon ideges emiatt. Nem is mert érdemben hozzászólni a dologhoz. Egyiküknek sem volt ötlete, hogy mi legyen most.
Hiába helyezkedett, a gondolatai nem csitultak, és úgy jó negyed óra múlva hallotta a kulcszörgést (a bejárati ajtó – Madam Solange hazamegy), és a közeledő lépteket. Francis nem csukta be maga után az ajtót, csak az egyik szekrényéhez lépett, kinyitotta, valószínűleg kivett belőle valamit, visszacsukta és távozott. Matthew nem mert utánaszólni. Tapasztalatból tudta, hogy az ideges embereket csak zavarják az ő kéretlen megjegyzései, úgyhogy inkább lapított. Majd egy idő után az ablak széles párkányára kucorodott, felhúzott térdekkel, és lefelé nézett, szemüveg nélkül az utcalámpák fényei csak elmosódott foltok voltak odalent, fényes pacák, egy második égbolt, néha elsuhanó, páros csillagokkal.
Végül Frsancis mégis visszajött – hála, nem tölti máshol az éjszakát.
- Kicsim? – suttogott a sötétben, sokkal nyugodtabb volt a hangja, mint eddig.
- Itt vagyok – válaszolta, mire a férfi odament hozzá. Csípős füst és magasság, olyan, mint itt fent a levegő íze és illata, a füst bizonyára dohánytól származik. Nem látta még Francist dohányozni. Szó nélkül bújt a felajánlott ölelésbe.
- Sajnálom, Matthew – mondta nagyon-nagyon halkan, és ő megrezzent.
- Mit? – kérdezte cérnavékony hangon, és megint felszínre bukott az a jeges félelem-érzés, hogy emiatt most elveszítheti a szerelmét.
- Ezt az egészet.
- Úgy érted, azt, hogy van egy lányod, akiről nem tudtál? – tette fel a kérdést óvatosan.
- Nem a lányom! - csattant fel a férfi hirtelen. Matthew lapockái koppantak az ablaküvegen, ahogy rémülten nekisimult, nyakát behúzta, és a korábban leengedett térdeit is felhúzta védekezésül.
- Ne haragudj, sajnálom – hadarta ijedten. – Kérlek... kérlek, ne kiabálj velem, mert teljesen olyan, mintha rám lennél dühös... – susogta egyre elhalkulva.
- Bocsáss meg – mondta Francis puhán, és közelebb lépett, átkarolta őt, csókot adott a homlokára. – Nem akartalak megijeszteni, nem rád vagyok mérges, hanem magamra, amiért nem tudom kezelni ezt az egész ostoba helyzetet, és azt hittem, hogy dühös vagy rám...
- Akkor lehetnék, ha egy pár hónapos csecsemővel állítanál ide... De Francis, fiatal voltál... fiatalabb, talán meggondolatlanabb, és tíz éve én még csak éppen beköltöztem a suliba. Szóval... ha véletlenül... mégis a tiéd... én akkor sem haragudhatok rád, és nem változik, hogy szeretlek, és szeretnék veled együtt lenni... – Talán a mondat végéből a férfi is rájött, mire gondol, mert sokkal szorosabban ölelte, mint eddig, és arcát a nyakába fúrta.
- Ha véletlenül tényleg az enyém, akkor sincs semmi, kicsim. Akkor is téged szeretlek, és nem mást. Nem gondolom meg magam hirtelen, és veszek el egy vadidegen nőt. – Matthew sírósan-halkan felnevetett.
- Ezt őszintén reméltem – suttogta kissé szipogva.
- Próbáljunk meg aludni, mit szólsz? Már nagyon késő van. Holnap pedig kitalálom, mit is tehetnék.
- Rendben – hagyta rá, nem akart sem újabb kérdést feltenni, sem újabb beszélgetést kezdeményezni. Mindössze arra vágyott, hogy a kedvese karjaiban fekhessen, megnyugodva, hogy vele van, és vele is marad. De egyikük sem tudott elaludni még hosszú ideig azon az éjszakán.
~CrossRoads~
Csüggedten, fáradtan és rosszkedvűen lépett be másnap délelőtt az albérlet ajtaján, aztán csak kedvetlenül végignyúlt a nappali kanapéján, és csak a macska fülét simogatta, legalább valakinek legyen jó, ha neki nem alapon. Nemsokára egy kócos Daan került elő a másik szobából, és álmosan pislogott rájuk.
- Milyen nap van? – kérdezte ásítva.
- Péntek – motyogta az egyik díszpárnának.
- Nem Francis-napot tartasz? – A kifejezést Alfred honosította meg a lakás falai közt.
- Tartanék, de közbejött valami – motyogta.
- Másfél hónap alatt még nem volt ilyen – jegyezte meg. – Komoly?
- Igen...
Daan tett-vett, végül egy bögrével meg a dohánytöltő készletével tért vissza, és ült le a fotelbe.
- Mesélj – mondta, és Matthew nem várt módon felbátorodott a hallgatóságtól.
- Tegnap odaállított hozzá egy tízéves kislány egy levéllel, amit az édesanyja írt arról, hogy Francis a lány apja. Hagyta, hogy a gyerek egyedül utazzon el a Seychelles-szigetekről Párizsba! Francis sem tudott róla semmit, úgyhogy ma reggelre kitalálta, hogy megy, és beszél az anyával, de csak egy repülőjegyet sikerült szereznie hirtelen, azt is holnap reggelre, csoda, hogy egyáltalán van, és azt hiszem, nagyon kiborította a dolog. Még kiabált is. Sosem szokott. Úgyhogy áll a bál – mélyet sóhajtott. Így összefoglalva még lehetetlenebbnek tűnt, mint eddig.
- Miért nem mész addig Londonba?
- Jövőhét csütörtökön Halloween, aznap megyek haza. Nem akartam lábatlankodni Francisnál sem, mindenki nagyon ideges... Jaj, sajnálom, hogy rád zúdítom az egészet, nem akartam...
- Én mondtam – felelte Daan nyugodtan, és Matthew most jött rá, hogy eddig alig beszélgettek egymással úgy igazán. – Ismerem a családi krízishelyzeteket. – Biccentett mellé, és tovább töltögette a cigarettahüvelyeket. – Mit szólnál, ha lemennénk, elszívnánk egy cigit, attól biztos megnyugodnál.
- Lemehetek veled, de nem fogok rágyújtani – tiltakozott. – Életemben egyszer bőven elég volt.
Daan elmosolyodott. Nem tudta, hogy látta-e már mosolyogni a férfit, és a zöld szemei valahogy cinkosan ráhunyorogtak.
- Nahát. Azt hittem, te olyan jó gyerek vagy, aki ilyeneket nem tesz – mormolta maga elé.
- Az lehet, de ott volt Alfred, aki rávett mindenre – mosolyodott el ő is. – Hatodikban, a suli mögött. Na persze csak egy-egy szál sima cigaretta volt, semmi extra. De azóta sem érzem szükségét.
- Örülj neki – hangzott a válasz, aztán felállt. Képes volt úgy előadni az egész töltős műveletet, hogy sem a ruhájára, sem a szőnyegre nem szórta le a növényt. Gyakorlatilag nyom nélkül dolgozott. – Na gyere, kölyök. Vegyél csokit, aztán meg forró fürdőt, és pihenj egy kicsit.
- Jól hangzik – ismerte el, és valahogy a másik nyugalma rá is hatott.
~CrossRoads~
- Figyelj csak – szólalt meg halkan.
- Hm? – Arthur nem nézett rá. Az utat figyelte. Vállalta, hogy kijön elé, mikor kiderült, hogy váratlanul hazamegy (Francis nélkül még a csodálatos Párizs is sivár volt. A férfi felhívta reggel, hogy megy a gépe, el akart köszönni, elmondta, hogy szereti, és ő jó utat kívánt neki, aztán álmatlanul forgolódott, s végül úgy döntött, összekapja magát, és mégis hazamegy).
- Te tudtad, hogy Francisnak van egy lánya? – bökte ki a kérdést csendesen. Arthur felé kapta a fejét, mire majdnem áthajtott egy piros lámpán, rátaposott a fékre, közben félhangosan átkozódott, és bocsánatkérőn intett a zebrán bámészkodóknak, hogy haladjanak át.
- Na mondjuk, amilyen csapodár, nem vagyok meglepve – morogta maga elé. – De nem, nem tudtam. – Matthew sóhajtott. Utálta magát, amiért megfordult a fejében a kételkedés, de Madam Solange biztosan nem tudott erről, Antoniót vagy Gilbertet nem merte volna megkérdezni (nem akarta megbántani Francist, és biztos volt benne, hogy visszahallaná a dolgot), így csak Arthur maradt aki régebb óta ismeri a kedvesét mint ő, bár arról neki fogalma sem volt, milyen volt annak idején a kapcsolatuk egymással. És remélhetőleg nem fogja megmondani Francisnak (nem is nagyon állnak szóba egymással).
Alfred a nyakába borult, és érdeklődve hallgatta végig a történetet, de nem tudott mit mondani, amit Matthew megértett, ő sem nagyon tudott hozzászólni a dologhoz, aggódott Francisért, de remélte, hogy meg tudja majd oldani a helyzetet.
Nem ment vissza három napra Párizsba a következő hét elején. Az egyetem előtti nyáron töltött utoljára ennyi időt otthon, de akkor Arthurt leszámítva egyedül, és most kivételesen nem érezte magát rosszul amiatt, hogy ellóg egy hetet, jól esett pihenni, és éjszakába nyúlóan beszélgetni Alfreddel még akkor is, ha a testvérének másnap be kellett mennie az egyetemre. Ő aludt, olvasgatott, és...
- Hooy, Mattie~ – esett be Alfred a szobába, és a hátizsákjával együtt az ágyára borult. Hétfő volt, aznap órákon volt.
Megborzongott, és összehúzott szemekkel nézett a testvérére.
- Nem felejtenéd el ezt rettenetes becenevet? – kérdezte. Alfred csak vigyorgott. – Mit akarsz?
- Honnan gondolod, hogy akarok valamit?
- Csak és kizárólag akkor hívsz így – felelte. – Szóval nem.
A másik felemelte a fejét a párnáról.
- Még meg sem mondtam, miről van szó!
- Bizonyára valami olyasmiről, amit neked kellene megtenned.
- Csak kétszáz oldal!
- Nem.
- És nem is apró betűs!
- Nem...
- Azt mondják, jó.
- Hány nyelven szeretnéd, hogy közöljem: nem?
- Naaa, légyszi! Csak öt oldalt kell írni róla!
- Alfred...
- Ha jól sikerül, nem kell vizsgáznom!
- Pláne csináld meg magadnak.
- Matt, kérlek!
- Hagyjál.
Matthew még úgy másfél órán át tartotta magát, de Alfrednek soha nem tudott igazán nemet mondani, hiába érezte előre szinte mindig, hogy hibát követnek el. Jelen esetben persze a legnagyobb hiba az akaratában volt, és abban, hogy Alfred majdnem bármire rávette volna, ha akarja. De végül is, nem ez az első eset, hogy valamit helyette csinál meg.
Amikor másnap délután megmutatta Alfrednek az irományt, ő fészkelődve, a gurulós széken ide-oda fordulva olvasta, néha elismerően hümmögött, a végén pedig vigyorogva felnézett, és büszkén kijelentette:
- Matt, te komolyan zseni vagy! – Erre Matthew elmosolyodott, majd próbált komoly arcot vágva válaszolni:
- Figyelmeztetlek, minél jobb jegyet kapsz rá, annál többel tartozol érte! – És nevettek a dolgon.
Aznap este, vacsora közben Matthew hirtelen megrezzent, és elnézést motyogva kisietett az étkezőből, telefonja már a kezében. Csend hullott a helyiségre, eddig ők ketten beszélgettek, Arthur nem nagyon szólt közbe, mintha gondolkodna valamin, és alig evett. Alfred hallotta, hogy a másik odakint beszél, hogy franciául, egyetlen szavát sem értette, de amikor hosszú percek múltán visszajött, az arca ragyogott. Eddig sem volt szomorú vagy rosszkedvű, de most határozottan boldognak tűnt és nyugodtnak, apró mosoly játszott a szája sarkában és a szemei vidáman csillogtak.
- Hogy van Francis? – érdeklődte, ahogy visszaült a helyére.
- Fáradtan, de jól. Csak most ért haza. Azt nem mondta, mit sikerült elintéznie, nem is kérdeztem... Mondta, hogy hiányzom neki... – Haloványan elpirult, de mosolygott. Kicsit halkabban hozzátette: – Lehet, hogy a hétvégén már visszamegyek.
Alfred nézte a testvérét, mennyire megváltozott, csak egy telefonhívás kellett, és máris egészen más volt, egészen más arcát mutatta. Még az éjjel is csak forgolódott sokáig. Mert Matt nyugodt alvó volt, alig mozdult, ha elaludt, de ha éberen próbált feküdni, csak mocorgott és helyezkedett, nem tudott nyugton lenni.
- Matt...
- Hm? – érezte, hogy megrezzen, hogy hirtelen mozdulatlanná dermed.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte suttogva.
- Miattam, gondolom, te sem – sóhajtotta. – Ne haragudj. Azt hiszem, túl pihent vagyok.
- Vagy felpörögtél.
- Meglehet – hagyta rá, mire Alfred átkarolta a párnáját és felkönyökölt.
- Pedig csak felhívott.
- Aggódtam érte, és hiányzik. Napokig nem tudtam róla semmit, és örülök, hogy hallhattam a hangját. És még jobban örülök majd, amikor láthatom, hogy rendben van. – Egy perc csend, aztán Alfred kibökte, amin eddig gondolkodott:
- Mit csinálsz majd, ha az a lány, Michelle ott marad?
- Mit tehetnék... Biztosan sok minden változna, de lehet, hogy jó irányba. Szerintem Francis jó apa lenne. Csak új neki ez az egész gondolat, ezért tiltakozik annyira. Én sem érezném jobban magam, azt hiszem. De amúgy én szeretem a gyerekeket, szóval nem hinném, hogy nagyon zavarna. Így vagy úgy majd megoldódik a helyzet. – Matthew ásított. – Próbáljunk meg aludni, késő van és hosszú napunk lesz.
- Nahát az nem kifejezés – értett egyet, ahogy megint elhelyezkedett. Halloween előestéje, pontosabban elő-éjszakája volt.
