VII. Fejezet
Matthew soha nem látott Alice Kirklandnél gyönyörűbb nőt. A saját édesanyjára nem emlékezett, de egészen ilyennek képzelte el: csodálatosan kedves mosoly, ragyogó zöld szemek, kellemes, otthonos illat, biztonságot nyújtó, védelmező ölelés. Matthew úgy gondolta, minden anya ilyen lehet, ilyennek kell lennie, és biztosan, biztosan az övé is pontosan ilyen volt. Ha Alice mellette volt, nem félt semmitől. Nem tűnt ijesztőnek a kinti vihar, vagy a nagy ház, ami elsőre annyira idegenül hatott, és azt hitte, el fog benne tévedni és elveszik örökre, Alfred ráadásul azt mondta, manók tanyáznak a sötét sarkokban, amik meg akarják őket ijeszteni. Az új édesanyjuk azonban megnyugtatta őket, szerinte semmi veszély nem leselkedett rájuk a házban. Nagyon sok kedveset mondott nekik, és Matthew szinte alig emlékezett pár szóra ezek közül, az idő megfakította az emlékeit.
Abban viszont biztos volt, hogy soha nem fogja elfelejteni azt, amit Alice mondott nekik amikor másodjára találkoztak:
- Nem tudom pótolni az elveszített édesanyátokat, de nyugodtan szólítsatok anyunak.
~CrossRoads~
Matthew szombat délelőtt indult vissza Párizsba, így végül majdnem egy teljes hetet töltött otthon. Előbb az albérletbe ment, hiányzott neki James, és még Daant is lekísérte a ház elé, míg dohányzott, beszélgettek egy kicsit. Már késő délután volt, mire összeszedte magát, és elindult Francishoz, hogy végre láthassa.
Még be sem csukódott mögötte az ajtó, már összeborultak, úgy szorították egymást, erővel kapaszkodtak, simultak össze.
- Istenem, mennyire hiányoztál – suttogta a fülébe Francis, és neki ennyitől is elakadt a lélegzete, sóhajtva fúrta arcát a hajába, érezve, belélegezve az illatát.
- Te is nekem – felelte halkan, és felemelte a fejét, hogy megcsókolhassa végre, már nagyon vágyta a hiányolt érintést, a férfi is így érezhetett, a szemeiben vágy ragyogott, csak ritka alkalmakkor látta ilyennek a kék íriszeket, s általában olyankor nem sokáig csodálhatta.
Már éppen elmerültek volna egy romantikusan nyugodt együtt-percben, mikor Michelle, mint a szélvész rontott rájuk, széttörve a pillanatot.
- Ó, csak te jöttél? – kérdezte a vártnál kevésbé lelkesen.
- Shelly, légy egy kicsit udvariasabb a vendégeimmel, kérlek – pillantott a lányra, hangjában csak árnyalatnyi feddés, nem igazán szigorú vagy figyelmeztető.
- Bocsánat – felelte a lány a megbánás minden jele nélkül.
- Éppen készültünk filmet nézni, pont jókor jöttél.
- Nahát, mit nézünk?
- Én választottam – közölte Michelle olyan hangon, mintha azt akarná jelezni, hogy beleszólás nincs. – Sárkányos – tette hozzá kissé engedékenyebben, mire Matthew elmosolyodva biccentett.
Szóval a módszeres besötétítés után (amire valójában nem volt szükség, hiszen kint is egyre sötétebb volt), és kellő mennyiségű rágcsálnivaló előkészítése után le is ültek az animációs film elé. Francis ült középen, a lány mellette párnát ölelve, félig neki dőlve, a kedvese a másik oldalon illendő távolságra, aminek rövid úton az lett a vége, hogy a fiú a vállának döntötte a fejét, és ő a combjára simította a kezét.
Matthew őszintén nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz nyugton ülni Francis mellett anélkül, hogy olyat csinálna, amit egy tíz éves gyerek jelenlétében nem illik. Sajnos minden gondolata tartalmazott valami erősen korhatárosat, és egy pillanatra maga is meglepődött rajta, mennyire változott a szabadidő eltöltésére vonatkozó lehetséges variációk mikéntje az utóbbi időben számára. Megpróbált elaludni a férfi vállán, vagy legalább elszundítani, valamikor csak vége lesz a filmnek (egyébként már látta, tetszett is, de most valahogy nem tudta értékelni), és talán lesz pár percük kettesben. A kínos a gondolatban az volt, hogy biztosan tudta, pár perc nem lenne elég. Pár óra, egy egész éjszaka, vagy egy nap... Halkan sóhajtva dörgölte arcát Francis vállának, az öblítője illata, az odalógó tincseinek érintése...
- Kicsim? – Felrezzent a hangra, felkapta a fejét, és inkább a kanapé szélére húzódott, felhúzva a térdeit.
- Azt hiszem, fáradt vagyok – suttogta elvörösödve az egyik díszpárnának, és óvatosan felpillantott, Francis úgy nézett rá, pontosan értette, mire gondol, és valószínűleg ugyanazon járt az esze neki is, amitől ő még jobban zavarba jött, és kínosan elmosolyodott.
Shelly persze egyáltalán nem volt éhes a töméntelen mennyiségű rágcsálnivaló után, úgyhogy Francis el is könyvelte magában, hogy ilyet többet nem csinálnak; és a rövid vacsora után, amit a lány végigcsacsogott a lábát lógázva, teleengedte a fürdőkádat, addig Matthew rendet rakott maguk után. Mire Francis mesét olvasott fel és zuhanyozott, a kedvese már az ágyban várta, olvasott, de amint belépett a szobába, már tette is le a kötetet. Nem figyelt a borítóra, egész egyszerűen nem érdekelte. Csak a lila szempár, ami ráragyogott vidáman és szeretőn, és amikor odaült mellé az ágyra, a fiú azonnal átkarolta, magára húzta, hagyta magát csókolni.
Odahajtotta fejét a vállához, belélegezte az illatát, ami még a zuhany után is érződött, és csak élvezte, hogy a mellkasuk szorosan összesimul, hogy itt van vele, már egy hete nem látta, és ez alatt annyi minden történt, hogy az lassan évekre is elég lenne. Mélyet sóhajtott, és elégedetten felmordult, mikor a kedvese beletúrt a hajába.
- Hiányoztál ám – szólalt meg, elfeledve, hogy ezzel fogadta az ajtóban. Matthew halkan kuncogott rajta, a mellkasa felhullámzott az elfojtott nevetéstől.
- Te is nekem – válaszolta újra és csókot lehelt a homlokára, ahogy felemelte a fejét. Francis elmosolyodott, megmagyarázhatatlanul szerette ezt a gesztust, azt sugallta felé, hogy a kedvese akkor is megérti és elfogadja, amikor elszállt művészt alakít, és futólag beleszeret egy felhőbe vagy egy kapualjba (Olaszországban előfordult), s megvárja, míg ez az érzés elmúlik. Hm... milyen jó lenne most festeni... Matthew csókja kisöpörte fejéből a gondolatot, ami azt illeti, minden gondolatot, amiben nem szerepelt a szerelme ruhátlanul. Éppen elmerült volna ezen gondolatok megvalósításában, amikor kattant a kilincs, és nyílt az ajtó.
- Apu, olvasol még egy mesét? – Francis hosszú, fáradt, lemondó sóhajt hallatott.
- Én szívesen olvasnék neked – szólalt meg Matthew a pillanatnyi csendben. – Francis szeretne pihenni, igaz? – A férfi bólintott.
- Hát jó... – biccentett a lány, és eltűnt az ajtóból.
- Köszönöm – suttogta, mielőtt végigdőlt volna az ágyon.
- Ugyan, semmiség. Aludj csak nyugodtan, majd jövök – ígérte egy rövid csók után, s kiugrott az ágyból, hogy átszaladjon a vendégszobába. Az máris más arcát mutatta, mint legutóbb, mikor itt járt. Mindenhol frissen vásárolt ruhák, azt tudta, hogy Bella is járt itt vigyázni Shellyre, míg Francis odavolt, de az teljesen kiment a fejéből, hogy Madam Solange és a lánya rögtön mindenre gondoltak, amire csak egy tíz éves kislánynak szüksége lehet, és röpke egy hét alatt be is szerezték. Elképzelte, hogy Francis mennyire tiltakozhatott a dolog ellen, majd egy fáradt sóhajjal egyszerűen rájuk hagyhatta az egészet. A gondolat megmosolyogtatta.
Fél óra múlva, amikor visszaért Francis mellé, párja legalább olyan mélyen aludt az égő villany mellett, mint egy szobával arrébb Michelle. Lekapcsolta a lámpát és maga is nyugovóra tért. Még ha nem is minden úgy alakult, ahogyan tervezték, és rendben, egy egészen kicsit csalódott volt miatta, de nem gond, később majd pótolják, ez még nem a világ. Francis amúgy is fáradt, látta rajta, biztosan nem volt még alkalma kipihenni az utazást, éppen nem is baj, ha az éjszakát tényleg alvással tölti.
Másnap már délelőtt rá kellett jönniük, hog közel kerülni egymáshoz túl frusztráló, és elkerülve a további kínos pillanatokat, Matthew inkább úgy döntött, hogy tanulnivalóra hivatkozva hazamegy. Francis búcsúzóul szorosan magához vonta, mintha nem is akarná elengedni, és az érzés kölcsönös volt.
- Holnap feljössz a műterembe? – érdeklődte halkan a férfi, a hangja lágy dorombolás a füle mellett. Elvörösödött, és érzett valami furcsa komikumot a helyzetben.
- Légyott a műteremben? – kérdezett vissza suttogva. – Akkor nem fogsz hazaérni vacsorára.
- Nem érdekel.
- Ez felelőtlenség. De rendben, majd sietek.
És ennyiben maradtak.
Matthew korábban nem hitte volna, hogy ennyire frusztráló lehet, ha nem érhet hozzá a kedveséhez. Daan persze csak nevetett rajta, ahogy a fotelben ült, cigarettát töltött, a macska meg az egyik combján feküdt, fejét a férfi térdén nyugtatva.
- Nézd a jó oldalát: akkor sem fogtok nemi életet élni a gyerek előtt, amikor már ő sokkal aktívabban és kreatívabban fogja kivitelezni a dolgokat, mint ti. Ezt jobb már most tisztázni. – Inkább a fejére húzott egy párnát válasz helyett.
- Nem vagy valami nagy segítség – motyogta végül, ami nem sikerült elég határozottan ahhoz, hogy a másik egyáltalán komolyan vegye.
~CrossRoads~
Matthew hosszan sóhajtott, elégedetten kinyújtóztatta tagjait, majd feltámaszkodott a könyökére, és rámosolygott a mellette fekvő Francisra. A hosszú tincsek kissé kócosak voltak, és tetszett, hogy a férfi mindig rendezett külsején túl csak ő láthatja ilyennek. A válaszmimikában volt valami feszült és erőltetett, amit azonnal kiszúrt. Végigsimított az arcán, és csendesen megkérdezte:
- Elmeséled? – Ezúttal Francis sóhajtott, mélyen, és sokkal gondterheltebben, mint ő. Kezdett aggódni, pedig a párja sosem volt az, akiért bármikor kellett volna. Ha jobban belegondolt, Francisnak soha nem volt szüksége támaszra, ő köszönte szépen, tökéletesen elvolt az életével. Csak most gondolt bele, hogy mennyire kicsúszhatott most a lába alól a talaj...
- Talán inkább nem kellene – válaszolta végül. Matthew felült, hagyta, hogy a takaró az ölébe csússzon.
- Kérlek – suttogta, Francis ingatta a fejét, szemeiben valami szomorú árnyalat, és megcirógatta az arcát.
- Inkább bújj ide mellém – kérte, de a fiú átfogta kezeivel az övét, és lehunyt szemekkel odahajtotta hozzá az arcát.
- Te annyiszor segítettél nekem, mióta ismerjük egymást, és szeretnék én is segíteni neked, amikor szükséged van rá, még akkor is, ha csak annyival tudok, hogy meghallgatlak.
Felpillantott, a férfi a felettük lévő könyvespolcot nézte, vett egy mély levegőt, kifújta, aztán megint. Mozdulatlan csend, Matthew már-már biztos volt benne, hogy nem fog megszólalni, végül mégis:
- Végig úgy emlékeztem, hogy a Seychelles-szigetek egy nyaralás volt, és azzal nyugtattam magam, hogy még véletlenül sem lehetek én Michelle apja. Tudod, a születésnapja június huszonkilencedikén van, úgyhogy rögtön cáfolhattam volna az egészet, de Antonio vett pár képeslapot és feldátumozta őket, október végén mentünk. Az a nő... nem ostoba. Persze, hogy nem. De egy szívtelen teremtés, aki eltaszította magától a lányát, és nem akar vele többé foglalkozni. – Tartott egy kis szünetet, Matthew beleborzongott. Kegyetlenségnek tartotta, az ő világképébe nem fért bele, hogy valaki úgy árvuljon el, hogy van vér szerinti családja, szülője, és annak mégsem kell. – Amint hazaértem, elcipeltem Shellyt egy apsági tesztre, de nem tudom, mivel leszek közelebb a megoldáshoz, ha tudom az eredményt.
- DNS teszt... – suttogta Matthew, és a gondolat szöget ütött a fejébe.
- Ha jelentem a dolgot a rendőrségen, biztosan állami gondozásba veszik, ráadásul valószínűleg haza is viszik majd. – Elhúzta a száját. Nem nagyon emlékezett az intézetre, de arra igen, hogy nagyon boldog volt, amikor kiszabadultak onnan Alfreddel.
- Nem szeretném, ha Michelle egy olyan helyre kerülne – mondta halkan. Végig futott hátán a hideg a gondolatra. – Annyira rossz lenne, ha veled maradna? – Látta Francison, hogy nem örül a kérdésnek. – Ne haragudj. Nem akarok beleszólni, a te döntésed, csak azt sem akarom, hogy úgy járjon, mint én.
- Nem tudom, mit tehetnék. – Matthew nem mondta ki, amit elsősorban gondolt, neki egyáltalán nem volt kérdés, mit tenne a kedvese helyében, de azt is tudta, hogy az ő helyzete egészen más.
- Akármire jutsz is, én támogatni foglak – jelentette ki, mire a férfi végre őszintén elmosolyodott, és ez neki is mosolyt csalt az arcára.
~CrossRoads~
Matthew legalább annyira szerette nézni Francis édesanyját a konyhában ténykedni, mint a kedvesét magát, ezért szívesen ajánlkozott, hogy segít, amikor Madam Solange vacsorát készíteni indult. Shelly valami természetfilmet nézett a trópusi tengerek élővilágáról nagy átéléssel, úgyhogy ott merték hagyni a televízió előtt.
- Te mit gondolsz? – érdeklődte a nő egészen halkan, a vonásain nem látszott semmi olyan idegesség vagy frusztráció, amit Francis arcán megfigyelt a napokban. Nem kellett jobban kifejtenie a kérdést.
- Elmondtam a véleményem Francisnak, de nem szeretném, ha nagyobb nyomás alatt döntene, mint muszáj – válaszolta. – Én örülnék, ha Michelle maradna, szerintem nem ártana egyikünknek sem.
- Nekem az a meglátásom, hogy Francis egyszerűen csak fél a felelősségtől. – Matthew meglepetten pillantott fel a nőre. – Isten a megmondhatója, mennyire szeretem a fiamat, de harmincegy éves korára igazán felnőhetne kicsit. Nem ártana egy kis rendszer az életébe, még mindig azt tesz, amit akar. – Tétován biccentett a szavakra. – Persze, nem így gondoltam a dolgot.
- Ez tényleg elég hirtelen – motyogta.
- Nekem mondod? Lehet, hogy hirtelen nagymama leszek – mosolyodott el, és a szemei vidáman ragyogtak. Madam Solange valóban örült volna, ha a családjuk bővül megint egy taggal. Aztán eszébe jutott, hogy ez számára nem igazán lehet újdonság, hiszen annak idején, amikor Francis elindult megkeresni a testvéreit, hirtelen sokan lettek.
Aznap este Francis későn ért haza, pedig azt ígérte, hogy siet, és csak egy megbeszélése van, mégis, tíz is elmúlt, mikor zördült a kulcs a zárban, Shelly elaludt a kanapén, a vacsora kihűlt, Madam Solange pedig hazament. Matthew kiosont az előszobába, kedvese fáradtnak látszott, de mosolygott, és valahogy nagyon jókedvűnek tűnt.
- Történt valami? – érdeklődte kíváncsian, miután a férfi a mostanában szokásosnál hevesebb üdvözlőcsókban részesítette.
- Mindjárt elmondom. Shelly?
- Alszik a-
- Nem alszom! – hallatszott a kissé morcos hang, mire Francis halkan nevetett. A fiatalabbnak ötlete sem volt, mitől lett hirtelen ilyen jó kedve, mindenesetre érdeklődve követte a nappaliba, ahol rögtön tanúja lehetett egy ölelkező jelenetnek. Elmosolyodott, annyira el tudta képzelni a párját lányos apukának, annyira jól mutattak együtt. Most tűnt fel, hogy Francis egy borítékot tart a kezében, amibe csak félig van belehajtva egy papír, nem látta pontosan a rányomtatott emblémát, és nem is volt ismerős.
A férfi visszaültette a kanapéra, odatérdelt elé, gyengéden kezeibe vette a törékeny gyermek kacsókat, Michelle nagy szemekkel nézett rá, láthatóan minden álmossága elillant. A barna szemek kíváncsian és kissé aggodalmasan csillogtak, mintha érezné, hogy ez most fontos lesz.
- Mi az...? – kérdezte halkan, szinte csak suttogva.
- Emlékszel még, mit mondtam amikor a kórházba mentünk? – Matthew azonnal rájött, miről van szó. Visszafojtott lélegzettel hallgatta a beszélgetést.
- Igen, azt mondtad, hogy kell az a vizsgálat, mert szerinted anyu tévedett, és nem is te vagy az apukám – válaszolta óvatosan.
- Igen, így volt – hagyta rá, s bólintott is mellé. – A vizsgálat szerint én tévedtem, nem az édesanyád, és én vagyok az apukád. – Shelly egy örömteljes sikolyt hallatva a nyakába ugrott, hogy majdnem felborultak, Matthew érezte, hogy könny szökik a szemeibe a jelenet láttán.
Matthew figyelte a kedvesét, amint felvett egy alsót és szétrázta zuhanyzáshoz összegumizott haját. Amikor találkozott a tekintetük, Francis bocsánatkérőn elmosolyodott. Odabújt mellé az ágyba, kivette a kezéből a könyvet, és gondosan az éjjeliszekrényre tette a szemüvegével együtt.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb neked – szólalt meg.
- Nem gond – mondta, és tényleg úgy gondolta, hogy ebből nem kell ügyet csinálnia. – Megnéztem a papírt. Édesanyád már tudja?
- Neki telefonáltam, mielőtt feljöttem.
- Mit szólt?
- Mondjuk úgy, visszanyerte bennem a hitét – vigyorodott el. – Szóval, mit gondolsz? – Hallgatott egy ideig, a választ fogalmazta, ahogy eddig, míg várta a párját.
- Szerintem... ez egy nagyon felelősségteljes döntés volt, tisztellek érte, és nagyon büszke vagyok rád. – Francis hálásan rámosolygott és megcsókolta.
Az apasági teszt eredménye negatív volt.
