Visszaúton…
…a szebb napokba.
A világ forog, a tér kitágul és összeszűkül, én zuhanok a semmibe, aztán a semmiből valami lesz, visszatérek az otthonomba, a kis halászfaluba oda, a tenger mellé. Ugyanazon a poros utacskán szaladok a nagynéném diákszállója felé, alig hétévesen, az iskolát még épp el nem kezdve. Tűz rám a napfény, egyre szomjazom – az a nyár vészesen száraz volt, még a szürke tenger is egészen felmelegedett és visszahúzódott.
Anyám nagyon megbetegedett, engem a húgához küldött nyárra, hogy ott, még az iskola előtt tanuljak meg legalább olvasni, annyival könnyebb legyen, ha ő a tanév alatt kórházba kerül; nem akartam visszamenni a fővárosba. Szerettem vidéken, bár nem csináltam semmit, csak ültem a néném mellett a recepción, figyeltem az embereket, akik megfordultak ott, és nem voltak sem érdeklődők, sem utálkozók- egyszerű utazók. Azon az augusztusi napon azonban – már közel volt a hazautazásom ideje – találkoztam valakivel, és ez volt az első találkozás az életemben, ami jelentett is valamit.
Néném elszaladt a boltba, azt mondta, ne féljek, úgyse jön már senki, nem jönnek ide idegenek, ha mégis, mondjam, mindjárt jön vissza, én meg bólintottam, és leültem a kisszékre, ott állt a lépcső mellett, néha rásütött a nap. Csendben sütkéreztem, élvezve a nyugalmat – egyke voltam, szerettem egyedül lenni.
Árnyék tornyosult fölém, én meg ijedten néztem fel, s motyogtam, a néni nincs itt.
- Mi van? Beszélhetnél érthetőbben is…
- A néni nincs itt. Mindjárt jön – válaszoltam tagoltan.
A fölém tornyosuló alak egy pillanatig még csendben volt, addig én alaposan felmértem, nálam jó három évvel is idősebb fiú lehetett; nyurga, vékonyka, de erős – ha összeverekedtem volna vele, jól elkalapált volna. Nevetésben tört ki.
- Nem érdekel, hogy anyám mit csinál. De te, kölyök, te mit csinálsz itt?
Anyám küldött nénémhez nyárra. Azt mondta, itt megtanulok olvasni, mire jön a tanévkezdés. Szeretem ezt a falut, a tengert is.
- Kensei vagyok. Te meg a kicsi unokaöcsém, ha minden igaz.
- Shuuhei. Hisagi Shuuhei, anyukám nevén. Nem tudom, apukám merre van, vagy mit csinál. Nem ismerem őt.
- Nem baj az, kölyök, jobb is így. Nem vagy éhes? Én mindjárt éhen veszek. Na, csinálok ebédet, indulás!
Kenseinek nem lehetett ellentmondani – ez is egy olyan különleges tulajdonsága volt, ami miatt már abban a korban is felnéztem rá. Ügyes volt, tehetséges, igazi életrevaló, akit nem térítettek el a céljától a kudarcok – az a fajta, aki addig próbálja, amíg nem sikerül.
Kensei társaságát csupán tíz napig élveztem azon a nyáron – sokat tanultam akkor. Egész jól megtanított olvasni, alapvető írást is nevelt belém, együtt fociztunk a nagykert hátsó részében. Megtanított, mi a teendő, ha elmegy az áram, hol érdemes tartani a gyertyát. Kensei igazán életrevaló fiú volt, én meg büszke voltam arra, hogy az életem része.
"Send away for a perfect world, one not simply, so absurd"