Még egy lépés…
…azon a bizonyos úton.
Következő nyáron nem mentem le a tengerpartra. Anya még betegebb lett, ápolónőt kellett fogadni hozzá. Rangiku megtanított használni a telefont, megmutatta, melyik gyógyszer mire való, hogyan kell szedni. Megtanította a taxitársaság számát, ha szükségem lenne rá – nálunk lakott, amikor anya már nem volt olyan állapotban, és így eltelt még egy év, és még egy, anyukám állapota az évek során egyre gyengült, én meg egyre többet és egyre eszelősebben tanultam, hátha akkor valahogy meg tudom menteni. Rangiku nélkül még azokat az időket sem bírtam volna ki. Rettentő okos nő volt, ravasz, de jóakaratú. Tudta, hogy nem tudom nézni anyám szenvedését, ezért bevásárolni küldött, olyan tételekkel, amik nem léteztek, postára zavart, levelet feladni a nem létező rokonainak – csak felnőttként tudtam meg, hogy árva volt.
Tizenkettő éves koromban anyám is elhagyott; a gyámságot Rangiku nem kapta meg, el kellett válnunk; ő maradt a fővárosban, én elkerültem anyám húgához, vidékre, a tengerpartra, amit akkor már öt éve a hátam mögött hagytam. Nagynéném még mindig kedves asszony volt, de az évek vele sem bántak kedvesen – abban a házban nem volt helye tétlenségnek, ha nem a pultban álltam, akkor főztem valamit, felsöpörtem, felmostam – mindig el voltam foglalva. Abban az évben csatlakoztam a helyi iskola közösségéhez, ahol meglepődtek kiemelkedő teljesítményemen – találtam egy új célt. Ha elég okos leszek, mondtam magamnak, orvos leszek, és megmentem az össze anyát.
Kensei tizenöt-hat évesen félig-meddig otthon, vagy inkább a kollégiumban lakott – egy héten kb. háromszor találkoztam vele a házban, a többit a barátainál töltötték ivással és lányokkal, azzal a világgal, amihez én még kicsi voltam, ami nekem még nem volt szabad, én pedig a jó gyerek voltam, és nem vágytam erre.
Kensei társaságáért gyilkoltam is volna azokban az időkben – végtelen vágyat éreztem egy báty iránt, aki megmutatja, igen, én ide tartozom, és nem kell félnem, mert nem vagyok egyedül – és ez volt az elérhetetlen cél, amit sosem kaptam meg. Visszagondolva megértem – az ő helyzetében nem lett volna kedvező, ha engem pesztrál, és valahol még őt is zavarhatta a dolog… inkább a tekintetem, ami csak rajta függött végig, és bármilyen durva is volt velem, akármilyen nemtörődöm, én akkor is kedvesen mosolyogtam rá. Fájtak a tettek és a szavak, meg azok végtelen hiánya, de mégis… azt gondoltam, ha mosolygok, nem fog aggódni.
Kissé még részeg volt, mikor hazajött, talán eltévesztette az ajtót, de az én szobámba jött be, az én ágyamra ült le, az én arcomat simogatta meg.
- Nem kell… nem kell ezt csinálnod. Nyugodtan panaszkodhatsz, lehetsz gyenge, sírhatsz és bánthatsz másokat, ihatsz és mehetsz máshová is, ha nem bírod. Nem könnyű így… iskola és munka együtt… a fennmaradó időben engem figyelsz.
- Nem akarom nem ezt csinálni – válaszoltam neki halkan.
- Ez egy hideg és könyörtelen világ, Shuu, semmi több. Itt sebeket kapunk, és egyre jobban fájnak a dolgok, elrohanni nem tudunk, mert nincs egy másik, ami befogadna. Elkeserítő, nem igaz? Még ezek után is annyira egyedül vagyunk…
- Nem vagyunk egyedül. Én itt vagyok neked. Már nem is félek annyira.
- Azt mondják… azok, akik értenek hozzá, hogy sosem késő nem félni többé – aztán aznap éjjel az unokatestvérem velem aludt, és senki mással, és aznap én voltam a világ legboldogabb embere.
"They say it's never too late to stop being afraid
And there is noone else here, so why should I wait?"