Találok egy fényképet…
…hátulján névvel, dátummal.
Becsap kint a villám, a fénye visszaverődik a fehér szekrényre. Bútorozva vettem a lakást, nem került sokba így se. Senki sem akar egyedül élni; senkinek sem kell egyszemélyes albérlet. Az ablak elé toltam a kis konyhaasztalt, hogy ebéd és vacsora közben ki tudja nézni a parkra, figyelni az embereket, a gyerekeket, a fiatalokat, a szülőket és az öregeket; ez vagyok én: nézem az élet körforgását, és halkan nevetek magamban. Nekem ilyen nincs.
Nem szokott délután vihar lenni. Augusztus végén, nem sokkal a harmincharmadik születésnapom után vagyunk. Nem kéne, hogy a felhők így összeálljanak, nem kéne így történnie, s mégis így van; annyi van ebből, hogy ez az életem, az összes kis nem kéne és nem kellett volna - bele sem férne már abba a fiókba, amiben az eddigi életem van. Eddigi életem egy fényképalbum, egy napló-szerű könyvecske, az érettségi bizonyítványom, egy régi kulcs.
A fényforrás egyre közelebb ér, már csak arra várok, az ablakon mikor köszön be egy eltévedt kicsi villám, aztán nevetek, mert ilyen nincs. Nem lesz ekkora szerencsém, csak a biztosítékot csapja le, azt majd a gondnok elintézi, nekem mindegy – a hűtő üres, egyébként gyertyával világítok esténként, mert neoncső van a helyiségekben, és fáj tőle a szemem.
Nem szeretem a fájdalmat, nem szeretem a félelmet sem – akkor miért élek így? Miért érzem ezt a rettentő késztetést, igyekezve elterelni a gondolataimat egyre inkább valamiről, mintha csak azért tenném, hogy később oda visszataláljanak. Végtelen körforgásban élek, periódusszerűen ismétlődő ciklusokban, nem tudok kiszakadni innen.
A jeges víztől várom a megtisztulást előbb, de nem hozza, én viszont nem akarom megint, de mégis, valahogy mégis ott van bennem egy remegő várakozás, tegyem már meg, mert nem bírom nélküle… olyan egyszerű, jobbomba vésődött mozdulat, olyan kicsi, olyan felszabadító. Olyan könnyűnek érzem magam, igazán erősnek, miközben a zuhanytálcára zuhanok, és nézem a lefolyóban kavargó világos piros vizet, azt az örvényt, ami nem visz engem másik világba, hiába vágyom rá. Mert ha már idáig jutok, nem tudok visszafordulni; nem tudom elfelejteni az emlékeket, mert ez a valóság ilyen – elmenekülhetek belőle, meg sem állva az álmaimba, ahol azt mondják nekem, nem vagy egyedül, mindig visszatérek. A vágás visszahoz, visszarángat, és keményen ütköztet az álmaimmal és érdekeimmel, a bennem zajló örök harccal – mert az nem végződik veszteségek nélkül. Vagy én veszek oda, vagy az álmaim, de ha már a kettő körül egyik, minek éljen a másik?
Gyűlölöm ezt a világot, mindennél jobban. Még csak elvett tőlem; mindig csak vesz, és vissza sosem ad. A legtöbb ez a nyomasztó hiányérzet, ahogy próbálom elterelni a figyelmem, hogy csak rá ne gondoljak, mert akkor biztos nem úszom meg ennyivel. Nem könnyíti meg, nem mos tisztára. Még mindig van bennem megbánás.
Kell egy kis idő, hogy megnyugodjak; a szekrényemben kutatok váltás ruha után, egészen a hátuljáig kell nyúlnom, hogy tapintsak valamit – kemény, hideg, fémből van. Kiveszem, nem hiszem el, amit látok. Ott az a kép, egyszerű fémkeretben, ujjnyi por az üvegen… jó tizenöt évvel ezelőtt készült, összeszorul a szívem, ahogy remegő kézzel megfordítom, és határozottan szeretnék úgy igazán meghalni, ahogy olvasom azt a pár betűt, amit akkori macskakaparásommal véstem fel a papírra…
„Kensei. 1998 aug.21, itthon"
"I found a note with a name, and a picture of us,
Eventough it was framed and covered in dust"